OOC - Játékon kívüli fórum
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Játékon kívüli fórum | Arthenior főtere (új) Amon Ruadh (új) Füves puszta (új) Dokkok és kikötő (új) |  |
| Játékon kívüli fórum >> Általános fórum >> Kreatív sarok >> Elfeledett Gyermekek [novella] |
1. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2013-01-30 21:53:32
Üzenet elküldve: 2013-01-30 21:53:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 8
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 8
Mivel úgy láttam, hogy errefelé több kreatív ember is megosztotta már az írásait úgy döntöttem, én is bátor leszek. ^^" Remélem tetszeni fog ez a kicsit szomorú, kicsit elvont novellácska, amit többek között a fél-elf faj leírása és az 'Erdőmélye' helyszínleírás ihletett.
Visszajelzéseket örömmel fogadok, egyébként pedig jó szórakozást! ^^
~*~*~*~*~*~
Pajkos szellő suhant végig az erdőn, megrázta a fák ágai, száraz harasztot kapott fel, majd hangos zörejjel visszahullajtotta darabjait a földre, s kacagva ismét a magasba szárnyalt. Taissy riadtan pattant fel, s elmaszatolva könnyeit körbe nézett, minden reszkető bokorba, minden árnyék mélyére veszélyt képzelt. Mintha lépteket hallott volna az imént, mégse látott a sötétben egyetlen teremtett lelket sem. Csupán ő állt a rengeteg mélyébe futó, elhagyatott kis ösvényen bizonytalanul, égszínkék szemeit a levelek közt átszüremlő holdfénytől félhomályos erdőre szegezve.
A magány félelmetes üressége megtölti pici lelkét, ahogy sármaszatos kezeit megtörli szoknyájában, reszketeg sóhajjal nyugtatva magát.
Nehéz itt ülni és várni, de tudja, Anya érte fog jönni.
Hiszen csak egész picit szaladt előre, még a hangját is hallani vélte, miközben kacagva csodálta a fa tövében nyíló virágokat. Aztán megfordult és a nő már nem volt sehol, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el egy pillanat alatt. Taissy hiába kereste, szólongatta, bátortalan hangocskájára nem felelt más, csak a fák ágai közt motozó szél baljós susogása.
Ráadásul már be is esteledett. Az erdő, ami nappal smaragdzöld volt és életteli elcsendesedett és az éjszaka sötét árnyaiba burkolózott, magába zárva a gyermeki alakot, a félelemtől reszkető piciny titkot. Taissy nézelődött még kicsit az ösvényen, bizonytalanul lépdelt a legközelebbi fáig, ahol az alig látható csapás elkanyarodott, de hiába, nem volt ott senki. A magány ismét könnyeket csalt hatalmas szemeibe.
- Miért sírsz?
A kislány megriadva kapta fel a fejét, s még könnyei is elapadtak a meglepetéstől. Az ösvényen egy másik kislány állt, olyan forma, mint ő, kedves arca szinte ragyogott a Hold fényben, ahogy kíváncsian Taissy felé lépett. Hosszú arany fürtjei a hátára hullottak, hegyes füle előkandikált alóluk elf-vérének örökségéről árulkodva.
- Miért sírsz? - ismételte kedves hangján, bátorítóan. Taissy szipogva maszatolta el könnyeit, majd ingébe törölte pici kezét.
- Anyukám… azt hiszem elvesztett… - motyogta bánattól nehéz hangon, ajkai megremegtek a visszafojtott sírástól, miközben a jövevénynek mesélt. - Nem találom őt sehol…
- Ezért sírsz? - kerekedtek el meglepetten a nagy szemek, Taissy pedig bánatosan bólintott, újabb könnyeket maszatolva el sápadt arcán. A másik kislány furcsa mosollyal lépett felé, vékonyka karjaival átölelve az elveszett gyermek vállát. Suta kis ölelés volt, Taissy mégis belebújt, hozzásimult a jövevényhez olyan bizalommal, mintha mindig is ismerték volna egymást, miközben a vékony gyermekujjak hajának selymes tincsei közé simítottak. - Ne sírj! Tudod, a szülők gyakran elhagynak minket. De aztán általában eszükbe jutunk, és ismét hiányozni kezdünk nekik.
- Tényleg?
- Hát persze! - mosolygott a kislány, bátorítóan karolva új védencébe. - Panaszkodnak, hogy csendes lett a ház és eszükbe jut, milyen jó is volt, mikor ott voltunk nekik. Olyankor mindig megbánják, hogy nem törődtek velünk és keresni kezdenek.
- Anyukám is biztos keres…!
- Egész biztosan - nevetett a lányka, magához szorítva Taissy karját. - És biztos nem akarná, hogy unatkozz, amíg megtalál, nem igaz? Miért nem játszunk valamit?
- Rendben! - állt rá Taissy könnyedén, gyermeki örömmel feledkezve meg bánatos könnyeiről. A bizonytalanság azonban szúrón mart a mellkasába, óvatosan lesett hátra a hatalmas, göcsörtös fára melynek tövében eddig várt, majd a mosolygó elfszerzethez fordult. - De azért ne menjünk messzire, jó? Anyukám biztos itt is fog keresni először.
- Ne félj! Vissza fogunk jönni még…
Az erdő fái közt motozó Szél megpihent az egyik alacsony ágon, s onnan figyelte elcsitulva a beszélgető gyerekeket. Csak mikor kéz a kézben eltűntek ereszkedett alább, hogy megnézze az öreg tölgy tövében fekvő lánykát, láthatatlan kezével finoman simítson végig hideg bőrén, hajának puhán elterülő arany tincsein.
A karcsú ujjak nyoma még nem rajzolódott ki a puha bőrön, a napbarnított bőr sápadtságát még nem orozta el a halál, s a hatalmas kék szemek mindössze lecsukódtak, mintha csupán álmát aludná a fél-elf gyermek.
A Szellő lágyan lehet csókot Taissy arcocskájára, majd elillant. Csak az ágak zizegésének bús dallama tudatta, merre jár, merre kíséri az Elfeledett Gyermekeket.
Visszajelzéseket örömmel fogadok, egyébként pedig jó szórakozást! ^^
~*~*~*~*~*~
Pajkos szellő suhant végig az erdőn, megrázta a fák ágai, száraz harasztot kapott fel, majd hangos zörejjel visszahullajtotta darabjait a földre, s kacagva ismét a magasba szárnyalt. Taissy riadtan pattant fel, s elmaszatolva könnyeit körbe nézett, minden reszkető bokorba, minden árnyék mélyére veszélyt képzelt. Mintha lépteket hallott volna az imént, mégse látott a sötétben egyetlen teremtett lelket sem. Csupán ő állt a rengeteg mélyébe futó, elhagyatott kis ösvényen bizonytalanul, égszínkék szemeit a levelek közt átszüremlő holdfénytől félhomályos erdőre szegezve.
A magány félelmetes üressége megtölti pici lelkét, ahogy sármaszatos kezeit megtörli szoknyájában, reszketeg sóhajjal nyugtatva magát.
Nehéz itt ülni és várni, de tudja, Anya érte fog jönni.
Hiszen csak egész picit szaladt előre, még a hangját is hallani vélte, miközben kacagva csodálta a fa tövében nyíló virágokat. Aztán megfordult és a nő már nem volt sehol, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el egy pillanat alatt. Taissy hiába kereste, szólongatta, bátortalan hangocskájára nem felelt más, csak a fák ágai közt motozó szél baljós susogása.
Ráadásul már be is esteledett. Az erdő, ami nappal smaragdzöld volt és életteli elcsendesedett és az éjszaka sötét árnyaiba burkolózott, magába zárva a gyermeki alakot, a félelemtől reszkető piciny titkot. Taissy nézelődött még kicsit az ösvényen, bizonytalanul lépdelt a legközelebbi fáig, ahol az alig látható csapás elkanyarodott, de hiába, nem volt ott senki. A magány ismét könnyeket csalt hatalmas szemeibe.
- Miért sírsz?
A kislány megriadva kapta fel a fejét, s még könnyei is elapadtak a meglepetéstől. Az ösvényen egy másik kislány állt, olyan forma, mint ő, kedves arca szinte ragyogott a Hold fényben, ahogy kíváncsian Taissy felé lépett. Hosszú arany fürtjei a hátára hullottak, hegyes füle előkandikált alóluk elf-vérének örökségéről árulkodva.
- Miért sírsz? - ismételte kedves hangján, bátorítóan. Taissy szipogva maszatolta el könnyeit, majd ingébe törölte pici kezét.
- Anyukám… azt hiszem elvesztett… - motyogta bánattól nehéz hangon, ajkai megremegtek a visszafojtott sírástól, miközben a jövevénynek mesélt. - Nem találom őt sehol…
- Ezért sírsz? - kerekedtek el meglepetten a nagy szemek, Taissy pedig bánatosan bólintott, újabb könnyeket maszatolva el sápadt arcán. A másik kislány furcsa mosollyal lépett felé, vékonyka karjaival átölelve az elveszett gyermek vállát. Suta kis ölelés volt, Taissy mégis belebújt, hozzásimult a jövevényhez olyan bizalommal, mintha mindig is ismerték volna egymást, miközben a vékony gyermekujjak hajának selymes tincsei közé simítottak. - Ne sírj! Tudod, a szülők gyakran elhagynak minket. De aztán általában eszükbe jutunk, és ismét hiányozni kezdünk nekik.
- Tényleg?
- Hát persze! - mosolygott a kislány, bátorítóan karolva új védencébe. - Panaszkodnak, hogy csendes lett a ház és eszükbe jut, milyen jó is volt, mikor ott voltunk nekik. Olyankor mindig megbánják, hogy nem törődtek velünk és keresni kezdenek.
- Anyukám is biztos keres…!
- Egész biztosan - nevetett a lányka, magához szorítva Taissy karját. - És biztos nem akarná, hogy unatkozz, amíg megtalál, nem igaz? Miért nem játszunk valamit?
- Rendben! - állt rá Taissy könnyedén, gyermeki örömmel feledkezve meg bánatos könnyeiről. A bizonytalanság azonban szúrón mart a mellkasába, óvatosan lesett hátra a hatalmas, göcsörtös fára melynek tövében eddig várt, majd a mosolygó elfszerzethez fordult. - De azért ne menjünk messzire, jó? Anyukám biztos itt is fog keresni először.
- Ne félj! Vissza fogunk jönni még…
Az erdő fái közt motozó Szél megpihent az egyik alacsony ágon, s onnan figyelte elcsitulva a beszélgető gyerekeket. Csak mikor kéz a kézben eltűntek ereszkedett alább, hogy megnézze az öreg tölgy tövében fekvő lánykát, láthatatlan kezével finoman simítson végig hideg bőrén, hajának puhán elterülő arany tincsein.
A karcsú ujjak nyoma még nem rajzolódott ki a puha bőrön, a napbarnított bőr sápadtságát még nem orozta el a halál, s a hatalmas kék szemek mindössze lecsukódtak, mintha csupán álmát aludná a fél-elf gyermek.
A Szellő lágyan lehet csókot Taissy arcocskájára, majd elillant. Csak az ágak zizegésének bús dallama tudatta, merre jár, merre kíséri az Elfeledett Gyermekeket.
1-1