Külső területek - Ingoványos vidék
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 76 (1501. - 1520. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1520. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-01-03 17:20:15
Üzenet elküldve: 2021-01-03 17:20:15
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*A gunyoros mosoly után nem nagyon számít már válaszra, így enyhén meglepetten pillant újból a szürke bőrűre, amikor az mégis csak elárul magáról egy aprócska részletet. Persze olyat, amivel a lány még akkor sem tudna mit kezdeni, ha akarna. Azonban jelenleg egészen könnyedén ki tud békülni a gondolattal, hogy hanyagolják a felesleges beszédet. Éhes, kimerült, s hiába ül már-már túlságosan is közel a tűzhöz, tagjait még mindig jegesnek érzi.
A következő megállapításra fáradtan (vagy talán inkább fásultan?) mosolyodik el, tekintete pedig újból elvész a lángok között. Most rajta a sor, hogy néhány hosszúra nyúló pillanat erejéig késlekedjen a válasszal.*
- Néha igen messzire szólít a kényszer...*Halkan formálja a szavakat, mintha inkább magának szánná őket, de az éjszaka csendjében bizonyosan eljutnak Warghoz is. Aztán, mint aki mély álomból ébred, hirtelenjében észbe kap, s valami egészen másról kezd beszélni, de zöld szemeiből még sokáig nem tűnik el a furcsa, egészen oda nem illő komorság.*
- Azokkal mihez kezdesz? *Bök fejével a nyúllábak felé, melyek még mindig érintetlenül várakoznak a kövek között. Az ork munkáját elnézve kétli, hogy azokat csak úgy hagyná kárba veszni. Nem mintha túlságosan érdekelné a sorsuk, de erős késztetést érez rá, hogy témát váltson, ha már fáradtságában sikerült ilyen szépen elszólnia magát. Persze bőven meglehet, hogy csak ő gondolja túl a dolgot, a sárga szemű pedig ugyanolyan könnyedén engedi majd el füle mellett korábbi megjegyzését, mint ahogy esetlen kis ajánlatával tette, de az ördög sosem alszik.
Valamivel később a lábai mellé fektetett nyeregtáskában kezd kotorászni; egy kisebb batyuból előkerül némi tisztított holdsajt, két alma és pár szem sziklák keménységével vetekedő pogácsa is. Az egyik almához rögtön hozzálát, mivel az egész napos éhezést már kezdi nagyon rosszul viselni, a többit pedig hangosan ropogtatva kínálja fel a másiknak, egy félreérthetetlen kézmozdulat kíséretében. Nem sok, de legalább valamit ő is felajánlhat az eddig igencsak önzetlennek tűnő orknak.*
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*A gunyoros mosoly után nem nagyon számít már válaszra, így enyhén meglepetten pillant újból a szürke bőrűre, amikor az mégis csak elárul magáról egy aprócska részletet. Persze olyat, amivel a lány még akkor sem tudna mit kezdeni, ha akarna. Azonban jelenleg egészen könnyedén ki tud békülni a gondolattal, hogy hanyagolják a felesleges beszédet. Éhes, kimerült, s hiába ül már-már túlságosan is közel a tűzhöz, tagjait még mindig jegesnek érzi.
A következő megállapításra fáradtan (vagy talán inkább fásultan?) mosolyodik el, tekintete pedig újból elvész a lángok között. Most rajta a sor, hogy néhány hosszúra nyúló pillanat erejéig késlekedjen a válasszal.*
- Néha igen messzire szólít a kényszer...*Halkan formálja a szavakat, mintha inkább magának szánná őket, de az éjszaka csendjében bizonyosan eljutnak Warghoz is. Aztán, mint aki mély álomból ébred, hirtelenjében észbe kap, s valami egészen másról kezd beszélni, de zöld szemeiből még sokáig nem tűnik el a furcsa, egészen oda nem illő komorság.*
- Azokkal mihez kezdesz? *Bök fejével a nyúllábak felé, melyek még mindig érintetlenül várakoznak a kövek között. Az ork munkáját elnézve kétli, hogy azokat csak úgy hagyná kárba veszni. Nem mintha túlságosan érdekelné a sorsuk, de erős késztetést érez rá, hogy témát váltson, ha már fáradtságában sikerült ilyen szépen elszólnia magát. Persze bőven meglehet, hogy csak ő gondolja túl a dolgot, a sárga szemű pedig ugyanolyan könnyedén engedi majd el füle mellett korábbi megjegyzését, mint ahogy esetlen kis ajánlatával tette, de az ördög sosem alszik.
Valamivel később a lábai mellé fektetett nyeregtáskában kezd kotorászni; egy kisebb batyuból előkerül némi tisztított holdsajt, két alma és pár szem sziklák keménységével vetekedő pogácsa is. Az egyik almához rögtön hozzálát, mivel az egész napos éhezést már kezdi nagyon rosszul viselni, a többit pedig hangosan ropogtatva kínálja fel a másiknak, egy félreérthetetlen kézmozdulat kíséretében. Nem sok, de legalább valamit ő is felajánlhat az eddig igencsak önzetlennek tűnő orknak.*
1519. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-01-03 14:22:50
Üzenet elküldve: 2021-01-03 14:22:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Magában valami halk, egyszerű, torokhangú dallamot dúdolva hegyez ki három nyársat, monoton, komótos mozdulatokkal simítva kését az öles botok végeire: kettő közt csak annyi szünetet tart, míg egy, a tábortűzből felcsippentett darab parázzsal ismét izzásba hozza pipáját. Aztán a hegyes ágakat félrerakva felkel, és a partfal mellől két, egyenként is tekintélyes méretű sziklát ragadva bal- és jobb mancsába, felállítja azokat a tűz két oldalán, az egyiket épp a tenyerét melengető lány mellett helyezve el. A kérdésre aztán lassan fordul felé, szemöldökét kissé megemelve, arcán féloldalt gunyoros mosollyal, mint akinek végképp semmi indíttatása nincs üres udvariaskodásokba belemenni. Vissza is cammog szépen, szótlanul a tábortűz másik oldalára, ahol nekilát külön-külön a hegyezett ágakra húzni a két nyulat.*
- Északi. *Mordul aztán egykedvűen, még eligazítva a boton az egyik állatot, mielőtt társát is kezelésbe veszi.*
- Te is messze kerültél a wegtoreni uraidtól, pedig nem tűnsz vándor szerzetnek.
*A harmadik nyársra a rézedényből előkotort májakat és veséket fűzi föl, takaros kis sorban, hogy a tűz fölé, az imént kihelyezek sziklákra támassza végül őket a már ott nyújtózó nyuszik mellé. Eztán maga elé húzza a belsőséges tálat, és az eddig félrehajtott nyúlprémeket ölébe véve kis késével gondosan nekilát belső oldalukról a többi hulladék közé kaparni a még rajtuk megtapadt kevéske maradék húst, zsírt, miegyebet, ami a bőrök kikészítéséhez később csak útban lenne; ritkán pillant csak föl a kezét-lábát melengető félvérre.*
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Magában valami halk, egyszerű, torokhangú dallamot dúdolva hegyez ki három nyársat, monoton, komótos mozdulatokkal simítva kését az öles botok végeire: kettő közt csak annyi szünetet tart, míg egy, a tábortűzből felcsippentett darab parázzsal ismét izzásba hozza pipáját. Aztán a hegyes ágakat félrerakva felkel, és a partfal mellől két, egyenként is tekintélyes méretű sziklát ragadva bal- és jobb mancsába, felállítja azokat a tűz két oldalán, az egyiket épp a tenyerét melengető lány mellett helyezve el. A kérdésre aztán lassan fordul felé, szemöldökét kissé megemelve, arcán féloldalt gunyoros mosollyal, mint akinek végképp semmi indíttatása nincs üres udvariaskodásokba belemenni. Vissza is cammog szépen, szótlanul a tábortűz másik oldalára, ahol nekilát külön-külön a hegyezett ágakra húzni a két nyulat.*
- Északi. *Mordul aztán egykedvűen, még eligazítva a boton az egyik állatot, mielőtt társát is kezelésbe veszi.*
- Te is messze kerültél a wegtoreni uraidtól, pedig nem tűnsz vándor szerzetnek.
*A harmadik nyársra a rézedényből előkotort májakat és veséket fűzi föl, takaros kis sorban, hogy a tűz fölé, az imént kihelyezek sziklákra támassza végül őket a már ott nyújtózó nyuszik mellé. Eztán maga elé húzza a belsőséges tálat, és az eddig félrehajtott nyúlprémeket ölébe véve kis késével gondosan nekilát belső oldalukról a többi hulladék közé kaparni a még rajtuk megtapadt kevéske maradék húst, zsírt, miegyebet, ami a bőrök kikészítéséhez később csak útban lenne; ritkán pillant csak föl a kezét-lábát melengető félvérre.*
1518. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-01-02 21:44:42
Üzenet elküldve: 2021-01-02 21:44:42
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Kezdi úgy érezni, hogy merészsége ezúttal megtérülni látszik. Tulajdonképp azon kívül nem is kellett sok, s lám, pattogó tűz várja egy dió illatú füstöt eregető ork szakáccsal, aki olybá tűnik, ért a dolgához. Neki legalábbis se tapasztalata, se gusztusa nem lenne a nyulak előkészítéséhez. Egyébként sem tartoznak kedvenc csemegéi közé a hosszúfülűek, de már túlságosan rég evett ahhoz húst, hogy ez bármitől is visszatartsa. Persze azért igyekszik nem elbízni magát, hisz a szürke bőrű még tartogathat meglepetéseket bőven, de ilyen fogadtatás mellett kifejezetten nehéz dolga van.
Az újbóli, zavarba ejtően közeli megmérettetést is rezzenéstelen arccal, enyhén felszegett állal - hisz csak így pillanthat a kénsárga szemekbe - és telt ajkainak sarkában megbúvó, cinkos mosollyal fogadja. Még akkor is, ha azt a farkas-mosolyt elnézve azért átfut agyán néhány kellemetlenebb gondolat "házigazdájának" természetét illetően. Hallott már korábban emberevő okokról, s ha csak mese volt is, a legtöbb ilyen történetnek azért akad némi igazságtartalma, ezt pedig nem árt észben tartania.
A hívogató szavakra újból szélesedik mosolya, neki is lát, hogy leszerszámozza idegesen toporgó lovát. Közben persze végig halkan beszél hozzá, simogatja, próbálja nyugtatni, a nyeregtáskából még egy alma is előkerül számára.
Egy szűk fertályóra is beletelik, mire mindentől megszabadítja, s talán kicsit old az egész állatot átjáró feszültségen. Édes persze ezután sem a tűz felé indul, hanem pontosan az ellenkező irányba, de azért nem kóricál túl messze gazdájától.
Miután a lószerszámokat a sziklás part egy esővédettnek tűnő zugába rejtette, végre Avysa is a tűz felé veszi lépteit, kezében a láthatóan súlyos nyeregtáskával, ami tulajdonképp összes ingóságát tartalmazza. Egy nagyobb kőre ül le, a lángokhoz jóval közelebb, mint a nyársakkal foglalatoskodó orkhoz. A táskát lábaihoz fekteti, majd a tűz felé nyújtja kezeit, hogy jéghideg ujjai kissé felmelegedhessenek. Vet egy pillantást a takaros kis halomba gyűjtött nyúllábakra, a rézüst tartalmára is, de végül a szürke bőrűn köt ki a tekintete.*
- Warg... *Ízlelgeti a nevet, miközben tulajdonosát fürkészi.* - Na és mi szél hozott ide, a senki földjére? *Teszi fel a két vándor találkozásakor szinte elmaradhatatlan kérdést. Ugyan nem biztos benne, hogy választ is fog kapni, de egy próbát megér.*
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Kezdi úgy érezni, hogy merészsége ezúttal megtérülni látszik. Tulajdonképp azon kívül nem is kellett sok, s lám, pattogó tűz várja egy dió illatú füstöt eregető ork szakáccsal, aki olybá tűnik, ért a dolgához. Neki legalábbis se tapasztalata, se gusztusa nem lenne a nyulak előkészítéséhez. Egyébként sem tartoznak kedvenc csemegéi közé a hosszúfülűek, de már túlságosan rég evett ahhoz húst, hogy ez bármitől is visszatartsa. Persze azért igyekszik nem elbízni magát, hisz a szürke bőrű még tartogathat meglepetéseket bőven, de ilyen fogadtatás mellett kifejezetten nehéz dolga van.
Az újbóli, zavarba ejtően közeli megmérettetést is rezzenéstelen arccal, enyhén felszegett állal - hisz csak így pillanthat a kénsárga szemekbe - és telt ajkainak sarkában megbúvó, cinkos mosollyal fogadja. Még akkor is, ha azt a farkas-mosolyt elnézve azért átfut agyán néhány kellemetlenebb gondolat "házigazdájának" természetét illetően. Hallott már korábban emberevő okokról, s ha csak mese volt is, a legtöbb ilyen történetnek azért akad némi igazságtartalma, ezt pedig nem árt észben tartania.
A hívogató szavakra újból szélesedik mosolya, neki is lát, hogy leszerszámozza idegesen toporgó lovát. Közben persze végig halkan beszél hozzá, simogatja, próbálja nyugtatni, a nyeregtáskából még egy alma is előkerül számára.
Egy szűk fertályóra is beletelik, mire mindentől megszabadítja, s talán kicsit old az egész állatot átjáró feszültségen. Édes persze ezután sem a tűz felé indul, hanem pontosan az ellenkező irányba, de azért nem kóricál túl messze gazdájától.
Miután a lószerszámokat a sziklás part egy esővédettnek tűnő zugába rejtette, végre Avysa is a tűz felé veszi lépteit, kezében a láthatóan súlyos nyeregtáskával, ami tulajdonképp összes ingóságát tartalmazza. Egy nagyobb kőre ül le, a lángokhoz jóval közelebb, mint a nyársakkal foglalatoskodó orkhoz. A táskát lábaihoz fekteti, majd a tűz felé nyújtja kezeit, hogy jéghideg ujjai kissé felmelegedhessenek. Vet egy pillantást a takaros kis halomba gyűjtött nyúllábakra, a rézüst tartalmára is, de végül a szürke bőrűn köt ki a tekintete.*
- Warg... *Ízlelgeti a nevet, miközben tulajdonosát fürkészi.* - Na és mi szél hozott ide, a senki földjére? *Teszi fel a két vándor találkozásakor szinte elmaradhatatlan kérdést. Ugyan nem biztos benne, hogy választ is fog kapni, de egy próbát megér.*
1517. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-01-02 13:14:39
Üzenet elküldve: 2021-01-02 13:14:39
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Ahogy lépésről lépésre közelít a lányhoz, szemei veszedelmes, kihívó tűzzel ostromolják-szítják-delejezik a sápadt félvér tekintetében lobbanó smaragdos lángocskákat, éhesen követve azok színe-változását, és a halovány, szeplős-fitos arcocskára kiülő érzelmek játékát. Hisz az elnyújtott, kényesebb lelkek számára tán brutálisnak vagy kegyetlennek is betudható gesztussal, ami a nyúl amúgy természetes és szükségszerű nyúzását illeti, célja épp az, hogy a talán kényes vagy ijedős (az ő vackára legalábbis semmiképp nem méltó) partnert a lehető leghamarabb visszatántorítsa... Ám az Avysa pillantásában tükröződő elragadtatás határozottan tetszik neki.*
- Helyes. *-mordul aztán halkan, puhán, mikor a zöld szemek riadt pillantása megtalálja az ő, lépésnyi közelről jó másfél-két fejjel a lány fölé magasodó, sárgán izzó tekintetét. Száján elégedett farkas-mosoly bomlik, ahogy közvetlen közelről ismét végigméri a vörös loboncú jövevényt, az ujjai közt lengetett erszényt tökéletesen figyelmen kívül hagyva, csupán egy apró szájmozdulattal lefújva egy felső ajkára ragadt finom csomónyi nyúlpihét.*
- Gyere, melegedj meg... a lovadat viszont jobb, ha még itt leszereled, mert nem leszünk jóban.
*Pillantása nem, csupán szemöldöke int a gazdája mögé idegesen húzódó deres felé, majd sarkon fordulva indul is vissza a tűz felé.*
- Warg vagyok. *-felel még a kérdésre félvállról, majd míg a táborhoz sétál, a lekabátlanított nyúl lábai végéről, tappancsait egyenként szájához emelve leroppantja maradék bocskorait is; a négy, babonásabb lelkek által szerencsehozónak hitt szőrös kis csonkot a kövek közé gyűjtve későbbre. Mire Avysa csatlakozik hozzá, a másik tapsit is szépen levetkőzteti és kizsigereli, a beleket egy zsákjából előrángatott, nagyjából emberfejnyi rézüstbe gyűjtve, majd nekilát, hogy mancsaiban szinte komikusan aprónak tetsző, vaskos, hosszú, görbe élű kis késével (melyet szemre mintha egy elnyűtt lópatkóból kalapált volna ki egy élelmes kovács) nyársakat faragjon a tüzelő két, alkalmasnak tűnő ágából.*
A hozzászólás írója (Ördögvigyor Warg) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.01.02 13:27:35
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Ahogy lépésről lépésre közelít a lányhoz, szemei veszedelmes, kihívó tűzzel ostromolják-szítják-delejezik a sápadt félvér tekintetében lobbanó smaragdos lángocskákat, éhesen követve azok színe-változását, és a halovány, szeplős-fitos arcocskára kiülő érzelmek játékát. Hisz az elnyújtott, kényesebb lelkek számára tán brutálisnak vagy kegyetlennek is betudható gesztussal, ami a nyúl amúgy természetes és szükségszerű nyúzását illeti, célja épp az, hogy a talán kényes vagy ijedős (az ő vackára legalábbis semmiképp nem méltó) partnert a lehető leghamarabb visszatántorítsa... Ám az Avysa pillantásában tükröződő elragadtatás határozottan tetszik neki.*
- Helyes. *-mordul aztán halkan, puhán, mikor a zöld szemek riadt pillantása megtalálja az ő, lépésnyi közelről jó másfél-két fejjel a lány fölé magasodó, sárgán izzó tekintetét. Száján elégedett farkas-mosoly bomlik, ahogy közvetlen közelről ismét végigméri a vörös loboncú jövevényt, az ujjai közt lengetett erszényt tökéletesen figyelmen kívül hagyva, csupán egy apró szájmozdulattal lefújva egy felső ajkára ragadt finom csomónyi nyúlpihét.*
- Gyere, melegedj meg... a lovadat viszont jobb, ha még itt leszereled, mert nem leszünk jóban.
*Pillantása nem, csupán szemöldöke int a gazdája mögé idegesen húzódó deres felé, majd sarkon fordulva indul is vissza a tűz felé.*
- Warg vagyok. *-felel még a kérdésre félvállról, majd míg a táborhoz sétál, a lekabátlanított nyúl lábai végéről, tappancsait egyenként szájához emelve leroppantja maradék bocskorait is; a négy, babonásabb lelkek által szerencsehozónak hitt szőrös kis csonkot a kövek közé gyűjtve későbbre. Mire Avysa csatlakozik hozzá, a másik tapsit is szépen levetkőzteti és kizsigereli, a beleket egy zsákjából előrángatott, nagyjából emberfejnyi rézüstbe gyűjtve, majd nekilát, hogy mancsaiban szinte komikusan aprónak tetsző, vaskos, hosszú, görbe élű kis késével (melyet szemre mintha egy elnyűtt lópatkóból kalapált volna ki egy élelmes kovács) nyársakat faragjon a tüzelő két, alkalmasnak tűnő ágából.*
A hozzászólás írója (Ördögvigyor Warg) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.01.02 13:27:35
1516. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-01-02 00:47:07
Üzenet elküldve: 2021-01-02 00:47:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//7//
//Laor, Carsaadi//
//2. A Víz tornya//
//Ormik//
* Az amit odalenn lát először megriasztja, hiszen kit ne rémítene önmaga halott teste, de utána valamiféle nyugalom árasztja el. Ott vannak lenn mind a ketten, ahogy mindig is történnie kellett volna. Elmosolyodik, ahogy lenéz a kezére. Nincs ott a szárny. De az emlék ott van, s ez valahogy segít neki elengedni a traumát amit annyi éven keresztül magában hordozott. A fény amit nem is egészen emlékszik mióta lát szeme sarkából, most végképp magára vonta a lány figyelmét. Az ablak felé fordulva megláthat egy másik világot. A mocsár eredeti kinézetét. Ajkai elnyílnak a meglepetéstől. Legszívesebben órákig nézegetni, azonban a lépcső felől jövő hangok nem engedik ezt.
Épp csak, hogy megfordul, a szörny fel is tűnik. Még megijedni sincs igazán ideje, az az izé felrobban. A nyomástól a tündér a falnak vágódik, halkan nyöszörögve. Laor előbb tápászkodik fel, mint ő, így tud segíteni Ririnek, aki hálásan fogadja el a feléje nyújtott kezeket. Leporolja magát, kezeit, egy pillanat nézegetés után köpönyegébe dörgöli. *
- Azt...azt hiszem igen - * feleli, kissé bizonytalanul az elején. Furcsa, hogy úgy tűnik vége. *
- A kútban, velem együtt. Vagyis a másommal, a másik énemmel...nem is egészen értem, de azt hiszem valamilyen formában feláldoztam magam - * próbálja felvilágosítani a férfit, de igazán ő maga sem érti. *
- Amit mondtak álmomban, hogy meg kell halnom, talán ez volt az. * Furcsa, de valahol örül, hogy nem kellett tényleg meghalnia. A többiekért habozás nélkül megtette volna, de így kapott esélyt, hogy még több emberen segítsen, testvére helyett is. *
- És most? Merre? - * néz rá kérdőn. Elvégre itt, mégse maradhatnak. *
//Elveszve az időben...//
//7//
//Laor, Carsaadi//
//2. A Víz tornya//
//Ormik//
* Az amit odalenn lát először megriasztja, hiszen kit ne rémítene önmaga halott teste, de utána valamiféle nyugalom árasztja el. Ott vannak lenn mind a ketten, ahogy mindig is történnie kellett volna. Elmosolyodik, ahogy lenéz a kezére. Nincs ott a szárny. De az emlék ott van, s ez valahogy segít neki elengedni a traumát amit annyi éven keresztül magában hordozott. A fény amit nem is egészen emlékszik mióta lát szeme sarkából, most végképp magára vonta a lány figyelmét. Az ablak felé fordulva megláthat egy másik világot. A mocsár eredeti kinézetét. Ajkai elnyílnak a meglepetéstől. Legszívesebben órákig nézegetni, azonban a lépcső felől jövő hangok nem engedik ezt.
Épp csak, hogy megfordul, a szörny fel is tűnik. Még megijedni sincs igazán ideje, az az izé felrobban. A nyomástól a tündér a falnak vágódik, halkan nyöszörögve. Laor előbb tápászkodik fel, mint ő, így tud segíteni Ririnek, aki hálásan fogadja el a feléje nyújtott kezeket. Leporolja magát, kezeit, egy pillanat nézegetés után köpönyegébe dörgöli. *
- Azt...azt hiszem igen - * feleli, kissé bizonytalanul az elején. Furcsa, hogy úgy tűnik vége. *
- A kútban, velem együtt. Vagyis a másommal, a másik énemmel...nem is egészen értem, de azt hiszem valamilyen formában feláldoztam magam - * próbálja felvilágosítani a férfit, de igazán ő maga sem érti. *
- Amit mondtak álmomban, hogy meg kell halnom, talán ez volt az. * Furcsa, de valahol örül, hogy nem kellett tényleg meghalnia. A többiekért habozás nélkül megtette volna, de így kapott esélyt, hogy még több emberen segítsen, testvére helyett is. *
- És most? Merre? - * néz rá kérdőn. Elvégre itt, mégse maradhatnak. *
1515. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-31 14:02:48
Üzenet elküldve: 2020-12-31 14:02:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//7//
//Laor, Carsaadi//
//2. A Víz tornya//
//Ormik//
*Rohan, persze, hogy rohan felfelé. Legalábbis így érzi, bár ha kívülről volna lehetősége figyelni magát alighanem azon értetlenkedne, hogy mi ez a csigalassú mászás? Mint ahogy a tekintélyes szakállt sem értené és azt sem, hogy ennek az öregembernek mégis mi köze van hozzá? De erre most nincs mód, úgyhogy igyekszik a lény után, és valami furcsa módon külön erőt vagy elszántságot ad neki, hogy éppen látja Ormikot a fordulókban. A hangja is másnak tűnik. Laor, ha ifjabb éveiben járna még, elégedetten konstatálná, hogy tőle retteg a lény, és előle menekül. Sajnos manapság már nem ennyire naiv, és komolyan tart attól, hogy odafent valami még rosszabb várja őket, amitől egy ilyen démon is fél. Felérve aztán nem sokat teketóriázik amikor Ormik mögé ér, és ebben a pillanatban meg van győződve róla, hogy ez okozza a másik vesztét. Mint amikor egy túlságosan megtöltött, feszülő tömlőt szúrnak fel, csak itt akkor az erő, hogy hanyatt is dönti. Nehézkesen próbál feltápászkodni, kardjára támaszkodva, és ha sikerül, Ririnek is segítő kezet nyújt.*
- Minden rendben? *gyanakodva néz körül* Miről feledkeztünk meg?
*Tudniillik nem igazán hiszi el, hogy ezzel megpróbáltatásaik ebben az átkos toronyban véget értek, és az sem lepné meg, ha az elunná évszázados fennállását és ezt a pillanatot választaná, hogy összeomoljon.*
- Hol a másik tündér?
*Elvégre Riri a másik apróság után szalad fel a lépcsőn, ám annak mintha nyoma veszett volna. Persze ezen lepődik meg legkevésbé.*
//Elveszve az időben...//
//7//
//Laor, Carsaadi//
//2. A Víz tornya//
//Ormik//
*Rohan, persze, hogy rohan felfelé. Legalábbis így érzi, bár ha kívülről volna lehetősége figyelni magát alighanem azon értetlenkedne, hogy mi ez a csigalassú mászás? Mint ahogy a tekintélyes szakállt sem értené és azt sem, hogy ennek az öregembernek mégis mi köze van hozzá? De erre most nincs mód, úgyhogy igyekszik a lény után, és valami furcsa módon külön erőt vagy elszántságot ad neki, hogy éppen látja Ormikot a fordulókban. A hangja is másnak tűnik. Laor, ha ifjabb éveiben járna még, elégedetten konstatálná, hogy tőle retteg a lény, és előle menekül. Sajnos manapság már nem ennyire naiv, és komolyan tart attól, hogy odafent valami még rosszabb várja őket, amitől egy ilyen démon is fél. Felérve aztán nem sokat teketóriázik amikor Ormik mögé ér, és ebben a pillanatban meg van győződve róla, hogy ez okozza a másik vesztét. Mint amikor egy túlságosan megtöltött, feszülő tömlőt szúrnak fel, csak itt akkor az erő, hogy hanyatt is dönti. Nehézkesen próbál feltápászkodni, kardjára támaszkodva, és ha sikerül, Ririnek is segítő kezet nyújt.*
- Minden rendben? *gyanakodva néz körül* Miről feledkeztünk meg?
*Tudniillik nem igazán hiszi el, hogy ezzel megpróbáltatásaik ebben az átkos toronyban véget értek, és az sem lepné meg, ha az elunná évszázados fennállását és ezt a pillanatot választaná, hogy összeomoljon.*
- Hol a másik tündér?
*Elvégre Riri a másik apróság után szalad fel a lépcsőn, ám annak mintha nyoma veszett volna. Persze ezen lepődik meg legkevésbé.*
1514. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-30 19:08:41
Üzenet elküldve: 2020-12-30 19:08:41
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Édes okos és jól nevelt, gazdája által kifejezetten nagy becsben tartott hátas, de úgy tűnik, az ork jelenlétét nem viseli túl jól. A mordulásra először hátrál egy-két lépést, erre késztetve a szárat kezében fogó Avysát is, de aztán csak füleit hátraszegve figyeli az idegent. Nem az a fajta, aki magára hagyná egyetlen emberét a bajban. A vörös hajú persze érzi, hogy lova egyáltalán nincs megbékélve a helyzettel, de jelenleg nem sok mindent tehet azon túl, hogy finom, lassú mozdulatokkal simogatni kezdi az állat orrát. Kicsit közelebb hajolva talán súg is valamit a fülébe, amitől Édes valamelyest megnyugszik, de pillantása hamar visszatalál a kénsárga szemekhez.
Ugyan a mosoly, ami első reakciója volt szavai szándékosnak tűnő félreértésére, már rég tovatűnt, zöld szemei még mindig árulkodnak róla. Az ork vizslató tekintetét is jól tűri, vagy legalábbis semmi jelét nem adja annak, hogy az a néhány pillanat esetleg kellemetlenül érintené. Inkább ő is alaposabban szemügyre veszi a közelről csak még nagyobbnak tűnő hímet, különös figyelmet szentelve az agyarainak.*
- Én dohányt is szeretek mellé szívni, kevésbé kaparja a torkom... De te tudod. *Mosolyodik el újból sokat sejtetően a kérdésre, miközben végigjátssza ujjain a még mindig magasba emelt erszény zsinegjét. Persze ha a másik ezután sem kíván élni a lehetőséggel, hamarosan visszasüllyeszti a szütyőt bokáig érő fekete köpönyegének egyik zsebébe, miközben már azon töri a fejét, hogy mi egyebet ajánlhatna az orknak, aki lassan, de biztosan közelít párosuk felé.
A nyúl megnyúzása és a hozzá párosuló tekintet, mely még véletlenül sem engedi az ő zöldjeit másfelé kalandozni, rövid úton feledtet minden "tervet", ami eddig a lány fejében motoszkált. Lovát simogató keze is megakad, ahogy szinte megbabonázva figyeli a jelenetet, arcán olyan kifejezéssel, mint akinek nagyon tetszik, amit lát, csak épp fogalma sincs arról, mi is az. Mosolya lassan érő, de szemei annál kíváncsibban és merészebben csillognak, ahogy a sárga szemeket fürkészik.
Mikor már talán csak karnyújtásnyi távolság választja el kettejüket, "végre valahára" Avysának is eszébe jut egy kicsit megrémülni. Persze nem látványosan, a mindent rejtő mosoly ezúttal is jól jön, de zöld szemeiből - sok minden más mellett - a félelem is kiolvasható néhány pillanat erejéig.*
- Nagyon... örülnék. *Mosolyodik el megkönnyebbülten az ajánlat hallatán. Ijedelemnek már nyoma sincs (könnyen jött, könnyen ment), a lóorr-simogatást is folytatja.* - Azt gondolnám, hogy rettentő nagy szerencsém van ezzel az orkkal... Mi a neved?
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Édes okos és jól nevelt, gazdája által kifejezetten nagy becsben tartott hátas, de úgy tűnik, az ork jelenlétét nem viseli túl jól. A mordulásra először hátrál egy-két lépést, erre késztetve a szárat kezében fogó Avysát is, de aztán csak füleit hátraszegve figyeli az idegent. Nem az a fajta, aki magára hagyná egyetlen emberét a bajban. A vörös hajú persze érzi, hogy lova egyáltalán nincs megbékélve a helyzettel, de jelenleg nem sok mindent tehet azon túl, hogy finom, lassú mozdulatokkal simogatni kezdi az állat orrát. Kicsit közelebb hajolva talán súg is valamit a fülébe, amitől Édes valamelyest megnyugszik, de pillantása hamar visszatalál a kénsárga szemekhez.
Ugyan a mosoly, ami első reakciója volt szavai szándékosnak tűnő félreértésére, már rég tovatűnt, zöld szemei még mindig árulkodnak róla. Az ork vizslató tekintetét is jól tűri, vagy legalábbis semmi jelét nem adja annak, hogy az a néhány pillanat esetleg kellemetlenül érintené. Inkább ő is alaposabban szemügyre veszi a közelről csak még nagyobbnak tűnő hímet, különös figyelmet szentelve az agyarainak.*
- Én dohányt is szeretek mellé szívni, kevésbé kaparja a torkom... De te tudod. *Mosolyodik el újból sokat sejtetően a kérdésre, miközben végigjátssza ujjain a még mindig magasba emelt erszény zsinegjét. Persze ha a másik ezután sem kíván élni a lehetőséggel, hamarosan visszasüllyeszti a szütyőt bokáig érő fekete köpönyegének egyik zsebébe, miközben már azon töri a fejét, hogy mi egyebet ajánlhatna az orknak, aki lassan, de biztosan közelít párosuk felé.
A nyúl megnyúzása és a hozzá párosuló tekintet, mely még véletlenül sem engedi az ő zöldjeit másfelé kalandozni, rövid úton feledtet minden "tervet", ami eddig a lány fejében motoszkált. Lovát simogató keze is megakad, ahogy szinte megbabonázva figyeli a jelenetet, arcán olyan kifejezéssel, mint akinek nagyon tetszik, amit lát, csak épp fogalma sincs arról, mi is az. Mosolya lassan érő, de szemei annál kíváncsibban és merészebben csillognak, ahogy a sárga szemeket fürkészik.
Mikor már talán csak karnyújtásnyi távolság választja el kettejüket, "végre valahára" Avysának is eszébe jut egy kicsit megrémülni. Persze nem látványosan, a mindent rejtő mosoly ezúttal is jól jön, de zöld szemeiből - sok minden más mellett - a félelem is kiolvasható néhány pillanat erejéig.*
- Nagyon... örülnék. *Mosolyodik el megkönnyebbülten az ajánlat hallatán. Ijedelemnek már nyoma sincs (könnyen jött, könnyen ment), a lóorr-simogatást is folytatja.* - Azt gondolnám, hogy rettentő nagy szerencsém van ezzel az orkkal... Mi a neved?
1513. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-30 15:58:35
Üzenet elküldve: 2020-12-30 15:58:35
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*A pattogó lángok nevelgetése már nem igényel sok munkát, úgyhogy a partfalban nyíló szűk, sziklás odúból zsákja is hamar előkerül. Warg csak ekkor figyel fel a kopott sziklafalba karmolt jelekre, egyszerű, ám hontalan vándorok számára igen hasznos úti-ábrákra, melyek itt a tavaszi, hirtelen áradások veszélyére, a szomszédos erdő elf fennhatóságára (lám, jól beszélt a turgan), és valamivel feljebb a folyón egy könnyű élelmet ígérő lazaclépcsőre hívja fel a hevenyészett, szálkás rúna-félék értő olvasójának figyelmét. Mire a félvér mögé ér (a szagát most a tűz és pipája füstjétől nem érzi, ám a hátasa patái alatt ropogó kavicságy nyöszörgése még a lány csizmasarkainak csikordulásától is messzebbre hallik), ő a lángok mellett guggolva épp végez az összegyűjtött gombák egy ütött-kopott, lyukacsos fedelű fémszelencébe való elrendezésével, amit kis aprítókését övébe dugva gondosan lezár és a tűz mellé helyez, hogy nekiláthasson a nyulaknak is... ekkor szólítja meg az ismeretlen, új jövevény.
A lány hangjára komótosan felemelkedik, a grabancánál megragadott tapsifülest combja mellé engedve, előbb csak válla fölött pillantva a vöröskére, s csak eztán fordulva lassan felé, miközben fejét kissé megemeli, és hosszan, jól hallhatóan (netán túl is játszva?) a levegőbe szimatol.*
- Magácskának is.
*Érdes mordulása a visszafogott hangerő ellenére is elég, hogy ha nem különlegesen bátor, botor, vagy öntudatlan szolgává alázott lény, Édes azonmód megtorpanjon, ám a sárga szemek kíváncsi villanása, és az ork agyarainak tövébe kunkorodó, ravaszkás-gunyoros félmosoly némileg árnyalhatják az első benyomást a hátasánál nyilván pár fokkal intelligensebb Avysa számára - aki azonban teljes joggal érezheti magát az alatt a néhány lassú lépés alatt igen alaposan végigmustrálva.*
- Ja, hogy ez... *csippenti szájsarkából jobb mancsába a tajtékpipát, hogy a szárára hurkolt vékony szíjat nyakába kanyarítsa, míg társalognak. Ahogy a lány megtorpan, és előadja ajánlatát, arca ismét elkomorul, s vállai is kissé megemelkednek, ahogy határozott, kimért léptekkel a félvér felé indul, színleg rá sem hederítve a mögötte békétlenkedő deresre. Vad fénnyel lobbanó szemei most határozottan a filigrán félvér pillantását keresik, kihívóan tán, vagy csak reakciójára ügyelve, ahogy egyre közelebb ér...*
- Ugyan mihez kezdjek én egy erszénnyel? *reccsen hangja halkan, talányosan, tűnődve, majd Avysa tekintetét továbbra sem eresztve két lépés közt megemeli az eddig baljában lógó nyulat, puhán pelyhes hátára harap a gerince fölött, majd a felszakadt bőrt mancsaival kétfelől megmarkolva, elnyújtott, nedvesen hasadó hangtól kísérve lehúzza róla bundáját feje- és farka irányába, mintha csak szőrös kis ködmönből, és a hozzá való nadrágból bújtatná ki a sápadt, rózsaszín húsú hosszúfülűt.*
- Mit szólnál inkább, ha a tüzemhez jönnél az éjszakára... *itt szemöldöke kissé megemelkedik, tán már túlságosan, kényelmetlen közelről morogva le a hozzá képest legalábbis igencsak apró termetű lányra, szájsarkába mégis mintha visszatérne valami komisz kis árnyék, tán élét véve fenyegető fellépésének* ...és talán nem csak a nyúlból, de a pipámból is kaphatsz?
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*A pattogó lángok nevelgetése már nem igényel sok munkát, úgyhogy a partfalban nyíló szűk, sziklás odúból zsákja is hamar előkerül. Warg csak ekkor figyel fel a kopott sziklafalba karmolt jelekre, egyszerű, ám hontalan vándorok számára igen hasznos úti-ábrákra, melyek itt a tavaszi, hirtelen áradások veszélyére, a szomszédos erdő elf fennhatóságára (lám, jól beszélt a turgan), és valamivel feljebb a folyón egy könnyű élelmet ígérő lazaclépcsőre hívja fel a hevenyészett, szálkás rúna-félék értő olvasójának figyelmét. Mire a félvér mögé ér (a szagát most a tűz és pipája füstjétől nem érzi, ám a hátasa patái alatt ropogó kavicságy nyöszörgése még a lány csizmasarkainak csikordulásától is messzebbre hallik), ő a lángok mellett guggolva épp végez az összegyűjtött gombák egy ütött-kopott, lyukacsos fedelű fémszelencébe való elrendezésével, amit kis aprítókését övébe dugva gondosan lezár és a tűz mellé helyez, hogy nekiláthasson a nyulaknak is... ekkor szólítja meg az ismeretlen, új jövevény.
A lány hangjára komótosan felemelkedik, a grabancánál megragadott tapsifülest combja mellé engedve, előbb csak válla fölött pillantva a vöröskére, s csak eztán fordulva lassan felé, miközben fejét kissé megemeli, és hosszan, jól hallhatóan (netán túl is játszva?) a levegőbe szimatol.*
- Magácskának is.
*Érdes mordulása a visszafogott hangerő ellenére is elég, hogy ha nem különlegesen bátor, botor, vagy öntudatlan szolgává alázott lény, Édes azonmód megtorpanjon, ám a sárga szemek kíváncsi villanása, és az ork agyarainak tövébe kunkorodó, ravaszkás-gunyoros félmosoly némileg árnyalhatják az első benyomást a hátasánál nyilván pár fokkal intelligensebb Avysa számára - aki azonban teljes joggal érezheti magát az alatt a néhány lassú lépés alatt igen alaposan végigmustrálva.*
- Ja, hogy ez... *csippenti szájsarkából jobb mancsába a tajtékpipát, hogy a szárára hurkolt vékony szíjat nyakába kanyarítsa, míg társalognak. Ahogy a lány megtorpan, és előadja ajánlatát, arca ismét elkomorul, s vállai is kissé megemelkednek, ahogy határozott, kimért léptekkel a félvér felé indul, színleg rá sem hederítve a mögötte békétlenkedő deresre. Vad fénnyel lobbanó szemei most határozottan a filigrán félvér pillantását keresik, kihívóan tán, vagy csak reakciójára ügyelve, ahogy egyre közelebb ér...*
- Ugyan mihez kezdjek én egy erszénnyel? *reccsen hangja halkan, talányosan, tűnődve, majd Avysa tekintetét továbbra sem eresztve két lépés közt megemeli az eddig baljában lógó nyulat, puhán pelyhes hátára harap a gerince fölött, majd a felszakadt bőrt mancsaival kétfelől megmarkolva, elnyújtott, nedvesen hasadó hangtól kísérve lehúzza róla bundáját feje- és farka irányába, mintha csak szőrös kis ködmönből, és a hozzá való nadrágból bújtatná ki a sápadt, rózsaszín húsú hosszúfülűt.*
- Mit szólnál inkább, ha a tüzemhez jönnél az éjszakára... *itt szemöldöke kissé megemelkedik, tán már túlságosan, kényelmetlen közelről morogva le a hozzá képest legalábbis igencsak apró termetű lányra, szájsarkába mégis mintha visszatérne valami komisz kis árnyék, tán élét véve fenyegető fellépésének* ...és talán nem csak a nyúlból, de a pipámból is kaphatsz?
1512. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-30 13:19:21
Üzenet elküldve: 2020-12-30 13:19:21
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 742
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 742
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Alyo és Quantall//
//4. A Levegő tornya//
//Gormogon, 4//
//Vért, még 10 körig//
*Elszámolta magát. Harc közben varázsolni nem épp a legegyszerűbb dolog. Sokkal nagyobb az esélye, hogy elront valamit. Például most ha gyorsítana vagy megbicsaklana a nyelve nem jönne létre a varázslata és páncél nélkül nézne szembe azokkal. Így se elég gyors. Nagyon az eszénél kell lennie, hogy befejezze a varázslatát miközben éles fájdalom hasít a combjába és a farkas súlya nagy erővel a lépcsőnek taszítja. Bár a páncélban nem látszik, de pár könnycseppet kicsalt belőle a dolog. És abból, hogy továbbra is ott marad a fájdalom a combjában tudja, hogy ez a harc neki már ebből a helyzetből fog csak menni. Dühösen megmarkolja fegyverei markolatát és bár érzékeli, hogy mögüle valami fény árad, de azzal most nem foglalkozik. Amennyire tud felül, artikulálatlan szinte állatias hangon amiben minden érzelme benne van ráordít az előtte lévő négy farkasra és nekik szegezi a kardjait felkészülve rá, hogy ha azok támadnának akkor feléjük vágjon vagy döfjön. Tisztában van a helyzetével, de nem tervezi feladni. Ha a túlerő legyűri akkor is küzd és ha magával tud vinni valamennyit megteszi. Hogy ezeknek a foga átviszi-e a páncélját, azt nem tudja, de ha négyen összefognak ellene és megcibálják az biztos az ő útjának végét jelenti majd. A combja fáj, de amennyire csak tudja, azt is próbálja kizárni most az elméjéből. Csak a harc. Nem eshet össze. Küzdeni kell még.*
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Alyo és Quantall//
//4. A Levegő tornya//
//Gormogon, 4//
//Vért, még 10 körig//
*Elszámolta magát. Harc közben varázsolni nem épp a legegyszerűbb dolog. Sokkal nagyobb az esélye, hogy elront valamit. Például most ha gyorsítana vagy megbicsaklana a nyelve nem jönne létre a varázslata és páncél nélkül nézne szembe azokkal. Így se elég gyors. Nagyon az eszénél kell lennie, hogy befejezze a varázslatát miközben éles fájdalom hasít a combjába és a farkas súlya nagy erővel a lépcsőnek taszítja. Bár a páncélban nem látszik, de pár könnycseppet kicsalt belőle a dolog. És abból, hogy továbbra is ott marad a fájdalom a combjában tudja, hogy ez a harc neki már ebből a helyzetből fog csak menni. Dühösen megmarkolja fegyverei markolatát és bár érzékeli, hogy mögüle valami fény árad, de azzal most nem foglalkozik. Amennyire tud felül, artikulálatlan szinte állatias hangon amiben minden érzelme benne van ráordít az előtte lévő négy farkasra és nekik szegezi a kardjait felkészülve rá, hogy ha azok támadnának akkor feléjük vágjon vagy döfjön. Tisztában van a helyzetével, de nem tervezi feladni. Ha a túlerő legyűri akkor is küzd és ha magával tud vinni valamennyit megteszi. Hogy ezeknek a foga átviszi-e a páncélját, azt nem tudja, de ha négyen összefognak ellene és megcibálják az biztos az ő útjának végét jelenti majd. A combja fáj, de amennyire csak tudja, azt is próbálja kizárni most az elméjéből. Csak a harc. Nem eshet össze. Küzdeni kell még.*
1511. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-30 10:28:08
Üzenet elküldve: 2020-12-30 10:28:08
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Alyo és Quantall//
//4. A Levegő tornya//
//Gormogon, 4//
//Vért, még 10 körig//
*Alyo szemei döbbenetesen világos színűek, hisz szivárványhártyájának színe csak pár árnyalattal sötétebb, mint a szeme fehérje, csak ponttá szűkült pupillája sötétlik. Tekintete igen kifejező, a kezében tartott kislány is sok mindent kiolvashat belőle, értetlenséget éppen úgy, mint haragot. Dühös a világra, Waldranra, Laorra, a kormosra, a toronyra, erre az illúzió-gyerekre. Talán csak a tündérre nem. Vajon mi lehet a tündérrel? Mivel kideríteni ezt nem tudja, ezért inkább arra koncentrál, hogy a szél ne sodorja le. Arról megbizonyosodhat, hogy a mélységi valamiféle páncélt varázsol magára, ezért Alyo úgy dönt, hogy később foglalkozik a farkasok és a mélységi problémájával.
Kicsit szürreális az egész szituáció, mintha kívülről látná önmagát, ráadásul mozdulatai is olyan lassúnak tűnnek, mintha valami érzelmes zenét is hallana. Szinte idilli, már ha az ilyesmire lehet ezt mondani. Az idillt pedig nyilván megtörik saját szavai.*
- Ez meg mi a picsa?!
*Szavai is mintha lassítva hagynák el a száját, lassítva nyúl a dologért a feje fölött, nem mintha az ilyen fény-izéket meg lehetne fogni, de ő mégis úgy érzi, hogy próbálkoznia kell.*
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Alyo és Quantall//
//4. A Levegő tornya//
//Gormogon, 4//
//Vért, még 10 körig//
*Alyo szemei döbbenetesen világos színűek, hisz szivárványhártyájának színe csak pár árnyalattal sötétebb, mint a szeme fehérje, csak ponttá szűkült pupillája sötétlik. Tekintete igen kifejező, a kezében tartott kislány is sok mindent kiolvashat belőle, értetlenséget éppen úgy, mint haragot. Dühös a világra, Waldranra, Laorra, a kormosra, a toronyra, erre az illúzió-gyerekre. Talán csak a tündérre nem. Vajon mi lehet a tündérrel? Mivel kideríteni ezt nem tudja, ezért inkább arra koncentrál, hogy a szél ne sodorja le. Arról megbizonyosodhat, hogy a mélységi valamiféle páncélt varázsol magára, ezért Alyo úgy dönt, hogy később foglalkozik a farkasok és a mélységi problémájával.
Kicsit szürreális az egész szituáció, mintha kívülről látná önmagát, ráadásul mozdulatai is olyan lassúnak tűnnek, mintha valami érzelmes zenét is hallana. Szinte idilli, már ha az ilyesmire lehet ezt mondani. Az idillt pedig nyilván megtörik saját szavai.*
- Ez meg mi a picsa?!
*Szavai is mintha lassítva hagynák el a száját, lassítva nyúl a dologért a feje fölött, nem mintha az ilyen fény-izéket meg lehetne fogni, de ő mégis úgy érzi, hogy próbálkoznia kell.*
1510. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-28 21:19:18
Üzenet elküldve: 2020-12-28 21:19:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Amint sikerül valamelyest kihevernie mohóságának következményeit, kicsit feljebb támaszkodik Édesen, s most első ízben szemügyre veszi a környéket. Ha valami vagy valaki meg akarta volna ölni őt vagy a lovát, valószínűleg már megtette volna, hisz percek óta álldogálnak a nyílt partszakaszon, így nem aggódja túl a dolgot.
Amikor szeme sarkából elkapja a mozgást, először csak azt gondolja, egy nagyobb hal vetett tajtékot a vízen. Második pillantásra viszont már korántsem tűnik olyan ártatlan találkozásnak ez a természettel, mint elsőre gondolta. Ösztönösen Édes takarásába fordul, majd néhány percig szinte mozdulatlanná dermedve figyeli a tisztes távolban partot érő alakot. Nem mintha bármiféle védelmet remélne lovának árnyékától, hisz amúgy is nagyjából biztosra veheti, hogy a másik már régen kiszúrta. Ez a felismerés persze egyben azt is jelentené, hogy a nálánál jóval nagyobb termetű idegen nem kíván foglalkozni szerény személyével, de ennyire nem szereti túlgondolni a dolgokat. Eszébe jut az is, hogy a leghelyesebb és legbiztonságosabb döntés az volna, ha most azonnal elindulna az ellenkező irányba, és nem bolygatná azt, akiről semmit nem tud, de ezt a lehetőséget is hamar elveti. Túlságosan is kíváncsi ahhoz, hogy ilyen egyszerűen feladja.
Néhány tétova lépéssel kezd, zöld szemeit le sem véve a távolban tevékenykedő alakról. Még maga sem tudja, hogyan tovább, ha egyszer látótávolságba ér, de léptei egyre magabiztosabban viszik előre. Édest száron vezeti maga mellett; ő már nem tűnik olyan nyugodtnak, mint gazdája, akinek esze ágában sincs intő jelként felfogni lova apró ellenszegüléseit.
Nagyjából 15-20 lépésnyire áll meg az orktól, kinek természetesen továbbra is minden mozdulatát lesi. Bár ilyen távolságból ezt valószínűleg a másik nem láthatja, hangján talán érezheti, hogy a nő mosolyog.*
- Csodás illata van. *Tesz néhány lassú lépést az idegen felé, ha nem vél rajta felfedezni ártó szándékot. Röviden a tűzgödörre, majd nyulak felé pillant, de tekintete hamar visszatalál a másikéhoz.*
- Azt mondják, annak a dohánynak nincs párja, amit a wegtoreni nagyurak tömnek a pipájukba. Ha a tüzedhez engedsz az éjszakára... és azokból is jut nekem valami a belsőségeken és a csontokon kívül... *Int fejével a nyulak felé* Ezt neked adom. *Köpönyege zsebéből tömött szütyőt húz elő, s mutat fel az orknak. Mosolya töretlen, pedig nem éppen a legkényelmesebb érzés, hogy mindent egy kártyára tett fel.*
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Amint sikerül valamelyest kihevernie mohóságának következményeit, kicsit feljebb támaszkodik Édesen, s most első ízben szemügyre veszi a környéket. Ha valami vagy valaki meg akarta volna ölni őt vagy a lovát, valószínűleg már megtette volna, hisz percek óta álldogálnak a nyílt partszakaszon, így nem aggódja túl a dolgot.
Amikor szeme sarkából elkapja a mozgást, először csak azt gondolja, egy nagyobb hal vetett tajtékot a vízen. Második pillantásra viszont már korántsem tűnik olyan ártatlan találkozásnak ez a természettel, mint elsőre gondolta. Ösztönösen Édes takarásába fordul, majd néhány percig szinte mozdulatlanná dermedve figyeli a tisztes távolban partot érő alakot. Nem mintha bármiféle védelmet remélne lovának árnyékától, hisz amúgy is nagyjából biztosra veheti, hogy a másik már régen kiszúrta. Ez a felismerés persze egyben azt is jelentené, hogy a nálánál jóval nagyobb termetű idegen nem kíván foglalkozni szerény személyével, de ennyire nem szereti túlgondolni a dolgokat. Eszébe jut az is, hogy a leghelyesebb és legbiztonságosabb döntés az volna, ha most azonnal elindulna az ellenkező irányba, és nem bolygatná azt, akiről semmit nem tud, de ezt a lehetőséget is hamar elveti. Túlságosan is kíváncsi ahhoz, hogy ilyen egyszerűen feladja.
Néhány tétova lépéssel kezd, zöld szemeit le sem véve a távolban tevékenykedő alakról. Még maga sem tudja, hogyan tovább, ha egyszer látótávolságba ér, de léptei egyre magabiztosabban viszik előre. Édest száron vezeti maga mellett; ő már nem tűnik olyan nyugodtnak, mint gazdája, akinek esze ágában sincs intő jelként felfogni lova apró ellenszegüléseit.
Nagyjából 15-20 lépésnyire áll meg az orktól, kinek természetesen továbbra is minden mozdulatát lesi. Bár ilyen távolságból ezt valószínűleg a másik nem láthatja, hangján talán érezheti, hogy a nő mosolyog.*
- Csodás illata van. *Tesz néhány lassú lépést az idegen felé, ha nem vél rajta felfedezni ártó szándékot. Röviden a tűzgödörre, majd nyulak felé pillant, de tekintete hamar visszatalál a másikéhoz.*
- Azt mondják, annak a dohánynak nincs párja, amit a wegtoreni nagyurak tömnek a pipájukba. Ha a tüzedhez engedsz az éjszakára... és azokból is jut nekem valami a belsőségeken és a csontokon kívül... *Int fejével a nyulak felé* Ezt neked adom. *Köpönyege zsebéből tömött szütyőt húz elő, s mutat fel az orknak. Mosolya töretlen, pedig nem éppen a legkényelmesebb érzés, hogy mindent egy kártyára tett fel.*
1509. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-27 20:44:54
Üzenet elküldve: 2020-12-27 20:44:54
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
- Úgy mondod, mintha ez valaha is megállított volna egy szabadon születettet... *reccsen hangja a másik intésére válaszul, tán elhamarkodottan, talán kérkedve; mindenesetre ahogy az idősebb hím felemelt karjai láttán az ő izmainak feszültsége is megenyhült kissé, hüvelyknyi agyarai tövén is már kevésbé a vetélytársnak szánt vicsor, mintsem valami cinkos mosoly-féle görbül szájsarkába. Többet nem szól, csupán az eddig készenlétben tartott vesszőt csúsztatja vissza a sebtiben derekára kötött tegezbe, majd még jobbjának ujját szája elé emelve inti csöndre a vízhez ereszkedőt, mielőtt végleg beveszi magát a lombok közé. Eleget acsarogtak már így is, hogy a közeli madarakat legalábbis bizton felriasszák - csupán arra ügyel, hogy egy óvatlan pillantással vagy fejmozdulattal rá ne vezesse a közeledőt, hol is rejtette a part menti sziklák alá motyóját.
Persze ostobaság volna a tapasztalt hím szavát elengedni füle mellett, még ha eleve nem is tervezte túl mélyen az erdőbe venni magát. Hisz a nap már bőven túl jár delelőjén, és neki még tüze sem lobog: ám a figyelmeztetés nyomán most pláne gondot fordít arra, hogy a lehető legcsöndesebben, legóvatosabban osonva-lopakodva portyázzon az ismeretlen vadonban, első sorban most is szimatára, mintsem szeme világára hagyatkozva. Két-három óra is eltelik, míg egy-egy fa tövén, cserjék boga közt hosszú percekre meglapulva, a lombok közt kísértő szellő fordulását, levelek táncát figyelve körbecserkész az erdőszélen, az útjába akadó elhullott gallyak, ágak, száraz bogak, ehetőnek tűnő bogyók és gombák helyét elhaladtában előbb csak emlékezetébe próbálván vésni, hogy majd visszafelé összegyűjthesse őket...
Alkonyodni fog már, mire csörtető lépteit (ha volt épp türelme, szándéka kivárni) Grimor is meghallhatja a túlparton, ahogy a fák közt hangos trappolással, fennhangon dúdolva visszatér a folyóparthoz. Szerencséje volt talán... a két megtermett, nyíltól átjárt véknyú, törött nyakú, bokájuknál holtukban bőrzsinórral egymáshoz fűzött baknyúlnak, kik most nyakába vetve, csupasz mellét szivárgó vérükkel maszatolva himbálnak léptei ütemére, annál kevesebb.
Íját vállára fűzte, hogy fél kezével annak megtömött tokját, és a szoknyája máskor felsőtestét körülkerítő harmadából formált batyut tudja marokra fogni, míg szabad baljával előbb az ágakat söpri el útjából, majd a vízbe gázolva egyensúlyát igyekszik a sodrás ellenében kompenzálni. Keserves-lassan avászkodik így át a túlpartra, most valóban -tudja ő is- ideális célpontot nyújtva bárkinek, ki életére törne: ennek megfelelően dörmögő dala is újra elhalkul, és maga elől szabályos időközönként fel is pillant, végigvizslatva a folyó mentén. A tőle párszáz lépésre itató lány és lova fel is tűnik neki, hisz érkezésük nem épp a lediszkrétebb, ám az is szemmel látható, hogy kisebb bajuk is nagyobb annál, mint hogy épp az ő kárára legyenek... Úgyhogy továbbra is komótosan, fel-felnézve, fogát a dermesztően incselkedő fodrok ellenében össze-összeszorítva folytatja útját, mire végre elégedett, diadalittas mosollyal a köves-sziklás partra cuppog, ahol holmiját hagyta.
A nyulak hangos nyekkenéssel fognak fövenyt, melléjük zörögve hull a rögtönzött batyu szárazan pergő, gombás-gallyas-kérges tartalma, Warg pedig nyugodt, rutinos, szinte rituális összeszedettséggel áll neki tűzgödröt kaparni az agyagos talajba, majd szikrát pattintván tábortüzet rakni - melynek első gyermeklángjával az övtarsolyából megtömött kurta, csontcsutorás tajtékpipát is megkínálja, hogy azt szájsarkába szorítva, hasas, diószagú füstpamacsokat eregetve, kedélyes dudorászás közepette fogjon zsákmányának feldolgozásába.*
A hozzászólás írója (Ördögvigyor Warg) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.12.27 20:52:06
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
- Úgy mondod, mintha ez valaha is megállított volna egy szabadon születettet... *reccsen hangja a másik intésére válaszul, tán elhamarkodottan, talán kérkedve; mindenesetre ahogy az idősebb hím felemelt karjai láttán az ő izmainak feszültsége is megenyhült kissé, hüvelyknyi agyarai tövén is már kevésbé a vetélytársnak szánt vicsor, mintsem valami cinkos mosoly-féle görbül szájsarkába. Többet nem szól, csupán az eddig készenlétben tartott vesszőt csúsztatja vissza a sebtiben derekára kötött tegezbe, majd még jobbjának ujját szája elé emelve inti csöndre a vízhez ereszkedőt, mielőtt végleg beveszi magát a lombok közé. Eleget acsarogtak már így is, hogy a közeli madarakat legalábbis bizton felriasszák - csupán arra ügyel, hogy egy óvatlan pillantással vagy fejmozdulattal rá ne vezesse a közeledőt, hol is rejtette a part menti sziklák alá motyóját.
Persze ostobaság volna a tapasztalt hím szavát elengedni füle mellett, még ha eleve nem is tervezte túl mélyen az erdőbe venni magát. Hisz a nap már bőven túl jár delelőjén, és neki még tüze sem lobog: ám a figyelmeztetés nyomán most pláne gondot fordít arra, hogy a lehető legcsöndesebben, legóvatosabban osonva-lopakodva portyázzon az ismeretlen vadonban, első sorban most is szimatára, mintsem szeme világára hagyatkozva. Két-három óra is eltelik, míg egy-egy fa tövén, cserjék boga közt hosszú percekre meglapulva, a lombok közt kísértő szellő fordulását, levelek táncát figyelve körbecserkész az erdőszélen, az útjába akadó elhullott gallyak, ágak, száraz bogak, ehetőnek tűnő bogyók és gombák helyét elhaladtában előbb csak emlékezetébe próbálván vésni, hogy majd visszafelé összegyűjthesse őket...
Alkonyodni fog már, mire csörtető lépteit (ha volt épp türelme, szándéka kivárni) Grimor is meghallhatja a túlparton, ahogy a fák közt hangos trappolással, fennhangon dúdolva visszatér a folyóparthoz. Szerencséje volt talán... a két megtermett, nyíltól átjárt véknyú, törött nyakú, bokájuknál holtukban bőrzsinórral egymáshoz fűzött baknyúlnak, kik most nyakába vetve, csupasz mellét szivárgó vérükkel maszatolva himbálnak léptei ütemére, annál kevesebb.
Íját vállára fűzte, hogy fél kezével annak megtömött tokját, és a szoknyája máskor felsőtestét körülkerítő harmadából formált batyut tudja marokra fogni, míg szabad baljával előbb az ágakat söpri el útjából, majd a vízbe gázolva egyensúlyát igyekszik a sodrás ellenében kompenzálni. Keserves-lassan avászkodik így át a túlpartra, most valóban -tudja ő is- ideális célpontot nyújtva bárkinek, ki életére törne: ennek megfelelően dörmögő dala is újra elhalkul, és maga elől szabályos időközönként fel is pillant, végigvizslatva a folyó mentén. A tőle párszáz lépésre itató lány és lova fel is tűnik neki, hisz érkezésük nem épp a lediszkrétebb, ám az is szemmel látható, hogy kisebb bajuk is nagyobb annál, mint hogy épp az ő kárára legyenek... Úgyhogy továbbra is komótosan, fel-felnézve, fogát a dermesztően incselkedő fodrok ellenében össze-összeszorítva folytatja útját, mire végre elégedett, diadalittas mosollyal a köves-sziklás partra cuppog, ahol holmiját hagyta.
A nyulak hangos nyekkenéssel fognak fövenyt, melléjük zörögve hull a rögtönzött batyu szárazan pergő, gombás-gallyas-kérges tartalma, Warg pedig nyugodt, rutinos, szinte rituális összeszedettséggel áll neki tűzgödröt kaparni az agyagos talajba, majd szikrát pattintván tábortüzet rakni - melynek első gyermeklángjával az övtarsolyából megtömött kurta, csontcsutorás tajtékpipát is megkínálja, hogy azt szájsarkába szorítva, hasas, diószagú füstpamacsokat eregetve, kedélyes dudorászás közepette fogjon zsákmányának feldolgozásába.*
A hozzászólás írója (Ördögvigyor Warg) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.12.27 20:52:06
1508. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-27 20:25:20
Üzenet elküldve: 2020-12-27 20:25:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Hosszú és fárasztó nap áll mögötte, ahogy lova mögött is. Nincs is szíve már tovább terhelni a megfáradt állatot saját súlyával, így csak lassan baktatnak egymás mellett az egyre sűrűsödő éjszakában. Történt már vele néhányszor ilyesmi, így nem rémül meg annak lehetőségétől, hogy talán a vadonban kell éjszakáznia, de azért nincs ínyére a gondolat. Túlságosan is csípős a levegő ahhoz, hogy jóízűen tudjon aludni a szabadban, és az ajkai is cserepesre száradtak már a szomjúságtól. Lelki szemei előtt néhány pillanatra feldereng egy forró fürdő és egy puha párnákkal tömött ágy, némi édes gyümölcsborral egy palackban, de hamar elhessegeti a gondolatot, hisz ma már bizonyosan nem jut el a toronyig. Na meg ki tudja, talán nincsenek is puha párnák és finom gyümölcsborok ott, ahová igyekszik. Inkább próbál az útra figyelni, hisz egyszerűnek nem éppen nevezhető a terep.
Ahogy megpillantja a távolban csillanó vizet, nyel egy szárazat, majd rögtön a folyó felé veszi az irányt.*
- Gyere, Édes! Itt van az a rohadt folyó! *Kiált hátra örömmel. A hívásra lova is megszaporázza kissé a lépteit, hisz talán már két napja is van annak, hogy utoljára friss vizet találtak. Ebbe a "rohadt" folyóba pedig már délelőtt bele kellett volna botlaniuk a térkép szerint, amit az a szemtelen kereskedő sózott rá Avysára.
Az utolsó pár lépést már futva teszi meg a folyóig, mindenfajta elővigyázatosság nélkül, egyáltalán nem törődve azzal, van e még valaki a környéken. Vörös fürtjeit hátraveti, két tenyeréből ivóalkalmatosságot formáz, majd annyi vizet dönt magába, amennyit csak bír. Mivel a mértékletesség soha nem tartozott az erősségei közé, kicsit többet is iszik a kelleténél. Ahogy feláll, már érzi, hogy jó része visszakívánkozik az elfogyasztott mennyiségnek, hisz gyomra egészen összeszűkült az étlen-szomjan töltött hosszú órák alatt. Lova után nyúl, hogy egy kicsit megtámaszkodhasson, és legyűrje a gyomra irányából érkező késztetéseket.*
- Bassza meg… *Nyekergi halkan, homlokát a még mindig lehajtott fejjel ivó ló vállának támasztva. Lehunyja a szemeit néhány pillanatra, azt remélve, hogy hamarosan jobb lesz, de a nyelőcsövét kaparászó érzés nehezen múlik. Talán ezért is lehet, hogy még mindig teljesen süket a környezet neszeire, pedig jól tudja, hogy ez akár az életébe is kerülhet.*
A hozzászólást Lámpás (Moderátor) módosította, ekkor: 2020.12.27 21:54:01, a következő indokkal:
Kérésre.
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Hosszú és fárasztó nap áll mögötte, ahogy lova mögött is. Nincs is szíve már tovább terhelni a megfáradt állatot saját súlyával, így csak lassan baktatnak egymás mellett az egyre sűrűsödő éjszakában. Történt már vele néhányszor ilyesmi, így nem rémül meg annak lehetőségétől, hogy talán a vadonban kell éjszakáznia, de azért nincs ínyére a gondolat. Túlságosan is csípős a levegő ahhoz, hogy jóízűen tudjon aludni a szabadban, és az ajkai is cserepesre száradtak már a szomjúságtól. Lelki szemei előtt néhány pillanatra feldereng egy forró fürdő és egy puha párnákkal tömött ágy, némi édes gyümölcsborral egy palackban, de hamar elhessegeti a gondolatot, hisz ma már bizonyosan nem jut el a toronyig. Na meg ki tudja, talán nincsenek is puha párnák és finom gyümölcsborok ott, ahová igyekszik. Inkább próbál az útra figyelni, hisz egyszerűnek nem éppen nevezhető a terep.
Ahogy megpillantja a távolban csillanó vizet, nyel egy szárazat, majd rögtön a folyó felé veszi az irányt.*
- Gyere, Édes! Itt van az a rohadt folyó! *Kiált hátra örömmel. A hívásra lova is megszaporázza kissé a lépteit, hisz talán már két napja is van annak, hogy utoljára friss vizet találtak. Ebbe a "rohadt" folyóba pedig már délelőtt bele kellett volna botlaniuk a térkép szerint, amit az a szemtelen kereskedő sózott rá Avysára.
Az utolsó pár lépést már futva teszi meg a folyóig, mindenfajta elővigyázatosság nélkül, egyáltalán nem törődve azzal, van e még valaki a környéken. Vörös fürtjeit hátraveti, két tenyeréből ivóalkalmatosságot formáz, majd annyi vizet dönt magába, amennyit csak bír. Mivel a mértékletesség soha nem tartozott az erősségei közé, kicsit többet is iszik a kelleténél. Ahogy feláll, már érzi, hogy jó része visszakívánkozik az elfogyasztott mennyiségnek, hisz gyomra egészen összeszűkült az étlen-szomjan töltött hosszú órák alatt. Lova után nyúl, hogy egy kicsit megtámaszkodhasson, és legyűrje a gyomra irányából érkező késztetéseket.*
- Bassza meg… *Nyekergi halkan, homlokát a még mindig lehajtott fejjel ivó ló vállának támasztva. Lehunyja a szemeit néhány pillanatra, azt remélve, hogy hamarosan jobb lesz, de a nyelőcsövét kaparászó érzés nehezen múlik. Talán ezért is lehet, hogy még mindig teljesen süket a környezet neszeire, pedig jól tudja, hogy ez akár az életébe is kerülhet.*
A hozzászólást Lámpás (Moderátor) módosította, ekkor: 2020.12.27 21:54:01, a következő indokkal:
Kérésre.
1507. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-27 12:56:08
Üzenet elküldve: 2020-12-27 12:56:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 83
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 83
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Óvatlan mozdulata, s talán a forduló széljárás az, mi elárulja a leselkedőt. Grimor áll moccanatlan, míg amaz kutatón körbe les. Kivár, de a kénsárga, vizslató szemek kiszúrják, nincs kétség efelől. De a fiatal erdőjáró ork nem mutat ellenséges szándékot.
Grimor csendben figyeli, ahogy a nyílvessző hegye tüntetőleg a föld felé fordul. De nincs kétsége afelől, hogy ha akarná, a másik néhány pislantásnyi idő alatt képes lenne útjára küldeni azt a vesszőt. Más dolog, hogy eltalálná-e a folyó túloldaláról. Grimor azonban nem egy megrögzött szerencsejátékos. Ha az idő elütése céljából szívesen és gyakran kártyázik is, az a fajta játékos, aki jobb szereti bebiztosítani magát. Így vagy úgy. Ebben a helyzetben pedig esze ágában sincs fogadást kötni saját magával a folyó túloldalán lévő ork célzó képességeire, majd megbizonyosodni arról.
Így elengedi tőre markolatát, és a föld felé fordított vessző gesztusára válaszképpen a békés szándék ősi jelével: a pillanatra lassan magasba emelt, kifordított, üres tenyérrel válaszol. Persze ahogy a másiknak, neki is ott vannak készenlétben a fegyverei. Bár az íj kétségkívül hatásosabb távolsági fegyver. ~Amíg van távolság.~ horkan fel magában Grimor.
Az öblös, mély horkantásra azzal a Grimor-féle, felhúzott ínyű vicsorítással válaszol, ami akár a védjegye is lehetne, kimutatva sárgás fogait, és amit akár mosolygásnak is lehetne venni, ha nem egy orktól származna, és amit olyannyira sikerült már tökélyre fejlesztenie az alvilág legkülönfélébb egyedeivel való helyzetgyakorlatai révén.
Azon tanakodik, szóljon-e a másiknak. Végül is amaz talán tudja, mit csinál. Mindenesetre egy figyelmeztetést megejt, dönt. A többi igazán nem az ő dolga. Ha az erdő szelleme szőröstől bőröstől felfalja is vacsorára az Erdőmélyén vadászni kívánó orkot (Grimor hallott már nem egy efféle rémtörténetet), hát maga rohant a vesztébe.*
- Annak az erdőnek az ura nem igazán kedveli a magunkfajtát! Én a helyedben nem vadásznék arra! *morran jól hallható, öblös hangon, ami átvisz a víz felett is, ahogy lesétál a partig. Csak nem oly botor a másik, hogy ok nélkül rálőjön. Bár a leckét így is feladta neki, jól tudja: az ork hím láthatóan fiatal és büszke. Sosem hagyná, hogy gyávának gondolja bárki. Valószínű esze ágában sem lesz Grimorra hallgatnia.*
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Óvatlan mozdulata, s talán a forduló széljárás az, mi elárulja a leselkedőt. Grimor áll moccanatlan, míg amaz kutatón körbe les. Kivár, de a kénsárga, vizslató szemek kiszúrják, nincs kétség efelől. De a fiatal erdőjáró ork nem mutat ellenséges szándékot.
Grimor csendben figyeli, ahogy a nyílvessző hegye tüntetőleg a föld felé fordul. De nincs kétsége afelől, hogy ha akarná, a másik néhány pislantásnyi idő alatt képes lenne útjára küldeni azt a vesszőt. Más dolog, hogy eltalálná-e a folyó túloldaláról. Grimor azonban nem egy megrögzött szerencsejátékos. Ha az idő elütése céljából szívesen és gyakran kártyázik is, az a fajta játékos, aki jobb szereti bebiztosítani magát. Így vagy úgy. Ebben a helyzetben pedig esze ágában sincs fogadást kötni saját magával a folyó túloldalán lévő ork célzó képességeire, majd megbizonyosodni arról.
Így elengedi tőre markolatát, és a föld felé fordított vessző gesztusára válaszképpen a békés szándék ősi jelével: a pillanatra lassan magasba emelt, kifordított, üres tenyérrel válaszol. Persze ahogy a másiknak, neki is ott vannak készenlétben a fegyverei. Bár az íj kétségkívül hatásosabb távolsági fegyver. ~Amíg van távolság.~ horkan fel magában Grimor.
Az öblös, mély horkantásra azzal a Grimor-féle, felhúzott ínyű vicsorítással válaszol, ami akár a védjegye is lehetne, kimutatva sárgás fogait, és amit akár mosolygásnak is lehetne venni, ha nem egy orktól származna, és amit olyannyira sikerült már tökélyre fejlesztenie az alvilág legkülönfélébb egyedeivel való helyzetgyakorlatai révén.
Azon tanakodik, szóljon-e a másiknak. Végül is amaz talán tudja, mit csinál. Mindenesetre egy figyelmeztetést megejt, dönt. A többi igazán nem az ő dolga. Ha az erdő szelleme szőröstől bőröstől felfalja is vacsorára az Erdőmélyén vadászni kívánó orkot (Grimor hallott már nem egy efféle rémtörténetet), hát maga rohant a vesztébe.*
- Annak az erdőnek az ura nem igazán kedveli a magunkfajtát! Én a helyedben nem vadásznék arra! *morran jól hallható, öblös hangon, ami átvisz a víz felett is, ahogy lesétál a partig. Csak nem oly botor a másik, hogy ok nélkül rálőjön. Bár a leckét így is feladta neki, jól tudja: az ork hím láthatóan fiatal és büszke. Sosem hagyná, hogy gyávának gondolja bárki. Valószínű esze ágában sem lesz Grimorra hallgatnia.*
1506. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-26 20:52:48
Üzenet elküldve: 2020-12-26 20:52:48
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Vár állott, most kőhalom//
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél...
S ahogy az első pár komótos lépést megteszi, bőrsaruinak puha lépte máris megtorpan, ahogy a forduló légáram új szagot, méghozzá kétségkívül ragadozóét hozza felé. Warg megdermed, izmai megfeszülnek, s az íj idegére sebesen vesszőt helyezve, térdeit mélyen meghajtva szinte egészen a földre kushad, miközben pillantása éles fénnyel villanva fordul körbe, a szagot követve.
Négy-öt feszült szívdobbanás is beletelik, míg a folyó túlpartján kiszúrja a bokor tövén moccanó alakot - és még három, míg a helyzetet felmérve cselekvésre szánja magát. A leselkedő túl messze van, hogy arcvonásait kivegye, ám szagáról még a vízpermet fátylán át is minden kétséget kizáróan felismeri vértestvérét. Nagyobb darab, s talán idősebb is, mint maga - annál nagyobb ostobaság volna félelmet, behódolást mutatni felé, pláne, hogy amaz tán messze van, ám még jócskán lőtávon belül. Mindazonáltal a páncélos, ha az lett volna a szándéka, eddig is simán hátba támadhatta volna, ahogy most neki is inkább a vacsorán jár a feje, mintsem ismeretlen hímekkel állna le bunyózni...
Lassan emelkedik fel ismét, íját maga előtt keresztben, nyílheggyel a föld felé, készenlétben, ám nem fenyegetően tartva, miközben azonban eddig meggörnyedt tartásából egészen kiegyenesedik, s vállán-karján kígyózó tekintélyes izomzatát megfeszítve, mellét kidüllesztve, homlokát kissé előre ejtve vicsorog égő szemekkel a távoli ismeretlenre, öblös, mély, torokhangú morgást hallatva - amúgy üdvözlésképp. Támadó mozdulatot nem tesz, hisz nem is volna oka rá, ám tudja azt is, hogy ha a fajtája-beli félelmet szimatolna rajta, azzal máris kijelölné magát prédájául: úgyhogy kivár még jó pár szívdobbanást, mielőtt továbbra is a másikon tartva szemét, agyarait továbbra is kihívóan felé meresztve apró, megfontoltan araszoló léptekkel hátrálni kezd a mögötte susogó árnyas lombok hűse felé.*
//Az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra//
//Nyílt játék//
*Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél...
S ahogy az első pár komótos lépést megteszi, bőrsaruinak puha lépte máris megtorpan, ahogy a forduló légáram új szagot, méghozzá kétségkívül ragadozóét hozza felé. Warg megdermed, izmai megfeszülnek, s az íj idegére sebesen vesszőt helyezve, térdeit mélyen meghajtva szinte egészen a földre kushad, miközben pillantása éles fénnyel villanva fordul körbe, a szagot követve.
Négy-öt feszült szívdobbanás is beletelik, míg a folyó túlpartján kiszúrja a bokor tövén moccanó alakot - és még három, míg a helyzetet felmérve cselekvésre szánja magát. A leselkedő túl messze van, hogy arcvonásait kivegye, ám szagáról még a vízpermet fátylán át is minden kétséget kizáróan felismeri vértestvérét. Nagyobb darab, s talán idősebb is, mint maga - annál nagyobb ostobaság volna félelmet, behódolást mutatni felé, pláne, hogy amaz tán messze van, ám még jócskán lőtávon belül. Mindazonáltal a páncélos, ha az lett volna a szándéka, eddig is simán hátba támadhatta volna, ahogy most neki is inkább a vacsorán jár a feje, mintsem ismeretlen hímekkel állna le bunyózni...
Lassan emelkedik fel ismét, íját maga előtt keresztben, nyílheggyel a föld felé, készenlétben, ám nem fenyegetően tartva, miközben azonban eddig meggörnyedt tartásából egészen kiegyenesedik, s vállán-karján kígyózó tekintélyes izomzatát megfeszítve, mellét kidüllesztve, homlokát kissé előre ejtve vicsorog égő szemekkel a távoli ismeretlenre, öblös, mély, torokhangú morgást hallatva - amúgy üdvözlésképp. Támadó mozdulatot nem tesz, hisz nem is volna oka rá, ám tudja azt is, hogy ha a fajtája-beli félelmet szimatolna rajta, azzal máris kijelölné magát prédájául: úgyhogy kivár még jó pár szívdobbanást, mielőtt továbbra is a másikon tartva szemét, agyarait továbbra is kihívóan felé meresztve apró, megfontoltan araszoló léptekkel hátrálni kezd a mögötte susogó árnyas lombok hűse felé.*
1505. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-26 15:51:33
Üzenet elküldve: 2020-12-26 15:51:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 83
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 83
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vár állott, most kőhalom - az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra, nyílt játék//
*Véletlen pillantja meg a vízbe gázolót, ahogy jómaga a délnek vezető, viszonylag biztonságosnak mondható karaván útra igyekszik kievickélni. Azonnal hátrébb húzódik, a magassás melletti csenevész galagonyabokor védelmébe, onnan figyeli a másikat. Erdőmélyének tart. Fajtárs. Grimor nem kifejezetten rózsás véleményét a saját fajtájáról nem erősítették meg a Romtábor mellett történtek sem. Így csak kíváncsian figyeli a másikat, ahogy az végül sikeresen partot ér. Amikor aztán a nála lévő fegyvert megfeszítve felajzza a túlparton, mielőtt eltűnne a fák lombkoronája alatt, önkéntelenül hátrébb lép, dobókése markolatáért nyúlva.
Talán ez az a pillanat, amikor, ha a másik szemfüles, észreveheti a leselkedőt.*
*Véletlen pillantja meg a vízbe gázolót, ahogy jómaga a délnek vezető, viszonylag biztonságosnak mondható karaván útra igyekszik kievickélni. Azonnal hátrébb húzódik, a magassás melletti csenevész galagonyabokor védelmébe, onnan figyeli a másikat. Erdőmélyének tart. Fajtárs. Grimor nem kifejezetten rózsás véleményét a saját fajtájáról nem erősítették meg a Romtábor mellett történtek sem. Így csak kíváncsian figyeli a másikat, ahogy az végül sikeresen partot ér. Amikor aztán a nála lévő fegyvert megfeszítve felajzza a túlparton, mielőtt eltűnne a fák lombkoronája alatt, önkéntelenül hátrébb lép, dobókése markolatáért nyúlva.
Talán ez az a pillanat, amikor, ha a másik szemfüles, észreveheti a leselkedőt.*
1504. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-26 13:49:52
Üzenet elküldve: 2020-12-26 13:49:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Vár állott, most kőhalom - az egykori karavánpihenőtől Dél-Nyugatra, nyílt játék//
//A reag (16+) témát tartalmaz//
*Üszkös romok, dűlt falak, por és elmúlás sanyarú szaga. Kiábrándító egy távlat.
Hát ezért került idáig? Ez lenne a neves Hold-pihenő, titkok és talányok, csodák és átkok misztikus kútfője? Vagy csak ő remélt túl sokat az érkezéstől? Mindegy. Bármi volt is egykor, az már rég az enyészeté, szimata most sem csalja meg. Még egyszer, utoljára az égre sandít, hátha legalább ott kiszúrja a szárnyas alakokat, hogy valamivel felderítse napját... ám ezt a koszlott romot, meg se lepi, a tollas cédák is messze kerülik. Ennyit róluk.
A folyó hangját követve baktat tovább -hogy az éjszakát a romok közt töltse, már a gondolattól is a hideg rázta- míg a hármas elágazásnál megállapodva úgy nem dönt, táborhelynek mára ez épp ideális lesz. A sziklás partfal mentén leereszkedve nemsokára alkalmas gázlót is talál, ahol méretes iszákját hamar a part menti kövek közé rejti, mielőtt szoknyáját fél kézzel felnyalábolva, íját-tegzét meg a másikkal magasra tartva, komótosan átlépdel a combját, sőt... nyaldosó jéghideg sodráson.
A túlparton csomózza csak ki íja viaszosvászon tokját, mely az esőtől és vízpermettől hivatott védeni azt (ahogy az apróbb szálú tüzelőnek is eszményi tárhely), majd a hozzá épp méretes, szép szál fegyvert felajzva mélyen magába szívja az alig száz lépésre már sűrülő erdő illatát. Tüzelő, hát persze, ám az se lenne utolsó, ha a száraz holdsajt mellé valami hús is jutna ma a tűzre...
Pupillái finoman összehúzódnak az árnyékban, míg sárga szemei élénk fénnyel faggatják a lombok és ágak moccanását, madarak rebbenését (~fészek tán?~), hallása a háta mögött zúgó vízáramról lassan az aljnövényzet zsizsegésére, a törzsek közt sziszegő szellő szavára fókuszál... Majd lassan, nagyon lassan, lomhának tetsző, ám termetéhez mérten mégis meglepően puha léptekkel beveszi magát a lombok közé.*
A hozzászólás írója (Ördögvigyor Warg) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.12.26 14:15:28
//A reag (16+) témát tartalmaz//
*Üszkös romok, dűlt falak, por és elmúlás sanyarú szaga. Kiábrándító egy távlat.
Hát ezért került idáig? Ez lenne a neves Hold-pihenő, titkok és talányok, csodák és átkok misztikus kútfője? Vagy csak ő remélt túl sokat az érkezéstől? Mindegy. Bármi volt is egykor, az már rég az enyészeté, szimata most sem csalja meg. Még egyszer, utoljára az égre sandít, hátha legalább ott kiszúrja a szárnyas alakokat, hogy valamivel felderítse napját... ám ezt a koszlott romot, meg se lepi, a tollas cédák is messze kerülik. Ennyit róluk.
A folyó hangját követve baktat tovább -hogy az éjszakát a romok közt töltse, már a gondolattól is a hideg rázta- míg a hármas elágazásnál megállapodva úgy nem dönt, táborhelynek mára ez épp ideális lesz. A sziklás partfal mentén leereszkedve nemsokára alkalmas gázlót is talál, ahol méretes iszákját hamar a part menti kövek közé rejti, mielőtt szoknyáját fél kézzel felnyalábolva, íját-tegzét meg a másikkal magasra tartva, komótosan átlépdel a combját, sőt... nyaldosó jéghideg sodráson.
A túlparton csomózza csak ki íja viaszosvászon tokját, mely az esőtől és vízpermettől hivatott védeni azt (ahogy az apróbb szálú tüzelőnek is eszményi tárhely), majd a hozzá épp méretes, szép szál fegyvert felajzva mélyen magába szívja az alig száz lépésre már sűrülő erdő illatát. Tüzelő, hát persze, ám az se lenne utolsó, ha a száraz holdsajt mellé valami hús is jutna ma a tűzre...
Pupillái finoman összehúzódnak az árnyékban, míg sárga szemei élénk fénnyel faggatják a lombok és ágak moccanását, madarak rebbenését (~fészek tán?~), hallása a háta mögött zúgó vízáramról lassan az aljnövényzet zsizsegésére, a törzsek közt sziszegő szellő szavára fókuszál... Majd lassan, nagyon lassan, lomhának tetsző, ám termetéhez mérten mégis meglepően puha léptekkel beveszi magát a lombok közé.*
A hozzászólás írója (Ördögvigyor Warg) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.12.26 14:15:28
1503. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-21 21:56:16
Üzenet elküldve: 2020-12-21 21:56:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 355
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 355
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
//7//
//Krestvir és Frandr//
//3. A Tűz tornya//
//Ezüstlepel még 3 körig//
*Bizony határtalanul felfrissítő érzés Frandr számára ez a harc. Egy pár értékes, gyönyörű másodperc, amíg átadhatja magát a csata izgalmának, a kihívásnak, és a pusztítás örömének. Ám a számtalan csatát megélt veterán számára aligha egyedi érzés ez, egy lényeges kivétellel. Abban már most meglehetősen biztos, hogy ezeknek a lényeknek a halála nem okoz majd neki rémálmokat.
Egy szinte boldog, kielégült sóhajjal zárja le harcközbeni légzőgyakorlatát, ahogy fokosa a farkas gerincét éri. Ezután, rövid körbepillantást követően megjön az idő a döntésre. Két dolgot feltételez és remél, amikor meghozza ezt a döntést. Az egyik az, hogy ha utána még több farkas megjelenne, hozzá hasonlóan azokat is kint tartaná a torony forrósága.
A másik pedig az, hogy helyesen következtette ki, hogy Krestvir a Tűz Tornya felé vezető úton mit akart csinálni.
//1. A Föld tornya//
Visszaindul hát a keresztút felé. Ahogy odaér, röviden megáll, hogy arca elé köthesse a korábbi szövetdarabot, mely oly sokat segített a hallucinációk ellen.
Ezután már fordulna is célja felé, ám tekintete közben átsiklik a Víz tornyán.*
-Mi a vihar...
*Csak pár pillanatnyi napfény, mely Ririék tornyát világítja meg. Nincs ideje hosszas tűnődésre, első gondolata alapján pedig ez csak egy dolgot jelenthet.*
-Ennyit a sorrendről...
*Mordul fel magában, majd újra szaporázni kezdi a lépteit a Föld Tornya irányában. Távolról már látja is célpontját, mely sok szempontból hasonlít őrzőjére, Bhaarra. Ronda, méretes, büdös, és veszélyes. Úgy néz ki, mint amit egy vihar után a sárban játszó gyerek tapasztott össze, majd keresztelt el rövid gondolkodás után toronynak.
Az odavezető útról pedig természetesen a már megszokott rémfarkasok sem hiányoznak. Pár száz lépésen belül kerülve lassít a tempóján, és kényelmes, ám gyors sétatempóval halad tovább, miközben a fokosa fejét ütemesen és hangosan a pajzsához kezdi ütögetni.*
-Gyertek!
*Kiáltja el magát a dögök felé. Ha azok megindulnak felé, megáll, és rövid időre egy kézben fogva fokosát és pajzsát az oldalához nyúl Riri halványabb színű vörös főzetéért. Egy határozott mozdulattal leküldi az italt, majd harcállásba helyezkedik, érezve annak hatását.
Ha a lények egy helyben maradnának, akkor eredeti sebességével fut feléjük. Mindkét esetben úgy időzíti a bájitalt, hogy mire veszélyesen közel kerülne a dögökhöz, addigra már harcállásban, készen fogadhassa őket, ám az ital hatóidejéből ne veszítsen.
Amint elég közel kerül hozzájuk, egy támadással nyit. A legközelebbi rémfarkas koponyáját igyekszik bezúzni fokosa tompa felével, remélve, hogy az ital által adott erő hatékonyabbá teszi az esetleges becsapódást.*
Megivott egy varázsitalt, ami a hétfokú skálán eggyel növeli az erőt a következő két körre.
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
//7//
//Krestvir és Frandr//
//3. A Tűz tornya//
//Ezüstlepel még 3 körig//
*Bizony határtalanul felfrissítő érzés Frandr számára ez a harc. Egy pár értékes, gyönyörű másodperc, amíg átadhatja magát a csata izgalmának, a kihívásnak, és a pusztítás örömének. Ám a számtalan csatát megélt veterán számára aligha egyedi érzés ez, egy lényeges kivétellel. Abban már most meglehetősen biztos, hogy ezeknek a lényeknek a halála nem okoz majd neki rémálmokat.
Egy szinte boldog, kielégült sóhajjal zárja le harcközbeni légzőgyakorlatát, ahogy fokosa a farkas gerincét éri. Ezután, rövid körbepillantást követően megjön az idő a döntésre. Két dolgot feltételez és remél, amikor meghozza ezt a döntést. Az egyik az, hogy ha utána még több farkas megjelenne, hozzá hasonlóan azokat is kint tartaná a torony forrósága.
A másik pedig az, hogy helyesen következtette ki, hogy Krestvir a Tűz Tornya felé vezető úton mit akart csinálni.
//1. A Föld tornya//
Visszaindul hát a keresztút felé. Ahogy odaér, röviden megáll, hogy arca elé köthesse a korábbi szövetdarabot, mely oly sokat segített a hallucinációk ellen.
Ezután már fordulna is célja felé, ám tekintete közben átsiklik a Víz tornyán.*
-Mi a vihar...
*Csak pár pillanatnyi napfény, mely Ririék tornyát világítja meg. Nincs ideje hosszas tűnődésre, első gondolata alapján pedig ez csak egy dolgot jelenthet.*
-Ennyit a sorrendről...
*Mordul fel magában, majd újra szaporázni kezdi a lépteit a Föld Tornya irányában. Távolról már látja is célpontját, mely sok szempontból hasonlít őrzőjére, Bhaarra. Ronda, méretes, büdös, és veszélyes. Úgy néz ki, mint amit egy vihar után a sárban játszó gyerek tapasztott össze, majd keresztelt el rövid gondolkodás után toronynak.
Az odavezető útról pedig természetesen a már megszokott rémfarkasok sem hiányoznak. Pár száz lépésen belül kerülve lassít a tempóján, és kényelmes, ám gyors sétatempóval halad tovább, miközben a fokosa fejét ütemesen és hangosan a pajzsához kezdi ütögetni.*
-Gyertek!
*Kiáltja el magát a dögök felé. Ha azok megindulnak felé, megáll, és rövid időre egy kézben fogva fokosát és pajzsát az oldalához nyúl Riri halványabb színű vörös főzetéért. Egy határozott mozdulattal leküldi az italt, majd harcállásba helyezkedik, érezve annak hatását.
Ha a lények egy helyben maradnának, akkor eredeti sebességével fut feléjük. Mindkét esetben úgy időzíti a bájitalt, hogy mire veszélyesen közel kerülne a dögökhöz, addigra már harcállásban, készen fogadhassa őket, ám az ital hatóidejéből ne veszítsen.
Amint elég közel kerül hozzájuk, egy támadással nyit. A legközelebbi rémfarkas koponyáját igyekszik bezúzni fokosa tompa felével, remélve, hogy az ital által adott erő hatékonyabbá teszi az esetleges becsapódást.*
Megivott egy varázsitalt, ami a hétfokú skálán eggyel növeli az erőt a következő két körre.
1502. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-21 21:07:20
Üzenet elküldve: 2020-12-21 21:07:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Krestvir és Frandr//
//3. A Tűz tornya//
//Ezüstlepel még 3 körig//
*A varázslat óvón beburkolja, így legalább efelől megnyugszik. Egy pillanatnyi pihenőt is megenged magának az ige után, ám közben tudatosítja, hogy mekkora lett a csend. Ezt előbb nem tudja hova rakni, aztán rájön, hogy amit eddig hallhatott, az az odalent küzdő Frandr és a farkasok hangja volt.
De vajon mit jelent, hogy elcsitult a harc zaja?
Ijedt gondolataiból Kilencedik csacsogása rángatja ki. Össze is rezzen, mert nem számított rá. Aztán meg inkább megörül neki, hogy nincs egyedül, még akkor is, ha a manó ilyen korholón és lekicsinylőn beszél hozzá...
Nyomasztja Frandr sorsa és ez az egész küldetés, de Kilencedik gondtalan fecsegése pillanatnyi megkönnyebbülést hoz a szívébe. Itt, az izzó toronyban akad egy kis derű, ahogy a világban is... Ezekért érdemes legyőzni a félelmet és a kétségbeesést. Talán Frandr és a többiek már odavesztek, talán harcolnak még és teszik a dolgukat. Neki is tennie kell...
Nem válaszol a manónak, csak bámulja tovább a lángot, majd arca a kendő alatt a szokásos gunyoros kifejezésbe rendeződik, ami jelen pillanatban a kétkedését fejezi ki saját döntése felé.
Azért belekezd az igébe, s ha el nem rontja, úgy a markában tartott lángoló kristályt hamarosan törhetetlen jégburok veszi körül. Mivel természetes adottsága van az elemek megzabolázásához, így a burok nem lesz vastagabb, csupán akkorára növekedik, mint egy maroknyi hógolyó, vagyis ez esetben jéggömb. Mármint, ha a varázslat tényleg sikerül és fog is a kristályon.
A jégburokkal vízzel veszi körbe és a levegőtől is elzárja a tüzet. Bár ez aligha rendes tűz, első ötletként ez az ige jött és reménykedve figyeli a hatást, noha fogalma sincs, mire kellene számítania.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, melynek hatására egy kisebb (max. egy köbméteres) jégburkot hoz létre a kívánt tárgy köré, mely fizikailag nem eltörhető. Hatása három körig tart.
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Krestvir és Frandr//
//3. A Tűz tornya//
//Ezüstlepel még 3 körig//
*A varázslat óvón beburkolja, így legalább efelől megnyugszik. Egy pillanatnyi pihenőt is megenged magának az ige után, ám közben tudatosítja, hogy mekkora lett a csend. Ezt előbb nem tudja hova rakni, aztán rájön, hogy amit eddig hallhatott, az az odalent küzdő Frandr és a farkasok hangja volt.
De vajon mit jelent, hogy elcsitult a harc zaja?
Ijedt gondolataiból Kilencedik csacsogása rángatja ki. Össze is rezzen, mert nem számított rá. Aztán meg inkább megörül neki, hogy nincs egyedül, még akkor is, ha a manó ilyen korholón és lekicsinylőn beszél hozzá...
Nyomasztja Frandr sorsa és ez az egész küldetés, de Kilencedik gondtalan fecsegése pillanatnyi megkönnyebbülést hoz a szívébe. Itt, az izzó toronyban akad egy kis derű, ahogy a világban is... Ezekért érdemes legyőzni a félelmet és a kétségbeesést. Talán Frandr és a többiek már odavesztek, talán harcolnak még és teszik a dolgukat. Neki is tennie kell...
Nem válaszol a manónak, csak bámulja tovább a lángot, majd arca a kendő alatt a szokásos gunyoros kifejezésbe rendeződik, ami jelen pillanatban a kétkedését fejezi ki saját döntése felé.
Azért belekezd az igébe, s ha el nem rontja, úgy a markában tartott lángoló kristályt hamarosan törhetetlen jégburok veszi körül. Mivel természetes adottsága van az elemek megzabolázásához, így a burok nem lesz vastagabb, csupán akkorára növekedik, mint egy maroknyi hógolyó, vagyis ez esetben jéggömb. Mármint, ha a varázslat tényleg sikerül és fog is a kristályon.
A jégburokkal vízzel veszi körbe és a levegőtől is elzárja a tüzet. Bár ez aligha rendes tűz, első ötletként ez az ige jött és reménykedve figyeli a hatást, noha fogalma sincs, mire kellene számítania.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, melynek hatására egy kisebb (max. egy köbméteres) jégburkot hoz létre a kívánt tárgy köré, mely fizikailag nem eltörhető. Hatása három körig tart.
1501. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-12-21 20:10:42
Üzenet elküldve: 2020-12-21 20:10:42
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Krestvir és Frandr//
//3. A Tűz tornya//
//Ezüstlepel még 3 körig//
*Csend. Szokatlan és parázstól sercegő, de csend. Talán ez az, mi a lányt legelőször megfoghatja, hisz eddig, ha távolról is, de zömmel csatazajt, morgást és acsarkodást hallhatott. Most viszont itt van, egy katlan kellős közepén, tenyerén egy apró kis tábortűzzel, mi érzetre közelében sincs annak, mit eddig a tűzről megtudhatott. Apró varázsa ismét kiteljesedik, s tovább védi úgy, ahogyan eddig tette. Forróságot nem, csupán csak hőt érez. A kristály szemrevételezése közben semmi különöset nem lát, s még, ha körbenéz is, akkor sem láthat további iránymutatást, mint amennyit eddig láthatott. A tenyerén lévő valami, csak kis tűz, a torony meg torony. A háta mögül felvartyogó hang, talán még ijesztő is lehet.*
- Na? Mit skubizol? *Előbb csak két lapát fül kandikál ki a csuklyából, aztán ráncos és petyhüdt bőrű arc, mint egy idős nagypapa, fáradtan ökölbe szorított keze. A két hatalmas pislogó szempártól eltekintve persze.*
- Még nem vagyunk otthon? *Ásít egy hatalmasat, Kilencedik, csak úgy csattan az állkapcsa. Krestvir megkönnyebbülhet, a manó bizony rendben van, legalábbis látszatra.*
- Mi az, na? Tűz? Minek fogdosod? *hitetlenkedik meglepetten* oltsd már el, nem igaz! *csóválja meg fejét* Apukád nem mondta, hogy a tűzzel nem lehet játszani? Te meg... te meg tartod itt, mint valami kukoricacsuhé babát. Fú, nem hiszem el, sokat kell még tanulnod! *Rángatja meg a csuklyát méltatlankodva, ha esetleg Krestvir eddig nem figyelt volna rá.
Frandr mindeközben élete egyik legnagyobb extázisát élheti át. A csata heve, az erő, a kard suhanása, a terjengő izzadtság, s a megkönnyebbült sóhaj, a siker után. Tudja. Persze, hogy tudja, hogy jelen pillanatban biztonságban van, hisz derékan megküzdötte azt, mit meg kellett. Helytállt, de nem iszik előre a medve bőrére. Egyetlen lépése talán a legfenköltebb, az összes eddiginél. Az előtte elfekvő vérfarkas ugyan morog, de izzó tekintetében már inkább a kegyelemdöfést várja, vagy legalábbis a kegyes halált. A farkas kába még az iménti pajzscsapástól, valójában, ha eszénél lenne, talán akkor is csupán hátrálni próbálna. Vélhetően kora reggel, mikor szokványos portyájára indult, erre nem számított. Megadóan sunyja le tekintetét, majd rándul egy utolsót, mikor a fokos oldalról, pontosan talál a választott helyre, aztán nem mozdul többé.
Frandr, ha akarna sem tudna jelenleg a toronyba lépni, de nem is ez a szándéka. Megnyugtatásául szolgálhat, hogy csatazajt nem hall, ahogyan sietős futást, vagy kiáltásokat sem, így joggal feltételezheti, hogy társa egyelőre boldogul. Kérdés persze, hogy a harcos hiánya, érezhető lesz-e majd? Hogy ez a döntése a későbbiekre mekkora kihatással van? Hogy szükséges rosz, avagy felesleges sietség volt csupán? Vagy csak egy cselekedet lesz, következmények nélkül.
A Föld Tornya. Eddig ismeretlen és felépítése tán a homályba vész. Egyedül vág hát neki az útnak, tudván, illetve sejtvén, hogy az egyetlen, ahová még nem juthatott el egy csapat sem, hisz beszélték. Messziről látszik a szinte sárból tapasztatott, tufának tűnő, megkövesedett alakzat, mit talán az itteniek nem is hívtak mindig toronynak, jóllehet olyan, mintha ősidők óta itt állna már. Talán sivatagi tájakon látható, hasonló sárból, homokból, agyagból és trágyából gyúrt elegyből képzett építmény. A környezete kopár, mögötte már a vizes és süppetegnek tűnő veszélyes ingovány, csupán az út vezet oda, körülötte semmi már. Eltekintve attól a három farkastól, mi tanyát vert a kapujában. Ez a kisebbik gond. A hatalmas "várárkon" átívelő keskeny lenyitott kapu nem sok biztonságérzetet ad, főként, hogy az árokban nincs sok víz, csupán gyanúsan mozgó felszínű sekély, kiterjedt pocsolya és kiálló hegyes cölöpök, mohától és nyálkától vastagon borítva.*
//Alyo és Quantall//
//4. A Levegő tornya//
//Gormogon, 4//
//Vért, még 10 körig//
*A jó, öreg Quantall, - bár minden bizonyára magára venné, ha valaki hasonló jelzőkkel illetné - nem hazudtolja meg önmagát. Más, hasonló helyzetben talán nem emlékeit venné elő, vagy filozofikus, ne adja ég, materialista szemléletmódokat szemezgetne, de Quantall más. Racionalitása tartotta életben, s gondolkodás az, mi ebben a harcban is előre vitte mindig. Hát ne vegyük el tőle a gondolatok érdemét, mert mindig mindennek meg van a maga helye, ezeknek is itt, jelen helyzetben. Halk mormogás vegyül a fogak csattogásába, a két meredő kard aprón kileng, hogy míves indát rajzoljon a levegőbe fénnyel, s mintha az idő lassulna, míg veszélyesen hegyes fogak közelednek a legelérhetőbb testrészéig, addig ezüstös felületű páncél formálódik testére szabottan. A harapó farkas, azonban lendületét már nem tudja visszafogni, s állkapcsa a mélységi bokájára záródik, mélyen fúródva bőrébe, sérülést okozva. Ebben a pillanatban a vért is megjelenik, a farkas pofáját részeként olvasztva magába, fokozatosan, de gyorsan összezárulva. Azt a részt, mi kint maradt lehasítva arról, ami bent, fogakkal együtt Quantall lábában. A mélységit fájdalom borítja el, aztán forróság, de szerencséje van. A vérzés nem tud megindulni a seb útját elzáró fogak miatt. Ettől függetlenül hátra esik, derekát a lépcsőben megütve, de csak horzsolásokat szenved ettől. A további négy farkas megtorpan, látva társuk hihetetlen és borzasztóan meglepő halálát. Quantall felkészülhet. Ebben a pillanatban érzékeli szeme sarkából a fényt. A fényt, mely minden eddiginél erősebb, még talán attól is, mint a templomban tapasztalt.
Alyo szemei előtt egy megterített asztal, frissen sült őz, és Rel'eael combjai. Talán semmi sem lenne jobb attól, ha csak arról kellene döntenie, vajon melyikbe harapjon bele jó szívvel először? Bizonyára a kóstoló döntene, de nem most. Az elkerekedett tekintetű lány, talán meglátva a szikrát Alyo szemében utoljára még bátorítóan bólint.*
- Életeddel kell fizess... fizess meg hát vele... *Az a rohadék! Itt lóg, de még nem átall kacsintani is, kis szaros! Merthogy ez történik, mielőtt a két kéz enged, s a lány határozottan indul meg lefelé, valami ismeretlen mélység felé. Alyo lerogyna, de nem tud. A szél, mi újult erővel indul be, gyakorlatilag kénye kedve szerint rakosgatja ide-oda a likacsos torony tetején, néha vészes közelségbe sodorva őt, a meredély széléhez. Aztán jön a fény. Erőteljes, sugárzó, mindent elborító, vakító, Alyo feje köré, apró kis kör alakot rajzolva, mint valami égi tünemény. Relnek biztosan tetszene, gondolhatná, de sokkal lenyűgözőbbnek tűnhet az ingovány egyszerű alakja, mely hirtelen tűnik fel a torony alatt, közel, s távol egyaránt. Békák brekegnek fel, valahol hal cuppan bele az iszapba, a távolban egy egyszerű, de annál félelmetesebb sas vijjog fel. Aztán megint minden ködbe vész, s ideje észhez térni. A szél eláll, s nincs többé, csak mi eddig is a likakon befújt. Alyo rögtön meghallja a farkasok morgását, mik gyanúsan közelinek tűnhetnek. Közelebb kúszhat, s a torony tetejének bejáratán lent a csigalépcsőn, Quantallt láthatja meg hátán, előtte a négy farkassal.*
//Laor, Carsaadi//
//2. A Víz tornya//
//Ormik//
*A sikoly meglepő módon nem annyira bántó, nem annyira fájdalmas. Ha Carsaadi a kút mélyére néz a zuhanó test után, talán nem merne rá megesküdni, de úgy tűnik, mintha a lány mosolyogna, mintha a zuhanás jó érzéssel töltené el, megnyugvással... szeretettel. Ahogyan két igaz testvér tud nézni a másikra. A tündér érzéseit előre nem lehet megmondani, de mindenféleképpen hatása alá kerül. Öszeszedettnek érzi magát, azt érzi, hogy ez volt a helyes cselekedet, hogy ez volt az egyetlen cselekedet... azt érzi lelkének felét küldte testvére után, akármilyen hihetetlenül is hangzik ez, de megérte. Nem lát szárnyat a kezében, csupán két puha bőrű, selymes tenyeret, mely egy picit koszos ugyan, de mégis az övé. Csak később veszi észre tűnődése közben a fényt. A fényt, mely egyre erősödik mögötte, olyannyira, hogy szembe fordulva már nagyon vakító lenne, mintha száz nap gyúlt volna az égen egyszerre. De Carsaadi jobban aggódhat a hang miatt, ami alapján csak sejtheti mi történhetett.
Laor egy pillanatnyi istenhozzád után indul meg robogva. Tüdeje szúr, harcedzett teste megfáradt, de kettesével szedheti a lépcsőfokokat Ormik után. Zihálva, izzadtan, szinte elcsigázva iramodik meg felfelé, mindig a lény egy kis darabját látva a fordulóban. Hangját hallani, süvölt és ordít, de nem rémisztően, sokkal inkább kétségbeesetten és félve. Laor ekkor láthatja meg az egyre fényesedő külvilágot, a fényt, mely fentről jön, Riri felől, hogy aztán végül mindketten felérjenek.
Ormik abban a pillanatban robban fel, amint kiér a torony tetejére és Carsaadi is megláthatja. Előbb csak lassul, Laornak van lehetősége megmártani benne tőrét, mely mellől szisszenve párolog el a víz. Aztán fújódni kezd, alakja, mi eddig sem volt arányos, még amorffabb lesz. Aztán robban fel. Laort a légnyomás leteríti lábáról, Carsaadi a mögötte lévő falnak préselődik, majd mindkettejüket tiszta vízpermet lepi el, mintha egy gőzfürdőben mártóztak volna meg az imént. A fény Carsaadi mögül erősödik, s az egyik kis ablakon a napfény világítja meg a torony belsejét. Csak egy pillanatra láthatják meg az ingovány eredeti, s így egészen csodásnak, varázslatosnak tűnő egyszerű magányát. Aztán a köd és a felhők ismét leülnek, de a torony csendes és üres marad. Csak két kalandor halk zihálása hallik. Az egyiké kicsit öregesebb és megfáradt. A másiké üde pillangószárnyak pihegő verdesésének tűnhet.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.12.21 20:19:43
//Elveszve az időben...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//7//
//Krestvir és Frandr//
//3. A Tűz tornya//
//Ezüstlepel még 3 körig//
*Csend. Szokatlan és parázstól sercegő, de csend. Talán ez az, mi a lányt legelőször megfoghatja, hisz eddig, ha távolról is, de zömmel csatazajt, morgást és acsarkodást hallhatott. Most viszont itt van, egy katlan kellős közepén, tenyerén egy apró kis tábortűzzel, mi érzetre közelében sincs annak, mit eddig a tűzről megtudhatott. Apró varázsa ismét kiteljesedik, s tovább védi úgy, ahogyan eddig tette. Forróságot nem, csupán csak hőt érez. A kristály szemrevételezése közben semmi különöset nem lát, s még, ha körbenéz is, akkor sem láthat további iránymutatást, mint amennyit eddig láthatott. A tenyerén lévő valami, csak kis tűz, a torony meg torony. A háta mögül felvartyogó hang, talán még ijesztő is lehet.*
- Na? Mit skubizol? *Előbb csak két lapát fül kandikál ki a csuklyából, aztán ráncos és petyhüdt bőrű arc, mint egy idős nagypapa, fáradtan ökölbe szorított keze. A két hatalmas pislogó szempártól eltekintve persze.*
- Még nem vagyunk otthon? *Ásít egy hatalmasat, Kilencedik, csak úgy csattan az állkapcsa. Krestvir megkönnyebbülhet, a manó bizony rendben van, legalábbis látszatra.*
- Mi az, na? Tűz? Minek fogdosod? *hitetlenkedik meglepetten* oltsd már el, nem igaz! *csóválja meg fejét* Apukád nem mondta, hogy a tűzzel nem lehet játszani? Te meg... te meg tartod itt, mint valami kukoricacsuhé babát. Fú, nem hiszem el, sokat kell még tanulnod! *Rángatja meg a csuklyát méltatlankodva, ha esetleg Krestvir eddig nem figyelt volna rá.
Frandr mindeközben élete egyik legnagyobb extázisát élheti át. A csata heve, az erő, a kard suhanása, a terjengő izzadtság, s a megkönnyebbült sóhaj, a siker után. Tudja. Persze, hogy tudja, hogy jelen pillanatban biztonságban van, hisz derékan megküzdötte azt, mit meg kellett. Helytállt, de nem iszik előre a medve bőrére. Egyetlen lépése talán a legfenköltebb, az összes eddiginél. Az előtte elfekvő vérfarkas ugyan morog, de izzó tekintetében már inkább a kegyelemdöfést várja, vagy legalábbis a kegyes halált. A farkas kába még az iménti pajzscsapástól, valójában, ha eszénél lenne, talán akkor is csupán hátrálni próbálna. Vélhetően kora reggel, mikor szokványos portyájára indult, erre nem számított. Megadóan sunyja le tekintetét, majd rándul egy utolsót, mikor a fokos oldalról, pontosan talál a választott helyre, aztán nem mozdul többé.
Frandr, ha akarna sem tudna jelenleg a toronyba lépni, de nem is ez a szándéka. Megnyugtatásául szolgálhat, hogy csatazajt nem hall, ahogyan sietős futást, vagy kiáltásokat sem, így joggal feltételezheti, hogy társa egyelőre boldogul. Kérdés persze, hogy a harcos hiánya, érezhető lesz-e majd? Hogy ez a döntése a későbbiekre mekkora kihatással van? Hogy szükséges rosz, avagy felesleges sietség volt csupán? Vagy csak egy cselekedet lesz, következmények nélkül.
A Föld Tornya. Eddig ismeretlen és felépítése tán a homályba vész. Egyedül vág hát neki az útnak, tudván, illetve sejtvén, hogy az egyetlen, ahová még nem juthatott el egy csapat sem, hisz beszélték. Messziről látszik a szinte sárból tapasztatott, tufának tűnő, megkövesedett alakzat, mit talán az itteniek nem is hívtak mindig toronynak, jóllehet olyan, mintha ősidők óta itt állna már. Talán sivatagi tájakon látható, hasonló sárból, homokból, agyagból és trágyából gyúrt elegyből képzett építmény. A környezete kopár, mögötte már a vizes és süppetegnek tűnő veszélyes ingovány, csupán az út vezet oda, körülötte semmi már. Eltekintve attól a három farkastól, mi tanyát vert a kapujában. Ez a kisebbik gond. A hatalmas "várárkon" átívelő keskeny lenyitott kapu nem sok biztonságérzetet ad, főként, hogy az árokban nincs sok víz, csupán gyanúsan mozgó felszínű sekély, kiterjedt pocsolya és kiálló hegyes cölöpök, mohától és nyálkától vastagon borítva.*
//Alyo és Quantall//
//4. A Levegő tornya//
//Gormogon, 4//
//Vért, még 10 körig//
*A jó, öreg Quantall, - bár minden bizonyára magára venné, ha valaki hasonló jelzőkkel illetné - nem hazudtolja meg önmagát. Más, hasonló helyzetben talán nem emlékeit venné elő, vagy filozofikus, ne adja ég, materialista szemléletmódokat szemezgetne, de Quantall más. Racionalitása tartotta életben, s gondolkodás az, mi ebben a harcban is előre vitte mindig. Hát ne vegyük el tőle a gondolatok érdemét, mert mindig mindennek meg van a maga helye, ezeknek is itt, jelen helyzetben. Halk mormogás vegyül a fogak csattogásába, a két meredő kard aprón kileng, hogy míves indát rajzoljon a levegőbe fénnyel, s mintha az idő lassulna, míg veszélyesen hegyes fogak közelednek a legelérhetőbb testrészéig, addig ezüstös felületű páncél formálódik testére szabottan. A harapó farkas, azonban lendületét már nem tudja visszafogni, s állkapcsa a mélységi bokájára záródik, mélyen fúródva bőrébe, sérülést okozva. Ebben a pillanatban a vért is megjelenik, a farkas pofáját részeként olvasztva magába, fokozatosan, de gyorsan összezárulva. Azt a részt, mi kint maradt lehasítva arról, ami bent, fogakkal együtt Quantall lábában. A mélységit fájdalom borítja el, aztán forróság, de szerencséje van. A vérzés nem tud megindulni a seb útját elzáró fogak miatt. Ettől függetlenül hátra esik, derekát a lépcsőben megütve, de csak horzsolásokat szenved ettől. A további négy farkas megtorpan, látva társuk hihetetlen és borzasztóan meglepő halálát. Quantall felkészülhet. Ebben a pillanatban érzékeli szeme sarkából a fényt. A fényt, mely minden eddiginél erősebb, még talán attól is, mint a templomban tapasztalt.
Alyo szemei előtt egy megterített asztal, frissen sült őz, és Rel'eael combjai. Talán semmi sem lenne jobb attól, ha csak arról kellene döntenie, vajon melyikbe harapjon bele jó szívvel először? Bizonyára a kóstoló döntene, de nem most. Az elkerekedett tekintetű lány, talán meglátva a szikrát Alyo szemében utoljára még bátorítóan bólint.*
- Életeddel kell fizess... fizess meg hát vele... *Az a rohadék! Itt lóg, de még nem átall kacsintani is, kis szaros! Merthogy ez történik, mielőtt a két kéz enged, s a lány határozottan indul meg lefelé, valami ismeretlen mélység felé. Alyo lerogyna, de nem tud. A szél, mi újult erővel indul be, gyakorlatilag kénye kedve szerint rakosgatja ide-oda a likacsos torony tetején, néha vészes közelségbe sodorva őt, a meredély széléhez. Aztán jön a fény. Erőteljes, sugárzó, mindent elborító, vakító, Alyo feje köré, apró kis kör alakot rajzolva, mint valami égi tünemény. Relnek biztosan tetszene, gondolhatná, de sokkal lenyűgözőbbnek tűnhet az ingovány egyszerű alakja, mely hirtelen tűnik fel a torony alatt, közel, s távol egyaránt. Békák brekegnek fel, valahol hal cuppan bele az iszapba, a távolban egy egyszerű, de annál félelmetesebb sas vijjog fel. Aztán megint minden ködbe vész, s ideje észhez térni. A szél eláll, s nincs többé, csak mi eddig is a likakon befújt. Alyo rögtön meghallja a farkasok morgását, mik gyanúsan közelinek tűnhetnek. Közelebb kúszhat, s a torony tetejének bejáratán lent a csigalépcsőn, Quantallt láthatja meg hátán, előtte a négy farkassal.*
//Laor, Carsaadi//
//2. A Víz tornya//
//Ormik//
*A sikoly meglepő módon nem annyira bántó, nem annyira fájdalmas. Ha Carsaadi a kút mélyére néz a zuhanó test után, talán nem merne rá megesküdni, de úgy tűnik, mintha a lány mosolyogna, mintha a zuhanás jó érzéssel töltené el, megnyugvással... szeretettel. Ahogyan két igaz testvér tud nézni a másikra. A tündér érzéseit előre nem lehet megmondani, de mindenféleképpen hatása alá kerül. Öszeszedettnek érzi magát, azt érzi, hogy ez volt a helyes cselekedet, hogy ez volt az egyetlen cselekedet... azt érzi lelkének felét küldte testvére után, akármilyen hihetetlenül is hangzik ez, de megérte. Nem lát szárnyat a kezében, csupán két puha bőrű, selymes tenyeret, mely egy picit koszos ugyan, de mégis az övé. Csak később veszi észre tűnődése közben a fényt. A fényt, mely egyre erősödik mögötte, olyannyira, hogy szembe fordulva már nagyon vakító lenne, mintha száz nap gyúlt volna az égen egyszerre. De Carsaadi jobban aggódhat a hang miatt, ami alapján csak sejtheti mi történhetett.
Laor egy pillanatnyi istenhozzád után indul meg robogva. Tüdeje szúr, harcedzett teste megfáradt, de kettesével szedheti a lépcsőfokokat Ormik után. Zihálva, izzadtan, szinte elcsigázva iramodik meg felfelé, mindig a lény egy kis darabját látva a fordulóban. Hangját hallani, süvölt és ordít, de nem rémisztően, sokkal inkább kétségbeesetten és félve. Laor ekkor láthatja meg az egyre fényesedő külvilágot, a fényt, mely fentről jön, Riri felől, hogy aztán végül mindketten felérjenek.
Ormik abban a pillanatban robban fel, amint kiér a torony tetejére és Carsaadi is megláthatja. Előbb csak lassul, Laornak van lehetősége megmártani benne tőrét, mely mellől szisszenve párolog el a víz. Aztán fújódni kezd, alakja, mi eddig sem volt arányos, még amorffabb lesz. Aztán robban fel. Laort a légnyomás leteríti lábáról, Carsaadi a mögötte lévő falnak préselődik, majd mindkettejüket tiszta vízpermet lepi el, mintha egy gőzfürdőben mártóztak volna meg az imént. A fény Carsaadi mögül erősödik, s az egyik kis ablakon a napfény világítja meg a torony belsejét. Csak egy pillanatra láthatják meg az ingovány eredeti, s így egészen csodásnak, varázslatosnak tűnő egyszerű magányát. Aztán a köd és a felhők ismét leülnek, de a torony csendes és üres marad. Csak két kalandor halk zihálása hallik. Az egyiké kicsit öregesebb és megfáradt. A másiké üde pillangószárnyak pihegő verdesésének tűnhet.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.12.21 20:19:43
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1918-1937