*Arra emlékszik csak, hogy békésen napozott a dombocskája tetején, haja szétterülve a földön, és már hangyák is nekiálltak felderíteni a barna zuhatagot, amikor arra eszmélt, hogy valami kitakarja a napot. Kinyitotta a szemét, és megrökönyödésére egy óriás szebbik felével nézett farkasszemet. Az pedig, anélkül, hogy észrevette, vagy figyelembe vette volna ittlétét, csak leült a dombocskára, azon belül is pont arra a hangyabolyra, amelyen a lány tájékozatlan feje feküdt. Raeyannak, a varázslattól túltöltődött asszonynak ijedtségében csak arra volt ideje, hogy odébb portálja magát. Persze nem csak magát, mert kínos lett volna a ruháit itt hagyni, viszont így a hangya felderítő sereg is jött vele együtt. Így az óriás csak a hangyaboly megmaradt részébe ült bele rendesen.
De ez sokkal ezelőtt volt. Ugyanis Raeyan véletlenül nem csak a teret, de az időt is meghajlította maga körül, így sokkal később jelenik csak meg újra. Ám most is pont ugyan ez az óriás foglalja el ugyan úgy a dombocskát – nem is zavarja őt, hogy az előző tulajdonos jóformán ott álldogál mellette, annak Noé-bárkájával együtt. Raeyan azt érzi, hogy vizes alatta a talaj. Meg hogy egy elkenődött hangyaboly indít megtorló hadműveletet a tarkóján, és onnan le.*
- Áh! Affene! *Próbál nem mágiát használni ellenük, mert a végén még lepörkölné az egész hátát, a ruháját, meg a haját is. Persze probléma nélkül visszanöveszthetné utána mindezt, de ez a jelenet annyira amatőr, és kínos színben tüntetné fel szegény lányt. A vizes talaj miatt viszont a két dombvédőnek akadhatnak problémái. A hangyaboly ugyanis, ahonnan Raeyan utasai származnak, azóta egy hatalmas, bár fejletlen civilizációt építettek ki a dombocska felszíne alatt. És jött a víz nemrég. Ezért ezek most mind kiözönlöttek. Meg is találják a két jómadarat hamar, és amilyen élénken vakarássza Raeyan a hátát, annál jobban fogják ők is utánozni a leányzót. És csak körbe-körbe rohangálnak a dombon mindhárman.
Raeyan közben megelégeli a visszafogottságot, és egy enyhe (annak szánt) energiahullámot indít el a feje búbjától, végig egész testén át, hogy a végtagjaiban érjen véget. Sikerül is ez anélkül, hogy bármi sérülést okozna magának, és az összes hangya lepotyog róla. De nem holtan. Ahogy a földre zuhannak, hirtelen elkezdenek nőni. Egyre nagyobbak és nagyobbak, míg végül egy termetes kutya méretével kezdenek el vetekedni. ÉS ebből több száz! Ám az energiahullám valahogy mégsem állt meg Raeyan ujjacskáiban, ugyanis az összes környező hangya – a talpuk alatt hemzsegő milliók, na meg azok, akik épp az óriás és a könnyfakasztó fején játszanak „enyém a dombocskát” – követik őket ebben. Ennél sem kell több a kettősnek, fejvesztve menekülnek ki a világból is, hiába minden Guiness rekord. Raeyan kiráz még pár hangyát a ruhájából, mielőtt azok szétszakíthatnák azt a növekedés közben. Ám a hangyák őt nem bántják (nem direkt) bár a levegőbe kellett emelkednie, hogy az immár egymás hegyén-hátán vergődő rovarok ne tapossák össze (milyen ironikus). Bár meg kell küzdenie a hangyakirálynővel, de utána a lány rájön, hogy mivel ez az ő varázslata, ezért a többi hangya engedelmeskedik neki. Megparancsolja hát nekik, hogy szóródjanak szét, mielőtt egymást fojtják meg. Ezzel tulajdonképpen ki is adta a parancsot az ismert világ meghódítására. Miután egy kis helyet kapott, leszáll a dombocskára, és ki is jelenti:*
- Jé, enyém a dombocska!
*És innen irányítva hajtja uralma alá a bolygót. Anélkül, hogy tudna róla. Mert ő most csak napozni akar nyugodtan a fűben, és ehhez épp elég hangyatestőre akad most.*