//Nolie Piwerd//
*A hófehér bőrrel megáldott leányka rögtön elkapja a tekintetét, amint észreveszi, hogy az viszonzásra került. Láthatóan nincs megfigyelőképességei teljében, hiszen Iliwary azóta ostorozza már tekintetével, hogy elkezdett zajt csapni - azaz megérkezett a tisztásra, és leült a fűbe. Csak mivel mindezt szeme sarkából teszi, így valóban nehezen észlelhető, de így jár, aki látványosan bámészkodik, nem tud mentséget találni a lány számára. Könnyedén lehet, hogy nem is vette észre továbbra sem a pillantást, simán csak eszébe jutott, hogy talán nem illik így mustrálni valakit. A fejlődés lehetősége mindenki esetében adott, és boldogság, hogy idővel a többség fel is fedezi ezt a lehetőséget. Esetleg az is lehetséges, hogy valami olyasmit fedezett fel rajta, ami elriasztotta? Könnyen lehet, bár semmi különleges ismertetőjelről nem tud, ami látszódna rajta. Nincsenek szárnyai tündér létére, ez talán a legkülönlegesebb, de igazából ez épp elég fajtársára igaz. Nem, semmi ilyesmi nem jut eszébe, ha a tündér ennyi bámészkodás után hirtelen felfedezett rajta bármit, amitől megijedt, akkor vagy gyenge a látása, vagy pedig az elméje. Könnyedén lehet valami mentális rendellenessége, amit valami korábbi trauma váltott ki, és így Iliwaryban is veszélyt lát. Szíve joga, persze, a tündér nem fogja győzködni ennek ellenkezőjéről, mert vajmi kevéssé érdekli, mit lát benne. Az sem zavarná, ha ijedtében kicsit arrébb menne, de hát láthatóan ennyire azért nem ijesztő a szituáció.
Ahogy a lábait maga alá húzza, az egyfajta kezdetleges védekezőreflexként fogható fel, méghozzá olyan valakié, aki nem csak magát akarja megvédeni, hanem az értékeit, a területét, a társait... Mondhatni bástyává válik. Azok a lények választják ösztönösen ezt a pózt, akik veszély esetén nem a menekülést választják. Ilyen állásból kellően nehéz felpattanni, és elfutni, viszont ha úgy adódik, meg tudja védeni magát ebben a pózban. Vicces ilyet látni egy ennyire esetlen teremtménytől, de láthatóan gyorsaságában még kevésbé bízik, mint testi erejében, és harckészségében. Ez például remekül magyarázható azzal, hogy mindkettő elhanyagolható, ilyenkor a póz, amiben ül, cseppet sem mérvadó. Az esélytelenek nyugalmának is lehetne nevezni. Viszont amint a fűtengerre szegezi a tekintetét a fehérség, ő is követi a példáját. Addig nem juthat el, hogy elgondolkozzon a különös fehérség okán, de a mai világban annyi és annyi betegség van már, hogy bizonyosan az egyik ilyen okozta az elváltozást. Az persze jó kérdés, hogy gyerekkorától ilyen, vagy később váltotta ki valami ezt a hatást. Illetve az ezzel járó következmények is. A kezdeti felszereléséből következik, hogy nincs jó barátságban a nappal, valószínűleg hamar bevörösödne a bőre, ha a nyári napsütésnek ki lenne téve. És vajon mindezekkel a hátulütőkkel együtt inkább hátránynak éli meg a betegségét, vagy pedig inkább különlegesnek érzi magát? Van benne valami, ami kiemeli a szürke tömegből. Hozzáállás kérdése. A korábbi riadt elfordulásból úgy következtetne, valószínűleg félénk, magának való, és pesszimista teremtménnyel van dolga, de egy ilyen reflexből még nem vonhat le túlzottan messzemenő következtetéseket, legfeljebb közvetett módon. A félénkség utalhat önbizalomhiányra, ami megerősítheti, hogy a betegség korlátozza a szociális téren történő interakciókban, de csak mert valami beleillik a homályos képbe, az még nem lesz automatikusan a része.
Viszont a helyzet nem fogja meg annyira, hogy tovább figyelje a viselkedését, az eddig látottakból is csak megszokásból von le következtetéseket, és épít fel teóriákat. Valójában figyelmét a fű ütemes hullámzása tudhatja magáénak, és ez alapján egy újabb következtetésre jut: a szél erősödött picit az utóbbi időben. Nem sokat, de a monoton hullámzás kicsit felgyorsult, és még a rövid időre beálló szélcsend - jelen értelmezésében a szélcsend nem a légmozgás teljes hiányát jelenti, mindössze olyan elhanyagolható mértékűt, ami nem mozgatja meg a füvet és a virágokat - és mindig kisebb szünetet eredményez két hullám között. Ez figyelmeztethet közeledő viharra épp úgy, ahogy bizonyos valószínűséggel teljesen jelentéktelen felfedezés, és semmilyen következménnyel nem jár. Egyelőre felesleges lenne még elkapkodni a teóriát, viszont magában elhatározza, hogyha még tovább erősödne a légmozgás - még mindig nem lehetne szélnek nevezni, jóindulattal is csak erős szellőnek - akkor elindul vissza a fogadóba. Az út hosszú, és felesleges lenne kockáztatnia.
Ezen gondolatmenetben az sem zavarja meg, hogy a fehér bőrű teremtés újból őt kezdte nézegetni, mi több, észre sem veszi, hogy ilyesmi történik. Ha legalább valami egyéb külső hatás nyomán felfedezné, az remek ellenpélda lenne a korábbi teóriájára a megérzésekről, viszont mivel nem történik ilyesmi, így az ő életében abszolút semmilyen változást nem idéz elő a lány furcsa hóbortja. Helyette inkább továbbra is a fűre a mered, és azon tűnődik, vajon mennyit engedhet még meg magának. Tény, hogy a légmozgás éppen kezdi elérni a kellemes mértéket, így nem kéne itt hagyni a kényelmes helyét, viszont ezzel a kockázat is nő, hogy a fejére szakad az ég hazafelé. Annyira nehéz az ilyen kérdésekben megtalálni az optimális viselkedési módot. Persze a tisztáson lévők többségének nyilván az sem tűnt fel, hogy kicsivel erősödött a légmozgás, csak Iliwary az, aki már egy magas prioritással rendelkező problémát csinált a kérdésből. Végül úgy dönt, a változás mértékét fogja felhasználni. Akkor távozik, ha érzékelhetően gyorsan erősödik a szellő, amíg csak szépen fokozatosan, addig nem. Némileg naivitás azt feltételezni, hogy attól, mert a légmozgás lassan változik, az ég nem fog hirtelen rászakadni, de ennyi hanyagságot néha ő is megengedhet magának. Még kicsit élvezi is. Persze messzire azért nem menne ilyen téren, már ez is meglehetősen vad felfogás, egy teljesen ingatag, tényekkel közel sem eléggé megtámasztott elhatározás. Nem is érzi magát nyugodtnak, de a nyugtalanság, mi több, ez esetben már az izgalom, egy meglehetősen kellemes érzés. Gyakran nem tudná elviselni, de holdhónaponként egyszer még jól is esik. Ezt nevezhetik úgy az átlagos lények, hogy "érzik, hogy élnek". Iliwary mondjuk azért sem gyakran hódol ilyesminek, mivel ő sok más módon is éreztetni tudja magával, hogy él.*