*A nap már lemenőben van, mikor a kis páros eléri az öreg, romos malmot, mely egykor remekül működhetett. Talán villámcsapás áldozata lehetett, vagy banditák tették tönkre, esetleg az idő kezdte ki... Nem lehet tudni, ám egy a biztos, hogy a mai éjjelre remek szállást nyújt a kicsiny kutyának s Mordachnak, hiszen egy részébe be tudnak húzódni. Bár nagy valószínűséggel hideg lesz az éjjel, így talán mozgásban kéne maradniuk, viszont az eb egyelőre eléggé rosszul van.*
- Hova megyünk most, bácsi? *néz fel fáradtan az állat a Vörös kezeiből*
- Estére megyünk keresni szállást, hogy ne a nyílt szántóföldön kelljen éjszakáznunk. Biztonságosabb, ha nem látnak minket azok, akik erre haladnak, nem igaz? *mosolyog rá* No meg a lábad is rendbe kell tenni, amit ott fogok megcsinálni. *bólint határozottan*
- De miért segítesz nekem?
*Ezen Mordach is elgondolkozik. Nem igazán rajong az állatokért, sosem volt egy nagy állatbarát, ám most valahogy mégis más. Mintha sokkal közelebbinek érezné magához a természet ezen oldalát. Eddig csak négylábúnak, szárnyasnak, büdös bogárnak gondolta őket, melyek felett messze felülemelkedik az ember. Ám így, hogy képes meghallani a hangjukat, a gondolataikat... Tudja, hogy nekik is vannak érzéseik, ők is félnek, ők is szeretnek, s ők is dühösek. Még mindig olyan ez az egész, mint egy álom, ám a hozzájuk fűződő viszonya nagyon úgy látszik, hogy átalakulóban van.*
- Mert ha összehozott minket a Sors, akkor annak minden bizonnyal oka is volt. S ha nem segítek neked, akkor sosem fogunk a végére járni, nem igaz?
*Eléggé diplomatikus válasz, szerencsétlen kiskutya a felét sem érti, ám figyelme úgyis hamarosan elterelődik, hiszen megérkeznek a malomhoz. Nincs olyan vészesen rossz állapotban, így a Vörös le is helyezi az ebet nem messze a fűbe, majd először ő megy be körülnézni. Régóta itt állhat, s minden bizonnyal tovább már nem fog omolni, így megfelelő. Be is viszi az állatot, majd egy fadarab, némi kötél, s ingének egy kis szeletéből sinba rakja az eltört kis lábat. Sokat nem kell vele vesződnie, mert kicsiny végtagról van szó, ami remélhetőleg hamar beforr majd.*
- Így ni. Nem olyan vészes a törés, így remélhetőleg pár nap múlva már tudsz botorkálni. Addig is sokat kell pihenned. *ekkor kissé szomorkás pillantással emeli fel a fejét az állat*
- Köszönöm, de... Most mi lesz? *kérdi bizonytalanul*
- Hogy-hogy mi lesz? Jössz velem!
*Vigyorodik el, mire a kutya nagyot sóhajt, s boldogan csóválni kezdi farkát. Ekkor hallatszik fel gyomrának korgása, mire a férfi össze is szed pár gallyat, ágat, elejt egy pockot, s nagyjából egy óra leforgása után már halkan ropog a tűz a sötétben. Az ételt megfelezik, s utána hamar el is alszanak. Reggel az első napsugarakkal kelnek, Mordach kezébe veszi az ebet, s már indulnak is a pusztára, hogy elérjék majd a pihenőt. Kulacsát minden egyes alkalommal megtölti, illetve számtalanszor vadászik, ha tud, akkor halászik, illetve minden egyes kis gombát, zöldséget, növényt összegyűjt, melyből remek ételt rittyent. Pontosabban bemeséli magának, hogy remek, hiszen azért egy vaddisznópörköltnél nem jobb egy nyamvadt gaz! Bár a kutya nem éppen rajong a zöldségért, a Vörös addig sosem hagyja békén, amíg nem eszik rendesen, ami egy kis noszogatással szerencsére meg is történik. Az utazásuk során a fájdalom szinte teljesen eltűnik a kicsi lábából, s néha még arra is képes, hogy pár percet egyedül sétáljon. Mordach pedig már teljesen megszokta, hogy karjai közt van egy utasa is...
Sok időbe telik, míg elérik a pihenőt, ám pár nap leforgása után végre megpillanthatják a távolban.*
- Na végre, már azt hittem, sosem érünk ide! Ott majd végre ehetünk rendesen, illetve egy gyógyítóval is megnézetjük a lábad, hátha ajánl valami gyógyitalt, vagy kenőcsöt. *áll meg egy pillanatra, majd kicsit felgyorsítva lépteit megindul a karaván felé*