//Második szál//
//Zárás//
*Hatalmas kő esik le a szívéről, talán sikerült meggyőznie a lányt. Nem hiába, Pyr meggyőzőképessége még a régi, talán tökélyre is fejlesztette. A gondolatra szélesen elmosolyodik, s biccent. A trónon való utazás lehetőségére egyenesen madarat lehetne vele fogatni. Sugárzik égszínkék tekintete a köröttük repkedő csillag fényében, ez az öröm az arcára is kiül. A beszélgetés hátralévő része már indokolatlanul megnevetteti, hiszen, az a kép, mit magáról fest egy őrülten mászkáló szatír benyomását kelti, s tisztában van azzal, hogy tán még egy kicsit úgy is néz ki, bár jelenleg normálisan van felöltözve.*
- Tartom a távolságot, nyuginyugi! *Tartja fel két tenyerét, s máris képzeletbeli határt rajzol maguk közé, amit bőszen figyel, hogy egyetlen kis lábujjával se lépje át azt. Ezt jó látványosan szemlélteti is, csak amolyan Pyres módon, színésziesen. A látványos prezentációt, látványosabb bumeráng dobás követi, mondani sem kell, hogy vajmi kevés eredménnyel. ~ Mint általában... ~ Sóhajt fel leégését követően, s csak szolidan elmosolyogva vállát rántja meg Krestvirre nézve. Vállat ránt. Mint mindenre, mi komoly, vagy nehéz ezen a világon, mert Pyr ilyen, holott meg van a magához való esze. Talán ezért boldog, talán ezért mosolyog mindig.*
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van, de jól esik, köszönöm! *Nevet fel, aztán egy kósza gondolat fészkeli be magát elméjébe, aztán körbenéz, nem is olyan távol a fák között egy apró szigetecskeként terül el a fátlan tisztás, mely már az éjszakai pára ködében úszik csendesen. A táj kihalt persze, de ez nem okozza egyben félelmetességét is, pusztán a nyugalom egy kis szeletkéje. Szárnyait hátához húzza.*
- Nem küldöm... ellenben támadt egy ötletem... nézd! *Mutat az apró tisztás felé, mely már sokkal vadregényesebb, mint a kissé mesterségesnek tűnő erdőszéli.*
- Talán ki sem kell mennünk, s hajnalban, mikor pirkad, elmegyünk a trónodért, úgysem bírja senki elvinni, nehéz, mint állat! *Kocogtatja meg halántékát elmés megjegyzésén.*
- Gyere! *Mondja, s majdnem elindul, amikor hirtelen megtorpan, s a csillagra néz.* Te maradj, s Krestvirt kövesd, ne hagyd el egy pillanatra sem! *Szól, s a csillag azonnal a lány köré koncentrálódik, s az őt körbevevő területet világítja meg, míg előresiet, hogy megmutassa, mire is gondolt, egészen a tisztás közepéig. Ott leül, két kezére támaszkodva háta mögött, s az éjszakai égboltra mered.*
- Gyere! Krestvir, gyere! *Még valami eszébe jut, s kabátját lekanyarítja válláról, majd maga mellé teszi, s kezével meglapogatja azt.*
- Erre ülj, egyáltalán nem hideg! *Mosolyog, s sugárzik tekintete a reményei szerint közeledő lány felé. Hátravágja magát, majd kezeit összefonja feje alatt.*
- Nézd, milyen gyönyörű! Az ott a Fal, az meg a Gyertya, vagy mi. *Fitogtatja rögtön tudását.* A Hydra, a Lótusz! Volt időm megfigyelni a főtéren. *Kuncog fel, s ha a lány mellé ér csak szelíden rátekint, majd visszaemeli fejét az égboltra.*
- A Gyermek, a Sárkány! Roáááár! *Utánozza rögtön.* A szerelmesek... tudod, csodáak ám a csillagok, olyan sok mindent mondanak, pedig egyik sem beszél. *Vonja meg a vállát, majd hirtelen a lányra néz.*
- Szeretek veled lenni, azt hiszem meglátogatlak majd Synmirán egyszer jó? *Kérdezi reménykedve, még akkor is, ha már beszélték. Azt persze nem mondja el, hogy mindig itt lesz, mindig Krestvir közelében, s talán mindig látni is fogja, hogy vigyázzon rá. Nem fogja megijeszteni, nem fogja felfedni magát, de egy kis tündér a fák sűrűjében, ágról-ágra repkedve valamilyen talán megmagyarázhatatlan oknál fogva nem fog elszakadni a lány közeléből. Már csak azt sajnálja, hogy azt a csillagot elfogadta, most a lányé lehetne, de nem adhatja át, pedig megtenné. Most is itt kőröz, mintha nem akarna túl fényesen ragyogni, hogy társainak fényét az égbolton ne nyomja el. Égszínkék tekintete Krestvirén függ, arca megmagyarázhatatlanul fordul egy kicsit szomorkásba, de a mosoly nem kopik el. Neeem. Az soha nem kopik el. Törhetetlen, akár a hit és az erény. Talán egész éjjel itt fekszenek a lánnyal, talán nem, mindenesetre a kép örökre megmarad számára, mint egy sötét, érzelmes festmény. Igen, talán ez a legjobb szó. Egy festmény, amiben megállt az idő.*