//Lousadel Rammesh//
//egy nap a pusztában//
*Látja, hogy nagyon meglepte a többieket, még Lou se néz rá úgy, mint eddig. Fire érzi, hogy kár volt elengednie a bandita ösztönt, s mikor az öreg újra megszólal, elgondolkodik.*
~Nem hinném, hogy olyan szörnyű dolgokat láthatott, persze ki tudja. Csak tudnám, miért hiszi mindenki, hogy titkok s puszta hatalom kell, ahhoz, hogy a banditák közt élre kerülj. Nekem nem voltak titkaim, s jó ideig hatalmam sem.~
*Mélyen elgondolkodik, majd sokkal kedvesebb hangon szólal meg újra.*
- Igaza van! Bár nem mondom, hogy félek magamtól. Pontosan tudom ki vagyok és ki akarok lenni. Viszont beismerem, hogy az előbb nem olyan formában beszéltem, ahogy kellett volna. Sajnálom! Remélem meg tudja bocsátani ezt a botlásomat. Tudja egy kis tíz éves kislányt akkor is megtör, hogy elveszti a családját, ha saját maga hagyja őket ott. Meg kellett tanulnom, úgy beszélni mindenkivel, mintha tudnék olyat amit ő nem. Sajnálom, vissza tudom fogni általában, de gondolom maga is tudja, hogy, amit egyszer belénk vésett az idő és a környezet, azt nehéz kinevelni magunkból. Elszaladtam a lóval, pedig nem akartam, de azok az évek megkeményítették a szívem annyira, hogy a végén csak jég volt a szívem Aztán valami csoda folytán tudtam változtatni, most viszont visszaszökött a jég, de gyorsan el is szökött. Még egyszer sajnálom!
*Szemében az őszinteség tükröződik és ezzel az arccal tekint az öregre. Majd lesüti tekintetét és fejét, Haja arcába lóg így nem látszik az az egy könnycsepp, ami végig fut rajta, esetleg csak akkor, mikor földet ér.*
~Miért fog ilyen erősen az az élet? Engedj el!!! Szabad vagyok, miért kell ítélni???~
*S mint mikor egy zárat törnek fel úgy pattan le egy lakat a lány szívéről, sose hitte, hogy
meg fog tudni szabadulni a fájdalomtól, amit azok az évek okoztak, de az öreg mondandója mélyen érintette, s mintha szíve feloldotta volna azokat a zárakat amikkel nem tudott szembe nézni.*