*A szántóföldek után e területre vonatkozó negatív érzései csak erősödnek. A táj kietlensége taszítja, nem beszélve arról, hogy el sem tudja képzelni miféle fenevadak lapulhatnak a magas fűfélék között. Nem egy szálfatermet, de nincs hozzászokva, hogy nyakáig érő fűben gyalogol. Mit gyalogol, kezével vágja az utat. Szerencséjére egy néhány napos csapásra lel, melyet vélhetően egy hátason lovagló vágott. Sietős lehetett az útja, mert a kitaposott ösvény alján messzire esnek egymástól és mélyek a hátas nyomai. Természetesen ez nem nyomolvasási képességeiből voltak kikövetkeztethetők, inkább a fű állapotából, mert a természetet azt kiválóan ismeri. *~ Egy dologban már biztos vagyok, rengeteget tanulhattam a körülötte lévő dolgokról valaha, valakitől. ~* Ez a gondolat némiképp megnyugtatja, magabiztossá teszi és bár folyton fürkésző tekintete nem lankad, bizonytalansága eltűnőben. Ahogy magabiztosságában, úgy kitartásában és erejében is biztos. A hosszú menetelés közben próbaképp ökleivel suhint a levegőbe, s meglepődve nyitja szét jobb öklét, mikor röptében ragad meg egy gyorsan cikázó repülő élőlényt. Aztán persze óvatosan el is engedi, nem célja egyetlen természetes élet kioltása sem. Elégedetten állapítja meg, hogy van némi pofonosztó jártassága, mellyel elboldogulhat egy kisebb talponállóban is. Azért persze nem húzta ki magát büszkeségében, egyrészt mert nem volt kinek, másrészt, mert érzései továbbra is óvatosságra intették. A néhány napos ösvény végéhez közeledett lassan. A messzi távolban egy torony magaslik, de célja nem annak megmászása. Most már társaságra vágyik és nem is akármilyenre. Olyanok közé vágyik, akik felvilágosíthatják arról ki is ő, ne adja ég, még nevén is szólítják, mire ő megnyugodhat. Egy pillanatnyi pihenést követően újra felkerekedik, hogy önmagát megismerhesse végre, s bár a város nevét nem tudja ösztönösen arra vezet lépte.*