//A pókok ereklyéje//
*A Nap utolsó meleg sugarai beragyogják az erdő szélén elterülő különleges tisztást, mikor Naasier odaér. A fiatal festő nem tehet róla, egyszerűen muszáj itt megállnia egy kicsit, hogy elgyönyörködhessen a smaragdzöld fűben, a kis dombot elborító virágok szivárványszín kavalkádjában. Nem szívesen és nem is gyakran hagyja el a város falakkal körülvett, biztonságos forgatagát, de ez a hely...
Egyszerűen varázslatos. Megdobogtatja a szívet, eltölti valami ismeretlen békével.
Legalábbis őt mindig ilyen érzések rohanják meg, ha itt jár.
Igaz, néha elgondolkodik rajta, hogy talán csak kevert vére az oka mindennek, ami minduntalan kihajtaná a természetbe, vissza oda, ahová ősei egyike tartozott, s ahová - talán - a lelke mélyén egy egész kicsit ő is tartozik.
Naasier sóhajtva igazítja meg karjaiban a festő kellékeket, s már indulna tovább a kovácsműhely felé, ahonnan füstszagot és a fémen csendülő fém dalát hozza felé a szél.
Egy halk, szinte alig hallható hang azonban megtorpanásra készteti.
Meglepetten néz körbe, de senkit nem lát, akihez a lágyan suttogó hang tartozhatna. Talán csak a füle csalta meg, vagy a fáradtság kezd erőt venni rajta, hiszen itt csupán a szél suttog halkan, megcirógatva a virágok apró fejét, a fűszálak selymes tengerét. Talán ezt vélte egy pillanatig kérlelő női hangnak.*
~Különös... Pedig megesküdtem volna rá, hogy Ő az...~ *Naasier zavarodottan rázza meg a fejét, egyik kezével elengedve az egymásra halmozott cuccokat, s ujjaival finoman megdörzsöli homlokát. Hiába, egész éjjel fenn volt, hogy befejezze a portrét, délután pedig Monát rajzolta, miközben szokás szerint most se érezte meg, hogy repül az idő.*
"Gyere az Artheniori erdőbe!"
*Naasier ismét megtorpan, tekintete meglepetten villan körbe. A hang egyre sürgetőbb, s most már nem tagadhatja, valóban hallja, nem csupán fáradt elméje játszik vele.
Valami hívja, csalogatja, szinte könyörög, hogy fordítson hátat a város biztonságos falainak, s induljon az erdő felé.
A gondolat rémítő, de az a hang... Olyan kérlelő, olyan tisztán csengő, ahogy a szellő ismét feltámad, a hívás megismétlődik megint, mélyen Naasier elméjébe és szívébe suttogva üzenetét.
A fiatal félelf idegesen pillant a kovácsműhely felé, ami eddig olyan közelinek tűnt, most azonban mintha több mérföld távolságra lenne. A másik oldalon ott sötétlik az erdő, magas fáinak lombkoronáján alig-alig szűrődik át a fény.
Rémítő. Idegen.
Mégis ismerősen otthonos, mintha a fiú lényének egy része odatartozna, nem a város nyüzsgésébe.
Az első lépések bizonytalanok. Mélyen a szívében ott a félelem, ami visszahúzná a város felé, de a Hang, az a sürgető Hang, ami egyenesen a szívhez szól, elhallgattat minden kételyt. A festő léptei lassan válnak egyre magabiztosabbakká, bár még mindig nem rohan, hogy a sötéten hívogató vadon ölelő karjai közé vesse magát.*