*Észre sem vette, hogy amíg az őzet üldözte, egészen az ingoványos területekig elcsalta. A levegőben már érződik a mocsár szúrós szaga, a növények is mások és a talaj kezd vizenyőssé válni. A hegyesfülű fintorogva húzza ki az őz oldalából a tőrt és törli a fűbe, miközben körbekémlel, remélve, hogy semmiféle más ragadozót nem vert fel a vadászattal.
Gyakorlott kézzel és gyorsan dolgozik, nem szeretne túl sok időt tölteni a mocsár és az erdő szélén, főleg nem egy frissen kivéreztetett őzzel. A belsőségek közül csak a szívet és a májat kívánja magával vinni, a többit meghagyja a dögevőknek. Van errefelé elég vadállat, ami pillanatok alatt eltakarítja a maradékot. A húsból csak két combra tart igényt, azokat megnyúzza és megtisztítja, amennyire tudja, hogy aztán egy-egy méretes lapulevélbe csomagolja azokat. Amikor végzett, lemossa magáról a vért, már amennyire ez lehetséges, majd pár száz méterrel elvándorol vissza az erdő felé, de a sűrűt még nem közelíti meg.
Egy megfelelő fa mellett letáborozik, hogy azonnal nekikezdjen tüzet gyújtani. Nem megy könnyen, talán egy órájába is telik, mire sikerül lángot csiholnia, de azután elégedetten forgatja a nyársakra tűzött szívet és májat. A tűz fölött pedig egy ágról lelógatva füstölődik a két comb is. A füst tartósítja és talán a hús szagát is elrejti. Elmélázva gondol egy jó tömbnyi sóra, amivel a májat és a szívet ízesíthetné, de most nincs nála egy csipetnyi sem, úgyhogy marad az ízesítetlen étel. De legalább lesz újra ereje és pár napra az étel kérdése is meg van oldva. Ha visszatér az erdőbe, keres egy patakot, hogy a tömlőjét megtölthesse. A kulacsában lötyögő pálinkát pedig az étkezés végén kivégzi, szomorúan gondolva arra, mikor lesz alkalma újra megtölteni.
Az evés után elgondolkodva bámul bele a tűzbe, kezei ügyében tartva az íjat és a tegez nyílvesszőt. Talán lesz pár órája nyugalomban, aztán az éjszakát majd az erdőben akarja tölteni. Ott még mindig jobb, mint emellett a büdös mocsár mellett.*