Külső területek - Füves puszta
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 109 (2161. - 2180. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2949-2968
2180. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-29 09:55:43
Üzenet elküldve: 2018-08-29 09:55:43
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Kezdetek//
*A vízlelő helyhez közeledve Dorien nyomokra bukkan, ugyan nem nagyvad nyomaira, de számítása szerint egy nyúl hagyhatta azokat. Kisvártatva meg is pillantja, a vadnyulat, amint az a szomját próbálja csillapítani. Kezében lévő íjára vesszőt helyet, céloz lő. Egyszer és még egyszer, egymás után, bár így pontosan csak az első lövésével tud célozni. Elégedetten veszi tudomásul, hogy mindkét lövése pontosan sikerül. Fej és szív. Talán túlzottan is biztosra ment.*
- Kockadobás értéke 10 lett 1 darab 10 oldalúval -
*Áldozatnak nem sok esélye volt a menekülésre. De legalább meg van a mai napi zsákmány is. Dorien visszaveszi nyílvesszőit, miután eltisztogatta azokat. Az elejtett vaddal visszatér a táborhelyére, hogy ott feldolgozza és némi friss sültre tegyen szert. A sötételf tervei szerint be fog térni a közeljövőben Arthenior városába. Elege lett a vándor életből, a pusztaságból, de odáig még hosszú út vezet, ha jól kalkulál, akkor az ingoványos vidéket is érinteni fogja. Kegyetlenül elmosolyodik, talán unatkozni se fog. Kisvártatva tüzet rak, hogy zsákmányát megsütve feltöltse élelmiszer készletét.*
*A vízlelő helyhez közeledve Dorien nyomokra bukkan, ugyan nem nagyvad nyomaira, de számítása szerint egy nyúl hagyhatta azokat. Kisvártatva meg is pillantja, a vadnyulat, amint az a szomját próbálja csillapítani. Kezében lévő íjára vesszőt helyet, céloz lő. Egyszer és még egyszer, egymás után, bár így pontosan csak az első lövésével tud célozni. Elégedetten veszi tudomásul, hogy mindkét lövése pontosan sikerül. Fej és szív. Talán túlzottan is biztosra ment.*
- Kockadobás értéke 10 lett 1 darab 10 oldalúval -
*Áldozatnak nem sok esélye volt a menekülésre. De legalább meg van a mai napi zsákmány is. Dorien visszaveszi nyílvesszőit, miután eltisztogatta azokat. Az elejtett vaddal visszatér a táborhelyére, hogy ott feldolgozza és némi friss sültre tegyen szert. A sötételf tervei szerint be fog térni a közeljövőben Arthenior városába. Elege lett a vándor életből, a pusztaságból, de odáig még hosszú út vezet, ha jól kalkulál, akkor az ingoványos vidéket is érinteni fogja. Kegyetlenül elmosolyodik, talán unatkozni se fog. Kisvártatva tüzet rak, hogy zsákmányát megsütve feltöltse élelmiszer készletét.*
2179. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-29 08:32:13
Üzenet elküldve: 2018-08-29 08:32:13
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Kezdetek//
*Dorien hosszasan szemléli két kis domb közötti lankás völgyből a domb tetején előbukkanó nap sziluettjét. Szemei résnyire szűkülnek, hiába a felszínen töltött egy évtized szemeinek még mindig kellemetlen a napkorong látványa. A sötételf tekintete rögtönzött táborára vetül, pokróc, leégett tűzrakó hely, egy nyárs, melyen a tegnapi vacsorája sült. Nagyot kortyol kulacsából. Nyújtózik egyet, akár egy lusta nagyragadozó. Rendezi ruházatát, megigazítja bőrvértjének fűzőit, alkarvértjeit, melyek mindkét kezének védelmet biztosítanak. Kulacsából markába önt némi vizet, megmossa arcát, beletúr ezüstszín hosszú hajába. Átveti a hátán tegezét, melyben vérvörös tollú nyílvesszők sorakoznak. Oldalára is felkerül dísztelen fekete tokba borotvaéles rövidkardja. Pokrócát összehajtja, azt rögtönzött táborába hagyja. Íját a kezébe veszi. Jól tudja, helyismeretének köszönhetően merre található kisebb patak, mely a tengerhez tart. Friss vízre lenne szüksége és némi élelemre, hiszen ahol a víz ott az élet is. Ideje vadászni. Lassú ruganyos, ragadozószerű léptekkel felsétál az emelkedőre. Tekintete a messzeséget fürkészi. Nem túl messze felsejlik a patak által húzódó rész, mely megtöri a füves rengeteget. Elindul hát, hogy megérkezzen céljához.*
*Dorien hosszasan szemléli két kis domb közötti lankás völgyből a domb tetején előbukkanó nap sziluettjét. Szemei résnyire szűkülnek, hiába a felszínen töltött egy évtized szemeinek még mindig kellemetlen a napkorong látványa. A sötételf tekintete rögtönzött táborára vetül, pokróc, leégett tűzrakó hely, egy nyárs, melyen a tegnapi vacsorája sült. Nagyot kortyol kulacsából. Nyújtózik egyet, akár egy lusta nagyragadozó. Rendezi ruházatát, megigazítja bőrvértjének fűzőit, alkarvértjeit, melyek mindkét kezének védelmet biztosítanak. Kulacsából markába önt némi vizet, megmossa arcát, beletúr ezüstszín hosszú hajába. Átveti a hátán tegezét, melyben vérvörös tollú nyílvesszők sorakoznak. Oldalára is felkerül dísztelen fekete tokba borotvaéles rövidkardja. Pokrócát összehajtja, azt rögtönzött táborába hagyja. Íját a kezébe veszi. Jól tudja, helyismeretének köszönhetően merre található kisebb patak, mely a tengerhez tart. Friss vízre lenne szüksége és némi élelemre, hiszen ahol a víz ott az élet is. Ideje vadászni. Lassú ruganyos, ragadozószerű léptekkel felsétál az emelkedőre. Tekintete a messzeséget fürkészi. Nem túl messze felsejlik a patak által húzódó rész, mely megtöri a füves rengeteget. Elindul hát, hogy megérkezzen céljához.*
2178. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-27 01:46:53
Üzenet elküldve: 2018-08-27 01:46:53
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//A feladat//
~Ott van még a Krenkataur dolga. Bizonyára el vannak látva élelemmel a katonák. De mi lesz, ha nem kapnak zsoldot? Ugyan mennyit ér a katonának megbízatás, ha nem fizetik meg?~
*Ezen törhetné a fejét napestig, de a városi lázongás csak nem rég tört ki. Még le is verhetik. Ezzel a gondolattal biccentve megelégszik, miközben rálép az ösvényre a végtelen, zöld fűpusztán. Néhány napja sincs, hogy legutóbb erre járt és szintén a Vashegyre tartott. Ki gondolta volna, hogy visszatérő vendég lesz?
Ha az ember nem ismeri a Füves pusztát, könnyen eltévedhet. Nem csak a magas fű miatt. Az ösvény gyakran több felé válik, csak hogy a mellékút keveregve-kavarogva a semmibe vezessen. Szerencsére neki van már némi rutinja a tévelygésben, így viszonylag hamar keresztül verekszi magát a zöld tengeren és lép rá a szántóföldek sárgálló, hullámzó földjére.*
~Ott van még a Krenkataur dolga. Bizonyára el vannak látva élelemmel a katonák. De mi lesz, ha nem kapnak zsoldot? Ugyan mennyit ér a katonának megbízatás, ha nem fizetik meg?~
*Ezen törhetné a fejét napestig, de a városi lázongás csak nem rég tört ki. Még le is verhetik. Ezzel a gondolattal biccentve megelégszik, miközben rálép az ösvényre a végtelen, zöld fűpusztán. Néhány napja sincs, hogy legutóbb erre járt és szintén a Vashegyre tartott. Ki gondolta volna, hogy visszatérő vendég lesz?
Ha az ember nem ismeri a Füves pusztát, könnyen eltévedhet. Nem csak a magas fű miatt. Az ösvény gyakran több felé válik, csak hogy a mellékút keveregve-kavarogva a semmibe vezessen. Szerencsére neki van már némi rutinja a tévelygésben, így viszonylag hamar keresztül verekszi magát a zöld tengeren és lép rá a szántóföldek sárgálló, hullámzó földjére.*
2177. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-22 18:29:14
Üzenet elküldve: 2018-08-22 18:29:14
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Úton a birtokokhoz//
- Hát, jó - * sóhajt lehangoltan, mert akkor viszont nem tud megfelelő alanyt, akivel tréfálkozhatnának. Vagyis nem ismer senkit nagyon, persze Troddot sem, de őt Learon kapcsán meg lehetne viccelni, de ha nem, hát nem. Mindegy, amúgy is a mágia nem játék, még akkor sem, ha igazából annak tűnik első ránézésre.
A lángok körbeölelik a pásztormágust és Prexi szemei vidámsággal telnek meg, ahogy a csodálatos tüzet megpillantja. Természetesen közelebb megy, és megmelengeti a kezeit, de azért arra nem vetemedik, hogy közvetlen mellé lépjen, mert nem szeretne szénné égni, és számára úgy tűnik, hogy ez akár még be is következhetne. *
- Attól mert pásztor vagy még csinálhatnád. Úgy hetente egyszer, vagy ilyesmi. Mármint a bűnözés elleni fellépést, nem a falupusztítást. Azt biztos a thargok sem tűrnék - * vonja meg kissé a vállait, miközben tetőtől talpig felméri a tűzbe borult Learont. Aztán, ahogy jött a varázslat, el is múlt Prexi pedig a mágus körüli földet figyeli, hogy mennyire szárította ki a tűz. Tekintve, hogy olyan sokáig nem égett, így annyira nem volt látható nyoma a tűznek, csak néhány kisebb növény feketedett meg a környéken, meg amelyik véletlen Learon talpa alá került, az bizonyára el is égett szépen. *
- Nekem már ennyi is elég - * vigyorog a fiú, és egyáltalán nem várja el, hogy még több csodát láthasson Learon által. Amúgy is már kettővel többet mutatott, mint amit életében látott, így elégedetten engedelmeskedik a pásztornak, amikor a hazafelé útra szólítja fel. Kicsit elfáradt már, így saját maga is felkapaszkodik a szekérre, és csak akkor közlekedik gyalogosan, ha esetleg Learon kéri, hogy az állatokat kicsit terelgesse. Mondjuk a kutya erre éppen jó, de ki tudhatná, lehet szükség lesz majd a besegítésre. *
- A visszaút általában rövidebbnek szokott nekem tűnni. Veled is így van? - * leginkább az olyan utaknál, amelyek ismeretlenek, mert azok hosszabbak, mint visszafele. Vagyis csak annak tűnnek természetesen. *
- Hát, jó - * sóhajt lehangoltan, mert akkor viszont nem tud megfelelő alanyt, akivel tréfálkozhatnának. Vagyis nem ismer senkit nagyon, persze Troddot sem, de őt Learon kapcsán meg lehetne viccelni, de ha nem, hát nem. Mindegy, amúgy is a mágia nem játék, még akkor sem, ha igazából annak tűnik első ránézésre.
A lángok körbeölelik a pásztormágust és Prexi szemei vidámsággal telnek meg, ahogy a csodálatos tüzet megpillantja. Természetesen közelebb megy, és megmelengeti a kezeit, de azért arra nem vetemedik, hogy közvetlen mellé lépjen, mert nem szeretne szénné égni, és számára úgy tűnik, hogy ez akár még be is következhetne. *
- Attól mert pásztor vagy még csinálhatnád. Úgy hetente egyszer, vagy ilyesmi. Mármint a bűnözés elleni fellépést, nem a falupusztítást. Azt biztos a thargok sem tűrnék - * vonja meg kissé a vállait, miközben tetőtől talpig felméri a tűzbe borult Learont. Aztán, ahogy jött a varázslat, el is múlt Prexi pedig a mágus körüli földet figyeli, hogy mennyire szárította ki a tűz. Tekintve, hogy olyan sokáig nem égett, így annyira nem volt látható nyoma a tűznek, csak néhány kisebb növény feketedett meg a környéken, meg amelyik véletlen Learon talpa alá került, az bizonyára el is égett szépen. *
- Nekem már ennyi is elég - * vigyorog a fiú, és egyáltalán nem várja el, hogy még több csodát láthasson Learon által. Amúgy is már kettővel többet mutatott, mint amit életében látott, így elégedetten engedelmeskedik a pásztornak, amikor a hazafelé útra szólítja fel. Kicsit elfáradt már, így saját maga is felkapaszkodik a szekérre, és csak akkor közlekedik gyalogosan, ha esetleg Learon kéri, hogy az állatokat kicsit terelgesse. Mondjuk a kutya erre éppen jó, de ki tudhatná, lehet szükség lesz majd a besegítésre. *
- A visszaút általában rövidebbnek szokott nekem tűnni. Veled is így van? - * leginkább az olyan utaknál, amelyek ismeretlenek, mert azok hosszabbak, mint visszafele. Vagyis csak annak tűnnek természetesen. *
2176. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-22 00:24:38
Üzenet elküldve: 2018-08-22 00:24:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 147
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 147
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Gazdag élet//
- Azért óvatosan, egy idő után vénkisasszonynak fogok számítani és onnantól nehezebb elpasszolni - * figyelmezteti testvérét játékosan kacarászva közben, s fejében máris ott az a kép, ahogy ráncosan, megereszkedett keblekkel áll és várja a kérőt, haja ősz, mint a higanyos seprű, bütykös kezei remegnek. Édes látvány.
Míg ezzel foglalkozik a külső helyszínt nem figyeli igazán, tekintete ugyan elidőz valamin, fűn, fán, bokron, kitudja, valami zöldön, vagy ahhoz hasonlón, de sokat nem fog fel belőle, nem izgatja fantáziáját amíg mellette lépked Dramelioten. *
- Gondolod másnak nem edződött meg a türelme egy húg által? - * pillant bátyára. Nem firtatja tovább, hogy szeszélyes, tudja, érzi, hogy viselkedése nem mindig elfogadott abban a körben amibe beleszületett. Ennek ellenére semmit sem akar elhagyni tulajdonságai közül, megfelel neki, különösen addig, amíg a külvilág igazi fogaitól távol ücsörög fivére óvó kezei alatt. *
- Ne mondj ilyeneket, ez nem jó játék... - * hangja hirtelen megváltozik, szomorúbbá válik, tekintete elsötétedik. Nem akar tudomást venni Dram haláláról, nem akarja, hogy a férfi feláldozza magát érte, mert akkor neki egyedül kéne maradnia ebben a világban. *
- Nem hagyhatsz egyedül! Soha nem hagyhatsz magamra csak azért, mert alulról van kedved szagolni az ibolyákat - * dörmögi, cipőjével hatalmasat rúgva az egyik fűcsomóba. A por felszáll, körülöttük gomolyog, belekúszik a lány szájába, orrába, marja a torkát, mégsem köhög, összeszorítja fogait és némán szenved. A béna köhécselés mindent elrontana, komolytalanná tenné előbbi szavait. *
- Aki úgy mentené meg a húgát a medvétől, hogy odaveti magát ahelyett, hogy szembeszállna vele és hoz szeretett testvérének egy medvebundát az fizikailag nem lehet erős - * jelenti ki, miközben elindul arrafelé, amerre Dram mutat, be a fák közé, s közben hátranyúl elrejtett tőrére markolva. Ez az ő titka, a másik sem tud róla, ékszerérét cserébe kapta az egyik inaslegénytől.*
~ Ha te nem hozol nekem medvebundát, majd én hozok neked. ~
- Azért óvatosan, egy idő után vénkisasszonynak fogok számítani és onnantól nehezebb elpasszolni - * figyelmezteti testvérét játékosan kacarászva közben, s fejében máris ott az a kép, ahogy ráncosan, megereszkedett keblekkel áll és várja a kérőt, haja ősz, mint a higanyos seprű, bütykös kezei remegnek. Édes látvány.
Míg ezzel foglalkozik a külső helyszínt nem figyeli igazán, tekintete ugyan elidőz valamin, fűn, fán, bokron, kitudja, valami zöldön, vagy ahhoz hasonlón, de sokat nem fog fel belőle, nem izgatja fantáziáját amíg mellette lépked Dramelioten. *
- Gondolod másnak nem edződött meg a türelme egy húg által? - * pillant bátyára. Nem firtatja tovább, hogy szeszélyes, tudja, érzi, hogy viselkedése nem mindig elfogadott abban a körben amibe beleszületett. Ennek ellenére semmit sem akar elhagyni tulajdonságai közül, megfelel neki, különösen addig, amíg a külvilág igazi fogaitól távol ücsörög fivére óvó kezei alatt. *
- Ne mondj ilyeneket, ez nem jó játék... - * hangja hirtelen megváltozik, szomorúbbá válik, tekintete elsötétedik. Nem akar tudomást venni Dram haláláról, nem akarja, hogy a férfi feláldozza magát érte, mert akkor neki egyedül kéne maradnia ebben a világban. *
- Nem hagyhatsz egyedül! Soha nem hagyhatsz magamra csak azért, mert alulról van kedved szagolni az ibolyákat - * dörmögi, cipőjével hatalmasat rúgva az egyik fűcsomóba. A por felszáll, körülöttük gomolyog, belekúszik a lány szájába, orrába, marja a torkát, mégsem köhög, összeszorítja fogait és némán szenved. A béna köhécselés mindent elrontana, komolytalanná tenné előbbi szavait. *
- Aki úgy mentené meg a húgát a medvétől, hogy odaveti magát ahelyett, hogy szembeszállna vele és hoz szeretett testvérének egy medvebundát az fizikailag nem lehet erős - * jelenti ki, miközben elindul arrafelé, amerre Dram mutat, be a fák közé, s közben hátranyúl elrejtett tőrére markolva. Ez az ő titka, a másik sem tud róla, ékszerérét cserébe kapta az egyik inaslegénytől.*
~ Ha te nem hozol nekem medvebundát, majd én hozok neked. ~
2175. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-21 20:17:51
Üzenet elküldve: 2018-08-21 20:17:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//Gazdag élet//
- Hát persze! Addig úgyse adlak férjhez, amíg nem győződök meg róla, hogy nem hozol rám majd szégyent. És hidd el, nem csak én, de apánk is megerősíti, hogy nehéz eset vagy. Valószínűleg a férjed is meg fogja. * Nevet fel Dram, miközben a füves puszta szélén vágnak át. Kissé bizonytalan, hogy jó irányba mennek vagy sem, mert nem szokott sokat erre járni, és tényleg komoly kerülőt tettek, de azért bízik benne, hogy hamarosan elérik a szántóföldeket. *
- Nem mindenki szerethet annyira, mint én, és másokat türelemmel se áldott meg annyira a sors, mint engem. Ne abból indulj ki, hogy én mi mindent bírok és viselek, testvérem, mert akkor meg fogsz lepődni. * Mosolyog szelíden, mert valóban nem hiszi, hogy sokan elviselnék testvérének szeszélyeit és bolondságait. Mármint, persze, az igényes és jómódú családból valók. Egy péklegény örömmel forgatná a tenyerén a lányt. A kérdésre felnevet, mielőtt válaszolna. *
- Például azzal, hogy lassabban futok nálad. Amíg engem elkap, addig te kereket oldhatsz. * Dramnak nincs egyébként kardja, még arra emlékeztető tárgyat se találhatnának nála akár hosszas keresés után sem. Bár ha nagyon szeretné, akkor a nyakában lógó amulettet be tudja pörgetni, és azzal képen törölheti a képzeletbeli bestiát, de nem hiszi, hogy komoly eredményeket érne el vele. *
- Ugyan, miből veszed, hogy nem vagyok erős? Lehet, hogy a nagy eszem miatt titkolom fizikai képességeimet, hogy meglepjek velük mindenkit, amikor hirtelen előrukkolok a hős Drameiloten erejével! * Persze ő is tudja, hogy nyüzüge karjai pont annyira képesek, amennyit a külső szemlélő kinézne belőlük. *
- Arra megyünk tovább. * Mutat hirtelen a fák közé, és indul is meg, mert ha jól emlékszik, akkor arrafelé a szántókra lyukadnak ki, azoknak is a városhoz közeli részén. *
- Hát persze! Addig úgyse adlak férjhez, amíg nem győződök meg róla, hogy nem hozol rám majd szégyent. És hidd el, nem csak én, de apánk is megerősíti, hogy nehéz eset vagy. Valószínűleg a férjed is meg fogja. * Nevet fel Dram, miközben a füves puszta szélén vágnak át. Kissé bizonytalan, hogy jó irányba mennek vagy sem, mert nem szokott sokat erre járni, és tényleg komoly kerülőt tettek, de azért bízik benne, hogy hamarosan elérik a szántóföldeket. *
- Nem mindenki szerethet annyira, mint én, és másokat türelemmel se áldott meg annyira a sors, mint engem. Ne abból indulj ki, hogy én mi mindent bírok és viselek, testvérem, mert akkor meg fogsz lepődni. * Mosolyog szelíden, mert valóban nem hiszi, hogy sokan elviselnék testvérének szeszélyeit és bolondságait. Mármint, persze, az igényes és jómódú családból valók. Egy péklegény örömmel forgatná a tenyerén a lányt. A kérdésre felnevet, mielőtt válaszolna. *
- Például azzal, hogy lassabban futok nálad. Amíg engem elkap, addig te kereket oldhatsz. * Dramnak nincs egyébként kardja, még arra emlékeztető tárgyat se találhatnának nála akár hosszas keresés után sem. Bár ha nagyon szeretné, akkor a nyakában lógó amulettet be tudja pörgetni, és azzal képen törölheti a képzeletbeli bestiát, de nem hiszi, hogy komoly eredményeket érne el vele. *
- Ugyan, miből veszed, hogy nem vagyok erős? Lehet, hogy a nagy eszem miatt titkolom fizikai képességeimet, hogy meglepjek velük mindenkit, amikor hirtelen előrukkolok a hős Drameiloten erejével! * Persze ő is tudja, hogy nyüzüge karjai pont annyira képesek, amennyit a külső szemlélő kinézne belőlük. *
- Arra megyünk tovább. * Mutat hirtelen a fák közé, és indul is meg, mert ha jól emlékszik, akkor arrafelé a szántókra lyukadnak ki, azoknak is a városhoz közeli részén. *
2174. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-21 12:30:12
Üzenet elküldve: 2018-08-21 12:30:12
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1689
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1689
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Megfontolt
//Úton a birtokokhoz//
-Nem, nem! Troddot nem vicceljük meg! *A pásztort nem olyan fából faragták, ha az ilyesmi humort értené. Amint megbizonyosodott róla, hogy Prexi teljesen nyugodtan van, és nem fog nekiszaladni arccal, amikor meglátja a lángokat, akkor a Sajt-mester varázsol. Elborítják a lángok és abban a pillanatban elég hatalmasnak érzi magát. Ha akarna, elmehetne harcolni a Thargok oldalán már, hiszen elég sok varázslatot ismer, aminek nagy hasznát vennék. Azonban ezt az ötletet gyorsan ki is veri a fejéből! Ő nem holmi hős, hiába keveredik bele folyvást a világ megmentésére szőtt tervekbe, és istenek hatalmas játszmáiba. Ő csak egy egyszerű földműves. Látva a reakciót, ami még sokkal jobb, mint amire Learon számított, enyhe büszkeség tölti el a mellét.*
-Minden mágia arra jó, amire használják. Elpusztíthatok a hatalommal egész falvakat, de ugye segíthetek is másokon, vagy megvédhetek másokat, és felléphetnék a bűnözés ellen! *Megvakarja a tarkóját.*
-De én csak egy egyszerű pásztor vagyok, szóval ilyeneket nem csinálok! *Ezután ahogy Prexi közelebb jön, Learon nem hátrál, csak áthelyezi a súlypontját, hogy bármelyik pillanatban el tudjon ugrani, ha mondjuk a gyermek pofára esik, vagy ilyesmi. Volt már rá példa. Azonban semmi rossz nem történik, és a Sajt-mester szépen kialszik, és már nem fénylik, nem ölelik körbe lángok, hanem csak olyan mint eddig volt.*
-Egy tábortűz begyújtására nem kell ilyen bonyolult varázslatot használni. Van arra is a repertoáromban, de nagyon kimerülnék, ha most mindent végig mutogatnék! Szóval inkább menjünk haza! *Lép a szekérhez, és már ott sincsenek lassan, elhagyják a hátuk mögött az ingoványt, és visszatérnek a már jólismert, barátságok vidékre.*
-Nem, nem! Troddot nem vicceljük meg! *A pásztort nem olyan fából faragták, ha az ilyesmi humort értené. Amint megbizonyosodott róla, hogy Prexi teljesen nyugodtan van, és nem fog nekiszaladni arccal, amikor meglátja a lángokat, akkor a Sajt-mester varázsol. Elborítják a lángok és abban a pillanatban elég hatalmasnak érzi magát. Ha akarna, elmehetne harcolni a Thargok oldalán már, hiszen elég sok varázslatot ismer, aminek nagy hasznát vennék. Azonban ezt az ötletet gyorsan ki is veri a fejéből! Ő nem holmi hős, hiába keveredik bele folyvást a világ megmentésére szőtt tervekbe, és istenek hatalmas játszmáiba. Ő csak egy egyszerű földműves. Látva a reakciót, ami még sokkal jobb, mint amire Learon számított, enyhe büszkeség tölti el a mellét.*
-Minden mágia arra jó, amire használják. Elpusztíthatok a hatalommal egész falvakat, de ugye segíthetek is másokon, vagy megvédhetek másokat, és felléphetnék a bűnözés ellen! *Megvakarja a tarkóját.*
-De én csak egy egyszerű pásztor vagyok, szóval ilyeneket nem csinálok! *Ezután ahogy Prexi közelebb jön, Learon nem hátrál, csak áthelyezi a súlypontját, hogy bármelyik pillanatban el tudjon ugrani, ha mondjuk a gyermek pofára esik, vagy ilyesmi. Volt már rá példa. Azonban semmi rossz nem történik, és a Sajt-mester szépen kialszik, és már nem fénylik, nem ölelik körbe lángok, hanem csak olyan mint eddig volt.*
-Egy tábortűz begyújtására nem kell ilyen bonyolult varázslatot használni. Van arra is a repertoáromban, de nagyon kimerülnék, ha most mindent végig mutogatnék! Szóval inkább menjünk haza! *Lép a szekérhez, és már ott sincsenek lassan, elhagyják a hátuk mögött az ingoványt, és visszatérnek a már jólismert, barátságok vidékre.*
2173. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-19 21:48:36
Üzenet elküldve: 2018-08-19 21:48:36
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 147
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 147
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Gazdag élet//
- Tényleg? - * meglepődik a hirtelen bókon de rettentő jól esik neki, erről pironkodó arca is árulkodik. *
- Nem tartom magam különösebben nehéz esetnek, simulékony jellem vagyok- * von vállat somolyogva. Na jó, néha talán egy icikepicikét dacos meg makrancos mint a szürke szamár, de hát ilyen ez a női élet, nem lehet szó nélkül hagyni egyet s mást mert ha megteszi még a végén összekeverik a szolgálólánnyal. *
- Úgy tűnik viszonylag sokáig bírsz kiállni, már évek óta együtt élünk - * mosolyodik el, hiszen pontosan idejét sem tudja mikor kérte magát át, ide testvére birtokára, ám bőven évekkel ezelőtt volt az eset. *
- És te mivel védesz meg engem egy medve ellen? - * kérdez rá, mert az oké, hogy ha eltéved akkor valami rátámadhat, viszont ha itt támadna rá valami, akkor sincsenek nagyobb biztonságban. Talán Dramnak van kardja, neki pedig egy dugi tőre, csakhogy a medve mégsem cickány, hogy egykettőre ellehessen kergetni. *
- Mindent tudok rólad bátyám, ezért vagyok én a húgod. Tudom, hogy bár nem vagy túl erős és harcias azért észben bővelkedsz így biztos, hogy nem vesznél el - * vigyorog, persze ez nem azt jelenti, hogy mindenen átlát, mondjuk amikor a házban akart maradni és Dram arra kérte védje meg teljesen bekajálta, hogy húga oltalmára szorul. *
- Tényleg? - * meglepődik a hirtelen bókon de rettentő jól esik neki, erről pironkodó arca is árulkodik. *
- Nem tartom magam különösebben nehéz esetnek, simulékony jellem vagyok- * von vállat somolyogva. Na jó, néha talán egy icikepicikét dacos meg makrancos mint a szürke szamár, de hát ilyen ez a női élet, nem lehet szó nélkül hagyni egyet s mást mert ha megteszi még a végén összekeverik a szolgálólánnyal. *
- Úgy tűnik viszonylag sokáig bírsz kiállni, már évek óta együtt élünk - * mosolyodik el, hiszen pontosan idejét sem tudja mikor kérte magát át, ide testvére birtokára, ám bőven évekkel ezelőtt volt az eset. *
- És te mivel védesz meg engem egy medve ellen? - * kérdez rá, mert az oké, hogy ha eltéved akkor valami rátámadhat, viszont ha itt támadna rá valami, akkor sincsenek nagyobb biztonságban. Talán Dramnak van kardja, neki pedig egy dugi tőre, csakhogy a medve mégsem cickány, hogy egykettőre ellehessen kergetni. *
- Mindent tudok rólad bátyám, ezért vagyok én a húgod. Tudom, hogy bár nem vagy túl erős és harcias azért észben bővelkedsz így biztos, hogy nem vesznél el - * vigyorog, persze ez nem azt jelenti, hogy mindenen átlát, mondjuk amikor a házban akart maradni és Dram arra kérte védje meg teljesen bekajálta, hogy húga oltalmára szorul. *
2172. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-18 21:38:57
Üzenet elküldve: 2018-08-18 21:38:57
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
-Hupsz.
*Kap a szája elé, de hamar eszébe jut, hogy a kietlen úton bizony senki sem hallja, ha elböffenti magát.
Horkantva felnevet, majd folytatja az útját a város irányába. Folytatná, azonban...*
-Ezt már megint nem hiszem el!
*Fakad ki hangosan, mert az egyre magasabb fű bizony nem sok jót ígér. Járt már itt egyszer, és akkor félájult állapotból húzták ki innen.*
~Csak nyugalom, ennek is véget kell érnie egyszer.~
*Vesz magán erőt és folytatja az útját keresztül a fűtengeren.
Lába egyre inkább sajog az elfeslett csizmában, ezt némi szájhúzás kíséretében veszi tudomásul. Nem fájdítja a fejét már miatta.
Jó néhány órája bandukol már, mikor is kezd ritkulni az eddig szinte átláthatatlan növényzet, a távolban pedig megpillantja a szántóföldek jellegzetesen sárgálló hullámait.
Végighúzza kezét izzadságtól csöpögő homlokán, megigazítja a zilált hajzuhatagot fején és követi a némileg letaposott ösvényt, mely a földek felé vezet.*
*Kap a szája elé, de hamar eszébe jut, hogy a kietlen úton bizony senki sem hallja, ha elböffenti magát.
Horkantva felnevet, majd folytatja az útját a város irányába. Folytatná, azonban...*
-Ezt már megint nem hiszem el!
*Fakad ki hangosan, mert az egyre magasabb fű bizony nem sok jót ígér. Járt már itt egyszer, és akkor félájult állapotból húzták ki innen.*
~Csak nyugalom, ennek is véget kell érnie egyszer.~
*Vesz magán erőt és folytatja az útját keresztül a fűtengeren.
Lába egyre inkább sajog az elfeslett csizmában, ezt némi szájhúzás kíséretében veszi tudomásul. Nem fájdítja a fejét már miatta.
Jó néhány órája bandukol már, mikor is kezd ritkulni az eddig szinte átláthatatlan növényzet, a távolban pedig megpillantja a szántóföldek jellegzetesen sárgálló hullámait.
Végighúzza kezét izzadságtól csöpögő homlokán, megigazítja a zilált hajzuhatagot fején és követi a némileg letaposott ösvényt, mely a földek felé vezet.*
2171. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-11 21:25:18
Üzenet elküldve: 2018-08-11 21:25:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Erősen tűz a nap, de a Kalácsfalván felvett vízmennyiség ki fog tartani, az élelem pedig... Nos, abba jobb nem belegondolni. A lágy szellőtől hullámzó zöld fűtenger végtelennek hat előtte, de aki már egyszer átkelt rajta, tudja, hogy nem így van.
Magabiztosan követi az ösvényt, emlékezetből tájékozódik. Egy dolog vigasztalja, hogy a kancellár jóvoltából egy ideig nem szükséges megtennie ezt a távot. Addig beszerez az okulárén kívül egy paripát is. Bizony, ami azt illeti igen csak szüksége volna rá.
Fejében még a Vashegyen tapasztaltak járnak. Az a Lorew. Vajon hol tanulta a mágiát? Tényleg a Tanács tagja? Mindenesetre ha elfogadja az invitációját a Toronyba, lenne mit megbeszélnie vele... És néhány aggodalmát is megoszthatná legalább valakivel. Néhány igen csak erős aggodalmát... Beszélnie kell Abogral is. Vajon meddig lesz távol?*
Magabiztosan követi az ösvényt, emlékezetből tájékozódik. Egy dolog vigasztalja, hogy a kancellár jóvoltából egy ideig nem szükséges megtennie ezt a távot. Addig beszerez az okulárén kívül egy paripát is. Bizony, ami azt illeti igen csak szüksége volna rá.
Fejében még a Vashegyen tapasztaltak járnak. Az a Lorew. Vajon hol tanulta a mágiát? Tényleg a Tanács tagja? Mindenesetre ha elfogadja az invitációját a Toronyba, lenne mit megbeszélnie vele... És néhány aggodalmát is megoszthatná legalább valakivel. Néhány igen csak erős aggodalmát... Beszélnie kell Abogral is. Vajon meddig lesz távol?*
2170. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-06 19:20:01
Üzenet elküldve: 2018-08-06 19:20:01
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Olyan sok ez az üresség, szinte alig fér el a mellkasában. Sajgó hiánya valaminek. Oly erős, hogy szinte anyagivá keményedik. Ám a hold fénye gyengéden szelídíti magához. Zokogásban összeölelkezők könnyeinek keveredése. Békés kimerültségbe csendesedő.
Nem jó érzés, hogy Ortas eltávolodik. Magányos érzés. Rég nem hagyta már el igazi szó a száját, s ha Ortas elmegy, megint csend borul majd rá. Csend, amiben csak ő van. Ő és a jóscsontok szűkölése.
Az alku megköttetett. Az a titok pedig a része volt. De Ortas nem adja neki, hiába kérleli. Úgy tesz, mintha nem lenne, mintha egy magasabb szabályon megbicsaklott volna az egyezség ezen eleme.
A kérdésre csak lehajtja a fejét. Ujjai a kopár földbe markolnak. Az az üresség a mellkasában most először nem sajgó, hanem metsző.*
~ Ki mást? *suttogja magában nyomorultul.* Ugyan ki mást kereshetnék? ~
*Inkább csak érzi, hogy Ortas egyre távolodik. Viszi magával a sötétet, akár egy hatalmas, fekete köpenyt, mely a nyomában gomolyog.*
- Ne...
*A tűz innenső oldalán erőre kap a vakító fehérség. Kettejük közt pedig néhány pillanatra élet dereng fel, akár valami különös fénytörés. Zölden burjánzó, vadvirágokkal tűzdelt, dús fűtenger. Csak egy pillanatig látszik. Különös délibáb.
A beszűrődő fénypászmák bántják a szemét, ahogy ébredezik. Mindazonáltal mintha valamiféle remény csiklandozná óvatosan. Nem gondolta, hogy valaha még felébred. Nehéz kivárni, míg a tüdeje megbirkózik a feladattal. Bal szeméről is nehezen szakad fel az álom köde, s aztán is kissé fényét vesztett marad. Néhány hónap, egy év, talán több, míg az a hályog egészen elveszi majd a szeme világát. De most még alig venni észre.
Összeszedelődzködik. Kevéske holmiját batyuba gyűrve indul el. Maga mögött hagyja a félig földbe ásott kunyhót, maga mögött a kihűlt tábortűz helyét.*
//valahol a sötétben//
*Olyan sok ez az üresség, szinte alig fér el a mellkasában. Sajgó hiánya valaminek. Oly erős, hogy szinte anyagivá keményedik. Ám a hold fénye gyengéden szelídíti magához. Zokogásban összeölelkezők könnyeinek keveredése. Békés kimerültségbe csendesedő.
Nem jó érzés, hogy Ortas eltávolodik. Magányos érzés. Rég nem hagyta már el igazi szó a száját, s ha Ortas elmegy, megint csend borul majd rá. Csend, amiben csak ő van. Ő és a jóscsontok szűkölése.
Az alku megköttetett. Az a titok pedig a része volt. De Ortas nem adja neki, hiába kérleli. Úgy tesz, mintha nem lenne, mintha egy magasabb szabályon megbicsaklott volna az egyezség ezen eleme.
A kérdésre csak lehajtja a fejét. Ujjai a kopár földbe markolnak. Az az üresség a mellkasában most először nem sajgó, hanem metsző.*
~ Ki mást? *suttogja magában nyomorultul.* Ugyan ki mást kereshetnék? ~
*Inkább csak érzi, hogy Ortas egyre távolodik. Viszi magával a sötétet, akár egy hatalmas, fekete köpenyt, mely a nyomában gomolyog.*
- Ne...
*A tűz innenső oldalán erőre kap a vakító fehérség. Kettejük közt pedig néhány pillanatra élet dereng fel, akár valami különös fénytörés. Zölden burjánzó, vadvirágokkal tűzdelt, dús fűtenger. Csak egy pillanatig látszik. Különös délibáb.
A beszűrődő fénypászmák bántják a szemét, ahogy ébredezik. Mindazonáltal mintha valamiféle remény csiklandozná óvatosan. Nem gondolta, hogy valaha még felébred. Nehéz kivárni, míg a tüdeje megbirkózik a feladattal. Bal szeméről is nehezen szakad fel az álom köde, s aztán is kissé fényét vesztett marad. Néhány hónap, egy év, talán több, míg az a hályog egészen elveszi majd a szeme világát. De most még alig venni észre.
Összeszedelődzködik. Kevéske holmiját batyuba gyűrve indul el. Maga mögött hagyja a félig földbe ásott kunyhót, maga mögött a kihűlt tábortűz helyét.*
2169. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-04 22:43:03
Üzenet elküldve: 2018-08-04 22:43:03
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Fekete és vörös, mi a nőt fürkészi. Bár meggyőződött mindenről az imént, valami mégis bizonytalan, valami mégis hiányzik. Éreznie kellene, éreznie valamit. Vörös szemét lehunyva lát át a lányon, előbb csak ruháját vetkezi le, a törékeny testet, mely a tunika alól sejlik, bársony bőr borítja. ~ Sepphi. ~ Vállát fogja meg, talán a lány nem húzódik el, érintése ezúttal nem durva, nem kemény, csak ahogyan egy légies teremtést érinteni lehet, mint ahogy a timoren levélre száll. Félrefordítja fejét, csak ében szeme nyitva, ezúttal a bőr jön, Ortas szemében hamuként porlad le a lányról, hogy lássa inait, ültében feszülő szeméremizmokat, a vádli ívét. ~ Sepphi. Nem lehetsz. ~ Megrázza fejét, hogy a mákonyos álom eltűnjön végre, de minden marad a régiben, várja a dühöt, várja, hogy egy darabot kiharapjon a lányból, de nem teszi, csak mardosó kín és fájdalom, mit mellkasában érez. Egyik kezével elengedi a lány vállát, s mutatóujját saját, nyitott szeméhez érinti, épp időben. A csepp mely a szemudvarból elindul így ujja begyén végzi. Kifejezéstelen tekintettel forgatja meg szeme előtt, nem is igazán érti mi történik. Visszafordul a lányhoz, s immár nem foglalkozik azzal, hogy cseppenként engedi útjára, mi eddig belészakadt, düh és vér helyett víz áztatja Csontvető földjét. Az ő álmukat. Az inak és az izmok alatt sejtelmesen világító gömböt talál, kezével is megpróbálja megkeresni, tenyere nem szántja végig a nő mellkasát, csak aprólékosan keres, mert az ébenszem másképp lát, immár csontokat és a holdat, mi szívként dereng a lányban. Ujjával próbálja megérinteni, torkából hördülés hallik. ~ Fáj. Nagyon fáj. ~ Elrántja kezét, s tekintete már meglepett, mikor saját mellkasába markol.*
- Nem. Nem, nem. Nem vagy kevesebb, te a Minden vagy. *Szól a lányt fürkészve.* Te, az én Mindenem vagy. *Hajtja le a fejét, s halkan felsóhajt. Hangja ezúttal nem érces, mély, de nem mélyről jövő, inkább csak zengő, mintha kitisztult volna belülről egy kicsit. Végigsimítja a lány ajkát, a fekete kormot homlokán, lesütött szemhéját, nyakának ívét, vállának gödrét, majd lassan feláll, s megigazítja magán felszerelését. Mint mindig, amikor kérdeznek tőle valamit. Valami bensőségeset.*
- Igen. Úgy bizony, megalkudtunk, de tudod a választ. Mit én tudok, tudod te is, mit te nem tudsz, azt nem tudom én sem, hisz egyek vagyunk Kaiyko Di'Arie és Ortas Hroops. Bizony egyek. Mindig egyek voltunk, csak talán másképp neveztelek és én is más voltam neked. *Fejét feltartva nevet fel, keserűen és fájdalmasan* Hát nem mindegy? Mondd, nem mindegy? Testek és lélek, az örök körforgás, lágy zene ritmusára, hisz megénekelted velem. Megénekelted egykoron. Igen, meg. *Távolabb lép, át az opálos smaragd tűzön, s onnan fordul vissza.*
- Biztos Vogarit keresed? *Sötétbe borult arcából egyetlen vörös szem villan. Majd az is kihuny, s a hold és nap nélküli éjszaka nyeli el, a távolból még halk, mélyről jövő rezes kiáltást fúj a közeledő színek havát ébresztő szél.*
- Még... nem tudom... ébredj, Kaiyko, ébredj, s keress meg, talán válaszokra is találsz. *Csend és csend, némaság tunikájába burkolózva. Az alak határozottan lépdel a térdmagas fűben, fél szemmel a tájat fürkészi. Ujjával ében szeméhez kap, s meglepve figyel fel, a begyén függő cseppre.*
- Talán esni fog. *Morogja kifejezéstelen és szenvtelen arccal, elméje ködös, tán elmerült az emlékekben, hol vérben, s belekben gázolt, s Sepphi fejét tartotta kezében.*
//valahol a sötétben//
*Fekete és vörös, mi a nőt fürkészi. Bár meggyőződött mindenről az imént, valami mégis bizonytalan, valami mégis hiányzik. Éreznie kellene, éreznie valamit. Vörös szemét lehunyva lát át a lányon, előbb csak ruháját vetkezi le, a törékeny testet, mely a tunika alól sejlik, bársony bőr borítja. ~ Sepphi. ~ Vállát fogja meg, talán a lány nem húzódik el, érintése ezúttal nem durva, nem kemény, csak ahogyan egy légies teremtést érinteni lehet, mint ahogy a timoren levélre száll. Félrefordítja fejét, csak ében szeme nyitva, ezúttal a bőr jön, Ortas szemében hamuként porlad le a lányról, hogy lássa inait, ültében feszülő szeméremizmokat, a vádli ívét. ~ Sepphi. Nem lehetsz. ~ Megrázza fejét, hogy a mákonyos álom eltűnjön végre, de minden marad a régiben, várja a dühöt, várja, hogy egy darabot kiharapjon a lányból, de nem teszi, csak mardosó kín és fájdalom, mit mellkasában érez. Egyik kezével elengedi a lány vállát, s mutatóujját saját, nyitott szeméhez érinti, épp időben. A csepp mely a szemudvarból elindul így ujja begyén végzi. Kifejezéstelen tekintettel forgatja meg szeme előtt, nem is igazán érti mi történik. Visszafordul a lányhoz, s immár nem foglalkozik azzal, hogy cseppenként engedi útjára, mi eddig belészakadt, düh és vér helyett víz áztatja Csontvető földjét. Az ő álmukat. Az inak és az izmok alatt sejtelmesen világító gömböt talál, kezével is megpróbálja megkeresni, tenyere nem szántja végig a nő mellkasát, csak aprólékosan keres, mert az ébenszem másképp lát, immár csontokat és a holdat, mi szívként dereng a lányban. Ujjával próbálja megérinteni, torkából hördülés hallik. ~ Fáj. Nagyon fáj. ~ Elrántja kezét, s tekintete már meglepett, mikor saját mellkasába markol.*
- Nem. Nem, nem. Nem vagy kevesebb, te a Minden vagy. *Szól a lányt fürkészve.* Te, az én Mindenem vagy. *Hajtja le a fejét, s halkan felsóhajt. Hangja ezúttal nem érces, mély, de nem mélyről jövő, inkább csak zengő, mintha kitisztult volna belülről egy kicsit. Végigsimítja a lány ajkát, a fekete kormot homlokán, lesütött szemhéját, nyakának ívét, vállának gödrét, majd lassan feláll, s megigazítja magán felszerelését. Mint mindig, amikor kérdeznek tőle valamit. Valami bensőségeset.*
- Igen. Úgy bizony, megalkudtunk, de tudod a választ. Mit én tudok, tudod te is, mit te nem tudsz, azt nem tudom én sem, hisz egyek vagyunk Kaiyko Di'Arie és Ortas Hroops. Bizony egyek. Mindig egyek voltunk, csak talán másképp neveztelek és én is más voltam neked. *Fejét feltartva nevet fel, keserűen és fájdalmasan* Hát nem mindegy? Mondd, nem mindegy? Testek és lélek, az örök körforgás, lágy zene ritmusára, hisz megénekelted velem. Megénekelted egykoron. Igen, meg. *Távolabb lép, át az opálos smaragd tűzön, s onnan fordul vissza.*
- Biztos Vogarit keresed? *Sötétbe borult arcából egyetlen vörös szem villan. Majd az is kihuny, s a hold és nap nélküli éjszaka nyeli el, a távolból még halk, mélyről jövő rezes kiáltást fúj a közeledő színek havát ébresztő szél.*
- Még... nem tudom... ébredj, Kaiyko, ébredj, s keress meg, talán válaszokra is találsz. *Csend és csend, némaság tunikájába burkolózva. Az alak határozottan lépdel a térdmagas fűben, fél szemmel a tájat fürkészi. Ujjával ében szeméhez kap, s meglepve figyel fel, a begyén függő cseppre.*
- Talán esni fog. *Morogja kifejezéstelen és szenvtelen arccal, elméje ködös, tán elmerült az emlékekben, hol vérben, s belekben gázolt, s Sepphi fejét tartotta kezében.*
2168. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-04 18:08:35
Üzenet elküldve: 2018-08-04 18:08:35
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Túl vannak rajta. Olyan könnyen ment... Mintha csak ruhát vetne le az ember. Olyan könnyen ment. Pedig ez egy álom. Egy Csontvető álma. Meg Ortasé. Az éber órák oly egyszerűek. Könnyedén suhan át rajtuk az élet. Mint a szél a lombok között. De az álom... az álom veszedelmes. Nem mentenek meg tőle olyan hatalmas, erős dolgok sem, mint az idő vagy a halál. Hisz ők is csak vendégek itt. Vendégek, akik tétován keresik az illemhelyet e hatalmas kastélyban.
Itt semmi se olyan egyszerű. Vagy pontosan annyira felfoghatatlanul az, hogy az ép ész megcsikordul belé.
Görcsbe rándul, s vele szinte minden. Szavak gördülnek a szájára. A saját, őszinte szavai, ebben teljesen biztos. Visszhangként mondja együtt Ortassal.*
- Egyszer minden az enyém volt. Mára csak a semmi maradt. De az, az enyém. *Ez most történik. De olyan ismerős minden. Mintha egyszer már...*
- Fáj *mondja egyszerűen. Mintha egyszerű kabátként akarnák levenni róla a bőrét, a lelkét. A puszta húson serkenő vér egészen beborítja, majd feketére alvad, de ahelyett, hogy megkeményedne, sima tapintású, bársonnyá lesz. Nem biztos benne, hogy a bőre megvan alatta, de fájdalmat már nem érez.*
- Te velem vagy, te bennem vagy. Te én vagyok? *kérdezi csendesen Ortaséval tökéletes, disszonáns harmóniában suttogó hangja.*
- Még... *szól hirtelen. Ez az érzés... Erősnek érzi magát tőle, alig hallja mögötte a szűkölés hangjait, mintha csak a vér lüktetése dobolna a fülében.*
- Csontokat látok, de vérben gázolok. A te kezed fogom, de más arcát látom. Nem akarom látni *mondja, de nem tudja elüldözni a képet, a szörnyeteg vonásait a fejéből, azét, aki ott a templomban elvette tőle Vogarit. A fagyos fakókék tekintetet.* - Nem... akarom! *szorítja össze fogát és összeszorítja a szemét is. Mire újra kinyitja, Ortas felül és két keze közé fogja az arcát. Nem húzódik el. Hagyja, hogy alaposan megvizsgálja.*
- Úgy látod, kevesebb lettem? *kérdi csendesen, míg a másik mélyre szippantja az illatát, s épp az erre tett megjegyzésből tudja, hogy Ortas is kissé átértékelte korábbi szavait e változás kapcsán. Igen, érzi azt a hallgatag tüzet, de nem tudná megmondani, honnét árasztja el. Talán a tenyeréből sugárzik? A mellkasából? Vagy a bal szeme mögül?*
- Megalkudtunk, amiben megalkudtunk *mondja.* - Megkaptad, amit kértél cserébe, hogy nem falsz fel. Soha. De *teszi hozzá kissé tétován* - kérnék még valamit *mondja.* - Mondd el a titkomat. *A felajánlások egyike volt. Egy titok, amit még ő sem tud magáról... egy titok, ami most Ortasnál van.*
//valahol a sötétben//
*Túl vannak rajta. Olyan könnyen ment... Mintha csak ruhát vetne le az ember. Olyan könnyen ment. Pedig ez egy álom. Egy Csontvető álma. Meg Ortasé. Az éber órák oly egyszerűek. Könnyedén suhan át rajtuk az élet. Mint a szél a lombok között. De az álom... az álom veszedelmes. Nem mentenek meg tőle olyan hatalmas, erős dolgok sem, mint az idő vagy a halál. Hisz ők is csak vendégek itt. Vendégek, akik tétován keresik az illemhelyet e hatalmas kastélyban.
Itt semmi se olyan egyszerű. Vagy pontosan annyira felfoghatatlanul az, hogy az ép ész megcsikordul belé.
Görcsbe rándul, s vele szinte minden. Szavak gördülnek a szájára. A saját, őszinte szavai, ebben teljesen biztos. Visszhangként mondja együtt Ortassal.*
- Egyszer minden az enyém volt. Mára csak a semmi maradt. De az, az enyém. *Ez most történik. De olyan ismerős minden. Mintha egyszer már...*
- Fáj *mondja egyszerűen. Mintha egyszerű kabátként akarnák levenni róla a bőrét, a lelkét. A puszta húson serkenő vér egészen beborítja, majd feketére alvad, de ahelyett, hogy megkeményedne, sima tapintású, bársonnyá lesz. Nem biztos benne, hogy a bőre megvan alatta, de fájdalmat már nem érez.*
- Te velem vagy, te bennem vagy. Te én vagyok? *kérdezi csendesen Ortaséval tökéletes, disszonáns harmóniában suttogó hangja.*
- Még... *szól hirtelen. Ez az érzés... Erősnek érzi magát tőle, alig hallja mögötte a szűkölés hangjait, mintha csak a vér lüktetése dobolna a fülében.*
- Csontokat látok, de vérben gázolok. A te kezed fogom, de más arcát látom. Nem akarom látni *mondja, de nem tudja elüldözni a képet, a szörnyeteg vonásait a fejéből, azét, aki ott a templomban elvette tőle Vogarit. A fagyos fakókék tekintetet.* - Nem... akarom! *szorítja össze fogát és összeszorítja a szemét is. Mire újra kinyitja, Ortas felül és két keze közé fogja az arcát. Nem húzódik el. Hagyja, hogy alaposan megvizsgálja.*
- Úgy látod, kevesebb lettem? *kérdi csendesen, míg a másik mélyre szippantja az illatát, s épp az erre tett megjegyzésből tudja, hogy Ortas is kissé átértékelte korábbi szavait e változás kapcsán. Igen, érzi azt a hallgatag tüzet, de nem tudná megmondani, honnét árasztja el. Talán a tenyeréből sugárzik? A mellkasából? Vagy a bal szeme mögül?*
- Megalkudtunk, amiben megalkudtunk *mondja.* - Megkaptad, amit kértél cserébe, hogy nem falsz fel. Soha. De *teszi hozzá kissé tétován* - kérnék még valamit *mondja.* - Mondd el a titkomat. *A felajánlások egyike volt. Egy titok, amit még ő sem tud magáról... egy titok, ami most Ortasnál van.*
2167. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-04 00:06:43
Üzenet elküldve: 2018-08-04 00:06:43
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Az élettelenen megadatott e valaha, hogy élő burjánzik? A fehér törékeny fényén, vajon ront-e a fekete, vagy csak kiemeli szépségét? Tekintete a lányéba fúrva, s fekszik mozdulatlanul, tűrve annak minden ténykedését. Máskor talán kényelmetlen lenne a kiszolgáltatott helyzet, máskor talán kiszolgáltatva érezné magát. ~ De ez csak egy álom, nemde? Az bizony, álom. ~ Gondolatai nem csaponganak, egyszerűek, mint hogy a fű zöld, vagy az ég kék, ha felhő érkezik eső várható, vagy a folytonos nap kiszárítja a földet. A lány magával ragadja, de hová rántja? A kérdés jelenleg nem foglalkoztatja, mert Ortasnak most jó. Bizony jó. Mindent akar. Ortas mindig, mindent akart, mégis, valójában soha semmit sem.*
- Egyszer minden az enyém volt. Mára csak a semmi maradt. De az, az enyém. *Morogja tűzvörös mély tekintettel, s keze ökölbe szorul, mardosó kívánság, mit érez, de nem tudja megmagyarázni pontosan mi az. Azonban hamarosan kiderül, s eddig a lány ébenében elmerülő tekintetébe, mintha tőrt hasítanának. Szótlanul tűr, arca sem rezzen, engedi, hogy szemét a bársonyos ujjak letakarják.*
- Fáj. *Mondja egyszerűen, s a táj, mi eddig körülvette őket, lassan megszűnik létezni, csak ketten maradnak.*
- Te velem vagy, te bennem vagy. Te én vagyok? *Kérdezi csendesen, mert a halovány szürke függönyön keresztül, mintha az elporladt, materiális világ szélén feküdne csendesen a lány ölében, az apróra zsugorodott lángnyelvek melegében.*
- Még. *Szól hirtelen, de szeme marad csukva, ezúttal elég a kósza érintés, mit a lány öle nyújt számára. Ahogyan kezük is összeforr, úgy ad neki tovább magából egy darabot, életének, boldogságának, halálának vonalait, melyek sajátjával fonódnak össze. Kaiyko is kap közben egy ajándékot, mert Ortas nem engedi el kezét. Nem mohóság ez, bár tán kissé az is. Mások kapaszkodónak használnák a változás túléléséhez, Ortas nem. Nincs szüksége kapaszkodóra, bár maga sem tudja megmagyarázni az okát, miért van szükség a kézre.*
- Csontokat látok, de vérben gázolok. A te kezed fogom, de más arcát látom. Nem akarom látni. Nem... akarom! *Szorítja össze fogát, s dühösen sziszegi a szavakat. Dühe nem a lány felé irányul, inkább csak egy feltörekvő érzés, mely csak erősebb a szívvel, mit már magáénak tudhat. Erősebb és másabb. Szemhéja hirtelen kevesebb fényhez jut, a világosságot a sötét váltja fel, a fehéret, a fekete, s immár ismét nyitott szemmel néz a lány már fakószín szemeibe.*
- Miért kell látnom? Miért kell éreznem? Miért forr össze kezünk, emberek lánya? Miért adtad nekem, ében tekinteted fekete színét? Kevesebb lettél tőle, s én nem tudom, mit kell érezzek. *Hirtelen felül, s a lány fejét két kezébe fogja, majd vizslatni kezdi a változást. Mint vadállat az idegent, tüzetesen megnéz minden apró ráncot, redőt, a fakó szemek színét, az orrot, a homlokot, s a hajat, még közelebb is hajol, hogy más érzéseknek is helyt adjon.*
- A tűz illata. Jó. *Bólint, s abbahagyja a mustrát, de marad ülve, a lányt fürkészve.*
- Mit vársz cserébe, Csontvető? *Kérdezi, bár még nem érzi át, mi az, amit nyert. De Ortas egyszerű, egyszerű, mint, hogy a fű zöld, vagy az ég kék, ha felhő érkezik eső várható, vagy a folytonos nap kiszárítja a földet.*
//valahol a sötétben//
*Az élettelenen megadatott e valaha, hogy élő burjánzik? A fehér törékeny fényén, vajon ront-e a fekete, vagy csak kiemeli szépségét? Tekintete a lányéba fúrva, s fekszik mozdulatlanul, tűrve annak minden ténykedését. Máskor talán kényelmetlen lenne a kiszolgáltatott helyzet, máskor talán kiszolgáltatva érezné magát. ~ De ez csak egy álom, nemde? Az bizony, álom. ~ Gondolatai nem csaponganak, egyszerűek, mint hogy a fű zöld, vagy az ég kék, ha felhő érkezik eső várható, vagy a folytonos nap kiszárítja a földet. A lány magával ragadja, de hová rántja? A kérdés jelenleg nem foglalkoztatja, mert Ortasnak most jó. Bizony jó. Mindent akar. Ortas mindig, mindent akart, mégis, valójában soha semmit sem.*
- Egyszer minden az enyém volt. Mára csak a semmi maradt. De az, az enyém. *Morogja tűzvörös mély tekintettel, s keze ökölbe szorul, mardosó kívánság, mit érez, de nem tudja megmagyarázni pontosan mi az. Azonban hamarosan kiderül, s eddig a lány ébenében elmerülő tekintetébe, mintha tőrt hasítanának. Szótlanul tűr, arca sem rezzen, engedi, hogy szemét a bársonyos ujjak letakarják.*
- Fáj. *Mondja egyszerűen, s a táj, mi eddig körülvette őket, lassan megszűnik létezni, csak ketten maradnak.*
- Te velem vagy, te bennem vagy. Te én vagyok? *Kérdezi csendesen, mert a halovány szürke függönyön keresztül, mintha az elporladt, materiális világ szélén feküdne csendesen a lány ölében, az apróra zsugorodott lángnyelvek melegében.*
- Még. *Szól hirtelen, de szeme marad csukva, ezúttal elég a kósza érintés, mit a lány öle nyújt számára. Ahogyan kezük is összeforr, úgy ad neki tovább magából egy darabot, életének, boldogságának, halálának vonalait, melyek sajátjával fonódnak össze. Kaiyko is kap közben egy ajándékot, mert Ortas nem engedi el kezét. Nem mohóság ez, bár tán kissé az is. Mások kapaszkodónak használnák a változás túléléséhez, Ortas nem. Nincs szüksége kapaszkodóra, bár maga sem tudja megmagyarázni az okát, miért van szükség a kézre.*
- Csontokat látok, de vérben gázolok. A te kezed fogom, de más arcát látom. Nem akarom látni. Nem... akarom! *Szorítja össze fogát, s dühösen sziszegi a szavakat. Dühe nem a lány felé irányul, inkább csak egy feltörekvő érzés, mely csak erősebb a szívvel, mit már magáénak tudhat. Erősebb és másabb. Szemhéja hirtelen kevesebb fényhez jut, a világosságot a sötét váltja fel, a fehéret, a fekete, s immár ismét nyitott szemmel néz a lány már fakószín szemeibe.*
- Miért kell látnom? Miért kell éreznem? Miért forr össze kezünk, emberek lánya? Miért adtad nekem, ében tekinteted fekete színét? Kevesebb lettél tőle, s én nem tudom, mit kell érezzek. *Hirtelen felül, s a lány fejét két kezébe fogja, majd vizslatni kezdi a változást. Mint vadállat az idegent, tüzetesen megnéz minden apró ráncot, redőt, a fakó szemek színét, az orrot, a homlokot, s a hajat, még közelebb is hajol, hogy más érzéseknek is helyt adjon.*
- A tűz illata. Jó. *Bólint, s abbahagyja a mustrát, de marad ülve, a lányt fürkészve.*
- Mit vársz cserébe, Csontvető? *Kérdezi, bár még nem érzi át, mi az, amit nyert. De Ortas egyszerű, egyszerű, mint, hogy a fű zöld, vagy az ég kék, ha felhő érkezik eső várható, vagy a folytonos nap kiszárítja a földet.*
2166. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-08-01 21:06:27
Üzenet elküldve: 2018-08-01 21:06:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Most már emlékszik. Ahogy megtette az ajánlatát, az a furcsa érzés járta át, mintha ez már megtörtént volna egyszer. Egyszer valóban megtörtént. Kallan egyik történetében hallotta ezeket. A nomád különös meséi kitöltötték... megtöltötték a gyerekkorát.
Ha ébren volnának, ha eggyel beszélne Lanawin egyszerű halandói közül, nem is értenék. Átjárja ez az érzés. Olyan nyelven beszélnek és olvasnak ők ketten, amin csak kevesen. Óvatos volt, a félsz óhatatlanul lesúlyozta. De Kallan meséje ráébresztette, hogy ez a különös nyelv sokkal több annál, hogy csak szóljanak rajta. Mert ha ismeri, egy Csontvető költhet rajta történetet is, foghat bele varázst, megfordíthatja szavai körül a világot akár. A rémületből virágzik ki ez az új ösvény. A rémületből, hogy Ortas mohóságában megrabolja teljesen. S biztos benne, ha egyszer megízleli, csak még éhesebb lesz.*
- Legyen *mondja, s a szó megpecsételi az alkut. Nem csalja el az egyezséget. Megadja mind, amit felajánlott. A sötét lassan fordul át. Szinte csak akkor venni észre a változást, mikor a fekete átbukik mélysége legvégső határain, aztán szürkévé, majd egyre vakítóbb fehérré nyílik. A magas fű elporlad benne. Fájdalom nyilall a tekintetbe, ha nézni próbál. Ha nem jön rá magától, a Csontvető lesimítja Ortas szemét. Csukott szemhéjaikon át tompa szürkület fényében láthatják maguk körül a világot. A fű fakó, üres hártyává száradt teste széttöredezik, elmállik, elhordja a szél. Csak a zöld fényű tüzecske marad meg az alacsony kunyhó és a végeláthatatlan, kopár síkság, melynek talaja fehér csontok sokasága. Ortas pedig lassan rájöhet, hogy az egyezségen szerzett ajándékoknak ára van.
A Csontvető tenyerének mintája beleég a férfi kezébe, rá a saját kusza vonalaira. Sorsa összefonódik a lányéval. Bal szeme lüktet, míg megszokja ezt az új adományt: mélyebbre látni mindenkiben, mint szeretne. És a szív, ami mostantól Ortas mellkasában dobban... kín.
A Csontvető kinyúl az ég felé és ujjai közé fogja a holdat. Leveszi a helyéről és finoman átnyomja mellkasának halovány bőrén, hogy kitöltse a szíve helyét. Most, hogy már nincs az égen, a világosság se olyan bántó. Ahogy újra kinyitja a szemét, bal írisze sötétjét vesztve, fakón tekint Ortasra.*
//valahol a sötétben//
*Most már emlékszik. Ahogy megtette az ajánlatát, az a furcsa érzés járta át, mintha ez már megtörtént volna egyszer. Egyszer valóban megtörtént. Kallan egyik történetében hallotta ezeket. A nomád különös meséi kitöltötték... megtöltötték a gyerekkorát.
Ha ébren volnának, ha eggyel beszélne Lanawin egyszerű halandói közül, nem is értenék. Átjárja ez az érzés. Olyan nyelven beszélnek és olvasnak ők ketten, amin csak kevesen. Óvatos volt, a félsz óhatatlanul lesúlyozta. De Kallan meséje ráébresztette, hogy ez a különös nyelv sokkal több annál, hogy csak szóljanak rajta. Mert ha ismeri, egy Csontvető költhet rajta történetet is, foghat bele varázst, megfordíthatja szavai körül a világot akár. A rémületből virágzik ki ez az új ösvény. A rémületből, hogy Ortas mohóságában megrabolja teljesen. S biztos benne, ha egyszer megízleli, csak még éhesebb lesz.*
- Legyen *mondja, s a szó megpecsételi az alkut. Nem csalja el az egyezséget. Megadja mind, amit felajánlott. A sötét lassan fordul át. Szinte csak akkor venni észre a változást, mikor a fekete átbukik mélysége legvégső határain, aztán szürkévé, majd egyre vakítóbb fehérré nyílik. A magas fű elporlad benne. Fájdalom nyilall a tekintetbe, ha nézni próbál. Ha nem jön rá magától, a Csontvető lesimítja Ortas szemét. Csukott szemhéjaikon át tompa szürkület fényében láthatják maguk körül a világot. A fű fakó, üres hártyává száradt teste széttöredezik, elmállik, elhordja a szél. Csak a zöld fényű tüzecske marad meg az alacsony kunyhó és a végeláthatatlan, kopár síkság, melynek talaja fehér csontok sokasága. Ortas pedig lassan rájöhet, hogy az egyezségen szerzett ajándékoknak ára van.
A Csontvető tenyerének mintája beleég a férfi kezébe, rá a saját kusza vonalaira. Sorsa összefonódik a lányéval. Bal szeme lüktet, míg megszokja ezt az új adományt: mélyebbre látni mindenkiben, mint szeretne. És a szív, ami mostantól Ortas mellkasában dobban... kín.
A Csontvető kinyúl az ég felé és ujjai közé fogja a holdat. Leveszi a helyéről és finoman átnyomja mellkasának halovány bőrén, hogy kitöltse a szíve helyét. Most, hogy már nincs az égen, a világosság se olyan bántó. Ahogy újra kinyitja a szemét, bal írisze sötétjét vesztve, fakón tekint Ortasra.*
2165. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-07-30 19:40:35
Üzenet elküldve: 2018-07-30 19:40:35
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Az ében szemek, mint a csendes tó tükre, hullámok nem zavarják meg nyugvását. Ő színtiszta tükröt lát mégis, melyben saját arca köszön vissza hallgatagon és komor tekintettel. A tó tükrében megcsillanó vörös fény, szinte fájdalmasan zavarja meg az összképet, disszonáns zavart keltve benne. Csendesedik a Düh, ahogy a hirtelen támadó zivatar is abbamarad egyszer, míg a fáról letépett falevél keringve, szomorúan földet ér. Az idő megáll, míg a szemekbe néz, de célját egyelőre nem ismeri. Bár az is lehet, hogy valójában ez a célja, a céltalanság, az ebbe vetett hit, az ebből nyert béke, a tudatlanok áldásos üressége. Nem mozdul, mikor a nő keze, feje felé indul, nem mozdul akkor sem, mikor kusza haját éri, s a kecses, vékony ujjak a sáros tincsekbe bújnak. De szemeit sem hunyja le, tekintetét nem tántorítja az érintés, ahogyan szelíd érzelmeket sem kölcsönöz neki, az érintést nem viszonozza sem tettben, sem gondolatban. Célokat és okokat keres, szüntelen, így a vörös szempár marad a másikéba fúrva, nem kutatva, csak megfigyelve és elveszett következtetéseket levonva.*
- A légben nem, emberek lánya, a légben nem. Üres vagyok, mint a felhők közt húzódó tér. Vajon leszek-e legalább félig valaha? Leszek-e? *Kérdezi tűnődve, de nem rosszindulatból, közben érzi a fején kifejtett gyengéd erőt, de csak egy pillanatra habozik, elkönyvelte már annyira élettelen életét, hogy, ha kés éle húzódna torkán, akkor sem foglalkozna vele, békével hajtaná rá azt.*
- Most jó nekem itt. Bizony jó. *Dünnyögi, miközben a nő kezét leheletnyit lefogva fekszik ölébe, annyira könnyen azért nem adja magát, nem tudja értékelni a gyengédséget. Nem ismeri ezt a szót, de reakciója felér egy beletörődéssel, ami az eddigi percek kósza, ajándék kincséül szolgál viszonzásul. Szemei immár a lány öléből tekintenek változatlan felfelé, de olykor a tűzre is néznek, nem érzi már szükségét a szüntelen megfigyelésnek, a sötétből jött nyugalom ismét megszállja. Hogy ez az érdektelenségből fakadna, mint általában? Talán most nem, ezúttal oka van rá, mi eddig nem volt.*
- Holt lennél hát, mint én? *Kérdezi mélyről.* Találtak? Én elveszítettem magam egy nap, s azóta sem lelem lelkem. Talán benned volna egy darabja? Itt lenne benned? *Kezével, fekve a lány mellkasára bök.* Én itt vagyok? Ha holt vagy, bizony veled haltam, emberek lánya. *Tűnődő tekintete az ében felé fordul, hogy a feketeségben süllyedjen el. Levegőért nem kell kapkodnia, ád eleget az éjszaka, s a puszta. Csak füst illatát érzi, mi a lányból és a mellette lévő tábortűzből árad kellemesen.* Az ürességben? Hát van bármi az ürességben rajtad kívül? Eddig nem volt, eddig csak Ortas volt, hogy elvesszen magát keresve a Düh háborgó tengerén. *Hogy átadja magát az éjnek, a lány pillantására szemét lehunyja, bántó a tükröződő vörös az ében feketében. Maga módján alig láthatóan elmosolyodik, de szeme sarkában nem telepszik meg a vidámság, s ahogy érkezett úgy illan el a csillagok közé, tán soha nem is volt ott. Szemei ismét kinyílnak, s az ébenfa tekintetet figyelik, szája sóhajra nyílik, ezúttal halk, reszelős suttogás érkezik csak, mely a néma csendben kiválóan hallik, még is csupán leheletnek érződik:*
- Mindet, emberek lánya, mindet kérem! *Szakadatlan feketeség igézi meg, nem akarja elfordítani fejét, merülni akar egyre jobban, egyre mélyebbre, levegővel, vagy anélkül, immár nem számít, az üresség hívja őt, örvénye húzza lefelé, ahogy a fekete a fényt nyeli el, úgy érkezik meg Ortas céljához, legalábbis a porhüvely, valami hasonlót sugall csendesen.*
//valahol a sötétben//
*Az ében szemek, mint a csendes tó tükre, hullámok nem zavarják meg nyugvását. Ő színtiszta tükröt lát mégis, melyben saját arca köszön vissza hallgatagon és komor tekintettel. A tó tükrében megcsillanó vörös fény, szinte fájdalmasan zavarja meg az összképet, disszonáns zavart keltve benne. Csendesedik a Düh, ahogy a hirtelen támadó zivatar is abbamarad egyszer, míg a fáról letépett falevél keringve, szomorúan földet ér. Az idő megáll, míg a szemekbe néz, de célját egyelőre nem ismeri. Bár az is lehet, hogy valójában ez a célja, a céltalanság, az ebbe vetett hit, az ebből nyert béke, a tudatlanok áldásos üressége. Nem mozdul, mikor a nő keze, feje felé indul, nem mozdul akkor sem, mikor kusza haját éri, s a kecses, vékony ujjak a sáros tincsekbe bújnak. De szemeit sem hunyja le, tekintetét nem tántorítja az érintés, ahogyan szelíd érzelmeket sem kölcsönöz neki, az érintést nem viszonozza sem tettben, sem gondolatban. Célokat és okokat keres, szüntelen, így a vörös szempár marad a másikéba fúrva, nem kutatva, csak megfigyelve és elveszett következtetéseket levonva.*
- A légben nem, emberek lánya, a légben nem. Üres vagyok, mint a felhők közt húzódó tér. Vajon leszek-e legalább félig valaha? Leszek-e? *Kérdezi tűnődve, de nem rosszindulatból, közben érzi a fején kifejtett gyengéd erőt, de csak egy pillanatra habozik, elkönyvelte már annyira élettelen életét, hogy, ha kés éle húzódna torkán, akkor sem foglalkozna vele, békével hajtaná rá azt.*
- Most jó nekem itt. Bizony jó. *Dünnyögi, miközben a nő kezét leheletnyit lefogva fekszik ölébe, annyira könnyen azért nem adja magát, nem tudja értékelni a gyengédséget. Nem ismeri ezt a szót, de reakciója felér egy beletörődéssel, ami az eddigi percek kósza, ajándék kincséül szolgál viszonzásul. Szemei immár a lány öléből tekintenek változatlan felfelé, de olykor a tűzre is néznek, nem érzi már szükségét a szüntelen megfigyelésnek, a sötétből jött nyugalom ismét megszállja. Hogy ez az érdektelenségből fakadna, mint általában? Talán most nem, ezúttal oka van rá, mi eddig nem volt.*
- Holt lennél hát, mint én? *Kérdezi mélyről.* Találtak? Én elveszítettem magam egy nap, s azóta sem lelem lelkem. Talán benned volna egy darabja? Itt lenne benned? *Kezével, fekve a lány mellkasára bök.* Én itt vagyok? Ha holt vagy, bizony veled haltam, emberek lánya. *Tűnődő tekintete az ében felé fordul, hogy a feketeségben süllyedjen el. Levegőért nem kell kapkodnia, ád eleget az éjszaka, s a puszta. Csak füst illatát érzi, mi a lányból és a mellette lévő tábortűzből árad kellemesen.* Az ürességben? Hát van bármi az ürességben rajtad kívül? Eddig nem volt, eddig csak Ortas volt, hogy elvesszen magát keresve a Düh háborgó tengerén. *Hogy átadja magát az éjnek, a lány pillantására szemét lehunyja, bántó a tükröződő vörös az ében feketében. Maga módján alig láthatóan elmosolyodik, de szeme sarkában nem telepszik meg a vidámság, s ahogy érkezett úgy illan el a csillagok közé, tán soha nem is volt ott. Szemei ismét kinyílnak, s az ébenfa tekintetet figyelik, szája sóhajra nyílik, ezúttal halk, reszelős suttogás érkezik csak, mely a néma csendben kiválóan hallik, még is csupán leheletnek érződik:*
- Mindet, emberek lánya, mindet kérem! *Szakadatlan feketeség igézi meg, nem akarja elfordítani fejét, merülni akar egyre jobban, egyre mélyebbre, levegővel, vagy anélkül, immár nem számít, az üresség hívja őt, örvénye húzza lefelé, ahogy a fekete a fényt nyeli el, úgy érkezik meg Ortas céljához, legalábbis a porhüvely, valami hasonlót sugall csendesen.*
2164. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-07-29 17:23:49
Üzenet elküldve: 2018-07-29 17:23:49
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//valahol a sötétben//
- Nem, valóban *mondja. Ortas szemeinek vöröse beljebb engedi. Hatalmas, öreg erdőt lát égni. Faóriásokat állni rezzenetlenül, míg a lángok a testüket falják. Csaknem csikordul a foga, mintha a saját bőrét érezné üszkösre pöndörödni, de egyszer csak elmúlik ez a feszültség, s meghallja a vén fák mély csendjét. Azt a csendet, mellyel az elmúlást viselik. Vele marad az érzés még hosszan azután is, hogy pislantása nyomán elillan az égő erdő képe. Nem tudja biztosan, hogy emiatt vagy a szavai okán horkan fel a férfi. Bizony, a Düh. Most tisztán látja az arcát. Elég bölcs hozzá, hogy hallgasson, hogy ügyeljen rá, egy gondolatnyi tápot se kapjon ez a felcsapó indulat. Elég volna annyi, hogy végezzen vele. Kivárja, míg étlen újra elcsitul. Jó ütemben kell ismét hozzá szólnia, de a Csontvető jól ismeri már a kényes ritmusokat, s nem véti el ezt sem. A jóscsontok nem olyanok, mint sokan gondolják. Öntörvényű, konok, olykor alattomos holmik. Suttogásuk ingovány. De amióta Vogarit elrabolták közülük, csak lázálmok zavaros nyelvén szólnak. Ortas kérdése mintha a húsába vágna. Az az érzése, a férfi pontosan tudja rá a választ. Túl merész volt az imént. Egy metszés rajta az igazság élével. Hathatós figyelmeztetés. Eszközei így alig kevésbé haszontalanok, mint egy egykerekű talyiga. Ám Csontvetőnek lenni sokkal több, mint kiolvasni a jövőt a rúnákból. A Csontvető egyszerre olvas sok-sok jövendőből és abból is, akihez a szavai szólnak. A csontok olykor jobban hátráltatják, mint amennyi segítséget adnak ebben. A jövő képlékeny dolog. Túl változékony, hogy bárki előre megmondja. De épp változékonysága tehet igazzá egy kimondott jóslatot, mely mindig erővel bír, hogy beteljesítse önmagát.
Arrébb húzza a pokrócot, hogy maga mellé engedje Ortast.*
- Az alkuk bármin megélnek *mondja csendesen.* - Gyökereik mindenen meg tudnak kapaszkodni. *Ujjai finoman cirógatják Ortas hosszú, loncsos haját. Szavai fátyolos leple alatt élt a csalással. Egy finom mozdulat elég volt, hogy Ortas busa fejét az ölébe hajtsa. Akár egy rossz természetű, öreg kutya.* - Nem vagyok élő. Nem is születtem. Találtak. De meghaltam egyszer *meséli.* - Csak annyira, amennyire meg lehet egy hozzám hasonlónak csak úgy. *Halványan elmosolyodik, de inkább csak nosztalgikusan, hiszen arról a mezsgyéről hozta magával a jóscsontokat.* - Az ürességben pedig... én itt vagyok neked.
*Ortas hajlik az egyezségre, de ügyesen kell alkudnia vele.*
- Neked adhatom ébredtemben az első lélegzetem. Minden napomon. Vagy a bal szemem színét. Mit szólsz? *Kicsit elfordítja az arcát, hogy jobban látszódjon a szeme feketéje. Olyan sötét tónusú, hogy szinte belevész, aki túl soká nézi. De nem az üres sötétség feketéje, hanem a végtelené, ami sűrű és átható.* - Vagy neked adok egy titkot magamról, amit még én sem tudok. *Mind mind különleges felajánlás, de ahogy kiejti őket, valahogy kevéskének tetszenek.* - A szívet a mellkasomból? A tenyerem mintáját...
*Elhallgat. A csontjaiban érzi, hogy ilyen apróságokon nem veheti meg ezt az alkut. A mélyvörös tekintet mostani árnyalata szinte a torkára forrasztja a szót.*
- Mit kérsz hát? Mondd az árat... Ortas.
//valahol a sötétben//
- Nem, valóban *mondja. Ortas szemeinek vöröse beljebb engedi. Hatalmas, öreg erdőt lát égni. Faóriásokat állni rezzenetlenül, míg a lángok a testüket falják. Csaknem csikordul a foga, mintha a saját bőrét érezné üszkösre pöndörödni, de egyszer csak elmúlik ez a feszültség, s meghallja a vén fák mély csendjét. Azt a csendet, mellyel az elmúlást viselik. Vele marad az érzés még hosszan azután is, hogy pislantása nyomán elillan az égő erdő képe. Nem tudja biztosan, hogy emiatt vagy a szavai okán horkan fel a férfi. Bizony, a Düh. Most tisztán látja az arcát. Elég bölcs hozzá, hogy hallgasson, hogy ügyeljen rá, egy gondolatnyi tápot se kapjon ez a felcsapó indulat. Elég volna annyi, hogy végezzen vele. Kivárja, míg étlen újra elcsitul. Jó ütemben kell ismét hozzá szólnia, de a Csontvető jól ismeri már a kényes ritmusokat, s nem véti el ezt sem. A jóscsontok nem olyanok, mint sokan gondolják. Öntörvényű, konok, olykor alattomos holmik. Suttogásuk ingovány. De amióta Vogarit elrabolták közülük, csak lázálmok zavaros nyelvén szólnak. Ortas kérdése mintha a húsába vágna. Az az érzése, a férfi pontosan tudja rá a választ. Túl merész volt az imént. Egy metszés rajta az igazság élével. Hathatós figyelmeztetés. Eszközei így alig kevésbé haszontalanok, mint egy egykerekű talyiga. Ám Csontvetőnek lenni sokkal több, mint kiolvasni a jövőt a rúnákból. A Csontvető egyszerre olvas sok-sok jövendőből és abból is, akihez a szavai szólnak. A csontok olykor jobban hátráltatják, mint amennyi segítséget adnak ebben. A jövő képlékeny dolog. Túl változékony, hogy bárki előre megmondja. De épp változékonysága tehet igazzá egy kimondott jóslatot, mely mindig erővel bír, hogy beteljesítse önmagát.
Arrébb húzza a pokrócot, hogy maga mellé engedje Ortast.*
- Az alkuk bármin megélnek *mondja csendesen.* - Gyökereik mindenen meg tudnak kapaszkodni. *Ujjai finoman cirógatják Ortas hosszú, loncsos haját. Szavai fátyolos leple alatt élt a csalással. Egy finom mozdulat elég volt, hogy Ortas busa fejét az ölébe hajtsa. Akár egy rossz természetű, öreg kutya.* - Nem vagyok élő. Nem is születtem. Találtak. De meghaltam egyszer *meséli.* - Csak annyira, amennyire meg lehet egy hozzám hasonlónak csak úgy. *Halványan elmosolyodik, de inkább csak nosztalgikusan, hiszen arról a mezsgyéről hozta magával a jóscsontokat.* - Az ürességben pedig... én itt vagyok neked.
*Ortas hajlik az egyezségre, de ügyesen kell alkudnia vele.*
- Neked adhatom ébredtemben az első lélegzetem. Minden napomon. Vagy a bal szemem színét. Mit szólsz? *Kicsit elfordítja az arcát, hogy jobban látszódjon a szeme feketéje. Olyan sötét tónusú, hogy szinte belevész, aki túl soká nézi. De nem az üres sötétség feketéje, hanem a végtelené, ami sűrű és átható.* - Vagy neked adok egy titkot magamról, amit még én sem tudok. *Mind mind különleges felajánlás, de ahogy kiejti őket, valahogy kevéskének tetszenek.* - A szívet a mellkasomból? A tenyerem mintáját...
*Elhallgat. A csontjaiban érzi, hogy ilyen apróságokon nem veheti meg ezt az alkut. A mélyvörös tekintet mostani árnyalata szinte a torkára forrasztja a szót.*
- Mit kérsz hát? Mondd az árat... Ortas.
2163. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-07-29 13:51:35
Üzenet elküldve: 2018-07-29 13:51:35
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Szótlan a mély és szótlan a sötét. Ortas arca pillanatra sem rezdül. Illanó és múlandó a perc meg kell ragadni minden rezdülését. Mint a fűszál a pusztán oly gyenge lábakon áll, mégis állja a leghidegebb vihar csapongó természetét. Valahol Ortas is ilyen. Ilyenné lett. De azt érzi, a lány is hasonló természet. Ortas nem borzong, a gondolatok hűvössége sem zavarja, egykedvűen túr bele egy bottal a parázsba, miközben a lány hangját hallgatja:*
- Igen. Azok vagyunk. De sokan nem tudják. Mindőnkben ott húzódik, csak kitörésre vár. Ez baj. Nagy baj. *Bólogat, s az apró botot bedobja a lángok közé.*
- A fa sem sikolt, mikor a lángok harapják. Némán tűrjük, hogy belülről kínozzon az érzés... Csontvető. *Veszi tudomásul a nevet, mit hall. Máskor talán elgondolkodna azon, hogy mi a különbség a boszorkák, jósok és csontvetők között, de most nem teszi, mert a lány játszi közvetlenséggel beszél, mint egy barát. ~ Nem. Mélyebb ez annál, jóval mélyebb. Régebbi. Ősi. ~ Gondolkodik el egy pillanatra, s szemöldöke ráncot rejt, talán első érzelmét mutatja, mióta a pusztában vándorol. A néma csend megnyugtatja, ahogy a lány hangja is kissé, látszólag érti őt, végre valaki érti őt. Ortast általában senki sem érti, bolondnak tartják. Pedig csak nem beszél feleslegesen, szereti a csendet, s annak millió zöngéjét. A mellette elterülő fűtenger tetején simítja végig tenyerét, majd kissé ingerülten zárja ökölbe, s hirtelen a nő felé kapja vöröslő tekintetét. Ég felé fordított feje miatt a kidagadó ereket nézi nyakán, s a csillogó szemeket, melyek versenyt járnak a kihunyt csillagok fényével. Csak ez a kettő tündököl és az éjfekete nap. Fogai összeszorulnak:*
- Nem! Csak a Düh maradt! Semmi más, csak a düh, bizony. *Idegesen bólogat.* Sötét csak aztán lesz, ha kitör. Nagyon sötét. *Megnyalja szája szélét, s egy pillanatra láttatni engedi egyik fehér szemfogát.* Bosszúvágy akkor van, ha van még kit megbosszulni. Akár halott, akár élő. Nekem nincs semmim Csontvető. Semmim nincs, üres vagyok, mint egy porhüvely. Csak a Düh maradt, bizony. Üresség. Az. *Belül fortyognia kellene, tombolnia, megragadnia a nőt és a hajánál fogva belevágni a tűzbe, mégsem teszi, sőt.*
- Azért... jöttem? *Felteszi a kérdést, bár érzi, hogy feleslegesen. Ismét elidőzik a nő alakján, a vállára terített pokrócon, a megszínezett arcon, s a törékeny karokon, egy pillanatra megnedvesíti száját ismét, fogai azonban ezúttal nem kerülnek előtérbe.*
- Több vagy, mint táplálék. *Mondja hirtelen.* Bizony, több. Több vagy. Mit mondanak a csontok, Csontvető? Adj helyt, melletted. Füst illatod van. *Húzódik közelebb hogy lásson, nem zavarja a nő közelsége, nem érez félelmet, előbbi haragja ismét a tűz füstjével együtt száll el. Az éjszaka továbbra is néma, csak a két alak beszél, de mondataik egyesülnek a sötéttel, párban táncolva fordulnak az ég felé.*
- Megegyezhetünk. *Bólint végül mégis.* Mi légyen az egyezség tárgya, mondd tehát? Mi légyen? *Szenvtelen arccal pillant fel a lányra, a tekintetek immár közelebbről találkoznak, feltéve, ha ő nem húzódik hátrébb. Ortas arca semmiről nem árulkodik, jelenleg szándéka sincsen, csak feltett egy kérdést.*
- A Düh köthet-e egyezséget az élettel? *Kérdezi.*
//valahol a sötétben//
*Szótlan a mély és szótlan a sötét. Ortas arca pillanatra sem rezdül. Illanó és múlandó a perc meg kell ragadni minden rezdülését. Mint a fűszál a pusztán oly gyenge lábakon áll, mégis állja a leghidegebb vihar csapongó természetét. Valahol Ortas is ilyen. Ilyenné lett. De azt érzi, a lány is hasonló természet. Ortas nem borzong, a gondolatok hűvössége sem zavarja, egykedvűen túr bele egy bottal a parázsba, miközben a lány hangját hallgatja:*
- Igen. Azok vagyunk. De sokan nem tudják. Mindőnkben ott húzódik, csak kitörésre vár. Ez baj. Nagy baj. *Bólogat, s az apró botot bedobja a lángok közé.*
- A fa sem sikolt, mikor a lángok harapják. Némán tűrjük, hogy belülről kínozzon az érzés... Csontvető. *Veszi tudomásul a nevet, mit hall. Máskor talán elgondolkodna azon, hogy mi a különbség a boszorkák, jósok és csontvetők között, de most nem teszi, mert a lány játszi közvetlenséggel beszél, mint egy barát. ~ Nem. Mélyebb ez annál, jóval mélyebb. Régebbi. Ősi. ~ Gondolkodik el egy pillanatra, s szemöldöke ráncot rejt, talán első érzelmét mutatja, mióta a pusztában vándorol. A néma csend megnyugtatja, ahogy a lány hangja is kissé, látszólag érti őt, végre valaki érti őt. Ortast általában senki sem érti, bolondnak tartják. Pedig csak nem beszél feleslegesen, szereti a csendet, s annak millió zöngéjét. A mellette elterülő fűtenger tetején simítja végig tenyerét, majd kissé ingerülten zárja ökölbe, s hirtelen a nő felé kapja vöröslő tekintetét. Ég felé fordított feje miatt a kidagadó ereket nézi nyakán, s a csillogó szemeket, melyek versenyt járnak a kihunyt csillagok fényével. Csak ez a kettő tündököl és az éjfekete nap. Fogai összeszorulnak:*
- Nem! Csak a Düh maradt! Semmi más, csak a düh, bizony. *Idegesen bólogat.* Sötét csak aztán lesz, ha kitör. Nagyon sötét. *Megnyalja szája szélét, s egy pillanatra láttatni engedi egyik fehér szemfogát.* Bosszúvágy akkor van, ha van még kit megbosszulni. Akár halott, akár élő. Nekem nincs semmim Csontvető. Semmim nincs, üres vagyok, mint egy porhüvely. Csak a Düh maradt, bizony. Üresség. Az. *Belül fortyognia kellene, tombolnia, megragadnia a nőt és a hajánál fogva belevágni a tűzbe, mégsem teszi, sőt.*
- Azért... jöttem? *Felteszi a kérdést, bár érzi, hogy feleslegesen. Ismét elidőzik a nő alakján, a vállára terített pokrócon, a megszínezett arcon, s a törékeny karokon, egy pillanatra megnedvesíti száját ismét, fogai azonban ezúttal nem kerülnek előtérbe.*
- Több vagy, mint táplálék. *Mondja hirtelen.* Bizony, több. Több vagy. Mit mondanak a csontok, Csontvető? Adj helyt, melletted. Füst illatod van. *Húzódik közelebb hogy lásson, nem zavarja a nő közelsége, nem érez félelmet, előbbi haragja ismét a tűz füstjével együtt száll el. Az éjszaka továbbra is néma, csak a két alak beszél, de mondataik egyesülnek a sötéttel, párban táncolva fordulnak az ég felé.*
- Megegyezhetünk. *Bólint végül mégis.* Mi légyen az egyezség tárgya, mondd tehát? Mi légyen? *Szenvtelen arccal pillant fel a lányra, a tekintetek immár közelebbről találkoznak, feltéve, ha ő nem húzódik hátrébb. Ortas arca semmiről nem árulkodik, jelenleg szándéka sincsen, csak feltett egy kérdést.*
- A Düh köthet-e egyezséget az élettel? *Kérdezi.*
2162. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-07-29 08:03:13
Üzenet elküldve: 2018-07-29 08:03:13
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//valahol a sötétben//
*Ortas. Ő az, aki. Mindent tud róla, amit tudnia kell.*
- Igen *mondja egyetértőn. A lángok vetette árnyékokon mereng a tekintete. A nagy igazságok után szokás csendet hagyni. A következő mondatra azonban a férfira szökik a tekintete.
~Álomvilágban... élünk?~
Hát persze. Kézenfekvő, de ugyanakkor ijesztő is a gondolat. Ez az álom éppen úgy része a valóságnak, mint bármi más. Nem lehet elválasztani tőle.
Aprót bólint, mint aki egy kijelentett szabályra jelzi, hogy érti, hogy elfogadja. Hidegebb lett ettől a szabálytól. Feljebb igazítja vállain a yadanok nomád írásjegyeivel kivarrt vastag pokrócot. Nem emlékszik rá, mikor terítette magára. Nem az övé, bár ismerős. Lehet, hogy már itt volt.
Az, amit Ortas a napról mond, megint csak elgondolkodtatja. Olyan egyszerű dolog, ami sok-sok kérdést válaszol meg egyszerre. Kérdéseket, melyeket más oldalról nézve sosem lehetne megfejteni egészen.*
- Azok vagyunk *ismétli. Ortas ég felé emelt arcát elborítja a sötétség. Csak a szemei tüze ég, mint két távoli, vörös csillag.*
- Csontvető *mondja, s megvárja, míg Ortas ismét rá néz.* - Csontvető vagyok, nem boszorkány.
*Csend van. Csupán a tüzecske pattogását hallani. Se tücsökciripelés, se kuvikok hangja, mely szokás szerint kitölti a pusztai éjeket. Most mintha még a jóscsontok szűkölése is elült volna.*
- Sokkal több vagy, mint a Düh, Ortas *mondja csendesen, míg helyet kotor a tűzben a korábban kivett ágnak. Visszatolja a zöld lángnyelvek közé a fadarabot, csak aztán pillant fel a férfira ismét.* - A Veszteség. *A Düh, a Fájdalom, az Őrület, a Bosszúvágy, a Sötétség.*
- Azért jöttél, hogy felfalj. *Nem kérdezi, és nem reszket félsz a hangjában. Nem ágál a változtathatatlan ellen. Csak futólag suhan át a gondolatain, hogy rég nem evett, alig ivott. Talán sosem ébred fel ebből az álomból. Meg kellene ijednie, de a halál mintha része volna, olyan rég a közelében van. De egyvalami nem változott: élni akar. Nem az a fajta, aki vinnyogva, rimánkodva kapaszkodik az életébe, de biztosan tartja.*
- Jóllaknál velem. Egy időre *bólint.* - De elmúlik. Megegyezhetnénk.
//valahol a sötétben//
*Ortas. Ő az, aki. Mindent tud róla, amit tudnia kell.*
- Igen *mondja egyetértőn. A lángok vetette árnyékokon mereng a tekintete. A nagy igazságok után szokás csendet hagyni. A következő mondatra azonban a férfira szökik a tekintete.
~Álomvilágban... élünk?~
Hát persze. Kézenfekvő, de ugyanakkor ijesztő is a gondolat. Ez az álom éppen úgy része a valóságnak, mint bármi más. Nem lehet elválasztani tőle.
Aprót bólint, mint aki egy kijelentett szabályra jelzi, hogy érti, hogy elfogadja. Hidegebb lett ettől a szabálytól. Feljebb igazítja vállain a yadanok nomád írásjegyeivel kivarrt vastag pokrócot. Nem emlékszik rá, mikor terítette magára. Nem az övé, bár ismerős. Lehet, hogy már itt volt.
Az, amit Ortas a napról mond, megint csak elgondolkodtatja. Olyan egyszerű dolog, ami sok-sok kérdést válaszol meg egyszerre. Kérdéseket, melyeket más oldalról nézve sosem lehetne megfejteni egészen.*
- Azok vagyunk *ismétli. Ortas ég felé emelt arcát elborítja a sötétség. Csak a szemei tüze ég, mint két távoli, vörös csillag.*
- Csontvető *mondja, s megvárja, míg Ortas ismét rá néz.* - Csontvető vagyok, nem boszorkány.
*Csend van. Csupán a tüzecske pattogását hallani. Se tücsökciripelés, se kuvikok hangja, mely szokás szerint kitölti a pusztai éjeket. Most mintha még a jóscsontok szűkölése is elült volna.*
- Sokkal több vagy, mint a Düh, Ortas *mondja csendesen, míg helyet kotor a tűzben a korábban kivett ágnak. Visszatolja a zöld lángnyelvek közé a fadarabot, csak aztán pillant fel a férfira ismét.* - A Veszteség. *A Düh, a Fájdalom, az Őrület, a Bosszúvágy, a Sötétség.*
- Azért jöttél, hogy felfalj. *Nem kérdezi, és nem reszket félsz a hangjában. Nem ágál a változtathatatlan ellen. Csak futólag suhan át a gondolatain, hogy rég nem evett, alig ivott. Talán sosem ébred fel ebből az álomból. Meg kellene ijednie, de a halál mintha része volna, olyan rég a közelében van. De egyvalami nem változott: élni akar. Nem az a fajta, aki vinnyogva, rimánkodva kapaszkodik az életébe, de biztosan tartja.*
- Jóllaknál velem. Egy időre *bólint.* - De elmúlik. Megegyezhetnénk.
2161. hozzászólás ezen a helyszínen: Füves puszta
Üzenet elküldve: 2018-07-28 00:52:39
Üzenet elküldve: 2018-07-28 00:52:39
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Nem sok mindenre büszke, de az újonnan szerzett köpenyre igen. Suhog a bíborvörös talár a magas fűben, valahogy önbizalommal telítve el őt. Még is csak bele kellett avatkoznia az eseményekbe a fogadóban, ez volt a... Helyes.
A szántók dombjai szép lassan rajzolódnak ki a szeme előtt. Eddig ez volt a leggyorsabb keresztülvágás, nem hiába teszi meg a távot sokadjára. És még milyen sokat kell jönnie! Hiába, az adósság az adósság. Bár lenne valaki, aki megteszi a távot helyette! Nem mintha nem szeretne világot látni, de sokadjára látja ugyanazt a világot.
Ahogy a földet bámulja, a végtelen zöldben apró, szürke dologra lesz figyelmes. Egy kő. Egy jó maroknyi méretű.
Lehajol érte és kezében forgatva kezdi vizsgálgatni.
Behunyja a szemét egy pillanatra és újfent megérinti a követ. Tapogatni, formázni kezdi a kezében, miközben felidézi a toronyban tanultakat.*
~Érezni az anyag mögött a lelket, az életet, a halált. A végtelen körforgást és a kiapadhatatlan energiaforrást.~
A varázsló megérint egy maximum vele egyméretű masszív kőtömböt, melynek hatására az a varázsló számára egyszerűen formázhatóvá, átalakíthatóvá válik a következő három körre.
A szántók dombjai szép lassan rajzolódnak ki a szeme előtt. Eddig ez volt a leggyorsabb keresztülvágás, nem hiába teszi meg a távot sokadjára. És még milyen sokat kell jönnie! Hiába, az adósság az adósság. Bár lenne valaki, aki megteszi a távot helyette! Nem mintha nem szeretne világot látni, de sokadjára látja ugyanazt a világot.
Ahogy a földet bámulja, a végtelen zöldben apró, szürke dologra lesz figyelmes. Egy kő. Egy jó maroknyi méretű.
Lehajol érte és kezében forgatva kezdi vizsgálgatni.
Behunyja a szemét egy pillanatra és újfent megérinti a követ. Tapogatni, formázni kezdi a kezében, miközben felidézi a toronyban tanultakat.*
~Érezni az anyag mögött a lelket, az életet, a halált. A végtelen körforgást és a kiapadhatatlan energiaforrást.~
A varázsló megérint egy maximum vele egyméretű masszív kőtömböt, melynek hatására az a varázsló számára egyszerűen formázhatóvá, átalakíthatóvá válik a következő három körre.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2949-2968