Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 85 (1681. - 1700. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957
1700. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-19 17:36:23
Üzenet elküldve: 2021-10-19 17:36:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev kissé megszeppent, ezért aztán teszi azt, amit mondanak neki, követi társait a sátorba, mikor hellyes kínálják leül. Bámulja a sötételf nőt (lányt?), éppen csak nem tátott szájjal, ha máshol lennének, akkor valószínűleg rendreutasítanák, hogy ez a bámulás már túlmegy az illendőség határain. Életében nem sok sötételfet látott, de aközött a kevés között ez a példány a legfurcsább, már maszkban is, de anélkül meg aztán pláne. Niev szemei elkerekednek, egyszerre iszonyodik és kíváncsi. Mikor pedig néz...
A lány ijedten fordul körbe a tengelye körül, Pyctát keresi, de Pycta nincs ott. Már nem is a sátorban van, rémülten kapkodja a fejét, hogy ha nem a sátorban, akkor hol?!*
- APA!
*Kiáltja aztán, de Pycta nem hallja, egy hosszú másodperc kell hozzá, hogy felfogja, ez a múlt, a kislány pedig, akinek Pycta a kezét fogja, ő maga. A felbukkanó személyek mind ismeretlenek a számára, a nő éppúgy, mint a fiatalabb meg az idősebb férfi (a fiatalabb talán a idősebb lehet ifjúkorában?). Csak a szemük színe közös bennük. Mindannyiukban, csupán az a fiatal lány kakukktojás a vízió végén. Niev nem érti az egészet, a Látóasszony azt mondta, hogy meglátják, hogy ki is ők. De kik?
Aztán mintha álomból riadna fel, ott van, ahol volt. A sátorban. Pyctával. Niev döbbenten nézi, hogyan a Látóasszony összecsuklik, nem mozdul, gúzsba köti az elképedés és talán a félelem is.
Az ork hangjára összerezzen, kényszerítenie kell magát, hogy pillantását elszakítsa az ájult (halott?) Látóasszonyról és az orkra nézzen, majd Pyctára, mindig arra, aki beszél. Nem tudna mit hozzátenni a beszélgetéshez, ezért jobban látja csöndben maradni, pedig a koponyákra pillantva vannak aggályai. Például az, hogy neki még egy rozsdás kése sincsen, fegyver nélkül meg hogyan bánhatna el bármivel is? Mikor a koponyákról Pyctára néz, akkor tekintetében ott a kérdés? Hogyan bánhatna ő akármivel is? Hiszen nem tudja, hogy hogyan is kell...*
*Niev kissé megszeppent, ezért aztán teszi azt, amit mondanak neki, követi társait a sátorba, mikor hellyes kínálják leül. Bámulja a sötételf nőt (lányt?), éppen csak nem tátott szájjal, ha máshol lennének, akkor valószínűleg rendreutasítanák, hogy ez a bámulás már túlmegy az illendőség határain. Életében nem sok sötételfet látott, de aközött a kevés között ez a példány a legfurcsább, már maszkban is, de anélkül meg aztán pláne. Niev szemei elkerekednek, egyszerre iszonyodik és kíváncsi. Mikor pedig néz...
A lány ijedten fordul körbe a tengelye körül, Pyctát keresi, de Pycta nincs ott. Már nem is a sátorban van, rémülten kapkodja a fejét, hogy ha nem a sátorban, akkor hol?!*
- APA!
*Kiáltja aztán, de Pycta nem hallja, egy hosszú másodperc kell hozzá, hogy felfogja, ez a múlt, a kislány pedig, akinek Pycta a kezét fogja, ő maga. A felbukkanó személyek mind ismeretlenek a számára, a nő éppúgy, mint a fiatalabb meg az idősebb férfi (a fiatalabb talán a idősebb lehet ifjúkorában?). Csak a szemük színe közös bennük. Mindannyiukban, csupán az a fiatal lány kakukktojás a vízió végén. Niev nem érti az egészet, a Látóasszony azt mondta, hogy meglátják, hogy ki is ők. De kik?
Aztán mintha álomból riadna fel, ott van, ahol volt. A sátorban. Pyctával. Niev döbbenten nézi, hogyan a Látóasszony összecsuklik, nem mozdul, gúzsba köti az elképedés és talán a félelem is.
Az ork hangjára összerezzen, kényszerítenie kell magát, hogy pillantását elszakítsa az ájult (halott?) Látóasszonyról és az orkra nézzen, majd Pyctára, mindig arra, aki beszél. Nem tudna mit hozzátenni a beszélgetéshez, ezért jobban látja csöndben maradni, pedig a koponyákra pillantva vannak aggályai. Például az, hogy neki még egy rozsdás kése sincsen, fegyver nélkül meg hogyan bánhatna el bármivel is? Mikor a koponyákról Pyctára néz, akkor tekintetében ott a kérdés? Hogyan bánhatna ő akármivel is? Hiszen nem tudja, hogy hogyan is kell...*
1699. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-19 15:36:32
Üzenet elküldve: 2021-10-19 15:36:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*A "botlásból" nem lesz semmi különösebb atrocitás, ami megint azt igazolja az erdőmélyi elfben, hogy az orkok nem akarják elvenni az életüket. De arra nem tud rájönni, hogy mi célból viszik el őket a táborukba. Ahogy haladnak arrafelé, immáron Nieveshával közöttük, amiért legbelül hálás Rírionnak, végig ezen töri a fejét. De nem türelmetlenkedik, mert egész életében azt vallotta, idővel minden kérdésére választ kap.
A táborba érve az frissnek tűnik, nem többnek egy hatosnál, bár erre nem venne mérget. A sátorhoz érve, ahol megpillanthatják a szakállas orkot, vezetőnek gondolja. Tehát lehet egy szellemi vezetője az orkoknak, aki a Látóasszony és ez a páncélos zöldbőrű, aki valószínűleg az erőt képviseli.
Odabent megismerhetik a mélységi lány személyében a Látóasszonyt is. Az, hogy olyan maszkot visel, aminek nincsenek szemrései, sokat elmond, ám a csuhátlan csuhás várakozással néz a valódi megismerés elé. Az ork leül és őket is hellyel kínálják. Az erdőmélyi elf kurtán int a fejével igent Nievnek és Rírionnal, hogy üljenek le és jó példával járva előttük, le is ül a szőrmére vagy bármire, amit felkínálnak nekik.
Aztán következik a folytatás, amikor a Látóasszony leveszi a maszkját és mindhármukkal farkasszemet néz. A páncélos próféta állán megfeszül egy izom oldalt, figyelme pattanásig feszül, de határozottan néz szembe a mélységi kékes, apró pontokkal tarkított tekintetébe, amikor rákerül a sor szívdobbanásnyi különbséggel utolsóként. A Fákban Lakó prófétájának nincs mitől tartania e lombok alatt.
Újra látja, amikor Kagaenae a gondjaira bízza Nieveshát, hogy felnevelje és lányaként szeresse. Aztán talán az artheniori templom előtt állnak, hogy felszabadítsák annak bemocskolt oltárát és kiűzzék belőle a Sötétséget. Aztán mintha azt élné újra külső szemlélőként, amikor Hanlorennel magával Sa'Tereth-tel álltak volna szemben, aki megígérte nekik, hogy visszatér. Ugyanaz a határozott, harcra kész érzés járja át, mint akkor. Sosem fog megfutamodni és minden erejével harcolni fog.
Visszatérve a sátorba, ahonnan valószínűleg egy tapodtat sem mozdult, szinte megtorpan amikor újra a valóságba lép. Csak arra van ideje, hogy megnézze, Nievesha és Rírion jól vannak, mert aztán a Látóasszonnyal történik valami.
A sötételf leány tekintete megváltozik, szemei már-már világítanak üregükben, az erdőmélyi elf Nievesha elé-mellé lép oltalmazón. A szavaira, amelyeket hörögve előad összeszűkül sárga ragadozótekintete. De nem csak hozzá szól, hanem Nievhez és az ifjú elfhez is.
Aztán a lány összecsuklik és elhallgat, de a páncélos próféta tudni véli, kinek a szavait hallotta rajta keresztül. A szakállas ork nem ugrik fel, talán látta már ilyen állapotban a mélységi lányt, szavára felé fordul az erdőmélyi.*
- Az. *Válaszolja a megállapításra kurtán. Aztán az ork beszélni kezd.*
- Nem jós vagyok, hanem a Fákban Lakó prófétája az Ő kegyelméből. *Felel a csuhátlan csuhás belekezdve a válaszba.*
- Társaim már elbántak egy ilyennel, ha nekik sikerült, nekünk is fog nem kétlem. *Teszi hozzá és a Látóasszony alélt teste felé int, amelyhez épp Rírion térdel le aggódóan.*
- Van nálunk egy fa, egy Szent Fa, amely az Erdő Szívének, Eeyrnek oltára. Minél előbb el kell ültetnünk, amíg nem késő. Hallottad magad is. Méghozzá Vadvéd egykori erődjében. *Világosítja fel az orkot.*
- És most én jövök. *Mutat rá a zöldbőrű felé biccentve, ha már az megkapta a válaszait.*
- Kik vagytok és mit kerestek a Fákban Lakó erdejében? *Kurta kérdés, de először ezt kell tisztázni az orkkal, hogy tovább lehessen beszélgetni. Ha egy oldalon állnak, még akkor sem biztos, hogy segítenek nekik kiűzni a lényeket a vadonból. Ha pedig mégis számíthatnak rájuk, akkor azonnal cselekedni kell, hisz innentől minden órának hatalmas jelentősége van. A vadont meg kell védeni a betolakodóktól.
Nem tudja, hogy a többeik mit láthattak, de valószínűsíti, hogy ők is a múltban jártak. A Látóasszony a szándékaik, az életük után kutatott, hogy kiderítse, milyen okból érkeztek a vadonba. Ha eddig nem is bízott Rírionban, már biztosan tudja, hogy egy oldalon állnak.*
*A "botlásból" nem lesz semmi különösebb atrocitás, ami megint azt igazolja az erdőmélyi elfben, hogy az orkok nem akarják elvenni az életüket. De arra nem tud rájönni, hogy mi célból viszik el őket a táborukba. Ahogy haladnak arrafelé, immáron Nieveshával közöttük, amiért legbelül hálás Rírionnak, végig ezen töri a fejét. De nem türelmetlenkedik, mert egész életében azt vallotta, idővel minden kérdésére választ kap.
A táborba érve az frissnek tűnik, nem többnek egy hatosnál, bár erre nem venne mérget. A sátorhoz érve, ahol megpillanthatják a szakállas orkot, vezetőnek gondolja. Tehát lehet egy szellemi vezetője az orkoknak, aki a Látóasszony és ez a páncélos zöldbőrű, aki valószínűleg az erőt képviseli.
Odabent megismerhetik a mélységi lány személyében a Látóasszonyt is. Az, hogy olyan maszkot visel, aminek nincsenek szemrései, sokat elmond, ám a csuhátlan csuhás várakozással néz a valódi megismerés elé. Az ork leül és őket is hellyel kínálják. Az erdőmélyi elf kurtán int a fejével igent Nievnek és Rírionnal, hogy üljenek le és jó példával járva előttük, le is ül a szőrmére vagy bármire, amit felkínálnak nekik.
Aztán következik a folytatás, amikor a Látóasszony leveszi a maszkját és mindhármukkal farkasszemet néz. A páncélos próféta állán megfeszül egy izom oldalt, figyelme pattanásig feszül, de határozottan néz szembe a mélységi kékes, apró pontokkal tarkított tekintetébe, amikor rákerül a sor szívdobbanásnyi különbséggel utolsóként. A Fákban Lakó prófétájának nincs mitől tartania e lombok alatt.
Újra látja, amikor Kagaenae a gondjaira bízza Nieveshát, hogy felnevelje és lányaként szeresse. Aztán talán az artheniori templom előtt állnak, hogy felszabadítsák annak bemocskolt oltárát és kiűzzék belőle a Sötétséget. Aztán mintha azt élné újra külső szemlélőként, amikor Hanlorennel magával Sa'Tereth-tel álltak volna szemben, aki megígérte nekik, hogy visszatér. Ugyanaz a határozott, harcra kész érzés járja át, mint akkor. Sosem fog megfutamodni és minden erejével harcolni fog.
Visszatérve a sátorba, ahonnan valószínűleg egy tapodtat sem mozdult, szinte megtorpan amikor újra a valóságba lép. Csak arra van ideje, hogy megnézze, Nievesha és Rírion jól vannak, mert aztán a Látóasszonnyal történik valami.
A sötételf leány tekintete megváltozik, szemei már-már világítanak üregükben, az erdőmélyi elf Nievesha elé-mellé lép oltalmazón. A szavaira, amelyeket hörögve előad összeszűkül sárga ragadozótekintete. De nem csak hozzá szól, hanem Nievhez és az ifjú elfhez is.
Aztán a lány összecsuklik és elhallgat, de a páncélos próféta tudni véli, kinek a szavait hallotta rajta keresztül. A szakállas ork nem ugrik fel, talán látta már ilyen állapotban a mélységi lányt, szavára felé fordul az erdőmélyi.*
- Az. *Válaszolja a megállapításra kurtán. Aztán az ork beszélni kezd.*
- Nem jós vagyok, hanem a Fákban Lakó prófétája az Ő kegyelméből. *Felel a csuhátlan csuhás belekezdve a válaszba.*
- Társaim már elbántak egy ilyennel, ha nekik sikerült, nekünk is fog nem kétlem. *Teszi hozzá és a Látóasszony alélt teste felé int, amelyhez épp Rírion térdel le aggódóan.*
- Van nálunk egy fa, egy Szent Fa, amely az Erdő Szívének, Eeyrnek oltára. Minél előbb el kell ültetnünk, amíg nem késő. Hallottad magad is. Méghozzá Vadvéd egykori erődjében. *Világosítja fel az orkot.*
- És most én jövök. *Mutat rá a zöldbőrű felé biccentve, ha már az megkapta a válaszait.*
- Kik vagytok és mit kerestek a Fákban Lakó erdejében? *Kurta kérdés, de először ezt kell tisztázni az orkkal, hogy tovább lehessen beszélgetni. Ha egy oldalon állnak, még akkor sem biztos, hogy segítenek nekik kiűzni a lényeket a vadonból. Ha pedig mégis számíthatnak rájuk, akkor azonnal cselekedni kell, hisz innentől minden órának hatalmas jelentősége van. A vadont meg kell védeni a betolakodóktól.
Nem tudja, hogy a többeik mit láthattak, de valószínűsíti, hogy ők is a múltban jártak. A Látóasszony a szándékaik, az életük után kutatott, hogy kiderítse, milyen okból érkeztek a vadonba. Ha eddig nem is bízott Rírionban, már biztosan tudja, hogy egy oldalon állnak.*
1698. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-18 19:39:03
Üzenet elküldve: 2021-10-18 19:39:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Kamu botlása után hallja a morgást maga mögött, készül a rosszra, de semmi komoly nem történik. ~ Hála Eeyrnek! ~ Sóhajt magában. Ezután jön a tábor, az udvar, végül a sátor. A hús illata jó, de ha kínálnák se próbálná ki az orkok eledelét. Bent egy sötételf leány fogadja őket, miután az ajtó bezárul mögöttük, vészjóslóan. Első gondolata, hogy talán a lány is fogoly itt, de ezt rendesen átgondolni ideje sincs. Elkapja a látóasszony tekintete, erővel felidézve régi emlékeket. Nézi önmagát a kisbabával, felismeri a helyzetet. Látja saját arcát, amit akkor nem láthatott, és látja, mennyire rideg, érzéketlen. Rá sem néz a gyermekre, csak mielőbb szabadulna tőle. Ő maga 35 volt talán. Látván magát kívülről szégyen tör rá, hogy ily mereven viselkedett a babával akkor és onnantól kezdve 20 éven át. Teljesítette felé amit vállalt, de mi lett volna, ha a kötelességen túl is képes közeledni a gyerekhez? Mennyivel lenne másabb ma mindkettejük élete? Nincs ideje kitalálni, mert az első otthonában találja magát, ahol felnőtt. Ezt a napot igazán nem akarta újra látni, de muszáj. Zaklatott és azt hiszi, nem létezhet annál nagyobb szörnyűség, mint amit velük tett a nő, aki maga is életét vesztette. Téved. Olyan emlék következik, amire ő nem is emlékezhet. Apró sejtés, hogy édesanyját látja, majd egy olyan tragédiát, ami felülmúlja képzeletét. Lát elfeket tűzhalált halni. Úgy látszik, mintha a fojtogató füst és hőség a féktelen lángokkal Ríriont is elérnék, de nem ég meg. Viszont lát önmagához hasonló, összeégett elfeket. Gyomra forog az élménytől, öklendezne, de mintha ebben a helyzetben nem volna rá képes. Hallja a sötételf morfondírozó hangját, majd magához tér és a hányinger kínozza még pár pillanatig. Testtartása meggörnyed, kezét szájára szorítja. Talán az újabb sokk űzi el az émelyítő érzést, mikor a látóasszony hangján megszólal valaki más. Rírion persze nem tudja, hogy ez nem a leány volt és azt sem sejti, hogy aki valójában beszélt az Pyctán keresztül jutott el hozzájuk. Ha Pyctán bármi szokatlan látszik emiatt, arról is azt hinné hogy a látóasszony művelte az elffel. Végül megszűnnek a borzalmas hangok, képek. Ezek után még egy ork hangja is üdítő, csupán csak mert mert természetes. Rírion felelni nem tud. Szemével Nieveshát és Pyctát keresi. Megnyugtató a tény, hogy mindhárman itt állnak két lábon, azok után, amit átélt. Nem úgy a látóasszony. Rírion megközelíti az eszméletlen leányt, mintha csak felelősséggel tartozna érte. Valójában harag is munkál benne, nem csak jóindulat. Magyarázatot várna a történtekre. Ha senki meg nem állítja, óvatosan megérinti és megszólítja, de csak úgy, hogy kezével eleve takarja a lány szemeit*
- Hé, halló! Ébredj fel!
*Kamu botlása után hallja a morgást maga mögött, készül a rosszra, de semmi komoly nem történik. ~ Hála Eeyrnek! ~ Sóhajt magában. Ezután jön a tábor, az udvar, végül a sátor. A hús illata jó, de ha kínálnák se próbálná ki az orkok eledelét. Bent egy sötételf leány fogadja őket, miután az ajtó bezárul mögöttük, vészjóslóan. Első gondolata, hogy talán a lány is fogoly itt, de ezt rendesen átgondolni ideje sincs. Elkapja a látóasszony tekintete, erővel felidézve régi emlékeket. Nézi önmagát a kisbabával, felismeri a helyzetet. Látja saját arcát, amit akkor nem láthatott, és látja, mennyire rideg, érzéketlen. Rá sem néz a gyermekre, csak mielőbb szabadulna tőle. Ő maga 35 volt talán. Látván magát kívülről szégyen tör rá, hogy ily mereven viselkedett a babával akkor és onnantól kezdve 20 éven át. Teljesítette felé amit vállalt, de mi lett volna, ha a kötelességen túl is képes közeledni a gyerekhez? Mennyivel lenne másabb ma mindkettejük élete? Nincs ideje kitalálni, mert az első otthonában találja magát, ahol felnőtt. Ezt a napot igazán nem akarta újra látni, de muszáj. Zaklatott és azt hiszi, nem létezhet annál nagyobb szörnyűség, mint amit velük tett a nő, aki maga is életét vesztette. Téved. Olyan emlék következik, amire ő nem is emlékezhet. Apró sejtés, hogy édesanyját látja, majd egy olyan tragédiát, ami felülmúlja képzeletét. Lát elfeket tűzhalált halni. Úgy látszik, mintha a fojtogató füst és hőség a féktelen lángokkal Ríriont is elérnék, de nem ég meg. Viszont lát önmagához hasonló, összeégett elfeket. Gyomra forog az élménytől, öklendezne, de mintha ebben a helyzetben nem volna rá képes. Hallja a sötételf morfondírozó hangját, majd magához tér és a hányinger kínozza még pár pillanatig. Testtartása meggörnyed, kezét szájára szorítja. Talán az újabb sokk űzi el az émelyítő érzést, mikor a látóasszony hangján megszólal valaki más. Rírion persze nem tudja, hogy ez nem a leány volt és azt sem sejti, hogy aki valójában beszélt az Pyctán keresztül jutott el hozzájuk. Ha Pyctán bármi szokatlan látszik emiatt, arról is azt hinné hogy a látóasszony művelte az elffel. Végül megszűnnek a borzalmas hangok, képek. Ezek után még egy ork hangja is üdítő, csupán csak mert mert természetes. Rírion felelni nem tud. Szemével Nieveshát és Pyctát keresi. Megnyugtató a tény, hogy mindhárman itt állnak két lábon, azok után, amit átélt. Nem úgy a látóasszony. Rírion megközelíti az eszméletlen leányt, mintha csak felelősséggel tartozna érte. Valójában harag is munkál benne, nem csak jóindulat. Magyarázatot várna a történtekre. Ha senki meg nem állítja, óvatosan megérinti és megszólítja, de csak úgy, hogy kezével eleve takarja a lány szemeit*
- Hé, halló! Ébredj fel!
1697. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-18 17:25:09
Üzenet elküldve: 2021-10-18 17:25:09
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*A lovagiasság jutalma az ork részéről csupán némi morgás, na meg taszigálás hátulról. Fänrírion hősiessége, ha nem is tűnik kifizetődőnek, legalább a saját lelkiismeretének megnyugvást jelenthet. A menetoszlopban beállt változás úgy tűnik, nem mozgatja meg különösebben az orkokat, így haladnak tovább, s az út hátralévő részében a két elf fogja közre a leányt.
A nem túl tágas udvaron egyébként nincs túl sok látnivaló, eltekintve talán a jókora tűzrakótól a közepén. Egy hajlott ork igen erélyesen keverget rajta egy hatalmas fazekat, a vadhús összetéveszthetetlen illatával töltve be a levegőt. Ők azonban nem az üsthöz tartanak, hanem a sátorhoz az udvar végében.
Miután előre engedte a triót, a vezérnek tűnő ork velük tart, gondosan befűzve mögöttük a bejáratot. Rajtuk kívül egyetlen lélek tartózkodik itt: Egy fiatal sötételf leány.
A hűvös földtől leterített állatbőrök óvják, s ruhája sem különbözik sokban tőlük. Szemmel láthatóan becsben tartják és vigyáznak rá. Hosszú, hófehér haja szabadon omlik vállaira és tovább, nyakában apró csontokból készített nyaklánc díszeleg. A legkülönösebb benne azonban nem ez. Arcán, orrától homloka tetejéig fémből készített, dísztelen maszkot visel. Szemeinek nincs hagyva hely rajta, vakon emeli fel fejét és pillant körbe a sátorban, ahogy a hűvös levegő beáramlik nyomukban.
Közben kísérőjük komótosan ülepedik le mögöttük egy bundára, késével egy szalonnához igen csak hasonlatos húsfélét szelve. Nem pillant fel, némán szenteli minden figyelmét tevékenységének.*
-Foglaljatok helyet, három utazó. *A sötételf töri meg végül a csendet, mosolytalan ajkai fogatlan nyílnak szólásra az álarc alatt. Hangja bársonyos és merengő, szinte már álmos. Hagy némi szünetet, mielőtt folytatná.*
-Hadd lássam, kik vagytok. *Azzal a lendülettel húzza le arcáról a maszkot és dobja maga mellé. A fiatal, egyébként szép arc ugyan tükrözi korát, ám ezt a trió aligha állapíthatja meg. Tekintetük magával ragadják a megszokottnál nagyobb szemek, melyekben pupillát kár volna keresni. Ködös, kékes sötétség tölti ki a szempárt, benne apró, fénylő pontokkal. Leginkább a csillagos égre emlékeztetheti őket.
Merően Nieveshara mered és noha a lány sokkal többnek érzi, a két elf alig néhány szívdobbanást számolhat, míg tartja vele a szemkontaktust. Szinte fogva tartja a sárga tekintetet, ám látszólag semmi sem történik kettejük között, legalábbis a kettős így éli meg.*
//Nievesha//
*Nievesha eközben úgy érezheti, mintha kirántanák a lábai alól a talajt, el azonban már nem esik. Körbepillanthat, fel is egyenesedhet, ám már nem a sátorban van. Sem Pycta, sem Fänrírion nincs vele. Egyedül van, körötte és talpa alatt sűrű, szürkén gomolygó homály. Alig néhány pillanatig tart ez az állapot, mire kezd kirajzolódni körötte a világ.
MilOchass. Gondtalan kacaj visszhangja hallatszik, ő pedig kézen fogva sétál Pyctával a hosszúéletűek között. Az apjára néz, ő pedig vissza rá, komor arcán halovány mosollyal. Ám e képet kívülről látja, külső szemlélőként. Ott áll alig néhány lépésre tőlük. Pyctától és jóval fiatalabb énjétől. Ám hiába szólongatná őket.
A világot ismét csak köd borítja be, de már nem tart ki olyan hosszan, mint elsőre. Egy anyát lát, világosbarna hajkoronával... Szép, arányos teremtés. Ember. Kezei között aprócska gyermeket ringat, annak szemei pedig topázsárgák. Pont, mint az anyjának.
Ismét köd, s ismét egy kép, melyet kívülről lát. Egy lovon vágtázó férfi szeli át a homályt. Arca fiatal, mégis gondterheltnek tűnik. Hajkoronájába idő előtt vágott fehér csíkokat az idő vasfoga, de szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
A kép eltűnik, és egy másik úszik a helyébe. Egy csontból készült trón, rajta egy hatalmas, bőszakállú férfi. Nagyot sóhajtva görnyed előre a székben, nehéz gondolatok között őrlődve, kezében egy medált pörgetve. Felpillant, keresztülnéz rajta. A szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
Újabb ugrás, s ezt már nem is szakítja félbe a szürke homály. A vad szél havat fú, ám Nievesha a hidegből mit sem érez. Végtelen hómező mögötte és mellette, előtte pedig szikla és jég kegyetlen elegye. Hófödte hegycsúcsok magasodnak a síkságból, körülötte pedig több tucat, vaskos bundába burkolt ember tekintget fel az ormokra. Kezükben mászó csákány és kötél, szemükben aggodalom. Talán a legnagyobb közülük, ki mellette áll. Őt bámulja topázsárga tekintetével. Legalábbis első pillantásra így tűnhet, de valójában a háta mögött térdre rogyó, fiatal nőt figyeli.
Eldobja a csákányt és a mély hóban nagyokat szökkenve siet oda, valósággal átfutva Nieveshán, mintha csak levegő lenne. A hóba rogyó leány felpillant rá, könnyáztatta, mogyoróbarna szemeiben mély fájdalom csillan.*
-Jön a kicsi.
*A látomás véget ér, ő pedig hevesen dobogó szívvel, zihálva érkezik vissza a valóság talajára. Társai szemmel láthatóan mit sem érzékeltek a történekből, a Látóasszony pedig már Fänríriont tartja sakkban sötétlő tekintetével.*
//Fänrírion//
*Alig pillant bele a Látóasszony szemébe az elf, lába alól már el is tűnt a talaj, hogy őt is körbeölelje a mindent elnyelő, szürke homály.
Ahogy a köd feloszlik, ott találja magát egy takaros, fából ácsolt verandán, kezében egy rongyokba bugyolált kis csöppséggel. Ugyan külső szemmel követi figyelemmel az eseményeket, nem nehéz felidéznie az emléket. Az apró kis sötételf nagyot ásít kezei között, ő maga viszont meredten bámulja az ajtót... Még csak véletlenül sem nézve a kicsire.
Kavargó, szürke köd támad körülötte, magába nyelve az emléket, csak hogy néhány pillanattal később kiköpjön egy újabbat.
Egy sötét helyiségben találja magát, kinn halotti csend, a szél pedig hevesen csapkodja a nyitva maradt zsalut az emeleten. Egy sötételf leány hever a földön kifacsart pózban, körülötte a leszakadt lépcső darabjai...
Ismét magával ragadja a szürkeség örvénye, ám ezúttal már jóval gyorsabban kering. Egy szőke, barnaszemű elfleányt láthat. Botladozva halad a kanyargós, kőből rakott úton Lihanech felé rongyaiban, kezét pedig óvón helyezi pocakjára. Állapotos.
A homály csak pillanatokra veszi körbe, ám a sikolyokat már sokkal előbb meghallja. Egy erdőben ocsúdik, égig érő fákkal, ám a fák és az erdő is lángokban. Megannyi elf rohan, harcosok és köznép egyaránt, és ahogy elsuhannak körülötte, több szőke üstökű, barna szempárral megáldott fajtársat is megfigyelhet. Káosz és pusztulás, megégett holttestek hevernek mindenhol, ameddig ellát az áthatolhatatlan füstben. Hatalmas, fekete árny vetül fölé, földöntúli, éktelenül örömittas üvöltéssel…*
-Hmm. *A Látóasszonyt hallja fejében, a merengő hümmögés pedig kifejezetten érdeklődő. Eközben mintha egy dézsa vízből rántanák ki a fejét hajánál fogva. Ott ül, kalapáló szívvel a sátorban, mintha mi sem történt volna. Mintha csupán egy pillanat telt volna el… A Látóasszony azonban már Pycta tekintetét lesi.*
//Pycta//
*Csak néhány pillantás. Csupán ennyire van szüksége a Látóasszonynak ahhoz, hogy Pyctához eljusson. Még csak a tekintetét sincs ideje elkapni az elfnek, már is magával ragadja a homály.
Milochass… Nem is volt olyan rég, mikor ott járt nála Kagaenae és a gyermek. Mikor először pillantotta meg a lányát. Most újra élheti az emléket, az érzéseket, ám csak egy pillanatig. A szürkeség körül fonja, csak hogy egy túlvilági fényekben pompázó templom emelkedjen ki belőle. Dermesztően magasodik az előtte állók fölé, mintha kész lenne az ott ácsorgó, harcra kész csapatra omlani. Pontosan tudja, mit lát és azt is sejtheti, mi fog következni ezután.
Ketten állnak ott, Vele szemben, körülöttük a nagy semmi. Az öregember ránéz, ő pedig merészen vissza rá. Kívülről látja magát, mégis… Mintha az öreg rámutatna. Szólásra nyitná a száját, de a szürke homály ekkor iszonyatos erővel rántja vissza az erdei elfet. Pycta a sátorban tér magához, a Látóasszonnyal azonban történik valami vele szemben.
//Mindenki//
Az eddig sötéten csillogó szempár most tejfehér ködben úszik, már-már világít. A sötételf Pyctára mered, szólásra nyitja ajkait. Először egy hang, annyi sem hagyja el száját, majd fulladozva, rekedten kezd neki. Hátborzongató látvány, mégis nehéz levenni róla a tekintetet.*
-A Vérúr itt van, az erdőink járja… Akarja. Nyugaton a fák korhadnak, a vizek pedig mérgező posványok… Temesd a Fát talajba, míg nem késő. Tudod, hova.*Szavai közben lassan fordítja fejét Nievesha és Fänrírion felé.* -Minden erőtökre szükség lesz. Közeledik. *A Látóasszony mondandója végeztével hanyatt vágódik, nem mozdul, a sátorra pedig hosszú, néma csend borul. Mert Pyctába nézett, de nem az erdei elf nézett vissza rá. Az Erdőszellem itt volt velük, s ő szólott hozzájuk, még ha közvetve is.*
-Drámai. *Szólal meg végül egy mély, borízű hang a hátuk mögött. Az ork még mindig a sátorban van, ám a műsor végeztével felegyenesedik. A kés még a kezében, de nem moccan. Végigpillant mindhármukon, majd értően, lassan bólint.*
-Először én kérdezek. El tudjátok űzni azokat ott? *A sarok felé biccent, ahol jó néhány, korábban látott szarvaskoponya hever. Érezhető, a kérdések órája most van.*
*A lovagiasság jutalma az ork részéről csupán némi morgás, na meg taszigálás hátulról. Fänrírion hősiessége, ha nem is tűnik kifizetődőnek, legalább a saját lelkiismeretének megnyugvást jelenthet. A menetoszlopban beállt változás úgy tűnik, nem mozgatja meg különösebben az orkokat, így haladnak tovább, s az út hátralévő részében a két elf fogja közre a leányt.
A nem túl tágas udvaron egyébként nincs túl sok látnivaló, eltekintve talán a jókora tűzrakótól a közepén. Egy hajlott ork igen erélyesen keverget rajta egy hatalmas fazekat, a vadhús összetéveszthetetlen illatával töltve be a levegőt. Ők azonban nem az üsthöz tartanak, hanem a sátorhoz az udvar végében.
Miután előre engedte a triót, a vezérnek tűnő ork velük tart, gondosan befűzve mögöttük a bejáratot. Rajtuk kívül egyetlen lélek tartózkodik itt: Egy fiatal sötételf leány.
A hűvös földtől leterített állatbőrök óvják, s ruhája sem különbözik sokban tőlük. Szemmel láthatóan becsben tartják és vigyáznak rá. Hosszú, hófehér haja szabadon omlik vállaira és tovább, nyakában apró csontokból készített nyaklánc díszeleg. A legkülönösebb benne azonban nem ez. Arcán, orrától homloka tetejéig fémből készített, dísztelen maszkot visel. Szemeinek nincs hagyva hely rajta, vakon emeli fel fejét és pillant körbe a sátorban, ahogy a hűvös levegő beáramlik nyomukban.
Közben kísérőjük komótosan ülepedik le mögöttük egy bundára, késével egy szalonnához igen csak hasonlatos húsfélét szelve. Nem pillant fel, némán szenteli minden figyelmét tevékenységének.*
-Foglaljatok helyet, három utazó. *A sötételf töri meg végül a csendet, mosolytalan ajkai fogatlan nyílnak szólásra az álarc alatt. Hangja bársonyos és merengő, szinte már álmos. Hagy némi szünetet, mielőtt folytatná.*
-Hadd lássam, kik vagytok. *Azzal a lendülettel húzza le arcáról a maszkot és dobja maga mellé. A fiatal, egyébként szép arc ugyan tükrözi korát, ám ezt a trió aligha állapíthatja meg. Tekintetük magával ragadják a megszokottnál nagyobb szemek, melyekben pupillát kár volna keresni. Ködös, kékes sötétség tölti ki a szempárt, benne apró, fénylő pontokkal. Leginkább a csillagos égre emlékeztetheti őket.
Merően Nieveshara mered és noha a lány sokkal többnek érzi, a két elf alig néhány szívdobbanást számolhat, míg tartja vele a szemkontaktust. Szinte fogva tartja a sárga tekintetet, ám látszólag semmi sem történik kettejük között, legalábbis a kettős így éli meg.*
//Nievesha//
*Nievesha eközben úgy érezheti, mintha kirántanák a lábai alól a talajt, el azonban már nem esik. Körbepillanthat, fel is egyenesedhet, ám már nem a sátorban van. Sem Pycta, sem Fänrírion nincs vele. Egyedül van, körötte és talpa alatt sűrű, szürkén gomolygó homály. Alig néhány pillanatig tart ez az állapot, mire kezd kirajzolódni körötte a világ.
MilOchass. Gondtalan kacaj visszhangja hallatszik, ő pedig kézen fogva sétál Pyctával a hosszúéletűek között. Az apjára néz, ő pedig vissza rá, komor arcán halovány mosollyal. Ám e képet kívülről látja, külső szemlélőként. Ott áll alig néhány lépésre tőlük. Pyctától és jóval fiatalabb énjétől. Ám hiába szólongatná őket.
A világot ismét csak köd borítja be, de már nem tart ki olyan hosszan, mint elsőre. Egy anyát lát, világosbarna hajkoronával... Szép, arányos teremtés. Ember. Kezei között aprócska gyermeket ringat, annak szemei pedig topázsárgák. Pont, mint az anyjának.
Ismét köd, s ismét egy kép, melyet kívülről lát. Egy lovon vágtázó férfi szeli át a homályt. Arca fiatal, mégis gondterheltnek tűnik. Hajkoronájába idő előtt vágott fehér csíkokat az idő vasfoga, de szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
A kép eltűnik, és egy másik úszik a helyébe. Egy csontból készült trón, rajta egy hatalmas, bőszakállú férfi. Nagyot sóhajtva görnyed előre a székben, nehéz gondolatok között őrlődve, kezében egy medált pörgetve. Felpillant, keresztülnéz rajta. A szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
Újabb ugrás, s ezt már nem is szakítja félbe a szürke homály. A vad szél havat fú, ám Nievesha a hidegből mit sem érez. Végtelen hómező mögötte és mellette, előtte pedig szikla és jég kegyetlen elegye. Hófödte hegycsúcsok magasodnak a síkságból, körülötte pedig több tucat, vaskos bundába burkolt ember tekintget fel az ormokra. Kezükben mászó csákány és kötél, szemükben aggodalom. Talán a legnagyobb közülük, ki mellette áll. Őt bámulja topázsárga tekintetével. Legalábbis első pillantásra így tűnhet, de valójában a háta mögött térdre rogyó, fiatal nőt figyeli.
Eldobja a csákányt és a mély hóban nagyokat szökkenve siet oda, valósággal átfutva Nieveshán, mintha csak levegő lenne. A hóba rogyó leány felpillant rá, könnyáztatta, mogyoróbarna szemeiben mély fájdalom csillan.*
-Jön a kicsi.
*A látomás véget ér, ő pedig hevesen dobogó szívvel, zihálva érkezik vissza a valóság talajára. Társai szemmel láthatóan mit sem érzékeltek a történekből, a Látóasszony pedig már Fänríriont tartja sakkban sötétlő tekintetével.*
//Fänrírion//
*Alig pillant bele a Látóasszony szemébe az elf, lába alól már el is tűnt a talaj, hogy őt is körbeölelje a mindent elnyelő, szürke homály.
Ahogy a köd feloszlik, ott találja magát egy takaros, fából ácsolt verandán, kezében egy rongyokba bugyolált kis csöppséggel. Ugyan külső szemmel követi figyelemmel az eseményeket, nem nehéz felidéznie az emléket. Az apró kis sötételf nagyot ásít kezei között, ő maga viszont meredten bámulja az ajtót... Még csak véletlenül sem nézve a kicsire.
Kavargó, szürke köd támad körülötte, magába nyelve az emléket, csak hogy néhány pillanattal később kiköpjön egy újabbat.
Egy sötét helyiségben találja magát, kinn halotti csend, a szél pedig hevesen csapkodja a nyitva maradt zsalut az emeleten. Egy sötételf leány hever a földön kifacsart pózban, körülötte a leszakadt lépcső darabjai...
Ismét magával ragadja a szürkeség örvénye, ám ezúttal már jóval gyorsabban kering. Egy szőke, barnaszemű elfleányt láthat. Botladozva halad a kanyargós, kőből rakott úton Lihanech felé rongyaiban, kezét pedig óvón helyezi pocakjára. Állapotos.
A homály csak pillanatokra veszi körbe, ám a sikolyokat már sokkal előbb meghallja. Egy erdőben ocsúdik, égig érő fákkal, ám a fák és az erdő is lángokban. Megannyi elf rohan, harcosok és köznép egyaránt, és ahogy elsuhannak körülötte, több szőke üstökű, barna szempárral megáldott fajtársat is megfigyelhet. Káosz és pusztulás, megégett holttestek hevernek mindenhol, ameddig ellát az áthatolhatatlan füstben. Hatalmas, fekete árny vetül fölé, földöntúli, éktelenül örömittas üvöltéssel…*
-Hmm. *A Látóasszonyt hallja fejében, a merengő hümmögés pedig kifejezetten érdeklődő. Eközben mintha egy dézsa vízből rántanák ki a fejét hajánál fogva. Ott ül, kalapáló szívvel a sátorban, mintha mi sem történt volna. Mintha csupán egy pillanat telt volna el… A Látóasszony azonban már Pycta tekintetét lesi.*
//Pycta//
*Csak néhány pillantás. Csupán ennyire van szüksége a Látóasszonynak ahhoz, hogy Pyctához eljusson. Még csak a tekintetét sincs ideje elkapni az elfnek, már is magával ragadja a homály.
Milochass… Nem is volt olyan rég, mikor ott járt nála Kagaenae és a gyermek. Mikor először pillantotta meg a lányát. Most újra élheti az emléket, az érzéseket, ám csak egy pillanatig. A szürkeség körül fonja, csak hogy egy túlvilági fényekben pompázó templom emelkedjen ki belőle. Dermesztően magasodik az előtte állók fölé, mintha kész lenne az ott ácsorgó, harcra kész csapatra omlani. Pontosan tudja, mit lát és azt is sejtheti, mi fog következni ezután.
Ketten állnak ott, Vele szemben, körülöttük a nagy semmi. Az öregember ránéz, ő pedig merészen vissza rá. Kívülről látja magát, mégis… Mintha az öreg rámutatna. Szólásra nyitná a száját, de a szürke homály ekkor iszonyatos erővel rántja vissza az erdei elfet. Pycta a sátorban tér magához, a Látóasszonnyal azonban történik valami vele szemben.
//Mindenki//
Az eddig sötéten csillogó szempár most tejfehér ködben úszik, már-már világít. A sötételf Pyctára mered, szólásra nyitja ajkait. Először egy hang, annyi sem hagyja el száját, majd fulladozva, rekedten kezd neki. Hátborzongató látvány, mégis nehéz levenni róla a tekintetet.*
-A Vérúr itt van, az erdőink járja… Akarja. Nyugaton a fák korhadnak, a vizek pedig mérgező posványok… Temesd a Fát talajba, míg nem késő. Tudod, hova.*Szavai közben lassan fordítja fejét Nievesha és Fänrírion felé.* -Minden erőtökre szükség lesz. Közeledik. *A Látóasszony mondandója végeztével hanyatt vágódik, nem mozdul, a sátorra pedig hosszú, néma csend borul. Mert Pyctába nézett, de nem az erdei elf nézett vissza rá. Az Erdőszellem itt volt velük, s ő szólott hozzájuk, még ha közvetve is.*
-Drámai. *Szólal meg végül egy mély, borízű hang a hátuk mögött. Az ork még mindig a sátorban van, ám a műsor végeztével felegyenesedik. A kés még a kezében, de nem moccan. Végigpillant mindhármukon, majd értően, lassan bólint.*
-Először én kérdezek. El tudjátok űzni azokat ott? *A sarok felé biccent, ahol jó néhány, korábban látott szarvaskoponya hever. Érezhető, a kérdések órája most van.*
1696. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-16 13:28:10
Üzenet elküldve: 2021-10-16 13:28:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev fejében nem fordul meg az, hogy hirtelen bevesse magát a fák közé. Jobban mondva megfordul, de hamar el is veti, vaksötétben aligha jutna messzire és egy számszeríj vessző sem hiányzik a hátára. Megnézi ugyan a gyenge fáklyafényben az erdőt az ösvény mentén, de nem azért hogy a fák közé ugorjon, hanem azért, hogy valami tájékozódási pontokat találjon. Nemrég jártak errefelé, de nem rémlik, hogy az orkoknak akár csak a nyomát is látták volna, vagy Pycta látta csak nem mondta el neki?
Mivel a hátán nincsen szeme, ezért nem láthatja, hogy a mögötte haladó ork milyen szemeket mereszt rá, igazából olyan irányba nem is nézelődik, viszont Rírionon majdnem keresztülesik, valami béna tánclépésszerűségnek köszönheti, hogy az elfet megkerülve talpon marad. Bosszúsan fújtat emiatt, benne fel sem merül az, hogy Rírion szándékosan tette ezt, mert látott valamit, amit ő nem.
Mikor megérkeznek a táborba, akkor Niev már nézelődik, hacsak tarkón nem vágják emiatt, akkor mindent megnéz, méghozzá igen alaposan. Orkot se látott még, erre most itt van egy tucatnyi. Csúnyák, legalábbis az ő, elfekhez szokott szemének azok, a táboruk is nélkülözi azt a rendezettséget, amit eddigi életében, az elf közösségben megszokott.
Aztán egy sátorhoz érnek, ahová egy újabb ork invitálja őket. Aprót biccent Pyctának, mikor az ránéz. Remélhetőleg a sátorba belépve kiderül, hogy miért is rángatták őket ide az éjszaka közepén. Ami amúgy is egy igen zaklatott éjszaka volt, ezzel csak megkoronázzák a dolgot.*
*Niev fejében nem fordul meg az, hogy hirtelen bevesse magát a fák közé. Jobban mondva megfordul, de hamar el is veti, vaksötétben aligha jutna messzire és egy számszeríj vessző sem hiányzik a hátára. Megnézi ugyan a gyenge fáklyafényben az erdőt az ösvény mentén, de nem azért hogy a fák közé ugorjon, hanem azért, hogy valami tájékozódási pontokat találjon. Nemrég jártak errefelé, de nem rémlik, hogy az orkoknak akár csak a nyomát is látták volna, vagy Pycta látta csak nem mondta el neki?
Mivel a hátán nincsen szeme, ezért nem láthatja, hogy a mögötte haladó ork milyen szemeket mereszt rá, igazából olyan irányba nem is nézelődik, viszont Rírionon majdnem keresztülesik, valami béna tánclépésszerűségnek köszönheti, hogy az elfet megkerülve talpon marad. Bosszúsan fújtat emiatt, benne fel sem merül az, hogy Rírion szándékosan tette ezt, mert látott valamit, amit ő nem.
Mikor megérkeznek a táborba, akkor Niev már nézelődik, hacsak tarkón nem vágják emiatt, akkor mindent megnéz, méghozzá igen alaposan. Orkot se látott még, erre most itt van egy tucatnyi. Csúnyák, legalábbis az ő, elfekhez szokott szemének azok, a táboruk is nélkülözi azt a rendezettséget, amit eddigi életében, az elf közösségben megszokott.
Aztán egy sátorhoz érnek, ahová egy újabb ork invitálja őket. Aprót biccent Pyctának, mikor az ránéz. Remélhetőleg a sátorba belépve kiderül, hogy miért is rángatták őket ide az éjszaka közepén. Ami amúgy is egy igen zaklatott éjszaka volt, ezzel csak megkoronázzák a dolgot.*
1695. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-16 10:40:50
Üzenet elküldve: 2021-10-16 10:40:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*A legtöbben az ismeretlentől félnek és ez köti béklyóba a tetteiket. Ám ők épp a megismerés felé haladnak és a tudás hatalom, eszköz, hogy kilábaljanak a bajból. Ha az orkok ölni akartak volna, már megtették volna, ám most mégis masíroznak egy, csak az orkok számára ismert cél felé. És ha az erdőmélyi elf tudni fogja, mivel állnak szemben, akkor ki is találhatja, hogyan jussanak ki ebből a szorult helyzetből. Egy szövetségesük biztosan van és a Fákban Lakó is bizonyosan rajtuk tartja a szemét.
Bár tart tőle, hogy bajuk esik, főleg Nievesha miatt aggódik, az aggodalom nem segít nekik. Figyel, fürkész és információkat gyűjt, miközben igyekszik elnyomni magában a félelmet. Csak az ostoba nem fél, de az erdőmélyi elf ettől még nem válik harcképtelenné. Például máris tudja, hogy a hegyomlásnyi ork jobb lábára sántít, közelharcban erre is építhet.
Ha hátra-hátrapillant, talán látja lányán a feszültséget, a gesztusaiból érződő dühöt. El tudja képzelni, mi játszódhat le benne és abban is biztos, hogy Niev erős lesz, ha eljön az ideje. Amikor Rírion megbotlik, így igyekezve helyet cserélni a lánnyal, fejét hátrafordítja, megnézné, mi a reakció, de ha nem történik komolyabb atrocitás, amibe akár egy pofon is beleférhet Rírionnak, akkor nem cselekszik. De valószínűleg nem fajul tettlegességig a csere, legfeljebb visszalökdösik az ifjú elfet a helyére. Hálás a kölyöknek, hogy így oltalmazná Nieveshát, de azt nem szeretné, ha emiatt fajulna el a helyzet.
Követik a vadon sötétjében imbolygó fáklyafényt. Valamikor a napnak is fel kell majd kelnie, nem is oly soká, ha a csuhátlan csuhás jól sejti.
Aztán elérik az orkok táborhelyét is, a kihegyezett rönkök semmi jót nem jelentenek, bár nem lehet akadály egy irbisznek vagy égből támadó sólyomnak, sasnak, ám láthatóan a védelmet szolgálják. Az orkokból körülbelül tucatnyit lát, mind férfiak. Emelt fővel követi a Vigyorit a rájuk szegeződő pillantások kereszttüzében, amíg elérnek a sátorhoz. A sátorból előlépő szakállas, tiszteletet parancsoló megjelenésű ork tekintetét kifejezéstelen pillantással állja, majd a páncélos elküldi kíséretüket és őket a sátorba invitálja.
Az erdőmélyi elf az intésre hátranéz, bátorítóan Nieveshára, Rírionra, majd belép a sárotba, hogy végre kiderítsék, ki is áll az egész cirkusz mögött. A tudás hatalom.*
*A legtöbben az ismeretlentől félnek és ez köti béklyóba a tetteiket. Ám ők épp a megismerés felé haladnak és a tudás hatalom, eszköz, hogy kilábaljanak a bajból. Ha az orkok ölni akartak volna, már megtették volna, ám most mégis masíroznak egy, csak az orkok számára ismert cél felé. És ha az erdőmélyi elf tudni fogja, mivel állnak szemben, akkor ki is találhatja, hogyan jussanak ki ebből a szorult helyzetből. Egy szövetségesük biztosan van és a Fákban Lakó is bizonyosan rajtuk tartja a szemét.
Bár tart tőle, hogy bajuk esik, főleg Nievesha miatt aggódik, az aggodalom nem segít nekik. Figyel, fürkész és információkat gyűjt, miközben igyekszik elnyomni magában a félelmet. Csak az ostoba nem fél, de az erdőmélyi elf ettől még nem válik harcképtelenné. Például máris tudja, hogy a hegyomlásnyi ork jobb lábára sántít, közelharcban erre is építhet.
Ha hátra-hátrapillant, talán látja lányán a feszültséget, a gesztusaiból érződő dühöt. El tudja képzelni, mi játszódhat le benne és abban is biztos, hogy Niev erős lesz, ha eljön az ideje. Amikor Rírion megbotlik, így igyekezve helyet cserélni a lánnyal, fejét hátrafordítja, megnézné, mi a reakció, de ha nem történik komolyabb atrocitás, amibe akár egy pofon is beleférhet Rírionnak, akkor nem cselekszik. De valószínűleg nem fajul tettlegességig a csere, legfeljebb visszalökdösik az ifjú elfet a helyére. Hálás a kölyöknek, hogy így oltalmazná Nieveshát, de azt nem szeretné, ha emiatt fajulna el a helyzet.
Követik a vadon sötétjében imbolygó fáklyafényt. Valamikor a napnak is fel kell majd kelnie, nem is oly soká, ha a csuhátlan csuhás jól sejti.
Aztán elérik az orkok táborhelyét is, a kihegyezett rönkök semmi jót nem jelentenek, bár nem lehet akadály egy irbisznek vagy égből támadó sólyomnak, sasnak, ám láthatóan a védelmet szolgálják. Az orkokból körülbelül tucatnyit lát, mind férfiak. Emelt fővel követi a Vigyorit a rájuk szegeződő pillantások kereszttüzében, amíg elérnek a sátorhoz. A sátorból előlépő szakállas, tiszteletet parancsoló megjelenésű ork tekintetét kifejezéstelen pillantással állja, majd a páncélos elküldi kíséretüket és őket a sátorba invitálja.
Az erdőmélyi elf az intésre hátranéz, bátorítóan Nieveshára, Rírionra, majd belép a sárotba, hogy végre kiderítsék, ki is áll az egész cirkusz mögött. A tudás hatalom.*
1694. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-16 06:00:30
Üzenet elküldve: 2021-10-16 06:00:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Ugyan szemét nem kötötték be, csak lopott pillantásokkal kémlel körbe, nehogy túlságosan fölkeltse a figyelmet. Egyedül Pyctára néz egyenesen és bólint ismét, mikor súg az idősebb. Nem kíván tettlegességbe forduló konfliktust, mert abból ők nem jönnek ki jól. Ha egyedül lenne se lázadozna, de így pláne, hogy más fejére is bajt hozhat. Hátrafelé csak kanyarokban pillant, olyankor kevésbé feltűnő a plusz egy kis nyak fordítás. Az az egy, vörös fényű fáklya sokat nem láttat, de ha éppen megpillantja a karikás ork arcát egy gondolatnyi ideig, akkor tudja, hogy az Nieveshát méregeti. A lány dühösen halad, ökölbe szorított kézzel. Rírion csak az orkokat okolja az orkok tetteiért, szerinte semmiről sem tehet ez az ártatlan leány. Hogy az orknak miféle sötét gondolatai vannak, azt az ifjú elf inkább nem szeretné tudni. Megtorpan, mintha egy botlást egyensúlyozna ki. Célja, hogy Nievesha megelőzze ezalatt. Ha mögé került, akkor az ork már csak az ő, kevésbé szép hátát méregetheti sötét gondolataival. Ez se kellemes helyzet, viszont Rírion úgy gondolja, nem a mészárlás itt a cél. Feltételezi, hogy legrosszabb esetben is "csak" felrúgják, ha mégis nagyon szemet szúr a színlelt fél botlás, vagy a nézelődés. Akárhogy jutnak tovább, a kerísen majd a sátoron belülre kerülni nyomasztó. Ugyanakkor kint se voltak sokkal kevésbé szorult helyzetben, így ez már plusz félelmet nem okoz az elfnek. Azt kívánja, tudják meg végre mi vár rájuk, hogy arra készülhessen lélekben. Tippje szerint az emlegetett Látóasszony várja majd őket odabenn.*
*Ugyan szemét nem kötötték be, csak lopott pillantásokkal kémlel körbe, nehogy túlságosan fölkeltse a figyelmet. Egyedül Pyctára néz egyenesen és bólint ismét, mikor súg az idősebb. Nem kíván tettlegességbe forduló konfliktust, mert abból ők nem jönnek ki jól. Ha egyedül lenne se lázadozna, de így pláne, hogy más fejére is bajt hozhat. Hátrafelé csak kanyarokban pillant, olyankor kevésbé feltűnő a plusz egy kis nyak fordítás. Az az egy, vörös fényű fáklya sokat nem láttat, de ha éppen megpillantja a karikás ork arcát egy gondolatnyi ideig, akkor tudja, hogy az Nieveshát méregeti. A lány dühösen halad, ökölbe szorított kézzel. Rírion csak az orkokat okolja az orkok tetteiért, szerinte semmiről sem tehet ez az ártatlan leány. Hogy az orknak miféle sötét gondolatai vannak, azt az ifjú elf inkább nem szeretné tudni. Megtorpan, mintha egy botlást egyensúlyozna ki. Célja, hogy Nievesha megelőzze ezalatt. Ha mögé került, akkor az ork már csak az ő, kevésbé szép hátát méregetheti sötét gondolataival. Ez se kellemes helyzet, viszont Rírion úgy gondolja, nem a mészárlás itt a cél. Feltételezi, hogy legrosszabb esetben is "csak" felrúgják, ha mégis nagyon szemet szúr a színlelt fél botlás, vagy a nézelődés. Akárhogy jutnak tovább, a kerísen majd a sátoron belülre kerülni nyomasztó. Ugyanakkor kint se voltak sokkal kevésbé szorult helyzetben, így ez már plusz félelmet nem okoz az elfnek. Azt kívánja, tudják meg végre mi vár rájuk, hogy arra készülhessen lélekben. Tippje szerint az emlegetett Látóasszony várja majd őket odabenn.*
1693. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-15 19:21:17
Üzenet elküldve: 2021-10-15 19:21:17
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*A hármas látszólag hidegvérrel követi az orkokat. Nincs is ebben semmi meglepő, elvégre ahogy eddig, most is leginkább a csapat vezérére, az erdei elfre hallgatnak.
Nievesha saját magát hibáztatja a történtekért. Ahogy az lenni szokott, most is csak a szerencsén múlt, hogy nem hallották meg az őket megközelítő orkokat, hogy éppen ő volt őrségben, sőt, az is, hogy Pycta és Fänrírion nem riadt fel időben. A tehetetlenség pedig itt sem összekeverendő a félelemmel. Egymás és saját életünk óvása is csak egy döntés. Semmi sem akadályozza meg abban, hogy hirtelen bevesse magát a sötét erdőbe vagy hogy megtámadja a mögötte haladó, fémkarikákkal vert orkot, ki felettébb sötét ábrázattal méregeti épp hátulról. A félelem az, mi előre viszi s mert ezt gondolja a legbiztosabb döntésnek. Persze ez aligha nyújthat számára vigaszt, mindenesetre most van egy kis ideje, hogy végig gondolja az események láncolatát.
A menetet felvezető ork kezében táncoló fáklyafény az egyetlen fényforrásuk a sötétben. Kísérőik el-eldiskurálnak egymással saját, ocsmány nyelvükön kurjongva, szemmel láthatóan nem tartanak az erdőtől. A lombok ismét fölébük borulnak, a fel-feltámadó szellőben susognak egymásnak és nekik. Pycta menet közben megfigyelheti, miképp sántít jobb lábára a melák előtte. A keményre taposott ösvényen egyébként könnyű a haladás és nem is telik el jó fél óra, mire az első ork megtorpan. Hátra vigyorog a válla felett, majd magasra emeli a fáklyát és meglóbálja. Ahogy újraindul a menetoszlop, a hármas is hamar kiveheti a girbe-gurba, ám alaposan megépített táborhelyet, melyet néhány fáklya hivatott bevilágítani. Kerítés gyanánt számos, kihegyezett rönk mered a négy égtáj felé, valószínűleg leginkább a vadállományt hivatott távoltartani tőlük.
Ahogy félretolva egy rönköt belépnek a kopár udvarra, jó néhány szempár szegeződik rájuk. Mind orkok, mind férfiak. Fekszenek, állnak vagy ülnek, s kísérőikkel együtt egy híján egy tucatot tesz ki a számuk. Fából ácsolt, padlózatlan kis kunyhóféleségek sorakoznak az udvar jobb oldalán, szemben velük pedig egy nagyobb, kör alakú építmény. Első pillantásra egy jókora sátornak tűnik. Az udvar némaságba burkolódzik, senki sem szól egy árva szót sem. Minden szempár rájuk szegeződik, ahogy Vigyori végigkíséri őket az udvaron. Egy méretes, tarfejű, ám nagyszakállú ork húzza ki a sátor bejáratát előttük, merően bámulva mindhármukat. Arca vágásoktól szabdalt, ám ábrázatáról eszesség tükröződik. Ő maga szépen kovácsolt páncélt visel, talán ő a banda feje. Bárhogy is, kísérőiket egy biccentéssel oszlatja, a hármast viszont befelé terelgeti szürkeszín tekintetével. Most már világos lehet, hogy szánt szándékkal kerülik a velük való kommunikációt, s az is, hogy az ork banda valamiféle zsoldoscsapat, vagy annak maradéka. Talán a többi kérdésükre is választ kapnak, ha belépnek a sátorba.*
*A hármas látszólag hidegvérrel követi az orkokat. Nincs is ebben semmi meglepő, elvégre ahogy eddig, most is leginkább a csapat vezérére, az erdei elfre hallgatnak.
Nievesha saját magát hibáztatja a történtekért. Ahogy az lenni szokott, most is csak a szerencsén múlt, hogy nem hallották meg az őket megközelítő orkokat, hogy éppen ő volt őrségben, sőt, az is, hogy Pycta és Fänrírion nem riadt fel időben. A tehetetlenség pedig itt sem összekeverendő a félelemmel. Egymás és saját életünk óvása is csak egy döntés. Semmi sem akadályozza meg abban, hogy hirtelen bevesse magát a sötét erdőbe vagy hogy megtámadja a mögötte haladó, fémkarikákkal vert orkot, ki felettébb sötét ábrázattal méregeti épp hátulról. A félelem az, mi előre viszi s mert ezt gondolja a legbiztosabb döntésnek. Persze ez aligha nyújthat számára vigaszt, mindenesetre most van egy kis ideje, hogy végig gondolja az események láncolatát.
A menetet felvezető ork kezében táncoló fáklyafény az egyetlen fényforrásuk a sötétben. Kísérőik el-eldiskurálnak egymással saját, ocsmány nyelvükön kurjongva, szemmel láthatóan nem tartanak az erdőtől. A lombok ismét fölébük borulnak, a fel-feltámadó szellőben susognak egymásnak és nekik. Pycta menet közben megfigyelheti, miképp sántít jobb lábára a melák előtte. A keményre taposott ösvényen egyébként könnyű a haladás és nem is telik el jó fél óra, mire az első ork megtorpan. Hátra vigyorog a válla felett, majd magasra emeli a fáklyát és meglóbálja. Ahogy újraindul a menetoszlop, a hármas is hamar kiveheti a girbe-gurba, ám alaposan megépített táborhelyet, melyet néhány fáklya hivatott bevilágítani. Kerítés gyanánt számos, kihegyezett rönk mered a négy égtáj felé, valószínűleg leginkább a vadállományt hivatott távoltartani tőlük.
Ahogy félretolva egy rönköt belépnek a kopár udvarra, jó néhány szempár szegeződik rájuk. Mind orkok, mind férfiak. Fekszenek, állnak vagy ülnek, s kísérőikkel együtt egy híján egy tucatot tesz ki a számuk. Fából ácsolt, padlózatlan kis kunyhóféleségek sorakoznak az udvar jobb oldalán, szemben velük pedig egy nagyobb, kör alakú építmény. Első pillantásra egy jókora sátornak tűnik. Az udvar némaságba burkolódzik, senki sem szól egy árva szót sem. Minden szempár rájuk szegeződik, ahogy Vigyori végigkíséri őket az udvaron. Egy méretes, tarfejű, ám nagyszakállú ork húzza ki a sátor bejáratát előttük, merően bámulva mindhármukat. Arca vágásoktól szabdalt, ám ábrázatáról eszesség tükröződik. Ő maga szépen kovácsolt páncélt visel, talán ő a banda feje. Bárhogy is, kísérőiket egy biccentéssel oszlatja, a hármast viszont befelé terelgeti szürkeszín tekintetével. Most már világos lehet, hogy szánt szándékkal kerülik a velük való kommunikációt, s az is, hogy az ork banda valamiféle zsoldoscsapat, vagy annak maradéka. Talán a többi kérdésükre is választ kapnak, ha belépnek a sátorba.*
1692. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-15 17:19:31
Üzenet elküldve: 2021-10-15 17:19:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev csúnyán néz, na nem az orkokra, nem kockáztatná, hogy provokálja őket, inkább csak úgy maga elé. Pillantását a földre szegezi maga előtt, dühös. Minden oka meg is van arra, hogy dühös legyen, hiszen cserben hagyta a társait, csak és kizárólag az ő figyelmetleségéből, tapasztalatlanságából és ostobaságából lepték meg őket. Haragján nem hatolnak át jelenleg a tényeknek a szikrái sem, hogy az orkok akkor is túlerőben lettek volna velük szemben, ha már hamarabb meghallják őket.
Látszik rajta, hogy ideges, de adott helyzetben ebben nincsen semmi meglepő, Pycta meg valószínűleg a Niev állán megfeszülő izomból még azt is kiolvassa, hogy az feszültségen kívül a harag is munkál a lányban. Halkan fújtat, kezei ökölbe szorulnak. Nemcsak magára dühös, de erre az egész szituációra is, amiben oly tehetetlen, csak sodródik az árral, megy ahová mondják, hogy menjen.*
*Niev csúnyán néz, na nem az orkokra, nem kockáztatná, hogy provokálja őket, inkább csak úgy maga elé. Pillantását a földre szegezi maga előtt, dühös. Minden oka meg is van arra, hogy dühös legyen, hiszen cserben hagyta a társait, csak és kizárólag az ő figyelmetleségéből, tapasztalatlanságából és ostobaságából lepték meg őket. Haragján nem hatolnak át jelenleg a tényeknek a szikrái sem, hogy az orkok akkor is túlerőben lettek volna velük szemben, ha már hamarabb meghallják őket.
Látszik rajta, hogy ideges, de adott helyzetben ebben nincsen semmi meglepő, Pycta meg valószínűleg a Niev állán megfeszülő izomból még azt is kiolvassa, hogy az feszültségen kívül a harag is munkál a lányban. Halkan fújtat, kezei ökölbe szorulnak. Nemcsak magára dühös, de erre az egész szituációra is, amiben oly tehetetlen, csak sodródik az árral, megy ahová mondják, hogy menjen.*
1691. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-15 15:41:02
Üzenet elküldve: 2021-10-15 15:41:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
- Nem. *Válaszolja Nievnek miközben a kezét köti és ő a különös útjelzőről kérdezi.*
- Vagy nem vettem észre. *Teszi hozzá, merthát ez a lehetőség is fennáll. Ám gyanítja, hogy észrevette volna, ha nem ő, akkor Xauzur. De a mostani helyzetüket tekintve lényegtelen, hogy mikor került oda az a jelző. A sebek ellátása után kap egy ölelést, amit szeretettel viszonoz. Aztán lefekszenek aludni, Rírionnal kezdve az őrséget.
Sajnos visszafelé sül el a gondolata, hogy ha Nievesha őrködik utoljára, akkor több időt tud megszakítás nélkül pihenni. Az ő őrsége alatt lepik meg az orkok a tábort, amit láthatóan rosszul vesz a lány.
Őt egyáltalán nem rémítik a vadon hangjai, hisz éveket élt közöttük, jól el tudná talán különbözteti az erdő zajait az oda nem illőktől, mint az orktalpak hangja az avaron. Nem haragszik emiatt Nievre, inkább magára, de már nem tud változtatni a történteken, előre kell nézniük.*
- Semmi baj, kincsem. *Válaszolja visszafogott hangon. Pillantásával igyekszik bátorságot önteni a lányba. Szüksége lesz rá.
Kifejezéstelen arccal néz a diadalmasan vigyorgó orkra. Félő, hogy a zöldbőrű és a titokzatos Látóasszony nincs tisztában azzal, hogy mit jelent megtámadni az Erdő Szívének prófétáját az otthonában. Az Erdőszellem nem tűri sokáig a betolakodókat. Ám emiatt is adta meg magát harc nélkül a csuhátlan csuhás. Az orkok az erőt, a hatalmat tisztelik. Ha behódoltak a Látóasszonynak, az azt jelenti, hogy az ismeretlennek van akkora hatalma, hogy félelmet plántáljon az orkok szívébe és ezzel az akarata alá hajtsa őket. Ám az orkok itt vannak és a vadon még nem paterolta ki őket vagy küldött rájuk egy falányi lupus fulgurt és irbiszt. Az is lehet, hogy egy oldalon állnak?
Mindezek a gondolat gyorsaságával futnak át az agyán és közben megjelennek az eddig rejtve lévő zöldbőrűek is. A hatalmas láncingest megnézi magának, közelharcosként teljesen más szemmel néz rá, mint a fegyveresek. Szakértő szemmel keres gyenge pontokat rajta és jegyzi meg későbbre. Még két orkot számlál meg, mindnél íj.*
- Egy fa. *Válaszolja rezignáltan a kérdésre és igyekszik nem kimutatni bosszúságát, hogy a Szent Fa nem marad a táborhelyen. De láthatóan nem tudják és nem érzik, hogy milyen hatalommal is bír a fa. Ezt a javukra írja fel.
Két ork, két idősebb, egy hegyomlás és egy fiatalabb. Mind íjjal, hevenyészett vértekben. Szerencsére Rírion se kíván hősködni és teszi, amit az ork mond és Nieveshát se éri semmiféle atrocitás. Hála a Fákban Lakónak, hogy Xauzur is észlelte a jelzését és biztos benne, hogy a sűrűben követni fogja őket észrevétlen. A meglepetés ereje vele így az oldalukon van.*
- Menjünk. *Mondja Nieveshának és az ifjú elfnek.*
- Csak higgadtan. *Súgja oda Rírionnak. Jó eszű kölyöknek látszik, reméli, hogy nem lesz gond vele.
A sor pedig megindul, elől a számszeríjas, mögötte a hegyomlás és ők, legvégül pedig két ork zárja a sort, az utolsónál a fegyvereik. A vezetőjük az mondja, nem menne messzire és meg sem kötözik őket.
Az erdőmélyi elf úgy dönt, hogy mielőtt cselekvésre szánná el magát, megpróbálja kideríteni, hogy mi állhat a dolgok mögött. Ki is valójában a Látóasszony és hogyan igázta le az orkokat, miféle hatalommal rendelkezik. Túl sok a kérdés és kevés a válasz, így előbb tájékozódnia kell, hogy ésszel tudjon dönteni és cselekedni, hogy a legkisebbre csökkentse annak az esélyét, hogy valaki megsérül közülük. Csendben, feszült figyelemmel sétál az ösvényen a hegyomlás mögött, akire a Szent Fa is felkerült.*
- Nem. *Válaszolja Nievnek miközben a kezét köti és ő a különös útjelzőről kérdezi.*
- Vagy nem vettem észre. *Teszi hozzá, merthát ez a lehetőség is fennáll. Ám gyanítja, hogy észrevette volna, ha nem ő, akkor Xauzur. De a mostani helyzetüket tekintve lényegtelen, hogy mikor került oda az a jelző. A sebek ellátása után kap egy ölelést, amit szeretettel viszonoz. Aztán lefekszenek aludni, Rírionnal kezdve az őrséget.
Sajnos visszafelé sül el a gondolata, hogy ha Nievesha őrködik utoljára, akkor több időt tud megszakítás nélkül pihenni. Az ő őrsége alatt lepik meg az orkok a tábort, amit láthatóan rosszul vesz a lány.
Őt egyáltalán nem rémítik a vadon hangjai, hisz éveket élt közöttük, jól el tudná talán különbözteti az erdő zajait az oda nem illőktől, mint az orktalpak hangja az avaron. Nem haragszik emiatt Nievre, inkább magára, de már nem tud változtatni a történteken, előre kell nézniük.*
- Semmi baj, kincsem. *Válaszolja visszafogott hangon. Pillantásával igyekszik bátorságot önteni a lányba. Szüksége lesz rá.
Kifejezéstelen arccal néz a diadalmasan vigyorgó orkra. Félő, hogy a zöldbőrű és a titokzatos Látóasszony nincs tisztában azzal, hogy mit jelent megtámadni az Erdő Szívének prófétáját az otthonában. Az Erdőszellem nem tűri sokáig a betolakodókat. Ám emiatt is adta meg magát harc nélkül a csuhátlan csuhás. Az orkok az erőt, a hatalmat tisztelik. Ha behódoltak a Látóasszonynak, az azt jelenti, hogy az ismeretlennek van akkora hatalma, hogy félelmet plántáljon az orkok szívébe és ezzel az akarata alá hajtsa őket. Ám az orkok itt vannak és a vadon még nem paterolta ki őket vagy küldött rájuk egy falányi lupus fulgurt és irbiszt. Az is lehet, hogy egy oldalon állnak?
Mindezek a gondolat gyorsaságával futnak át az agyán és közben megjelennek az eddig rejtve lévő zöldbőrűek is. A hatalmas láncingest megnézi magának, közelharcosként teljesen más szemmel néz rá, mint a fegyveresek. Szakértő szemmel keres gyenge pontokat rajta és jegyzi meg későbbre. Még két orkot számlál meg, mindnél íj.*
- Egy fa. *Válaszolja rezignáltan a kérdésre és igyekszik nem kimutatni bosszúságát, hogy a Szent Fa nem marad a táborhelyen. De láthatóan nem tudják és nem érzik, hogy milyen hatalommal is bír a fa. Ezt a javukra írja fel.
Két ork, két idősebb, egy hegyomlás és egy fiatalabb. Mind íjjal, hevenyészett vértekben. Szerencsére Rírion se kíván hősködni és teszi, amit az ork mond és Nieveshát se éri semmiféle atrocitás. Hála a Fákban Lakónak, hogy Xauzur is észlelte a jelzését és biztos benne, hogy a sűrűben követni fogja őket észrevétlen. A meglepetés ereje vele így az oldalukon van.*
- Menjünk. *Mondja Nieveshának és az ifjú elfnek.*
- Csak higgadtan. *Súgja oda Rírionnak. Jó eszű kölyöknek látszik, reméli, hogy nem lesz gond vele.
A sor pedig megindul, elől a számszeríjas, mögötte a hegyomlás és ők, legvégül pedig két ork zárja a sort, az utolsónál a fegyvereik. A vezetőjük az mondja, nem menne messzire és meg sem kötözik őket.
Az erdőmélyi elf úgy dönt, hogy mielőtt cselekvésre szánná el magát, megpróbálja kideríteni, hogy mi állhat a dolgok mögött. Ki is valójában a Látóasszony és hogyan igázta le az orkokat, miféle hatalommal rendelkezik. Túl sok a kérdés és kevés a válasz, így előbb tájékozódnia kell, hogy ésszel tudjon dönteni és cselekedni, hogy a legkisebbre csökkentse annak az esélyét, hogy valaki megsérül közülük. Csendben, feszült figyelemmel sétál az ösvényen a hegyomlás mögött, akire a Szent Fa is felkerült.*
1690. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-14 16:29:22
Üzenet elküldve: 2021-10-14 16:29:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Szívta fogát néhány órája, mikor Pycta lekölyközte, de rájött, hogy határozottnak kell lennie. Vagy tud bánni az íjjal, vagy nem. Ha úgy gondolná, nem tud, az íj inkább otthon lenne, mint vele. Az a perc már elszállt, amikor szóban megerősíthette volna tudását, viszont a tettek még beszélhetnek. Amúgy is célravezetőbb, ha élesben teljesít jól. Amit nem említett és nem is fog, hogy soha senki nem tanította lőni. Vett egy íjat, munkát keresett vele és valahová eljutott húsz év alatt. Mellé ment lövések, kifizetetlen megbízások sokasága tanította meg lőni az ifjú elfet. ~ Bármivel állunk szemben, sikerülni fog, mert sikerülnie kell! ~ Határozza el még az este. Viszont ha elmondaná a többieknek, hogy mester nem látta őt soha, fogalma sincs miképp reagálnának. Itt van ez a gyönyörű lány és az irbisz szemű, aki valószínűleg maga is hordoz titkokat. Rírion azt kívánja, legyen alkalma igazán megismerni a kettőst. Megérzései és eddigi benyomásai alapján úgy gondolja jó szándékú apja-lánya párossal hozta össze Eeyr kegyelme. Végül itt vannak, ahol meglepte őket egy túlerőben lévő banda. Leteszi íját, tőrét a hatalmas ork lába elé és eliszkol annak útjából. Esélye nem volna használni. Ha a tudását nem is sikerült bizonyítani, a józan eszét reményei szerint igen. Az íj, ami húsz éve kíséri, most orkok kezébe kerül. Első gondolata persze az volt hogy szemen kéne lőni az átkozottat, de mindhármuk halálát jelentheti egy ilyen próbálkozás. Ennyit egyetlen tárgy sem ér. Bólint Pycta szavaira, próbál hinni benne, hogy tényleg nem lesz baj, aztán fegyvertelenül indul társaival együtt az ork gyűrűben. Semmi hirtelen mozdulat, ugyanakkor óvatos pillantásokkal fürkészi fogva tartóikat, hátha valamit megtudhat róluk. Az első, ami számára nagyon feltűnő és idegen, az az orkok beszéde. Egy elf Lihanechből nem sok ork szót hallhatott. Amióta Artheniorban él látott már néhányat belőlük de kerülte őket, talán csak megszokásból. Ugyanakkor még ebben a szorult helyzetben is érdekes, színes ez a nyelvezet. Az újdonság varázsával hat Rírionra és ezzel együtt elfelejt félni egy időre.*
*Szívta fogát néhány órája, mikor Pycta lekölyközte, de rájött, hogy határozottnak kell lennie. Vagy tud bánni az íjjal, vagy nem. Ha úgy gondolná, nem tud, az íj inkább otthon lenne, mint vele. Az a perc már elszállt, amikor szóban megerősíthette volna tudását, viszont a tettek még beszélhetnek. Amúgy is célravezetőbb, ha élesben teljesít jól. Amit nem említett és nem is fog, hogy soha senki nem tanította lőni. Vett egy íjat, munkát keresett vele és valahová eljutott húsz év alatt. Mellé ment lövések, kifizetetlen megbízások sokasága tanította meg lőni az ifjú elfet. ~ Bármivel állunk szemben, sikerülni fog, mert sikerülnie kell! ~ Határozza el még az este. Viszont ha elmondaná a többieknek, hogy mester nem látta őt soha, fogalma sincs miképp reagálnának. Itt van ez a gyönyörű lány és az irbisz szemű, aki valószínűleg maga is hordoz titkokat. Rírion azt kívánja, legyen alkalma igazán megismerni a kettőst. Megérzései és eddigi benyomásai alapján úgy gondolja jó szándékú apja-lánya párossal hozta össze Eeyr kegyelme. Végül itt vannak, ahol meglepte őket egy túlerőben lévő banda. Leteszi íját, tőrét a hatalmas ork lába elé és eliszkol annak útjából. Esélye nem volna használni. Ha a tudását nem is sikerült bizonyítani, a józan eszét reményei szerint igen. Az íj, ami húsz éve kíséri, most orkok kezébe kerül. Első gondolata persze az volt hogy szemen kéne lőni az átkozottat, de mindhármuk halálát jelentheti egy ilyen próbálkozás. Ennyit egyetlen tárgy sem ér. Bólint Pycta szavaira, próbál hinni benne, hogy tényleg nem lesz baj, aztán fegyvertelenül indul társaival együtt az ork gyűrűben. Semmi hirtelen mozdulat, ugyanakkor óvatos pillantásokkal fürkészi fogva tartóikat, hátha valamit megtudhat róluk. Az első, ami számára nagyon feltűnő és idegen, az az orkok beszéde. Egy elf Lihanechből nem sok ork szót hallhatott. Amióta Artheniorban él látott már néhányat belőlük de kerülte őket, talán csak megszokásból. Ugyanakkor még ebben a szorult helyzetben is érdekes, színes ez a nyelvezet. Az újdonság varázsával hat Rírionra és ezzel együtt elfelejt félni egy időre.*
1689. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-14 14:30:45
Üzenet elküldve: 2021-10-14 14:30:45
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*Bármennyire is hasznos társa az utazónak a tűz, nem biztos, hogy barátja is, ha látatlan óhajt maradni. Hogy ez árulta el-e őket, vagy az orkok eleve tudtak a jelenlétükről, alighanem mindegy a triónak jelenleg.
A vigyorgó ork csak szemmel követi, ahogy Pycta a földre helyezi a mesterkardot, majd körbepillant az arcokon. A lehengerlő mosolyon kívül túl sok minden nem olvasható le koszos ábrázatáról, még csak elégedettség sem ül ki rá. Olyan hatást kelt a procedúra, mintha nem először csinálnák.
Hogy hogyan lopódzik közel egy csapat harcos a hevenyészett táborhoz? Természetesen megfelelő tapasztalattal a hátuk mögött. Na meg az sem árt, ha hibádzik az óhatatlan fül, mi képes megkülönböztetni a vadon hangjait az oda nem illőktől. Bárhogy is, de itt vannak.*
-Rendben. *Ismétli Pyctát az ork, majd apró szemeit a másik kettőre függeszti.*
-Hol a'? *Talán a fiatal leánytól nem számít fegyverekre, ám az elfnél jól láthatóan akad néhány.*
-Azt majd a Látóasszony megmondja. *Fűzi hozzá az erdei elf nyugtató szavaihoz szárazon, miközben jól láthatóan Fänrírion felé biccent.
A mögötte ásító sötétségben erre hangos zörej támad, majd egy hegyomlás méretű ork tör elő. A számszeríjas egyed sem épp alacsony, de ez még nála is nagyobb jó két fejjel, hogy a széltéről ne is beszéljünk. Csupán egy hányatott sorsú, tán óriásokra méretezett láncinget visel, mi a bokáját verdesi. Vállain állatbőrök lógnak, orrától kezdődően pedig meghökkentően csúcsos sisakot visel busa fején. Oldalán buzogány lóg a derekán meghúzott kötélhez erősítve, ám talán jó jel, hogy a kezében nincs fegyver. Fänrírion számára talán kevésbé kedvező körülmény, hogy egyenesen őt veszi célba és néhány döngő lépés után már mellette is terem.*
-Ne' éte'? Tegyeccő. *Szólal meg hátborzongatóan mély hangon, ám hanglejtéséből és szavaiból kivehető, hogy nem ő a legélesebb elme a bandában.
Szerencsére Fänrírion van olyan gyors, hogy megelőzze a behemótot és a földre helyezze a fegyvereit, lehetőleg minél távolabb magától. Hogy engedelmeskedik-e és követi Pycta példáját, az csak is rajta áll, ám a számszeríjat szorongató, vigyorgó orkon látszik, hogy vehemensebb fajta. Alighanem nyugodtabb így, hogy az erdei elf és társai hidegvérrel viseltetnek és nem is állnak elen.*
-Az meg mi? *Biccent az általuk hurcibált szent fa felé, ám a választ már nem várja meg. Szemmel láthatóan türelmetlensége felülkerekedik kíváncsiságán.*
-Hozzatok mindent. Minden kell. *Ekkor lép elő a maradék két ork is a bozótból, mindkettő kezében íj, hátukon tegez. Az egyikük alig nagyobb, mint Nievesha, arca és jókora fülei számtalan fémkarikával díszítettek. Roppant sötét tekintettel méregeti a társaságot, ám azon felül, hogy íjat szegez rájuk, egyebet nem tesz. A másikuk, egy hagyományosabb orkfajzat, a földre helyezett fegyvereket gyűjti be szép komótosan. Idősebb ork, s ez nem csak a tar fejéből, de vonásaiból is látszik.
Azt meg kell állapítani, hogy orkokhoz mérten kifejezetten fegyelmezett társaságról van szó. Úgy járnak el, mint akik parancsot követnek. Persze ettől nem lesznek kevésbé vérszomjasak vagy épp önzőek, ám úgy tűnik, nem óhajtják bántani őket, ha nem adnak rá okot. Amennyiben mindennel megvannak, s Fänrírion sem hadakozik, úgy a számszeríjjal ellátott egyed az ösvény felé mutat.*
-Indula. Közel vagyunk. *Valószínűleg közre óhajtják fogni a társaságot. Előre a számszeríjas áll be, mögötte pedig a behemót, aki időközben a Szent Fát is a hátára kapta. Teszi mindezt megfelelő óvatossággal. Olybá tűnik, nem zsákmányként tekintenek a vándorok holmijára, legalábbis egyelőre.
Őt követi a Pycta-Nievesha-Fänrírion hármas, majd a két íjász. A fegyverek a legutolsó helyre besoroló, idősebb ork hátán lógnak felfűzve. Még csak meg sem kötözik őket, szemüket sem óhajtják fedni semmivel. Hogy mi következik eztán, az újdonsült kompániájuktól függ, na meg a hármastól.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.10.14 14:33:58
*Bármennyire is hasznos társa az utazónak a tűz, nem biztos, hogy barátja is, ha látatlan óhajt maradni. Hogy ez árulta el-e őket, vagy az orkok eleve tudtak a jelenlétükről, alighanem mindegy a triónak jelenleg.
A vigyorgó ork csak szemmel követi, ahogy Pycta a földre helyezi a mesterkardot, majd körbepillant az arcokon. A lehengerlő mosolyon kívül túl sok minden nem olvasható le koszos ábrázatáról, még csak elégedettség sem ül ki rá. Olyan hatást kelt a procedúra, mintha nem először csinálnák.
Hogy hogyan lopódzik közel egy csapat harcos a hevenyészett táborhoz? Természetesen megfelelő tapasztalattal a hátuk mögött. Na meg az sem árt, ha hibádzik az óhatatlan fül, mi képes megkülönböztetni a vadon hangjait az oda nem illőktől. Bárhogy is, de itt vannak.*
-Rendben. *Ismétli Pyctát az ork, majd apró szemeit a másik kettőre függeszti.*
-Hol a'? *Talán a fiatal leánytól nem számít fegyverekre, ám az elfnél jól láthatóan akad néhány.*
-Azt majd a Látóasszony megmondja. *Fűzi hozzá az erdei elf nyugtató szavaihoz szárazon, miközben jól láthatóan Fänrírion felé biccent.
A mögötte ásító sötétségben erre hangos zörej támad, majd egy hegyomlás méretű ork tör elő. A számszeríjas egyed sem épp alacsony, de ez még nála is nagyobb jó két fejjel, hogy a széltéről ne is beszéljünk. Csupán egy hányatott sorsú, tán óriásokra méretezett láncinget visel, mi a bokáját verdesi. Vállain állatbőrök lógnak, orrától kezdődően pedig meghökkentően csúcsos sisakot visel busa fején. Oldalán buzogány lóg a derekán meghúzott kötélhez erősítve, ám talán jó jel, hogy a kezében nincs fegyver. Fänrírion számára talán kevésbé kedvező körülmény, hogy egyenesen őt veszi célba és néhány döngő lépés után már mellette is terem.*
-Ne' éte'? Tegyeccő. *Szólal meg hátborzongatóan mély hangon, ám hanglejtéséből és szavaiból kivehető, hogy nem ő a legélesebb elme a bandában.
Szerencsére Fänrírion van olyan gyors, hogy megelőzze a behemótot és a földre helyezze a fegyvereit, lehetőleg minél távolabb magától. Hogy engedelmeskedik-e és követi Pycta példáját, az csak is rajta áll, ám a számszeríjat szorongató, vigyorgó orkon látszik, hogy vehemensebb fajta. Alighanem nyugodtabb így, hogy az erdei elf és társai hidegvérrel viseltetnek és nem is állnak elen.*
-Az meg mi? *Biccent az általuk hurcibált szent fa felé, ám a választ már nem várja meg. Szemmel láthatóan türelmetlensége felülkerekedik kíváncsiságán.*
-Hozzatok mindent. Minden kell. *Ekkor lép elő a maradék két ork is a bozótból, mindkettő kezében íj, hátukon tegez. Az egyikük alig nagyobb, mint Nievesha, arca és jókora fülei számtalan fémkarikával díszítettek. Roppant sötét tekintettel méregeti a társaságot, ám azon felül, hogy íjat szegez rájuk, egyebet nem tesz. A másikuk, egy hagyományosabb orkfajzat, a földre helyezett fegyvereket gyűjti be szép komótosan. Idősebb ork, s ez nem csak a tar fejéből, de vonásaiból is látszik.
Azt meg kell állapítani, hogy orkokhoz mérten kifejezetten fegyelmezett társaságról van szó. Úgy járnak el, mint akik parancsot követnek. Persze ettől nem lesznek kevésbé vérszomjasak vagy épp önzőek, ám úgy tűnik, nem óhajtják bántani őket, ha nem adnak rá okot. Amennyiben mindennel megvannak, s Fänrírion sem hadakozik, úgy a számszeríjjal ellátott egyed az ösvény felé mutat.*
-Indula. Közel vagyunk. *Valószínűleg közre óhajtják fogni a társaságot. Előre a számszeríjas áll be, mögötte pedig a behemót, aki időközben a Szent Fát is a hátára kapta. Teszi mindezt megfelelő óvatossággal. Olybá tűnik, nem zsákmányként tekintenek a vándorok holmijára, legalábbis egyelőre.
Őt követi a Pycta-Nievesha-Fänrírion hármas, majd a két íjász. A fegyverek a legutolsó helyre besoroló, idősebb ork hátán lógnak felfűzve. Még csak meg sem kötözik őket, szemüket sem óhajtják fedni semmivel. Hogy mi következik eztán, az újdonsült kompániájuktól függ, na meg a hármastól.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.10.14 14:33:58
1688. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-14 12:47:19
Üzenet elküldve: 2021-10-14 12:47:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmazhat!//
*Az elf meggyújtja a tüzet, amit ő megrakott, Pycta meg végre visszatér azzal a növénnyel, ami valamit segíthet a kezén. Csak ül és egy kicsit elszontyolodva nézi, ahogy Pycta kötözi a kezeit.*
- De, a múltkor is ott volt már?
*Mikor nem olyan rég itt jártak? Nem is igazán tudja, hogy miért teszi fel ezt a kérdést, mert valójában lényegtelennek tűnik.*
- Köszönöm.
*Mondja szinte hangtalanul, aztán átöleli Pycta nyakát, mielőtt még aludni térnének. A tűz mellé kuporodva alszik, szinte abban a percben nyomja el az álom, hogy a fejét leteszi. Kimerült, tényleg a tűrőképessége határán volt.
Nehezen kel, mikor rá kerül az őrség sora, először csak felül, ülve tornáztatja a tagjait, de aztán feláll, hogy kicsit körbejárjon, de aztán visszakuporodik a tűz mellé.
Az erdő hangjai nem ismeretlenek a számára, nem is találja őket ijesztőnek, pedig talán jobban tenné. Hogy hogyan lopódzhat közel hozzájuk egy csapat ork? Valószínűleg azért, mert Nievben cseppnyi elf vér sem csörgedez és erdőjáró rutinja sem akkora, hogy az egyik hangot megkülönböztethesse a másiktól. Talán arra még van ideje, hogy lábával megbökje Pyctáét, de egy pillanattal később már feltett kézzel néz ültében az orkra, hogy jelezze, esze ágában sincs hülye mozdulatokat tenni. Pyctára néz.*
- Sajnálom.
*Hangtalan kér elnézést, hogy ez megtörténhetett. Elképesztően haragszik magára emiatt, az önvád sokkal nagyobb, mint az ijedelem, amit az orkok okoznak neki.*
- Nem lesz, nem lesz...
*Mondogatja magának halkan, talán Pyctának meg talán az orkoknak is. Megszeppenten kászálódik fel. Ő természetesen nem látja Xauzurt, az orkokat sem hallotta. Nagyon haragszik magára, miatta kerültek veszélybe a társai, mert nem hallotta a közeledőket. Igazából most is arra koncentrál, hogy megkülönböztesse az általuk keltett zajokat az erdő zajaitól. Elkeserítő, de nem megy...*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmazhat!//
*Az elf meggyújtja a tüzet, amit ő megrakott, Pycta meg végre visszatér azzal a növénnyel, ami valamit segíthet a kezén. Csak ül és egy kicsit elszontyolodva nézi, ahogy Pycta kötözi a kezeit.*
- De, a múltkor is ott volt már?
*Mikor nem olyan rég itt jártak? Nem is igazán tudja, hogy miért teszi fel ezt a kérdést, mert valójában lényegtelennek tűnik.*
- Köszönöm.
*Mondja szinte hangtalanul, aztán átöleli Pycta nyakát, mielőtt még aludni térnének. A tűz mellé kuporodva alszik, szinte abban a percben nyomja el az álom, hogy a fejét leteszi. Kimerült, tényleg a tűrőképessége határán volt.
Nehezen kel, mikor rá kerül az őrség sora, először csak felül, ülve tornáztatja a tagjait, de aztán feláll, hogy kicsit körbejárjon, de aztán visszakuporodik a tűz mellé.
Az erdő hangjai nem ismeretlenek a számára, nem is találja őket ijesztőnek, pedig talán jobban tenné. Hogy hogyan lopódzhat közel hozzájuk egy csapat ork? Valószínűleg azért, mert Nievben cseppnyi elf vér sem csörgedez és erdőjáró rutinja sem akkora, hogy az egyik hangot megkülönböztethesse a másiktól. Talán arra még van ideje, hogy lábával megbökje Pyctáét, de egy pillanattal később már feltett kézzel néz ültében az orkra, hogy jelezze, esze ágában sincs hülye mozdulatokat tenni. Pyctára néz.*
- Sajnálom.
*Hangtalan kér elnézést, hogy ez megtörténhetett. Elképesztően haragszik magára emiatt, az önvád sokkal nagyobb, mint az ijedelem, amit az orkok okoznak neki.*
- Nem lesz, nem lesz...
*Mondogatja magának halkan, talán Pyctának meg talán az orkoknak is. Megszeppenten kászálódik fel. Ő természetesen nem látja Xauzurt, az orkokat sem hallotta. Nagyon haragszik magára, miatta kerültek veszélybe a társai, mert nem hallotta a közeledőket. Igazából most is arra koncentrál, hogy megkülönböztesse az általuk keltett zajokat az erdő zajaitól. Elkeserítő, de nem megy...*
1687. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-14 11:25:51
Üzenet elküldve: 2021-10-14 11:25:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmazhat!//
- Kölyök, nem azt kérdeztem, hogy hasznodra volt-e, hanem hogy jól bánsz-e vele. *Sóhajtja lemondón, mert Rírion nem arra a kérdésre válaszolt, amit feltett. Az nem teljesítmény, ha el tud találni egy mozdulatlan célpontot hat lábról. De reméli, hogy a szerény válasz mögött valódi tudást bírhat magának az ifjú elf.
Egy képzettebb nyomolvasó biztosan nem csak a nyomok irányát tudta volna meghatározni, hanem egyéb dolgokat is. Mint a nyomot hagyók száma, felszerelésük súlya és hogy a nyom milyen régi is lehet. Ám az erdőmélyi elf nem birtokolja ezt a tudást, így csak azt tudja megállapítani, hogy a csizmatalpak merre haladtak el.
Ugyan a csermelynél később nem talál ryshát, de a közelben végre talál észak reményét, apró siker a sok akadály mellett. Amennyit tud be is gyűjt belőle, de annyit biztosan sikerül, hogy Nievesha tenyerét elláthassa vele. Vízzel telt kulaccsal és tömlővel tér vissza a táborhelyhez, ahol már vidáman pattog a tűz Rírion közbenjárása után. Mielőtt lemenne a nap még ellátná a lány tenyerén az ásás okozta sebeket, egy gyolccsal köti frissen, kicsit megzúzva a virágokat mindkét kezére.*
- Nem messze innen, a Vadvédbe vezető ösvényt keresztezi egy másik. Egy útjelzőt is hagytak, egy agancsos koponyát. Egy olyan lény koponyáját, amelyikkel Lyz és társai küzdöttek meg, amikor elhozták a Szent Fát innen. *Világosítja fel Nieveshát is a nyomokról és ezzel Ríriont is.*
- Reggelre jobb lesz. *Mondja neki, ahogy meghúzza óvatosan a gyolcs kötéseit a kézfején.
A páncélos próféta maga is fáradt, hisz a Szent Fa súlya az ő vállát is húzta és a terep sem a legkönnyebb a teherrel. Rírionra bízza az őrséget, ha már magának kéri és bár nem tud nyugodtan pihenni, a fáradtság csak magával ragadja az álomba. Aztán rajta a sor és utolsóként Nieveshán az őrség. Így mindkét fiatal többet tud aludni és nem kell megszakítani a pihenését, ám ez nem bizonyul jó döntésnek, mert ha nem Niev, akkor a gunyoros kurjanás ébreszti. Azonnal felül, onnan féltérdre pattan, amennyire az alvás utáni állapot engedi, keresve a hang forrását.
Egy lesoványodott orkon akad meg sárga ragadozótekintete, kezében számszeríjjal.*
- Basszameg. *Sziszegi a fogai közt alig hallhatón, mert sajnos a zöldbőrű nincs egyedül, de sajnos a többieket nem látja a sűrűn nőtt fák között. Onnan csak egy hangot hall, de kétli, hogy hármukra ketten jöttek volna. Ha egyedül volna, szembeszállna az orkokkal, de Nievesha és Rírion társaságában most átgondolja a helyzetüket.*
- Rendben. *Emeli fel kezeit jól láthatóan, jelezve, hogy nem kíván harcolni és mesterkardját, ami eddig fekhelye mellett pihent, odalöki az avarra, ahová az ork mutatott.
Most már tudják, hogy kik hagyták a nyomokat, a zöldbőrűek csizmája épp beleillik a képbe. Csodás. Az erdőmélyi elf átkozza magát, hogy a csapás közelében vertek tábort és nem kerestek másik helyet a pihenésre.
A felvillanó szempár felkelti a figyelmét, Xauzur hát visszatért, a Fákban Lakó katonájával az oldalukon már javulnak az esélyeik. Ám tudni akarja, ki az a Látóasszony és mit keres Erdőmélyén az orkokkal. Elég régóta állnak egymás mellett az irbisszel, tudja, hogy figyeli őt és míg az ork Rírionra vagy Nieveshára fókuszál, leengedett kezével a csípője takarásában nemet int. Ha az irbisz elérti a mozdulatot, akkor várni fog, ha pedig mégis támad, akkor a csuhátlan csuhás sem vár tovább, hanem nekimegy a számszeríjas orknak. Ez majd a jövőben kiderül.
Az orkok álmukban könnyedén támadhattak volna, de nem tették és a titokzatos Látóasszony is "várja" őket. Tehát nem akarnak végezni velük. Még. Van még egy kis idejük.*
- Rendben. Nincs nálam fegyver. Elmegyünk veletek. *Mondja az ork felé.*
- Nyugalom, nem lesz semmi baj. *Szól Niev és Rírion felé.
Ha az irbisz nem támadt, akkor elindulhatnak az orkokkal. Akkor kiderül, mennyien vannak és milyen fegyverrel és bár valószínűleg nála már nem lesz a mesterkard, de az orkok nem tudják, hogy neki nem igazán van szüksége kardra, hogy veszélyes legyen.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmazhat!//
- Kölyök, nem azt kérdeztem, hogy hasznodra volt-e, hanem hogy jól bánsz-e vele. *Sóhajtja lemondón, mert Rírion nem arra a kérdésre válaszolt, amit feltett. Az nem teljesítmény, ha el tud találni egy mozdulatlan célpontot hat lábról. De reméli, hogy a szerény válasz mögött valódi tudást bírhat magának az ifjú elf.
Egy képzettebb nyomolvasó biztosan nem csak a nyomok irányát tudta volna meghatározni, hanem egyéb dolgokat is. Mint a nyomot hagyók száma, felszerelésük súlya és hogy a nyom milyen régi is lehet. Ám az erdőmélyi elf nem birtokolja ezt a tudást, így csak azt tudja megállapítani, hogy a csizmatalpak merre haladtak el.
Ugyan a csermelynél később nem talál ryshát, de a közelben végre talál észak reményét, apró siker a sok akadály mellett. Amennyit tud be is gyűjt belőle, de annyit biztosan sikerül, hogy Nievesha tenyerét elláthassa vele. Vízzel telt kulaccsal és tömlővel tér vissza a táborhelyhez, ahol már vidáman pattog a tűz Rírion közbenjárása után. Mielőtt lemenne a nap még ellátná a lány tenyerén az ásás okozta sebeket, egy gyolccsal köti frissen, kicsit megzúzva a virágokat mindkét kezére.*
- Nem messze innen, a Vadvédbe vezető ösvényt keresztezi egy másik. Egy útjelzőt is hagytak, egy agancsos koponyát. Egy olyan lény koponyáját, amelyikkel Lyz és társai küzdöttek meg, amikor elhozták a Szent Fát innen. *Világosítja fel Nieveshát is a nyomokról és ezzel Ríriont is.*
- Reggelre jobb lesz. *Mondja neki, ahogy meghúzza óvatosan a gyolcs kötéseit a kézfején.
A páncélos próféta maga is fáradt, hisz a Szent Fa súlya az ő vállát is húzta és a terep sem a legkönnyebb a teherrel. Rírionra bízza az őrséget, ha már magának kéri és bár nem tud nyugodtan pihenni, a fáradtság csak magával ragadja az álomba. Aztán rajta a sor és utolsóként Nieveshán az őrség. Így mindkét fiatal többet tud aludni és nem kell megszakítani a pihenését, ám ez nem bizonyul jó döntésnek, mert ha nem Niev, akkor a gunyoros kurjanás ébreszti. Azonnal felül, onnan féltérdre pattan, amennyire az alvás utáni állapot engedi, keresve a hang forrását.
Egy lesoványodott orkon akad meg sárga ragadozótekintete, kezében számszeríjjal.*
- Basszameg. *Sziszegi a fogai közt alig hallhatón, mert sajnos a zöldbőrű nincs egyedül, de sajnos a többieket nem látja a sűrűn nőtt fák között. Onnan csak egy hangot hall, de kétli, hogy hármukra ketten jöttek volna. Ha egyedül volna, szembeszállna az orkokkal, de Nievesha és Rírion társaságában most átgondolja a helyzetüket.*
- Rendben. *Emeli fel kezeit jól láthatóan, jelezve, hogy nem kíván harcolni és mesterkardját, ami eddig fekhelye mellett pihent, odalöki az avarra, ahová az ork mutatott.
Most már tudják, hogy kik hagyták a nyomokat, a zöldbőrűek csizmája épp beleillik a képbe. Csodás. Az erdőmélyi elf átkozza magát, hogy a csapás közelében vertek tábort és nem kerestek másik helyet a pihenésre.
A felvillanó szempár felkelti a figyelmét, Xauzur hát visszatért, a Fákban Lakó katonájával az oldalukon már javulnak az esélyeik. Ám tudni akarja, ki az a Látóasszony és mit keres Erdőmélyén az orkokkal. Elég régóta állnak egymás mellett az irbisszel, tudja, hogy figyeli őt és míg az ork Rírionra vagy Nieveshára fókuszál, leengedett kezével a csípője takarásában nemet int. Ha az irbisz elérti a mozdulatot, akkor várni fog, ha pedig mégis támad, akkor a csuhátlan csuhás sem vár tovább, hanem nekimegy a számszeríjas orknak. Ez majd a jövőben kiderül.
Az orkok álmukban könnyedén támadhattak volna, de nem tették és a titokzatos Látóasszony is "várja" őket. Tehát nem akarnak végezni velük. Még. Van még egy kis idejük.*
- Rendben. Nincs nálam fegyver. Elmegyünk veletek. *Mondja az ork felé.*
- Nyugalom, nem lesz semmi baj. *Szól Niev és Rírion felé.
Ha az irbisz nem támadt, akkor elindulhatnak az orkokkal. Akkor kiderül, mennyien vannak és milyen fegyverrel és bár valószínűleg nála már nem lesz a mesterkard, de az orkok nem tudják, hogy neki nem igazán van szüksége kardra, hogy veszélyes legyen.*
1686. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-13 20:23:26
Üzenet elküldve: 2021-10-13 20:23:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*A nehéz fával vállukon egy domb előtt állnak még kora este. Rírion nagyot nyel és már lélekben felköti nadrágját, de az irbisz szemű elf helycserét ajánl. Az ifjú kimerült, szégyenkezni se kedve se ereje nincs. Inkább köszönettel, mint sértődéssel tekint az idősebbre. Ha Pycta nem veti fel, vajon a kócos elfnek lett volna annyi belátása, hogy maga kérjen cserét? Ez már Rírion számára sem derül ki. A nap még nem ér véget a táborhelyen sem. Dolguk bőven akad, de jutalmuk az édes pihenés lesz. Tűzifa gyűjtés közben minden figyelmével a kék virágot keresi, sikertelenül. ~ Franc egye a gazt meg a dudvát! Fene se tudja megkülönböztetni ezeket. ~ Szitkozódik magában. Nem adja fel. Annyira nézi a fákkal borított tájat, hogy folyamat beleütközik alacsonyabb ágakba. Az erdő közepén sajnos nem előny ha valaki még az elfek között is magas. Nieveshára tekint időről időre, hogy ne keveredjenek egymástól túl távolra. A lány amúgy is vonzza tekintetét, még mindig. Most legalább büntetlenül nézhet rá néha. És akaratlanul is mosolyogva. Szép köteg fát szedtek mind a ketten mire ő váratlanul Pyctára és a vészjósló jelre talál. Örül, hogy sikerült különösebb keresés nélkül újra egyesíteni a csapatot, de annak már kevésbé, amit Pyctától hall. Az, hogy baj, elég egyértelmű válasz. Komolyan veszi és résen lesz innentől. Hátra nyúl az íjhoz, mikor az kerül szóba.*
- Eddig hasznomra volt. *Feleli. Valóban hasznára volt, de nem mindegy, hogy hol és kik ellen kell használnia. Egészen más, ha tetőről őriz egy házat és lábon lő egy piti tolvajt, minthogy bemerészkedik ide, ahol ismeretlen lények ismeretlen hatalommal, saját pályájukon várják. De most már itt van. Döntését nem bánta meg. Odafigyel, most ennyit tehet. Ezer kérdése volna, és mindet feltenné az este, de Nievesha fáradt, az erdőmélyi elf pedig azon van hogy ellássa lánya sebeit, ilyen vagy olyan gyógynövénnyel. Rírion biztos benne, hogy Pycta sem a legfrissebb mostanra. Eközben a szépséges ifjú lány kitünteti figyelmével. Őrá néz szép szemeivel és az elf el is felejti egy időre, miket akart kérdezni, a fáról, a kettősről, az irbiszről, egyebekről. Pedig csak egy tűzgyújtás a feladat. Erre való eszköz pedig Rírionnál mindig akad, hiszen pipával járkál. Szikrát pattint, de most csak a tábortűznek. Nem illene vacsora közben a társai orra alá füstölni. Mialatt a köveket visszahelyezi holmija közé, keze megakad a pipán. ~ Nem! ~ Fegyelmezi önmagát. Eldöntötte, hogy megtiszteli ezzel társait és urrá lesz a függőségen még egy rövid ideig. Viszont az első őrséget kifejezetten magának kéri. Ha a többiek is elfogadják, akkor végre rágyújthat, miután társai elaludtak. Úgy helyezkedik, hogy a füst ne érje őket, de csak annyira távol, hogy egy lépésből mellettük legyen. Szeme a környéket pásztázza addig a határig, ameddig a hold láttatja. Később ő is aludni térhet, valaki leváltja. Mély álmából szinte semmi nem riasztaná fel, csak egy hang és egy vészkongató veszélyérzet, ami villámcsapásként hasít belé. Az ork, aki váratlanul megjelent, megtermett, félelmet kelt és Rírion valóban fél, de szemét le nem veszi róla. Gyűlölettel méregeti azt, aki elveheti hármuk életét. Minden érzéke kiutat keres. Elméjében peregnek a forgató könyvek. Ösztönei támadásra sarkallják, utolsó menekülési esélyként vetítve elé a tajtékzó őrjöngést. Józan esze visszafogja. Azt sugallja, több esélyük van, ha együttműködnek. Egyelőre az eszére hallgat.*
*A nehéz fával vállukon egy domb előtt állnak még kora este. Rírion nagyot nyel és már lélekben felköti nadrágját, de az irbisz szemű elf helycserét ajánl. Az ifjú kimerült, szégyenkezni se kedve se ereje nincs. Inkább köszönettel, mint sértődéssel tekint az idősebbre. Ha Pycta nem veti fel, vajon a kócos elfnek lett volna annyi belátása, hogy maga kérjen cserét? Ez már Rírion számára sem derül ki. A nap még nem ér véget a táborhelyen sem. Dolguk bőven akad, de jutalmuk az édes pihenés lesz. Tűzifa gyűjtés közben minden figyelmével a kék virágot keresi, sikertelenül. ~ Franc egye a gazt meg a dudvát! Fene se tudja megkülönböztetni ezeket. ~ Szitkozódik magában. Nem adja fel. Annyira nézi a fákkal borított tájat, hogy folyamat beleütközik alacsonyabb ágakba. Az erdő közepén sajnos nem előny ha valaki még az elfek között is magas. Nieveshára tekint időről időre, hogy ne keveredjenek egymástól túl távolra. A lány amúgy is vonzza tekintetét, még mindig. Most legalább büntetlenül nézhet rá néha. És akaratlanul is mosolyogva. Szép köteg fát szedtek mind a ketten mire ő váratlanul Pyctára és a vészjósló jelre talál. Örül, hogy sikerült különösebb keresés nélkül újra egyesíteni a csapatot, de annak már kevésbé, amit Pyctától hall. Az, hogy baj, elég egyértelmű válasz. Komolyan veszi és résen lesz innentől. Hátra nyúl az íjhoz, mikor az kerül szóba.*
- Eddig hasznomra volt. *Feleli. Valóban hasznára volt, de nem mindegy, hogy hol és kik ellen kell használnia. Egészen más, ha tetőről őriz egy házat és lábon lő egy piti tolvajt, minthogy bemerészkedik ide, ahol ismeretlen lények ismeretlen hatalommal, saját pályájukon várják. De most már itt van. Döntését nem bánta meg. Odafigyel, most ennyit tehet. Ezer kérdése volna, és mindet feltenné az este, de Nievesha fáradt, az erdőmélyi elf pedig azon van hogy ellássa lánya sebeit, ilyen vagy olyan gyógynövénnyel. Rírion biztos benne, hogy Pycta sem a legfrissebb mostanra. Eközben a szépséges ifjú lány kitünteti figyelmével. Őrá néz szép szemeivel és az elf el is felejti egy időre, miket akart kérdezni, a fáról, a kettősről, az irbiszről, egyebekről. Pedig csak egy tűzgyújtás a feladat. Erre való eszköz pedig Rírionnál mindig akad, hiszen pipával járkál. Szikrát pattint, de most csak a tábortűznek. Nem illene vacsora közben a társai orra alá füstölni. Mialatt a köveket visszahelyezi holmija közé, keze megakad a pipán. ~ Nem! ~ Fegyelmezi önmagát. Eldöntötte, hogy megtiszteli ezzel társait és urrá lesz a függőségen még egy rövid ideig. Viszont az első őrséget kifejezetten magának kéri. Ha a többiek is elfogadják, akkor végre rágyújthat, miután társai elaludtak. Úgy helyezkedik, hogy a füst ne érje őket, de csak annyira távol, hogy egy lépésből mellettük legyen. Szeme a környéket pásztázza addig a határig, ameddig a hold láttatja. Később ő is aludni térhet, valaki leváltja. Mély álmából szinte semmi nem riasztaná fel, csak egy hang és egy vészkongató veszélyérzet, ami villámcsapásként hasít belé. Az ork, aki váratlanul megjelent, megtermett, félelmet kelt és Rírion valóban fél, de szemét le nem veszi róla. Gyűlölettel méregeti azt, aki elveheti hármuk életét. Minden érzéke kiutat keres. Elméjében peregnek a forgató könyvek. Ösztönei támadásra sarkallják, utolsó menekülési esélyként vetítve elé a tajtékzó őrjöngést. Józan esze visszafogja. Azt sugallja, több esélyük van, ha együttműködnek. Egyelőre az eszére hallgat.*
1685. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-13 17:55:37
Üzenet elküldve: 2021-10-13 17:55:37
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*Nem kell hozzá különösebb nyomolvasási készség, hogy megállapítsák, merre visz a vaskos lábnyomok taposta ösvény. Ahogy egyébként az Észak Reménye megállapításához sem, ám Fänrírion nem jár sikerrel. A lombok, melyek mellett elhalad, vagy nem rendelkeznek a keresett gyógynövénnyel, vagy az elf nem elég ügyes hozzá, hogy kiszúrja.
A nap utolsó sugarai már csak nyaldossák a horizontot, mikor a két fiatal ügyködése nyomán a tűz első lángjai sikeresen fellobbannak. Amennyiben mégsem jutnak vele dűlőre, az erdei elf bizonyára kisegíti őket. A vékony, szürke füstcsík magasra kígyózik, hogy a lombok vonalában felkapja a szél és felkavarva utaztassa tovább láthatatlan szárnyain.
Közben Pycta rövid időre magára hagyja a kettőst gyógynövények után kutatva. A kis csermely nem bizonyul elég szélesnek hozzá, hogy a rysha megéljen rajta, de a víz nyomát követve az elfnek szerencséje van. Egy göcsörtös, hajlongó fa lombján bizony ott csüng türkiz fátyol képében az Észak Reménye, mi segíthet Nievesha baján. Éppen, csak lábujjhegyre kell állnia hozzá, hogy elérje az élősködő gyógynövényt.
Az elf megtölti a kulacsokat a sziklafalból eredő, jéghideg vízzel, majd visszakapaszkodik a kettőshöz. Épp akkor teszi mindezt, mikor a nap utolsó búcsúsugara is elköszön az amúgy tiszta égboltból, szürke sötétséget hagyva maga után. Noha a hold még nem mutatja magát, az első csillagok rögtön előbújnak. Az értő szem hamar kiveheti az irbisz csillagképét, mi ezekben a hatokban ragyog a legfényesebben.
Az éjszaka gyorsan rászakad a rengetegre. Ahogy egyre feketébb az ég, úgy tölti be egyre inkább a sűrű erdőt az állatvilág hangorkánja. Először csupán huhogás-makogás hallatszik, de mihelyst beköszönt a sötétség, a kórus teljessé válik. A távolból sikító vonítás nyitja az éjt, melyre számos helyről válasz is érkezik. Valahol avar roppan halkan, máshol pedig hangos csaholás, bokorzörgés. Rémisztő és csodálatos is egyben Erdőmélye szimfóniája.
Nem telik el sok idő, s az elcsigázott kis csoport is aludni tér. Az éjszaka hangjai ide vagy oda, egyiküknek sem esik nehezére a dolog. Persze ügyelnek rá, hogy valaki mindig őrt üljön, míg a többi húzza a lóbőrt. S teszik ezt igen bölcsen.
Nievesha a soros, s lelke rajta, mert fáradtsága ellenére nem alszik el. Őrzi a másik kettő álmát, fülel és hallgat. Azonban ahogy a két elf nem riad fel rá, úgy ő sem hallja meg az óvatosan közeledő lépteket.*
-Juhúú! *Kedélyes, ám egyben gunyoros kurjantás hallatszik a mellettük húzódó sötétségből, a rekedt hangra szinte kihagy egyet a lány szíve. A mellette fekvő elfeket hamar felrázhatja, ha maguktól nem ébrednének, ez nem okozhat gondot. Hamarosan a hang gazdája is felfedi magát, méghozzá egy lesoványodott, görbe, ám még így is jókora ork személyében. Testén szebb napokat látott bőrvért, s zsákszerű, foltozott ruhaféle. A kezei között számszeríjat szorongat, hol egyiküket, hol másikukat célozva. Apró, vizenyős szemei mohón mustrálják a hármast.*
-Csak semmi hülye mozdulat! Wuhr oghor skai! *Az utolsókat persze nem hozzájuk intézi, de egy pillanatra sem venné le róluk szemét. A szavaira némi fészkelődés hallatszik a háta mögött, s mindhárman hallhatják az íjon húzódó ideg jellegzetes hangját is.* -Többen vagyunk. *Szavait egy ravasz vigyorral toldja meg, tekintete pedig hosszan elidőzik a tűzrakón.*
-Fegyvereket tegyecce'. *Jelzésértékűen a föld felé biccent.* -Na! A Látóasszony má' vár. *Ennél jobban nem fejti ki a dolgot, csak feléjük int a kezében tartott számszeríjjal. Mögötte valaki felhorkan, majd kiköp a sötétség rejtekében. Alighanem kellően ismerik már a terepet és az utat is, legalábbis az erdő ezen részét. Bárhogy is álljon a helyzet, mérlegelniük kell, óhajtanak-e harcolni, kiváltképp az erdei elf. Elvégre két útitársa jóval kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint ő. Arra legalább választ kap a trió, hogy ki taposta ki az újabb ösvényt. Közben Pycta és Fänrírion hangtalan vendégre lehetnek figyelmesek az orkoktól távolabb, még ha csak egy pillanat erejéig is. Egy sárgán izzó ragadozószempár, ki éppen csak felméri a terepet, s már el is tűnik. Gazdája azonban ezer közül is felismerné.*
*Nem kell hozzá különösebb nyomolvasási készség, hogy megállapítsák, merre visz a vaskos lábnyomok taposta ösvény. Ahogy egyébként az Észak Reménye megállapításához sem, ám Fänrírion nem jár sikerrel. A lombok, melyek mellett elhalad, vagy nem rendelkeznek a keresett gyógynövénnyel, vagy az elf nem elég ügyes hozzá, hogy kiszúrja.
A nap utolsó sugarai már csak nyaldossák a horizontot, mikor a két fiatal ügyködése nyomán a tűz első lángjai sikeresen fellobbannak. Amennyiben mégsem jutnak vele dűlőre, az erdei elf bizonyára kisegíti őket. A vékony, szürke füstcsík magasra kígyózik, hogy a lombok vonalában felkapja a szél és felkavarva utaztassa tovább láthatatlan szárnyain.
Közben Pycta rövid időre magára hagyja a kettőst gyógynövények után kutatva. A kis csermely nem bizonyul elég szélesnek hozzá, hogy a rysha megéljen rajta, de a víz nyomát követve az elfnek szerencséje van. Egy göcsörtös, hajlongó fa lombján bizony ott csüng türkiz fátyol képében az Észak Reménye, mi segíthet Nievesha baján. Éppen, csak lábujjhegyre kell állnia hozzá, hogy elérje az élősködő gyógynövényt.
Az elf megtölti a kulacsokat a sziklafalból eredő, jéghideg vízzel, majd visszakapaszkodik a kettőshöz. Épp akkor teszi mindezt, mikor a nap utolsó búcsúsugara is elköszön az amúgy tiszta égboltból, szürke sötétséget hagyva maga után. Noha a hold még nem mutatja magát, az első csillagok rögtön előbújnak. Az értő szem hamar kiveheti az irbisz csillagképét, mi ezekben a hatokban ragyog a legfényesebben.
Az éjszaka gyorsan rászakad a rengetegre. Ahogy egyre feketébb az ég, úgy tölti be egyre inkább a sűrű erdőt az állatvilág hangorkánja. Először csupán huhogás-makogás hallatszik, de mihelyst beköszönt a sötétség, a kórus teljessé válik. A távolból sikító vonítás nyitja az éjt, melyre számos helyről válasz is érkezik. Valahol avar roppan halkan, máshol pedig hangos csaholás, bokorzörgés. Rémisztő és csodálatos is egyben Erdőmélye szimfóniája.
Nem telik el sok idő, s az elcsigázott kis csoport is aludni tér. Az éjszaka hangjai ide vagy oda, egyiküknek sem esik nehezére a dolog. Persze ügyelnek rá, hogy valaki mindig őrt üljön, míg a többi húzza a lóbőrt. S teszik ezt igen bölcsen.
Nievesha a soros, s lelke rajta, mert fáradtsága ellenére nem alszik el. Őrzi a másik kettő álmát, fülel és hallgat. Azonban ahogy a két elf nem riad fel rá, úgy ő sem hallja meg az óvatosan közeledő lépteket.*
-Juhúú! *Kedélyes, ám egyben gunyoros kurjantás hallatszik a mellettük húzódó sötétségből, a rekedt hangra szinte kihagy egyet a lány szíve. A mellette fekvő elfeket hamar felrázhatja, ha maguktól nem ébrednének, ez nem okozhat gondot. Hamarosan a hang gazdája is felfedi magát, méghozzá egy lesoványodott, görbe, ám még így is jókora ork személyében. Testén szebb napokat látott bőrvért, s zsákszerű, foltozott ruhaféle. A kezei között számszeríjat szorongat, hol egyiküket, hol másikukat célozva. Apró, vizenyős szemei mohón mustrálják a hármast.*
-Csak semmi hülye mozdulat! Wuhr oghor skai! *Az utolsókat persze nem hozzájuk intézi, de egy pillanatra sem venné le róluk szemét. A szavaira némi fészkelődés hallatszik a háta mögött, s mindhárman hallhatják az íjon húzódó ideg jellegzetes hangját is.* -Többen vagyunk. *Szavait egy ravasz vigyorral toldja meg, tekintete pedig hosszan elidőzik a tűzrakón.*
-Fegyvereket tegyecce'. *Jelzésértékűen a föld felé biccent.* -Na! A Látóasszony má' vár. *Ennél jobban nem fejti ki a dolgot, csak feléjük int a kezében tartott számszeríjjal. Mögötte valaki felhorkan, majd kiköp a sötétség rejtekében. Alighanem kellően ismerik már a terepet és az utat is, legalábbis az erdő ezen részét. Bárhogy is álljon a helyzet, mérlegelniük kell, óhajtanak-e harcolni, kiváltképp az erdei elf. Elvégre két útitársa jóval kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint ő. Arra legalább választ kap a trió, hogy ki taposta ki az újabb ösvényt. Közben Pycta és Fänrírion hangtalan vendégre lehetnek figyelmesek az orkoktól távolabb, még ha csak egy pillanat erejéig is. Egy sárgán izzó ragadozószempár, ki éppen csak felméri a terepet, s már el is tűnik. Gazdája azonban ezer közül is felismerné.*
1684. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-13 15:58:24
Üzenet elküldve: 2021-10-13 15:58:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Kimerült, valószínűleg még sosem volt ennyire kimerült, ezen a ponton úgy látja, hogy gyermekként mennyivel egyszerűbb volt az élet, hiszen ha elfáradt, akkor aludt, bárhol és bármikor. Az erdő közepén ez nagyon nehéz lenne most, meg aztán ő már nagylány, a nagylányok pedig elvégzik a rájuk kiszabott feladatot, legyen az Éjvihar kantáron vezetése, a fa cipelése vagy tűzifa gyűjtés.*
- Kék.
*Vonja meg a vállát, mert ennél több információval nem tud szolgálni az adott virágról. Majd találnak. Vagy ha nem, hát nem, csak ásót ne kelljen egy ideig fognia és akkor behegedhetnek tenyerein a felfakadt vízhólyagok.*
- Nem vagyok fáradt.
*Rázza a fejét, noha teljesen egyértelmű, hogy alig áll a lábán, az elszántság, vagy ha úgy tetszik, akkor a dac hajtja, semmi más. Márpedig ez a benne tomboló dac az, ami nem engedi, hogy ő pihenjen, míg mások dolgoznak. A felajánlást azért méltányolja, de nyilván a másik is megérti, hogy el nem fogadhatja.
Ő egy kicsit másik irányt választ a tűzifa keresgéléshez, mint Rírion, így aztán nem is látja azt, amit a másik kettő igen. Talán nem is baj. Aztán a táborhelynél, mikor újra egyesülnek, akkor rögtön kiderül, hogy találtak valamit. Niev fél szemöldöke a homloka közepére kúszik.*
- Milyen nyomokat?
*Kérdezi felnézve, ugyanis ő a földön térdel és szép gúlát építget a gyűjtött tűzifából és körbe is rakja pár kővel. Előzőleg odébbsöpört minden avart az építmény alól. Ennél többet ő nem nagyon tud hozzátenni a tűzcsináláshoz, csak az elméletet tudja, szóval Rírionra emeli topázsárga szemeit abban a reményben, hogy a másik talán ért ehhez.*
*Kimerült, valószínűleg még sosem volt ennyire kimerült, ezen a ponton úgy látja, hogy gyermekként mennyivel egyszerűbb volt az élet, hiszen ha elfáradt, akkor aludt, bárhol és bármikor. Az erdő közepén ez nagyon nehéz lenne most, meg aztán ő már nagylány, a nagylányok pedig elvégzik a rájuk kiszabott feladatot, legyen az Éjvihar kantáron vezetése, a fa cipelése vagy tűzifa gyűjtés.*
- Kék.
*Vonja meg a vállát, mert ennél több információval nem tud szolgálni az adott virágról. Majd találnak. Vagy ha nem, hát nem, csak ásót ne kelljen egy ideig fognia és akkor behegedhetnek tenyerein a felfakadt vízhólyagok.*
- Nem vagyok fáradt.
*Rázza a fejét, noha teljesen egyértelmű, hogy alig áll a lábán, az elszántság, vagy ha úgy tetszik, akkor a dac hajtja, semmi más. Márpedig ez a benne tomboló dac az, ami nem engedi, hogy ő pihenjen, míg mások dolgoznak. A felajánlást azért méltányolja, de nyilván a másik is megérti, hogy el nem fogadhatja.
Ő egy kicsit másik irányt választ a tűzifa keresgéléshez, mint Rírion, így aztán nem is látja azt, amit a másik kettő igen. Talán nem is baj. Aztán a táborhelynél, mikor újra egyesülnek, akkor rögtön kiderül, hogy találtak valamit. Niev fél szemöldöke a homloka közepére kúszik.*
- Milyen nyomokat?
*Kérdezi felnézve, ugyanis ő a földön térdel és szép gúlát építget a gyűjtött tűzifából és körbe is rakja pár kővel. Előzőleg odébbsöpört minden avart az építmény alól. Ennél többet ő nem nagyon tud hozzátenni a tűzcsináláshoz, csak az elméletet tudja, szóval Rírionra emeli topázsárga szemeit abban a reményben, hogy a másik talán ért ehhez.*
1683. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-13 13:34:18
Üzenet elküldve: 2021-10-13 13:34:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Az erdőmélyi elf elismerően gondol most a fiatal hosszúéletűre. Tisztelendő, hogy az elhangzottak ellenére kitartana mellettük és segít nekik átjutni a fával a vadonon céljukig. Látja mindkettőjükön, hogy fáradtak, Niev nehezen tápászkodik fel, a reggeli ásást sem pihenhette ki. És sajnos észak reményét sem sikerül találnia neki a sebére. Elgondolkodik, hogy odaad egy bájitalt, de rájön, hogy később még nagyobb szükségük lehet arra, így elveti az ötletet.
Rírion is nehezen emeli meg a fát, de végül csak sikerül neki. A csuhátlan csuhás sokkal jobb fizikai formában van, mint ifjú fajtársa, így igyekszik úgy tartani a fát, hogy valamennyit levegyen a másik terhéből. Ám így már jobb tempót diktálhatnak és a sűrűn nőtt fák között is jobban haladnak előre. A régi ösvények, csapások emléke nem törlődött ki az erdőmélyi elfből, nem egyszer tette már meg ezt az utat oda és vissza.
Amikor az út emelkedni kezd, helyet cserélne Rírionnal, hogy a munka irbiszrészét ő végezhesse, hisz felfelé a súly nagy része a lent haladóra hárul. Így pedig, ha feljutnak a tetejére, akkor nyugodt szívvel rendel el megállást és pihenőt a kiválasztott táborhelyen. A látvány most is lenyűgöző és sosem tudja megunni, pár szívdobbanásnyi ideig gyönyörködik is benne mielőtt kiosztaná a feladatokat.
A régjárt ösvényt ismeri, így ha nehezen is, de megtalálja az erdőhöz vezető utat még akkor is, ha az erdő már visszahódított magának belőle valamennyit. Ekkor pillantja meg a másik, frissebb ösvényt a vasalt talpak nyomával és azt követve jut el a bizarr jelzőoszlopig. A karóra húzott koponyát vizslatva eszébe jut társai elbeszélése a lényről, amivel szembekerültek annak idején.*
- Hm. *Letérdel a karó tövében, hogy közelebbről megnézhesse a nyomokat, de sosem volt jobb nyomolvasó az átlagosnál, így valószínűleg semmit sem tud megállapítani. Hacsak egyértelmű nyomok nem tarkítják a kitaposott ösvényt, mint például jól elkülöníthető csizmatalpak.
Amikor Rírion megközelíti őt és a jelzőt, az erdőmélyi elf felé fordul és feláll a nyomoktól. Talán látja a kölykön a meglepődést, de ki ne lepődne meg egy ilyen szarvasagancsos koponya láttán.*
- Baj. *Válaszolja kurtán és fejével int, hogy menjenek vissza Nieveshához.*
- Hogy bánsz a fegyverekkel? *Kérdi a hosszútőrre és a számszeríjra bökve jobbjával. Nem nagy fegyverforgatást néz ki belőle, de reméli, hogy legalább akkor a számszeríjjal jól céloz.
Most el kell döntenie, hogy induljanak-e tovább és azt is, hogy merre. Éjjel botorság volna két amatőr vadonjáróval útnak indulni, az egybekapaszkodó lombkoronák alatt még teliholdkor is vaksötét van. Elsőként a Szent Fát kell biztonságban visszahelyezni a földbe, csak aztán kellene utánajárni a súlyos lábnyomoknak. A koponya azt jelzi számára, hogy végeztek egy ilyen lénnyel, bár annak a koponyája is lehet, amelyiket Lyz és társai pusztítottak el. Az ismeretlenbe nem indulna el a fával együtt, olyan sok idejük nincs, hogy kitérőt tegyenek.*
- Itt éjszakázunk és hajnalban indulunk tovább, hogy még holnap elérjük az erődöt. Aztán, ha elültettük a fát, megnézzük, mik ezek a nyomok. *Dönt átgondolva a lehetőségeiket. Talán ez a legkézenfekvőbb az esetükben. Mint a Fákban Lakó prófétája nem hunyhat szemet a nyomok felett. Tudnia kell, hogy azok akikhez a vasalt csizmatalpak tartoznak veszélyesek e az erdőre és nyugalmára.*
- Gyújtsatok tüzet, csinálunk egy kis vacsorát, aztán pihenés, de felváltva őrködünk hajnalig. Én hozok vizet.
*Ha mindenki egyetért, akkor elindul a csermely felé, amit korábban látott és ha már észak reményét nem talált, talán nagyobb eséllyel lel a víznél vizi ryshát. Azzal is tudna segíteni Nievesha sebein.
Ha talál, ha nem, megtöli kulacsaikat, tömlőiket és azzal indul vissza a táborhelyre.*
*Az erdőmélyi elf elismerően gondol most a fiatal hosszúéletűre. Tisztelendő, hogy az elhangzottak ellenére kitartana mellettük és segít nekik átjutni a fával a vadonon céljukig. Látja mindkettőjükön, hogy fáradtak, Niev nehezen tápászkodik fel, a reggeli ásást sem pihenhette ki. És sajnos észak reményét sem sikerül találnia neki a sebére. Elgondolkodik, hogy odaad egy bájitalt, de rájön, hogy később még nagyobb szükségük lehet arra, így elveti az ötletet.
Rírion is nehezen emeli meg a fát, de végül csak sikerül neki. A csuhátlan csuhás sokkal jobb fizikai formában van, mint ifjú fajtársa, így igyekszik úgy tartani a fát, hogy valamennyit levegyen a másik terhéből. Ám így már jobb tempót diktálhatnak és a sűrűn nőtt fák között is jobban haladnak előre. A régi ösvények, csapások emléke nem törlődött ki az erdőmélyi elfből, nem egyszer tette már meg ezt az utat oda és vissza.
Amikor az út emelkedni kezd, helyet cserélne Rírionnal, hogy a munka irbiszrészét ő végezhesse, hisz felfelé a súly nagy része a lent haladóra hárul. Így pedig, ha feljutnak a tetejére, akkor nyugodt szívvel rendel el megállást és pihenőt a kiválasztott táborhelyen. A látvány most is lenyűgöző és sosem tudja megunni, pár szívdobbanásnyi ideig gyönyörködik is benne mielőtt kiosztaná a feladatokat.
A régjárt ösvényt ismeri, így ha nehezen is, de megtalálja az erdőhöz vezető utat még akkor is, ha az erdő már visszahódított magának belőle valamennyit. Ekkor pillantja meg a másik, frissebb ösvényt a vasalt talpak nyomával és azt követve jut el a bizarr jelzőoszlopig. A karóra húzott koponyát vizslatva eszébe jut társai elbeszélése a lényről, amivel szembekerültek annak idején.*
- Hm. *Letérdel a karó tövében, hogy közelebbről megnézhesse a nyomokat, de sosem volt jobb nyomolvasó az átlagosnál, így valószínűleg semmit sem tud megállapítani. Hacsak egyértelmű nyomok nem tarkítják a kitaposott ösvényt, mint például jól elkülöníthető csizmatalpak.
Amikor Rírion megközelíti őt és a jelzőt, az erdőmélyi elf felé fordul és feláll a nyomoktól. Talán látja a kölykön a meglepődést, de ki ne lepődne meg egy ilyen szarvasagancsos koponya láttán.*
- Baj. *Válaszolja kurtán és fejével int, hogy menjenek vissza Nieveshához.*
- Hogy bánsz a fegyverekkel? *Kérdi a hosszútőrre és a számszeríjra bökve jobbjával. Nem nagy fegyverforgatást néz ki belőle, de reméli, hogy legalább akkor a számszeríjjal jól céloz.
Most el kell döntenie, hogy induljanak-e tovább és azt is, hogy merre. Éjjel botorság volna két amatőr vadonjáróval útnak indulni, az egybekapaszkodó lombkoronák alatt még teliholdkor is vaksötét van. Elsőként a Szent Fát kell biztonságban visszahelyezni a földbe, csak aztán kellene utánajárni a súlyos lábnyomoknak. A koponya azt jelzi számára, hogy végeztek egy ilyen lénnyel, bár annak a koponyája is lehet, amelyiket Lyz és társai pusztítottak el. Az ismeretlenbe nem indulna el a fával együtt, olyan sok idejük nincs, hogy kitérőt tegyenek.*
- Itt éjszakázunk és hajnalban indulunk tovább, hogy még holnap elérjük az erődöt. Aztán, ha elültettük a fát, megnézzük, mik ezek a nyomok. *Dönt átgondolva a lehetőségeiket. Talán ez a legkézenfekvőbb az esetükben. Mint a Fákban Lakó prófétája nem hunyhat szemet a nyomok felett. Tudnia kell, hogy azok akikhez a vasalt csizmatalpak tartoznak veszélyesek e az erdőre és nyugalmára.*
- Gyújtsatok tüzet, csinálunk egy kis vacsorát, aztán pihenés, de felváltva őrködünk hajnalig. Én hozok vizet.
*Ha mindenki egyetért, akkor elindul a csermely felé, amit korábban látott és ha már észak reményét nem talált, talán nagyobb eséllyel lel a víznél vizi ryshát. Azzal is tudna segíteni Nievesha sebein.
Ha talál, ha nem, megtöli kulacsaikat, tömlőiket és azzal indul vissza a táborhelyre.*
1682. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-12 21:45:37
Üzenet elküldve: 2021-10-12 21:45:37
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Miután Pyctával megegyeztek, ugyanazzal az eltökéltséggel megy megemelni a fát, amivel kérte saját nevét. Ha később esetleg fogyna az erő és a bátorság, legalább van miből fogynia. A fa persze nehéz, de ha felküzdi a válláig nem lesz annyira gyötrelmes vinni, mint megemelni. Comb, has, minden feszül és tiltakozik, de Rírion épp most tett ígéretet társainak, nem akar rögtön kudarccal kezdeni. No meg ha Pycta csinálja, akkor ô is. Nem mintha észszerű lenne az idősebb és gyakorlottabb elfhez mérnie önmagát, de akkor is. Ráadásul nagyon bántaná a büszkeségét, ha Nievesha előtt rogyna meg a térde. ~ Emeld! Emeld! Csináld! ~ Ösztönzi önmagát. A következő gondolata, hogy a végén ez a nehéz fa kiküzdi belőle mindazt, amit benn szeretne tartani. Végül sikerül a fát vállra rakni, mielőtt térdei és izmai feladnák. Most már "csak" vinni kell, de az könnyebben fog menni, legalábbis eleinte. Az úton feltűnően szótlan, mert spórol az erejével. Amúgy is inkább a tettek elfjeként szeret önmagára gondolni. Mikor végre megállnak pihenni, nagyot sóhajt, de panaszt nem hallani tőle. Eszébe jut az irbisz, szemével keresi, aztán bevillan, hogy déltájt elment a nagy macska. Reméli, lesz még alkalma látni. A táborhely neki is tetszik, tűzrakásra jól alkalmas. Ahol pedig tüzet rakni biztonságos, ott pipázni is lehet majd. Itt e gyönyörű erdő, a tiszta, hűvös levegő. Még a nap is felbukkant, hogy jó estét kívánjon Eeyr nevében és ez az elf arra vágyik, hogy égetett pipadohánnyal rombolja testét. De előbb a feladat. Nievesha láthatóan fáradt már. Rírion egy pillanatnyi megvetéssel tekint a fára, amit mostanáig vigyázva hordozott. Ezért a fáért kell a fiatal lánynak itt gyötrődnie. Lopva Nievre tekint, amint az a fának dől. Tudja, hogy egy apa nem tenné ki ennek a lányát, ha nem volna igazán fontos. Később rá fog kérdezni, mire képes a fa, ami Eeyr hatalmát hordozza, vagy mi történik, ha kudarcot vallanak. Ha lesz egy nyugodt órájuk. Mialatt ezen gondolatok átsöpörnek elméjén, szemet szúr neki Nievesha emberi adottsága. A meglepettséggel együtt egy gondolat is feltör mélyről: "Nem csak én kavartam népemen kívül." Közben ideje ismét a tettek mezejére lépni, mielőtt rájuk esteledik.*
- Hogy néz ki az a virág? *Kérdi, Nieveshára való tekintettel, mielőtt elválnak útjaik. Vétek lenne tudatlanságból elmenni az Észak Reménye mellett, miközben a lány szenved. Ha választ kap, indulhat a tűzifa gyűjtés.*
- Én nem bánom, ha inkább pihensz. *Ajánlja Nievnek. Legalább ennyit, ha többet nem is adhat. Időközben, ha ők is keresztezik a lábnyomok útját, vagy meglátják az agancsos koponyát, Rírionban újra feléled a veszélyérzet. Nem feltétlenül ellenség az, aki rajtuk kívül járja az erdőt, de egy ilyen jel nem éppen biztató.*
- Ez... meg... micsoda?
*Miután Pyctával megegyeztek, ugyanazzal az eltökéltséggel megy megemelni a fát, amivel kérte saját nevét. Ha később esetleg fogyna az erő és a bátorság, legalább van miből fogynia. A fa persze nehéz, de ha felküzdi a válláig nem lesz annyira gyötrelmes vinni, mint megemelni. Comb, has, minden feszül és tiltakozik, de Rírion épp most tett ígéretet társainak, nem akar rögtön kudarccal kezdeni. No meg ha Pycta csinálja, akkor ô is. Nem mintha észszerű lenne az idősebb és gyakorlottabb elfhez mérnie önmagát, de akkor is. Ráadásul nagyon bántaná a büszkeségét, ha Nievesha előtt rogyna meg a térde. ~ Emeld! Emeld! Csináld! ~ Ösztönzi önmagát. A következő gondolata, hogy a végén ez a nehéz fa kiküzdi belőle mindazt, amit benn szeretne tartani. Végül sikerül a fát vállra rakni, mielőtt térdei és izmai feladnák. Most már "csak" vinni kell, de az könnyebben fog menni, legalábbis eleinte. Az úton feltűnően szótlan, mert spórol az erejével. Amúgy is inkább a tettek elfjeként szeret önmagára gondolni. Mikor végre megállnak pihenni, nagyot sóhajt, de panaszt nem hallani tőle. Eszébe jut az irbisz, szemével keresi, aztán bevillan, hogy déltájt elment a nagy macska. Reméli, lesz még alkalma látni. A táborhely neki is tetszik, tűzrakásra jól alkalmas. Ahol pedig tüzet rakni biztonságos, ott pipázni is lehet majd. Itt e gyönyörű erdő, a tiszta, hűvös levegő. Még a nap is felbukkant, hogy jó estét kívánjon Eeyr nevében és ez az elf arra vágyik, hogy égetett pipadohánnyal rombolja testét. De előbb a feladat. Nievesha láthatóan fáradt már. Rírion egy pillanatnyi megvetéssel tekint a fára, amit mostanáig vigyázva hordozott. Ezért a fáért kell a fiatal lánynak itt gyötrődnie. Lopva Nievre tekint, amint az a fának dől. Tudja, hogy egy apa nem tenné ki ennek a lányát, ha nem volna igazán fontos. Később rá fog kérdezni, mire képes a fa, ami Eeyr hatalmát hordozza, vagy mi történik, ha kudarcot vallanak. Ha lesz egy nyugodt órájuk. Mialatt ezen gondolatok átsöpörnek elméjén, szemet szúr neki Nievesha emberi adottsága. A meglepettséggel együtt egy gondolat is feltör mélyről: "Nem csak én kavartam népemen kívül." Közben ideje ismét a tettek mezejére lépni, mielőtt rájuk esteledik.*
- Hogy néz ki az a virág? *Kérdi, Nieveshára való tekintettel, mielőtt elválnak útjaik. Vétek lenne tudatlanságból elmenni az Észak Reménye mellett, miközben a lány szenved. Ha választ kap, indulhat a tűzifa gyűjtés.*
- Én nem bánom, ha inkább pihensz. *Ajánlja Nievnek. Legalább ennyit, ha többet nem is adhat. Időközben, ha ők is keresztezik a lábnyomok útját, vagy meglátják az agancsos koponyát, Rírionban újra feléled a veszélyérzet. Nem feltétlenül ellenség az, aki rajtuk kívül járja az erdőt, de egy ilyen jel nem éppen biztató.*
- Ez... meg... micsoda?
1681. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-12 17:00:24
Üzenet elküldve: 2021-10-12 17:00:24
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*Miképp a lombok fölébük borulnak, úgy lesz a levegő is egyre párásabb és fojtogatóbb. Az erdő feszült csendbe burkolódzik, hangjuk és lépéseik nem vernek visszhangot. Talán az éjjelt várják a vadak, talán őket kísérik néma figyelemmel. Csupán halovány madárcsicsergés szűrődik a fák közül, de az is hamar elhal, mintha nem óhajtaná kéretlen énekével megzavarni az erdő csendjét.
Pyctának ezúttal sincs szerencséje. Egyik lomb sem mutatja jelét a keresett növénynek, ám előbb-utóbb biztosan sikerrel jár majd.
A sötét erdőben az utazó könnyedén elveszítheti az időérzékét. Jó néhány órája kutyagolhatnak, mikor az ösvény erősen emelkedni kezd. Mohos sziklákból alkotott, természetes lépcső kanyarog fel egy fák által került kiszögellésre, a lépcső mellett pedig tiszta vízű csermely csordogál alá egy sziklarésből, hogy kanyarogva folytassa útját a gyökerek között csobogva puhán. Langyos szél csap az arcukba, ahogy felérnek, s gyönyörű látvány tárulhat a szemük elé a naplementében. Színes, álmosan zengő lombok, ameddig a szem ellát, a távolban pedig hatalmas hegyek sejlenek. A messzeségben néhány, nagyobb madár reppen fel a fák közül ijedten károgva, feszült némaságot hagyva maguk után. Tökéletes pihenőhely ez a megfáradt utazóknak, a sziklapárkány mellett szélvédett is, s a sötét rengeteg sem telepszik rájuk úgy itt, mint korábban. Tűzre való gallyat is gyűjthetnek egy kicsit távolabbról, ha melegedni vágynának.
Innen lefelé tekintve már alig-alig lehet kivenni a tovább vezető ösvényt, oly sűrűn szegélyezi az erdőség. Inkább tűnik vadcsapásnak, mint kijárt útnak, ám Pycta, aki eleget élt e lombok alatt, ismeri a járást. Az óhatatlan elf szempár azonban kivehet egy másik csapást, nem oly messze attól, amely az egykor volt Vadvédhez vezet, s az általa ismert erdőhöz.
Utóbbi út, mi csupán halovány emléke egy régvolt ösvénynek, éles kontrasztban áll a másikkal. Ezt vasalt csizmák tapodták, s ott, ahol keresztezik egymást a csapások, különös jelzőoszlop kapott helyet. A karóba húzott, szarvasagancsos koponya meredten bámulja az utat üres szemgödreivel, a megrepedt fejtető pedig árulkodik sorsáról. Egy álmosan zengő döglégy hagyja el csalódottan balszeme helyét. A koponyát már jóideje kitakarították, itt aligha lakhat jól. A volt vadvédesek leírásaiból azonban Pyctának ismerős lehet a megcsúfolt porhüvely. Ugyanilyen sötét, szarvasagancsos lényekkel volt dolguk társainak, mikor még Vadvéd állt.
A trió most dönthet. Tovább haladnak az erdőség sűrűjébe, a régmúlt idők nyomában, vagy a jókora csizmanyomokat követve indulnak az ismeretlenbe. Tegyék ezt a sötét beállta előtt vagy után, ahogy mindig, a döntés most is az övék.*
*Miképp a lombok fölébük borulnak, úgy lesz a levegő is egyre párásabb és fojtogatóbb. Az erdő feszült csendbe burkolódzik, hangjuk és lépéseik nem vernek visszhangot. Talán az éjjelt várják a vadak, talán őket kísérik néma figyelemmel. Csupán halovány madárcsicsergés szűrődik a fák közül, de az is hamar elhal, mintha nem óhajtaná kéretlen énekével megzavarni az erdő csendjét.
Pyctának ezúttal sincs szerencséje. Egyik lomb sem mutatja jelét a keresett növénynek, ám előbb-utóbb biztosan sikerrel jár majd.
A sötét erdőben az utazó könnyedén elveszítheti az időérzékét. Jó néhány órája kutyagolhatnak, mikor az ösvény erősen emelkedni kezd. Mohos sziklákból alkotott, természetes lépcső kanyarog fel egy fák által került kiszögellésre, a lépcső mellett pedig tiszta vízű csermely csordogál alá egy sziklarésből, hogy kanyarogva folytassa útját a gyökerek között csobogva puhán. Langyos szél csap az arcukba, ahogy felérnek, s gyönyörű látvány tárulhat a szemük elé a naplementében. Színes, álmosan zengő lombok, ameddig a szem ellát, a távolban pedig hatalmas hegyek sejlenek. A messzeségben néhány, nagyobb madár reppen fel a fák közül ijedten károgva, feszült némaságot hagyva maguk után. Tökéletes pihenőhely ez a megfáradt utazóknak, a sziklapárkány mellett szélvédett is, s a sötét rengeteg sem telepszik rájuk úgy itt, mint korábban. Tűzre való gallyat is gyűjthetnek egy kicsit távolabbról, ha melegedni vágynának.
Innen lefelé tekintve már alig-alig lehet kivenni a tovább vezető ösvényt, oly sűrűn szegélyezi az erdőség. Inkább tűnik vadcsapásnak, mint kijárt útnak, ám Pycta, aki eleget élt e lombok alatt, ismeri a járást. Az óhatatlan elf szempár azonban kivehet egy másik csapást, nem oly messze attól, amely az egykor volt Vadvédhez vezet, s az általa ismert erdőhöz.
Utóbbi út, mi csupán halovány emléke egy régvolt ösvénynek, éles kontrasztban áll a másikkal. Ezt vasalt csizmák tapodták, s ott, ahol keresztezik egymást a csapások, különös jelzőoszlop kapott helyet. A karóba húzott, szarvasagancsos koponya meredten bámulja az utat üres szemgödreivel, a megrepedt fejtető pedig árulkodik sorsáról. Egy álmosan zengő döglégy hagyja el csalódottan balszeme helyét. A koponyát már jóideje kitakarították, itt aligha lakhat jól. A volt vadvédesek leírásaiból azonban Pyctának ismerős lehet a megcsúfolt porhüvely. Ugyanilyen sötét, szarvasagancsos lényekkel volt dolguk társainak, mikor még Vadvéd állt.
A trió most dönthet. Tovább haladnak az erdőség sűrűjébe, a régmúlt idők nyomában, vagy a jókora csizmanyomokat követve indulnak az ismeretlenbe. Tegyék ezt a sötét beállta előtt vagy után, ahogy mindig, a döntés most is az övék.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957