//Eralil Namos//
*A mágus meghökkenő képet vág, amit Neara nemigen tud hova tenni. találkozott már idegenekkel, meg olyanokkal, akik régről ismerték, de senkit sem ejtett ámulatba. Érzi, hogy ez valami más miatt van, nem miatta. A kézcsókot megkapja, a férfi puha ajkai illendően érintik a kecses kézfejét. A név idegen számára, de nem teljesen. Valahol hallotta már, de nem emlékszik pontosan, talán a mágus rendből valaki lehetett, és Eralil neki a fia lehet. A második mondatra már felhúzza szemöldökeit és kíváncsian néz a férfira, hogy mit fog mondani. A halálhíre nem lepi meg, hiszen majdnem így is történt, csak Nap-anya menthette meg őt a biztos haláltól. Minden bizonnyal azért, mert még dolga van a világban.*
- Tehát onnan vagy ismerős. *tegeződésre vált ő is, nem zavarja, hogy a férfi is ezt a formulát használta. Továbbra is mosolyog,mintha a halálának híre csak egy bagatel dolog lenne, amit kár megemlíteni egyáltalán.*
- Igen, talán így is volt. Mégis élek. Az okok számomra is homályosak, mind a küldetésé, amin jártam, mind pedig az,hogy most beszélhetek veled, nemes Eralil. A hatalmam eltűnt, de most, most talán visszakaptam egy részét. Én te? Mi járatban Arthenior szeles városában? *Érdeklődik udvariasan. Még ha nem is emlékszik a férfire - aki után gondosan kutat az emlékeiben folyamatosan -, kíváncsi, hogy mi hozta őket most itt össze. Nem lehetett a véletlen műve, érzése szerint.*