//Második szál//
*Ahogy a nyomok egyre frissebbek, és egyre könnyebben olvashatóak lesznek, úgy Ishala visszaülne a lova nyergébe, hiszen akkor sokkal gyorsabban haladhatna, de pont azért, mert a nagy fűben olyan könnyen látni a csapást, lovagolni sem mer. Félti, hogy Gránit rosszul lép, és kitöri a lábát, ami nem csak végtelenül szomorúvá tenné a fiatal elfet, akinek mondhatni utolsó hagyatéka a ló, de a visszaút is nehéz lenne társa nélkül. Inkább az eddigi, kissé gyorsabb tempónál is gyorsabbat diktál, bár nem tudni, hogy ez miben biztonságosabb, mintha a nyeregben ülne. Ahogy haladnak, mintha hangokat hallana, de nem állatnak, inkább nevetésnek tűnik. Úgy dönt, hogy itt már kockáztat valamennyire, és felül a nyeregbe, ahonnan már jobban át is látja a tájat.
Nini, mintha egy tündért látna egy apró lóval! Boldogan sóhajt egyet, mert bár nem lehet biztos benne, emlékszik, hogy találkozott már egy tündérrel, aki így járt, végül is ő volt az első tündér, akivel Pyr előtt találkozott. És milyen kedves teremtés volt! Bár sajnos nem beszélhettek sokat, és Ish azóta se tanult meg repülni, most közelít hozzá, és mivel nem akarja megijeszteni, elkiáltja magát.*
- Verőfényes délutánt! Mi szél hozott ilyen távol a várostól és a civilizációtól, tündér-leány? * Kérdezi, és igyekszik közelebb lovagolni, persze nem fenyegető, inkább érdeklődő módon. Nem mintha tudná, hogy azt hogyan kell, így inkább csak erősen gondol arra, hogy nem akar semmi rosszat, és barátságosan mosolyog. Sőt, még a csuklyáját is hátra veti, hogy ezüstös haján megcsillanjon a napfény. *