//Második szál//
//Téli vásár//
//Szőke herceg//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Gwaandril arca kicsit elfanyarodik, mikor az őszkorai amazon dicséretet mond Lombvár szép hangzatosságára. A Viltheriel nem miatta harap láthatatlan citromba, csupán az emlékek azok, amik kiváltják belőle ezt a fajta reakciót, hiszen ő még emlékszik a borzalmakra, amik ott történtek, s itt elsősorban nem a falu pusztulásának napjára, inkább a kultúrált elf felfogásával összeegyeztethetetlen szokásokra gondol. Nagy levegőt vesz, mielőtt megpróbálná az emlékeket úgy szavakká formálni, hogy azokkal ne ássa el magát a másik szemében.*
-Jó, hogy ezt így látod. Sajnos én ismertem onnan olyan szokásokat, ami miatt mai napig megvetem azt a fajta életformát és egyáltalán nem bánom, hogy elpusztult ott minden. *Kemény szavak, súlyuk mély gyomrú, erős hegyekként nehezednek a hosszúéletűre, de ezek alól csak egy valami emeli ki Gwaandrilt, a tény, hogy bizony igazak. Ha sok nézetével és néhány önmagát érintő feltevéssel nem is ért egyet Lyzendrával, ez vitán felül áll. Lombvár a barbár, vad elf kultúrák, remélhetőleg utolsó képviselője volt, igazán nem kár érte. Kagan feledésbe merül, ifjunk leragad azon részleteknél, melyeket az ember mond. Az a finom, mégis kedvesnek ható, kissé közönyös, de őszinte mondat, az a pár szó olyan jól esik, s olyan mélyen megérinti a druidát, hogy valóban elgondolkozik valamin. ~ Otthon ilyet egyszer sem mondtak nekem, hónapok elteltével sem. Nehezen illeszkedtem be és Lyz akkor is azt mondta, hogy menjek el nyugodtan, hátha rájövök, miben vagyok jó... Mintha nem lennék semmiben sem jó. Ő miért ilyen más? ~ Haragszik és egyszerre örül, de megpróbálja magát visszarángatni a valóságba.*
-Nálunk szokás nevet adni a másiknak, egy idő után, bár szavaid annyira jól estek nekem, hogy ha megengeded, én vállalnám titulosod kitalálását. *Játékosan adja elő, kifigurázza az otthoni előkelök beszédét, vagy azt, amit a vezérelf felé használ, most is, de a vigyor ellenére, tényleg töri a fejét. Jól megnézi magának az igéző szemű, ritka gyönyörű hajjal megáldott nőt, a szépség és a szabad vadság egyszerre tükröződik benne Gwaandril számára, olyan esszenciát alkotva, mely ritka kincsnek számít manapság.*
-Nos, a hajad, meg a szemed... Hmm... Esetleg Fakó Khareia? Neeeem, ez borzalmas. Akkooor... Őszszépe Rheia? A Két Őrzőre, dehogy. Nem is... *Itt megakad. Pontosabban valamiben akad meg. A szemekben. Azokban, melyek olyan mélyek, mint a tenger legmélye, s a homály-haj a ködbe vezet, nem tudván, mi várhat ott rád. Az elfek szeretik a természethez hasonlítani társaik, ismerőseik jellegzetesebb, kedves vonásait, jelenleg pedig Gwaandril sem tesz másként. A hatalmas víztömeg, a kedvesen felkapó szellő, a hajósok barátja, s a zord hullámok egy haragosabb vihar esetén, bizonyosan egyszerre jellemezhetik a nőt is, a hosszúéletű elképzelései alapján, legalábbis ő mindennél jobban szeretné ezt hinni, s teszi ezt is. Egy óvatos kanyarral a pálya szélére irányítja a másikat, hogy ott mondhassa el neki, amit kitalált, ugyanis ha esetleg az nem tetszik a másiknak, tovább is állhatnak, a vásár felé menet, de a tharg asszonytól legszívesebben egy elfogadást várna most. Aztán végre kinyitja a száját. Támadható, mennyire kreatív, mégis megtetszett a kishercegnek.*
-Tengerszemű Karheia.