*Az ásó éle alatt halkan pereg a föld a hajnal kék fényében. A domb oldalában, ahol a régi térképek mutatták, egy alak dolgozik gyors, de óvatos mozdulatokkal. A gödör egyre mélyül, egészen addig, amíg már majdnem kényelmetlen dolgozni benne. Akkor az ásó hegye halkan koppan valamin a földben, valamin, ami nem kavics.
Letérdel a gödör mellé, halkan nyögve hajol előre, majdnem a földre kell görnyednie, ha le akar érni az aljáig. Ujjai óvatosan söprik félre a göröngyöket, mígnem kiszabadítja a kis ládát az anyaföld hideg, nyirkos öleléséből. Maga mellé teszi a ládikát, ujjai annak zárján babrálnak. Arra gondol, hogy kellett volna innia egy sárga italt, akkor talán könnyebben tudná kinyitni. Nem baj, ha ügyességgel nem megy, majd erővel. A láda teteje reccsenve enged. Benne, talán évszázadok óta háborítatlanul, egy tenyérnyi méretű, csiszolt jádelap fekszik. A hajnali ég fényei remegve csúszkálnak a táblácska felszínén. Óvatosan, remegő ujjakkal nyúl érte; kezei között szinte elveszik a relikvia. Maga elé tartja, összehúzott szemmel bogarássza a rúnákat, mígnem elvigyorodik, és az ég felé emeli a táblát: hadd lássa mindenki.*
- Háh! Tudtam! *-kiált fel diadalmasan-* Itt az áll, hogy enyém a dombocska!