//Második szál//
//Csörte//
*Bár látszólag kívülről kiegyensúlyozott és harmóniában állnak érzései gondolataival, belül is ádáz csatát vív, az elf egyetlen szerencséje, hogy Pyctának hívják, Umonnal való kapcsolata hosszú időre nyúlik vissza. Talán életében az egyik olyan személy, akit akarattal soha nem bántana. Amíg Umon saját akaratával bír, bármelyik is legyen az, ez így lesz, míg világ a világ. Azonban harc is folyik, lelkében és elméjében, életének egyes állomásai tűnnek fel, az első ébredés a kikötőben, az első ébredés Vadvédben, majd egyedül a rengetegben. Hosszú idő telt el, s legalább még ennyi van hátra, ha nem több. Tompa puffanás, s erőteljes rezgés a csigolyában, térdkalácsa hangosan koppan, szerencsére a fűtenger közepén, mely némileg tompítja a földdel történő üres ütközés erejét. Szitkozódna, de csak szisszenésre futja, mert azonnal talpra kellene állnia. Tekintete gyorsabb, mint a teste, s gondolatai is, ő már tudja, hogy a jelenlegi helyzetben mit cselekedne, ahogy azt is, Pycta egy árnyalattal gyorsabb. Szemei még nem érik el az elfet, mikor már hasra vágja magát, szinte csupán két csuklóban behajlított kezén tartva magát, míg lábai a levegőben állnak merőlegesen és nyílegyenesen a talajjal. Látja, amint elsuhan felette a láb, s arcára mosoly ül. Sikerült. Erőteljeset markol a talajba, majd lábai is megindulnak, rövid v alakot formázva, miközben a lendület segítségével rúgja fel magát.*
- Szép. *Végig sem mondja, mikor már támad, jobbal indít, féloldalasan, Pycta bal hónalja alá, de valójában ballal kíván ütni, ez csak ijesztés. S leheletnyi pillanattal később jobb ökle indul el, a vezér állcsúcsa felé, miközben lábát stabil alaphelyzetben szilárdítja meg.*