*Csalódottan tekint vissza az erdőre; érzi, hogy lassan vége napokig tartó erdei útjának, és végre, legalább ezredjére megérkezik a Szél Városába. Hiába a Fény kegyeltje, az ő véreiben is nemes erdei vér fortyog, elf lévén tiszteli, féli, és imádja a végeláthatatlan rengeteget. Megnyugtató, mégis bizsergető látvány, szín-szag kavalkádja, megannyi lény otthona. Köztük egy dicsőséges civilizációé, melynek tagja lehet... Lehetett, valamikor, egykoron, egy emberöltővel ezelőtt.
Ismerős neki a tisztás. Ha jól emlékszik, nem messze van innen a folyó, és a város sem több egy köpésnél. Egy évtizede, ha járhatott itt utoljára, de azelőtt rengetegszer felkutatta ezt a várost, így meglehetőst ismerős vidéken jár, eltévedni nem fog.
A Figyelő már túl van a delelésen, sőt, lassan lenyugodni látszik; az égbolt gyönyörű narancsszínt vesz fel, sejtelmesen szép színbe festve ezzel a tisztást, a legapróbb fűszálaktól kezdve a hatalmas virágos foltokig.
~ Az alkony mindig is művészi, tünékeny jelenés volt. Nincs olyan pirkadat, mely ily festői lenne. Kár, hogy Figyelő távozása a sötétség hírnöke. Minden élete utolsó momentumában a leggyönyörűbb, és a nappallal sincs ez másképp. ~
Közel a város, így úgy gondolja, nem lesz abból semmi rossz, ha megáll a tisztáson kicsit falatozni. Lehuppan a zsenge fűbe, és egy mély lélegzettel szinte felissza környezete illatait, azt a mézédes egyveleget, amit a virágzó növények nektárjai ontanak. Szája sarkában még egy mosoly is húzódni látszik. Vagy talán csak megrándult? Ki tudja. A mosoly ritka vendég egy komor elfnél.
Némán költi hát el vacsoráját, a kenyérből és sajtból álló hideg étket, melyet forrásvízzel öblít le. Egy fertályórát tölthet az evéssel, majd elégedetten megtörli száját, visszapakol zsákjába, majd elindul a város irányába, az erdő felé, mintegy búcsúzó, rövid szakaszt téve még a fák között, mielőtt a törzseket falak váltják fel, a lombokat pedig tetőszerkezetek.*