//Előbb szólóban, majd a Nyárelői Karavánban//
- Jobb hüvelykem bizsereg, megfelelő helyre érkezem…
*Motyogja immár körülbelül hatvanharmadszorra, miközben a második tucat korhadt fatörzset rugdossa széjjel, abban bízva, hogy ez _pont_ az, ahol a cuccait hagyta.
Megközelítőleg se tudja, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy elsunnyogott a folyótól. Ép úgy lehetett az egy napja, mint fél hatja.
Az biztos, hogy szopogatott köveket, zabált tücsköt, bogarat, kígyót, békát, meg amit ilyenkor a hányatott sorsú népek szoktak.
Hősünk abban az egyben hisz töretlenül, hogy megtalálja azt a félig megdeglett, túlméretezett paszulyt, aminek a törzsébe pakolta az éppen feleslegesnek ítélt, túl nehéz cuccait: a bökők, dikicsek, halefek halmát és a majdnem becsületes úton szerzett suskájának nagyját.
Ettől független, vagy épp ezért Halax lepődik meg a legjobban – tekintve, hogy más résztvevő nem csatlakozott a kutatáshoz, ez eléggé egyesélyes volt a kezdetektől -, hogy a már-már rohadásnak indult flóra derekas maradványai alatt megtalálja egyszervolt köpenyének maradékába csomagolt ingóságait.
Lamansék legbecsesebb éke akkora elánnal tépi ki a gazok szorításában szenvedő batyuját, hogy egy kicsit sem délceg hátrabukfenccel szánkázik el a tisztás közelébe.
Motyóját szorosan mellkasához szorítva néz körül és borzad el, ahogy látóterébe kerül a felfedezés. Itt bizony furcsa népek vertek tábort!
Szemét lehunyva ismételgeti az ilyen helyzetekben szokásos varázsszavakat: tereptárgy vagyok, tereptárgy vagyok, tereptárgy vagyok…
Mikor számára kielégítő idő múltán se lyuggatják tűpárnává nyilak és szabdalják fecnikre kardok, megenged magának egy pillantást. És habár csodát nem is lát, az ember hala annak veszi az elé táruló látványt.
Népek! Kaja! Pia, ráadásul nem olyan szutyok zöld, amit ő vett ki tudja mikor! Göncök, cuccok, csodák és egyebek! Kereskedők! Piac! Lehetőségek…
Feltápászkodik, és ahogy a sivatagban tévelygők tántorognak az oázishoz, úgy csoszog ő is az Égiek eme felettébb kellemes meglepetéséhez.
Ahol is elkezdi úgy szórni a pénzt, mint a szűz nemesifjú az első napján a bordélyban, majd miután egyre többet és többet tud meg a helyi viszonyokról, felhagy a szórással. Inkább ömleszti a pénzt a derék kufárokba.
Megérdemlik. Új tervet ültettek el Halax parlagnak is mondható elméjében.*