*~Vakmerő egy asszony.~
Magában még zsörtölődik egy kicsit a lány önfejűségén, miképp nem jön vele, de mit lehet tenni? Ez itt nem a Nagy Hegység, hogy csak úgy felkapja a vállára a lányt, aztán úgy elbicegjen vele akármeddig. Mindazonáltal nagy eséllyel el sem bírná, nézve a jelenlegi állapotát. Attól eltekintve, hogy akaratlanul is segített rajta, nem tudta túlontúl kihozni a szenvedésből Rodimot, de legalább az életveszélyen túl van. Díjazta volna, ha vele tart, hiszen az a majdnem elcsattanó csók valaminek a kezdetét jelentette. Igaz, szokatlan volt a lány füle, de nagy baja biztos nincs. Lehet, hogy a lentiek közt akadnak ilyenek. Amilyen sok furcsa dolgot látott már, elképzelhető akármi. Orkokat látott már, azok gyakran zargatták a törzset, amíg nem állítottak csatabárdot a fejükbe, meg gyermekkorában a földrengések után sötét bőrű népségek másztak ki a barlangokból, és futottak, merre láttak. Ha már itt tartunk... Azoknak a szerzeteknek is hasonlóképp hegyes volt a fülük. Na meg a törpék, meg óriások. Ők régi jó barátok, a Mjölnnar fiak közül is akadt egy-egy. Rodim az emberek közt óriásnak számít, az óriások közt pedig törpének. De azért mindkét klikkben megállta valahogy a helyét.
Fél napi vándorlás után, mikor a nap már lemenőben van, mintegy áldásként, előtűnik előtte egy hosszú vályoglak, egy parasztház, harsány tehenekkel, szilaj lovakkal. no meg az elengedhetetlen aranyos kis röfögő malacokkal. Nincs már más hátra, csak aranyosan bekéredzkedni, megmutatni a sok-sok csúnya sebét, és a gazdasszonynak hátha megesik rajta a szíve, és marasztalja pár napra.
A szerencse kegyeltje ez a férfi. Minden úgy történik, ahogy az meg van írva. Sebeit ellátják, kisebb munkákért cserébe pedig napi háromszor ehet, többnyire ízletes zsíros malacot, de az utolsó napokban terítékre kerül marhahús is. Ő pedig erősödik, s erősödik, miközben visszanyeri régi testsúlyát, és habár izomereje még nem a régi, kis gyakorlással az is visszatérhet.
A távozása napján, a harmadik hata végén már családtagként menesztik el, normális ruházatban, egy jókora medve prémjébe bugyolálva, egy erős lóval feneke alatt.
Megfogadta, hogy megjegyzi eme helyet, és ha elég erős lesz visszatér ide, hogy akármivel, de meghálálja azt a sok dolgot, amit e család tett vele. Ez az eset világította rá arra, hogy a Lenti Vidéken nem csak szívtelen, gonosz emberek élnek, halnem elvétve találni itt azért olyanokat is, akik nem restek segíteni a bajbajutottakon.
Prémes csizmájával a ló oldalába rúg -persze szelíden-, majd egy utolsó pillantást vet a házra, és ellovagol ismeretlen földek irányába.*