*Ifjú elf sétálgat a város utcáin, s nemsokára el is éri célját, a tisztáshoz jött, szabadulni vágyik a város forgatagától, nyüzsgésétől, a sok ember, s különféle szerzetek pörgésétől. Ő maga bizony vidám, legalábbis kívülről. Sosem engedte, hogy a népe nagy fájdalma felülkerekedjen rajta, nem látja értelmét a szomorkodásnak, főleg, hogy ő maga jóval fiatalabb, mint a legtöbb fajtársa.
A dús, füves talajra érve könnyedén ledobja saruját, ha népével lenne, ott is hagyná, hadd pihenjen csak a két talaj érintésénél, de most kénytelen picit visszafordulni, és felvenni a földről, s magával vinni. Elf saru az, nem sok emberre illene rá, de sok szegény jár erre mostanában, kikre vészterhes idők járnak. Ha találnak egy cipőt a földön, nem arra fognak gondolni, hogy vajh ki hagyhatta ott, inkább örvendve a véletlenül talált zsákmánynak iszkolnak is el, szomorú, de így van, pedig legalább a szegények közt ott lehetne a becsület. Ahol a déli nap sugarai kellemesen simogatják őt, meg is állapodik, s leheveredik a fűbe. Leoldja a hátára erősített íját, s a mellette pihenő tegezt, hogy aztán gazdájuk mellett azok is élvezhessék a napsütést.
Minden elfnek így kéne élnie, boldogan, szinte gondtalanul, bár talán nem ártana, ha nem csak naponta vagy egyszer lenne idő kijönni ide, élvezni eme rövid pillanatokat, hanem íjászként újra elindulhatna járni az erdőket, s napjainak majd minden perce ilyen lehetne. Miközben fekszik, lábait könnyedén felpakolja egymásra, s egyszerűen gyönyörködik a környék szépségében.*
- Micsoda mágia - * suttogja, hisz túl sokan nincsenek most itt, azoktól pedig elhatárolta magát most. Számára ez az igazi varázslat, a tisztelendő, és csodálatos, mely ilyen gyönyörű, hosszantartó eredménnyel bír, hogy kialakulhatott ez a tisztás. Mert - legalábbis szerinte - ilyen csak nem alakulhatott ki csak úgy magától.
Kezei könnyedén, összekulcsolva megtámasztják fejét, s csak néha-néha indulnak sétára a fűben, megbolygatva azt, hátha valami kincsre találnak. Már csak ilyen ő, a fiatal s vidám elf.
Eltelik egy kis idő, míg megunja a dolgok folyását, s aztán is csak felszalad egy pillanatra a dombra, továbbra is élvezetét lelve a színekben, aztán pedig dolgaihoz visszatérve magához veszi azokat, s megindul az erdő felé, vizsgálgatva itt-ott a talajt. Ki tudja, mit tervez még mára egy íjász, némi gyakorlást, talán csak a környezet figyelését, hiszen most megy ő haza: a fák közt van az ő igazi otthona, ha nincsenek is falai, s nincs is benne kényelmes ágy, se asztal, csak az, mit a természet adott. Séta-séta, némi dúdolgatás ilyennek kéne lennie mindenkinek, nem? Hej-hó, halihó, elfnek lenni bizony jó.*
A hozzászólás írója (Ardrian el Faruard) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.04.08 13:06:20