*Farkasföld lángokban.
Az őszi szellő keletre szállítja a pernyét, a füstöt, az elhullottak hamvait, a hősi halált haló bátor fiak utolsó földi értékét, hogy hírül adja a távoli népeknek, az égen feltűnő istenek és démonok számára; ma pirkadatkor a halál aratott a pusztaság távoli szegletében.
A holtak ide is elértek, még két hata. Akkor még csak szellemeket, meg elvétve egy-két élőhalottat láttak a környező földeken, aztán egy hatja már, hogy elindult az igazi háború. Valami erősebb démon egy horda halottal ostrom alá vette a palánkvárat, igyekezett kiirtani minden élőt, ami jelen volt ott; kiéheztették őket, démoni hárpiákkal szálltak be, és nem látszottak fogyni.
Tegnap éjjel pedig a védelem végleg megtört. Whyrwad, a végvár néhai alkapitánya és még néhány másik védőnek sikerült menekülnie a pokolból, de az újraegyesülést megakadályozták a démonok, így a kétszáz-kétszázötven fős sereg morzsájából, abból a tíz-húsz túlélőből mindenki egyes egyedül rója a pusztát, és ki tudja, ki maradt azóta is életben?
Így maradt magára a néhai alkapitány, a néhai lovag, aki pirkadattól alkonyatig lovagol, megsebezve, legyengülve, fáradtan, félve. Még innen, mérföldekről is látja a füstöt, igaz, a várat már nem. Látja a felhőből kerekedő hatalmas árnyat, az arcot, aki egyszerre beszél mindenkinek, látja a lángba borult égboltot, látja, ahogy Sa'argathot bevégeztetik, ahogy egy új, tiszta erő felveszi a harcot az új, gonosz erővel, érzi, a lelke beledobban a világ minden egyes mozzanatába, mert érzi; ha az új, ismeretlen, de tiszta erő elveszik, a világ is elveszik. A ló riadtan, de szakadatlan viszi lovasát délnyugatnak, a lovas, a néhai alkapitány viszont csak meredten bámul az égboltra, közben szurkolva a jónak eme hatalmas csatában. Rengeteg háborút megélt már, de ilyen gigászi harcot nem ismert még a történelem során, pedig ezt csak két fél vívja.
~ Gyerünk. ~*