*Fájdalom. Az első gondolat az ébredés első pillanatában. Mintha nem is telt volna el az éjszaka, nemhogy az éjszaka, még egy pillanat sem azóta, hogy az izzás felemésztette volna érzékeit.
Hunyorogva próbál magához térni, a felkelő nap elvakítja. Talán véletlen, hogy kelet felé nézve aludt el? Várva a hajnalt, a reményt... Megérinti combján a bebarnult kötést, de már enyhe nyomásra is érzékeny a seb. ~Fel kéne állni...~ Fut át a fején a gondolat, de ha jobban belegondol, végül is ezzel még várhat.
Pótcselekvésként sóhajt, körbe pillant, felmérve a terepet, nem egészen emlékszik, hogyan hagyta tegnap éjszaka... A villám csapta, kiszáradt fa a helyén van, ahogy körülötte a zörgő bozót is. A tűz kialudt, a nyeregtáska ugyanúgy félredobva a porban. A vacak, összeeszkábált íj is ott fekszik mellette... De mintha valami hiányozna... Homlokát ráncolva tekint körbe alaposabban, immár majdnem teljesen magához tért. Úgy néz ki mégis muszáj lesz mozgásra bírnia testét. Bal oldalára nehezedik és kezeivel kezdi vonszolni felsőtestét. Meglepő módon szinte egyáltalán nem érez fájdalmat a combjában. Amit pedig annyira hiányolt, a csont kés, a tűzifa kupac mellett hever a porban. Elégedetten bólint és azt megillető helyre, az övébe tűzi. Ezen kívül átvonja vállán az íjat, karját pedig a nyeregtáska bőrszíjába fűzi - spórol a felesleges mozdulatokkal.
És most következik az igazi próbatétel - na már nem neki, inkább a lábának. Az éjszakaihoz képest ez már parányi probléma. Tegnap a lelki erejének állított akadályt, most pedig a testének.*
~Ha még a régi önmagam leszek ezek után... Többé nem kell bizonyítanom.~
*Visszakúszik a fához. Hirtelen jó ötletnek tűnt, de most rátekintve horzsolásos tenyerére, már nem gondolja annyira véghezvihetőnek. Végül jobb nem lévén ruhájából szaggat ki szövetcsíkokat és azt erősíti kezére. Így már jobb lesz.
Maga alá húzza bal lábát és megragadja a fehérre száradt fa egyik alacsonyabban lévő ágát és felhúzza magát. Ez már a második, ami meglepően könnyen megy. De a sikeren való felbuzdulás nem tart sokáig. Újra gond telepszik a homlokára, hiszen a kapaszkodva való felálláshoz elég volt igénybe venni bal lábát, de a járáshoz már szüksége lenne mindkettőre. Látva ezt a hatalmas távolságot... Aminek hajdan a szerelmese volt, most a gyilkosává válik. Mégis hogyan...
Az íj erre alkalmatlan. De mégse vonszolhatja át magát kúszva a pusztán... Gondolataiba elmerülve nekidől a fatörzsnek. Az idő telik, percek, órák... A nap járásából tudja. Talán itt a vég. Önerejéből most biztosan nem él túl. Ha tudna járni, más lenne minden. De így...
A nap már túlnan jár a delelőn. A nő újra a fa tövében gubbaszt. Nem sokára már az oldalán fekszik. Népének köreiben a dicső halál vadászat közben ér. Végülis, ha nem vesszük szigorúan, ez is annak számít. Többé kevésbé nyugodt lélekkel hunyja le a szemét. És abban a pillanatban valami történik. Anélkül hogy felnézne, ráncolja homlokát. Hallott már meséket, de hogy ilyen hirtelen és mindenféle érzés nélkül éri az embert a halál? Na de emberi hangok? Szekér nyikorgása, szamárbőgés... Mintha tűz gyulladt volna alatta, úgy ül fel és kutatja a hang forrását. Meg is pillantja szinte azonnal, egy kisebb karaván egy-két fegyveressel kísérve. De nem kiált rögtön. Ő a puszták népének szülötte. Ha jön a halál, ő meleg szívvel fogadja. Tehát csöndben ül és nézi, ahogy elhalad a csoport. De amint távolodni kezdenek elszorul a szíve és ösztönösen kiált feléjük.* -Segíts! *Elég egyszer, hangjának semmi nem áll útjába. Az emberek felkapják a fejüket. Az egyik int, megállnak, majd egy fegyveres indul el felé. Hát ennyit a lelkierőről...*