//Sa'argathot ébredése//
*A pusztításról folyó elméleti vita más síkra helyeződik - átvitt- és szó szerinti értelemben is -, amikor Argath újra kikerülve társai és szövetségesei támadását, újabb teleportációt hajt végre. S ezúttal újabb utitársat is visz magával a kolosszus személyében.
Vicsorogva fogadja a nem várt ölelést, majd a következő pillanatban már kitágult pupillával mered a kárpiton túli világba, ahova a Fekete Lovas rántotta magával. Szétvetett tagokkal fekszik a földön, magatehetetlenül és mozdulni képtelenül bámulja, ahogy körülötte megsokasodnak az árnyak. A mellkasának rácsai közt lakozó havasi oroszlán vicsorogva húzódik bordaketrecének sarkába az árnyak elől, támadna, de túlvilági hatalom vet béklyót tagjaira.
Hazudna, ha azt mondaná nem keríti hatalmába a rettegés, a félelem vasmarokkal tartja markában hevesen dobogó szívét, de nem az árnyaktól fél, pallosát lengetve rontana rájuk, de nem tudja még csak megemelni sem a karját. Fél, hogy így kell meghalnia, magatehetetlenül, mozdulatlanul. Eget-földet rengető üvöltés szakad ki a torkából, ordítva rázná le magáról a láncokat, amikor a halandó lélkén átcsapnak az árnyak hullámai, magukkal ragadva, megmérgezve és az eszméletlenségbe taszítva az emberóriás elméjét, oda, ahol nem létezik kín, szenvedés vagy tudat.
A következő eseményekről sincs tudomása, mint egy üres páncél, vágódik át a síkok közötti résen és acélcsörgéssel ér talajt a másik oldalon, a halandók világában. Nem érez fájdalmat, pedig teste összetört, a vállából patakzik a vér. Látszólag élettelenül terül el a földön, ott ahol korábban Argath-tal eltűntek.
Nem érzi, ahogy testvére, Khan a kimenekítési pont felé kezdi el vonszolni, nem hallja a káromló szavakat sem. Tudata még a homályban van, az árnyékok közt.*
A hozzászólás írója (Gabrien Chor'Un) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.04.09 23:46:08