Szerintem már jóformán senki sem tudja, ki lakott itt *feleli.* Ha a kastély kerül szóba, csak kísértetekről, szörnyekről és átkokról beszélnek, senkit nem érdekel, kié volt. Hű, micsoda rusnya felszíniek, biztos az unokatestvéreikkel házasodtak *jegyzi meg, miután közelebbről is megszemlél egyet a megmaradt portrék közül. A kép egy nagyon kövér, nagyon ostoba tekintetű főurat ábrázol, aki ráadásul kancsal is.*
Úgy tűnik, nem sok választásom maradt *mosolyodik el, amikor rá kerül a sor. A balra lévő ajtóhoz lép, és gondolkodás nélkül benyit rajta. Kicsit nehezen nyílik, hiszen jó régen nem nyitogatta senki, és a szoba fapadlója kicsit felpúposodott a betört ablakokon beszökő nedvességtől. A berendezés, azon kívül, hogy abba is beleette magát a pára, és vastag porréteg borítja, egészen jó állapotban van. Az ajtótól balra szekrények sorakoznak, jobbra nagy baldachinos ágy terpeszkedik rongyos, fakult függönnyel, szemben pedig az ablak egyik oldalán csinos, de nem túldíszített fésülködőasztal, a másikon kandalló. Az ajtótól közvetlenül jobbra lévő sarokban nagy tükör lóg a falon, Caram tetőtől talpig látja magát benne, ahogy beljebb megy.
Kíváncsi, maradt-e valami személyesebb is az egykori lakó után, így a fésülködőasztalhoz lép, és kihúzza a legfelső fiókot.*
Nem elköltöztek *mondja, a tartalmát szemlélve.* Kihaltak, vagy kiirtották őket.
*A fiókba nyúl, és kiemel egy párat a benne heverő nyirkos levelek közül, ezzel igyekezvén igazolni következtetését.*