//Csillagnézőben//
*Azon kívül, hogy a mélységi kedveli a csillagokat, van egy másik ok is, ami miatt ki szokott ide járni esténként. Mindenkitől független életet él, nincsen senkije, rettentő magányosnak érzi magát. És bár a csillagok nem nyújtanak kimondottan érdekfeszítő társaságot, mégis itt jól érzi magát. Wegtoren városában nőtt fel, szülők nélkül. Egy családhoz került, ahol ugyan jó sorsa volt, de mégsem érezte jól magát. Mégsem érzett igazi szeretetet, hiába volt befogadó a család. Néhány hete él csak Artheniorban, de magányos életén nem változtatott semmit. Wegtorenben sem talált társaságra, Artheniorban sem. Ez legalább közös mindkét helyen. Gyerekkorában neki soha nem meséltek meséket esténként. Egyszerűen nem volt szokás annál a családnál. Ezért valahányszor ide kijön nézegetni a csillagokat, mindig történeteket talál ki saját maga szórakoztatására. Képzelete ilyenkor szárnyal, s minden apró csillagot egy-egy eleven kockának lát. A milliárdnyi kis kockából pedig egy egész kép áll össze, s bár pusztán elméjében játszódnak le a történetek, szemeivel mégis látni véli az eseményeket. Olyan történetek ezek, melyeket saját hangulatának megfelelően alakíthat. Melyekben nincsenek korlátok, senki nem szab határt, s a képzelet sasmadárként szárnyalhat szabadon, mindentől függetlenül. Ilyenkor magában mesél, s rend szerint bele is éli magát.
Bár tény és való, hogy régóta vágyik valakire, aki szeretetet tud neki nyújtani, de a magányhoz is hozzászokott már.
Közeledő léptek zaját hallja, de tulajdonképpen nem fogja fel, hogy valaki éppen a közelében telepszik le. Most is egy új történet játszódik le a fejében, arcán is látni, hogy nem a földi világban jár. Hallja ugyan a férfi hangját, de ahogy a lépteket nem fogta fel, úgy ezt sem.*
~Ment tovább a vándor, ment a sűrű, sötét rengetegben. Csak a földön minden egyes lépésére kirajzolódó jelek ontottak magukból annyi fényt, hogy a tájékozódás ne váljék lehetetlenné. Valahol a közelben, egy sűrű bozótosban valami apró állat kaparta ütemesen a földet. De a vándor csak ment tovább rendíthetetlenül. Nem tudta, hol jár vagy hogy mennyi van még hátra az elveszett városig. Egyetlen erő hajtotta csak előre: megtörni az évszázados átkot, mielőtt a homokóra végleg lepereg és felhangzik az utolsó harangszó...~
*Idáig jutott a történetben, mert - fogalma sincs, hogyan - eljutott elméjéig, hogy valaki nem is oly rég megszólalt mellette. Nem akar elszakadni a történettől, hiszen még csak most jönne az izgalom. De nincs mit tenni, a vándor, a fekete rengeteg és a fel-felvillanó jelek képe szertefoszlik, Wherä újból csak a csillagos eget látja. Oldalra fordítja fejét, ahonnét a hangot vélte hallani. És valóban, tényleg letelepedett mellé egy férfi. Nem szól semmit, csak alaposan végigméri az illetőt tetőtől talpig. Barátságosnak tűnik, így itt marad a tisztáson. De az viszont igencsak meglepi, hogy valaki éppen az ő társaságát keresi. Ha többen lennének a környéken, azt hinné, valami tévedésről van szó, de jelen helyzetben kétség sincs felőle, hogy őt szólították meg.*
- Üdv.* Szól végül barátságosan lágy alt hangján. Azt nem tudja, a férfi mit mondott neki, de minden esetre ő azért elárulja nevét.*
- Wheronykä vagyok.
*Nem kérdez rá, mit is mondott, egyelőre megvárja, mi fog ezután történni.*