OOC - Játékon kívüli fórum
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Játékon kívüli fórum | Arthenior főtere (új) Amon Ruadh (új) Füves puszta (új) Dokkok és kikötő (új) |  |
| Játékon kívüli fórum >> Általános fórum >> Kreatív sarok >> [Novella][E] A Kulcs |
1. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2010-06-16 09:47:02
Üzenet elküldve: 2010-06-16 09:47:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 67
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 67
Ez a novella egy hosszabb sorozat kezdő része, nem verseny céllal, csak megosztani raktam fel:
Retug minden erejét beleadva futott. Fekete csizmája szinte nem is érte Usstanekh végeláthatatlan kőlabirintusának mohával benőtt talaját. Sötétkék köpenye veszettül lobogott mögötte, mint valami kísértet, mely szólásra nyitja vörös száját, ugyanis egy hosszan elnyúló vörös folt éktelenkedett a köpenyén. Világoszöld haja volt a legkirívóbb része, furcsa megjelenésének, de ezt most egy fekete csuklya alá rejtette. Egyre szaporábban kapkodta a levegőt, amit a tüdejébe egyre többször hatolt be a hideg éjszaka jéghideg levegője. De tudta, nem állhat meg….Néhány méter múlva remegő lábbakkal dőlt egy gránit oszlopnak, ami valaha a dicső Fény-Palota része volt, de mára csak egy egyedül árválkodó kitüremkedés maradt, a Rom-Labirintus alacsony falai között. Retugnak viszont ez jelentette az egyetlen támpontot a menekülés közben, mivel nem volt túl járatos az útvesztő felépítésében. Fél percnyi zihálás után megemberelte magát, és fáradt végtagjait további rohanásra késztette. A gondolatok egymást kergették a fejében, az üldözője lehetséges kilétéről. A városi bűnbanda vezetőjének, a leghírhedtebb fejvadásznak, Eberethnek a képe tért vissza minduntalan az agyába, ködös jóslatként utalva a fejvadász ellenséges szándékára Retuggal szemben. Mikor kizökkent az elmélázásból, azon kapta magát, hogy céltalanul bolyong a labirintusban. Hiába próbálta felidézni magában az útvesztőből kivezető utat, a kanyarok, a jellegzetes bokrok mind összefolytak elméjében. De nem adhatta fel, vigyáznia kellett a zsákmányra….Önkéntelenül is a az köpenye rejtett zsebe felé kapott, és megkönnyebbült mosollyal nyugtázta, hogy dudorodó zsebében még mindig megtalálható az a szabálytalan formájú valami. Minduntalan vérfoltokat hagyott a bokrok hosszúkás levelein, mivel nem volt ideje bekötözni a sebét. Áldotta a szerencséjét, hogy felvette a mellvértjét, mert különben már rég halott lenne. Ezt hét méretes horpadás bizonyította, a köpenye alatti mellvérten. Egyszer csak valami reccsenést hallott a közeli bokrok közül. Először egy állatra gyanakodott, de utnáa szöget ütött a fejében az a gondolat, hogy talán üldözője megelőzte, és most abban a bokorban lapul. Óvatosan elindult az alacsony cserje felé, de fél méterre tőle megállt, és kardjával megrezegtette az ágakat. Nem történt semmi. Még közelebb merészkedett, és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amikor egy mókust pillantott meg, egy makkot próbálva beékelni két ág közé. Kicsit lassabb tempóra váltott, félelmei alaptalannak bizonyultak, talán már nem is követi senki. Ebben azért egyáltalán nem volt biztos, és néha megeresztett egy kutató pillantást hátrafelé, ne érje váratlanul egy esetleges támadás. Ezzel a gyorsabb iramú sétával, fél óra alatt elérte a jellegzetes vörös bokrot, és a félelemtől kótyagos feje most kitisztult, és lelki szemei előtt kirajzolódott a labirintus kusza térképe. Tíz perc elteltével már megpillantotta Usstanekh házainak imbolygó lámpásait, amik apró, világító bogaraknak tűntek, a messzeségben. A légzése is egyenletessé vált, és tényleg kezdte elhinni, hogy csak az üldözési mánia hatalmasodott el rajta. Éppen eléggé lassan vette már a levegőt, hogy meghallja két tőr fütyülő hangját, amint a torka felé süvítenek. Retug tehetetlen volt. A támadás olyan sebességgel jött, hogy az agya leblokkolt, és nem volt képes időben elrugaszkodni a dobófegyverek elől. Csak annyi ideje maradt, hogy megszorítsa a nyakában függő szimbólumot, ami két egymásba tekeredő kígyót ábrázolt, majd várta a véget. Már azt hitte megmenekült, amikor az első tőr tompa koppanással pattant le remekmívű páncéljáról, ám arcára kiült a döbbenet, mikor a második fegyver a gégéjébe hasított. Mindkét kezét a nyakához kapta, mintha egyszerűen csak el tudná állítani a vérzést a kezével. Hörögve esett össze, még pár másodpercig kínlódott, fetrengett, majd egy utolsó halálhörgés után szemei fennakadtak, és lelke tovaszállt a Mindenható színe elé. Egy sötét alak ereszkedett le, megzörgetve a bokrokat, és ez által ismét felverve az útvesztő halálos csendjét. Először körülkémlelt, nem látta-e valaki bámulatos dobótechnikája megcsillogtatását, majd óvatosan odalépett a holttesthez, és elkezdett kutakodni rajta. Kiforgatta a zsebeit, de nem talált semmit. Már kezdte azt hinni, hogy fölöslegesen ölte meg ezt az embert, de kutató keze csak talált egy kitüremkedést a hulla köpenyének belső részén. Előkapott egy éles kést, és elkezdte felvágni a ruhába varrt zsebet az öltésnél fogva. Már majdnem végzett a munkájával, amikor egy városi őr összetéveszthetetlen csörömpölése késztette megállásra, akik a labirintust járták egész nap. Magában átkozta figyelmetlenségét, hogy nem volt elég éber, de nem korholhatta magát sokáig, mert máris felhangzott egy mély, öblös hang által feltett katonás kérdés:
- Ki vagy és mit keresel itt?- a kérdés után nem sokkal a hanghoz tartozó alak is feltűnt a kőfal végében, még éjszaka is fénylő vértben, amit a fáklyája visszatükröződő fénye biztosított szépen kidolgozott vértjéről.
A másik alak nem felelt, hanem gyorsan tovább folytatta munkáját. Az őr még egyszer kérdezett, majd elkezdett rohanni a szótlan alak felé. Az viszont látszólag nem is törődött a felé rohanóval, hanem éppen ki akarta húzni az áldozat zsebéből a tárgyat, ami túl nagy volt ahhoz, hogy kiférjen a gyilkos által vágott lyukon. Mikor az két méterre megközelítette, magában szitkozódott egyet, majd hatalmas ugrásokkal a magas kőfal tetején termett, és beleolvadt az éjszaka árnyaiba. A katona megállt a hulla mellett, sajnálkozva végigmérte, majd kíváncsian elkezdte keresni azt a dolgot, amitől a gyilkos oly annyira nem akart megszabadulni. Rövid kutakodás után meg is találta a rejtett zsebet, majd kardja hegyével kihasította szinte az egész köpenyt, így szabadítva ki a tárgyat, egy látszólag üvegből készült, sárkányalakot formázó szobrot. Az őr zsebre dugta a szobrocskát, majd elindult az őrhelyre, jelentést tenni a gyilkosságról. Közben ezt dörmögte vígan az orra alatt:
- Az asszony biztos örülni fog neki…
Két órával később, mikor a felkelő nap első sugarai elkezdték megvilágítani a kereskedőváros díszes utcáit, a város szélén, egy kopott faajtón furcsa kopogás hallatszott. Először kettő, majd további négy, végül pedig egy macskakaparáshoz hasonló hangú. Egy csuklyás alak állt az ajtóban, két tőrrel a jobb kezében, hátha szüksége lesz rájuk. Aztán retesz-nyikorgás hallatszott, majd az ajtó résnyire kinyílt, és egy gyanakvó, szürke szempár kémlelt ki rajta.
- Te vagy az Gulash?- hangzott a kérdés.
- Én, ki más lenne, aki ismeri a titkos kódot?- válaszolt szemrehányóan a csuklyás.
- Jól van na, csak mostanában nagyon ébernek kell lenni. A
Azzal kinyitotta az ajtót, betessékelte a férfit, majd lopva körülpillantott a szűk utcában, és csak utána zárta be az ajtót.
- Sikerült megszerezni?- kérdezte, mikor leültette a férfit a dohos konyhában egy székre, ő maga pedig az asztalon foglalt helyet. Amint Gulash szeme hozzászokott a gyér fényhez, kissé meghökkent, mikor megállapította, hogy a házigazdája egy félkarú nyomorék. Kissé félve, és habogva válaszolt.
- Hát…az úgy volt…az őr…
- Ne szórakozz velem fiam, megvan a kulcs?- tette fel a kérdést újra, kissé ingerültebben.
- Mondom, hogy az őr… az őr elüldözött…- felelte hebegve-habogva Gulash.
- Akkor nincs meg a kulcs?!- ordította a házigazda, teljesen kikelve magából.
Egyetlen mozdulattal áthidalta a köztük levő távolságot, és ép kezét a szerencsétlen Gulash nyakára fonta.
- NE merj velem szórakozni! Ha egy hét múlva nem keríted elő a kulcsot meghalsz!- fenyegette meg a nyomorék, és Gulash tudta, biztos, hogy be is váltja az ígéretét.
Gyorsan felemelkedett a székről, lefejtette az öreg ujjait a nyakáról, majd így válaszolt.
- Meglesz, egy hét múlva már ott lesz a kezedben a kulcs… a hatalom kulcsa!- mondta, majd gyors mozdulatokkal elhagyta a házat. Néhány pillanattal később, egy alacsony figura ugrott be az ablakon. Egy manó.
- Kövessem?- kérdezte az apró szerzet az öreget. Az egy bólintással jelezte, hogy igen, és a jövevény halk vihogással beleolvadt a sarok homályába.
Aznap reggel. Ceramon hatalmas nyújtózkodással kelt fel az ágyból, a nap simogató sugarai kényeztették arcát. Ásítások közepette rántotta le magáról a takarót, majd belebújt zöld papucsába, és lecsoszogott a két emeletet összekötő, fa lépcsősoron. Félúton beverte a fejét a egyik alacsonyan levő gerendába, és bosszankodva érkezett le a földszintre. De ott nem a megszokott látvány fogadta… A konyhában reggelit sütögető anyja helyett, most egy zokogó, mindenét elvesztett embert látott, a egyik székben összegörnyedve, telesírt zsebkendővel. Még sohasem látta ilyennek az anyját, így egyből odarohant a nőhöz.
- Mi történt anya?- kérdezte megrökönyödve.
- App…apád…apád megha…apád meghalt…- zokogta a nő, miközben átkarolta a gyermekét.
- Hogyan?! –kérdezte a fiú, könnybe lábadt szemmel.
- Meg…megölték…
- Ne…neeee!- ordította a fiú, és kirohant a szobából. Egyenesen apja szobájába tartott, hogy megtalálja hortyogva az ágyban, és jól a szemére hányja, hogy miért verték át anyával. De az apja nem feküdt az ágyban. Nem volt az egész szobában sem. Minden a helyén volt, csak éppen a lakója nem. Könnyes szemmel elkezdte vizsgálgatni a szobát. Minden lyukba, minden eldugott helyre benézett, hátha az apja elbújt valahol, bár ő is tudta, hogy erre vajmi kevés az esély. Feldúlta az egész szobát, de az apját sehol sem találta, sőt még a ládájában is csak egyetlen papírt talált. De ez a papír elég furcsa volt. Ez állt rajta cikornyás betűkkel:
A Daryanok Rendje felhívása Akhtor Retug részére
Tudomásunkra jutott, hogy a Vörös Sárkány rendje megtalálta A Kulcsot. Te is nagyon jól tudod mekkora fontossága van ennek az ereklyének. El kell lopnod! A rendünk fennmaradása múlhat ezen a küldetésen. A palota térképe, ahol őrzik ott van a lap hátoldalán, most pedig tedd meg amit meg kell tenned!
Nagna risa re nerunig derha!
Ceramon egyre változó arckifejezéssel olvasta végig a levelet, és a végére már nem az elkeseredettség, hanem a düh, és harag tükröződött az arcáról. Felkapta a fejét, és elhatározta magában, hogy megtalálja, és mind egy szálig kiírtja a Vörös Sárkány rendjét. Csak az a rejtélyes kulcs nyugtalanította…
Kirobogott az előtérbe, felkapott magára egy kabátot, és a maga 17 éves fejével, otthagyta a zokogó anyját a padlón és elindult. De ez nem egy egyszerű elindulás volt. Tudta, ha most kilép innen, soha nem jön vissza. Átlépett a küszöbön. Átlépett a félelem, és a bátorság határán, egy olyan stádiumába jutva a gyűlöletnek, amiből nincs visszaút. Egy lelketlen gyilkoló géppé vált. Csizmája felverte a poros földút porát, mikor elhagyta a szülői házat, és megindult a város felé, kezében gyűrögetve a papirost. Nem érdekelte semmi. Ha egy kutya tűnt fel az úton, és veszettül ugatta, csak elsétált mellette. Ha eső volt egyszerűen csak ment tovább. Mikor az esőcseppek jéggé váltak, a jégesőben halálos nyugalommal lépkedett, nem törődve a lüktető fájdalommal. Csak a ő volt és az út. Elhatározta, hogy végigjárja az útját. Ha megáll, elbukik. De Nem fog megállni.
Retug minden erejét beleadva futott. Fekete csizmája szinte nem is érte Usstanekh végeláthatatlan kőlabirintusának mohával benőtt talaját. Sötétkék köpenye veszettül lobogott mögötte, mint valami kísértet, mely szólásra nyitja vörös száját, ugyanis egy hosszan elnyúló vörös folt éktelenkedett a köpenyén. Világoszöld haja volt a legkirívóbb része, furcsa megjelenésének, de ezt most egy fekete csuklya alá rejtette. Egyre szaporábban kapkodta a levegőt, amit a tüdejébe egyre többször hatolt be a hideg éjszaka jéghideg levegője. De tudta, nem állhat meg….Néhány méter múlva remegő lábbakkal dőlt egy gránit oszlopnak, ami valaha a dicső Fény-Palota része volt, de mára csak egy egyedül árválkodó kitüremkedés maradt, a Rom-Labirintus alacsony falai között. Retugnak viszont ez jelentette az egyetlen támpontot a menekülés közben, mivel nem volt túl járatos az útvesztő felépítésében. Fél percnyi zihálás után megemberelte magát, és fáradt végtagjait további rohanásra késztette. A gondolatok egymást kergették a fejében, az üldözője lehetséges kilétéről. A városi bűnbanda vezetőjének, a leghírhedtebb fejvadásznak, Eberethnek a képe tért vissza minduntalan az agyába, ködös jóslatként utalva a fejvadász ellenséges szándékára Retuggal szemben. Mikor kizökkent az elmélázásból, azon kapta magát, hogy céltalanul bolyong a labirintusban. Hiába próbálta felidézni magában az útvesztőből kivezető utat, a kanyarok, a jellegzetes bokrok mind összefolytak elméjében. De nem adhatta fel, vigyáznia kellett a zsákmányra….Önkéntelenül is a az köpenye rejtett zsebe felé kapott, és megkönnyebbült mosollyal nyugtázta, hogy dudorodó zsebében még mindig megtalálható az a szabálytalan formájú valami. Minduntalan vérfoltokat hagyott a bokrok hosszúkás levelein, mivel nem volt ideje bekötözni a sebét. Áldotta a szerencséjét, hogy felvette a mellvértjét, mert különben már rég halott lenne. Ezt hét méretes horpadás bizonyította, a köpenye alatti mellvérten. Egyszer csak valami reccsenést hallott a közeli bokrok közül. Először egy állatra gyanakodott, de utnáa szöget ütött a fejében az a gondolat, hogy talán üldözője megelőzte, és most abban a bokorban lapul. Óvatosan elindult az alacsony cserje felé, de fél méterre tőle megállt, és kardjával megrezegtette az ágakat. Nem történt semmi. Még közelebb merészkedett, és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amikor egy mókust pillantott meg, egy makkot próbálva beékelni két ág közé. Kicsit lassabb tempóra váltott, félelmei alaptalannak bizonyultak, talán már nem is követi senki. Ebben azért egyáltalán nem volt biztos, és néha megeresztett egy kutató pillantást hátrafelé, ne érje váratlanul egy esetleges támadás. Ezzel a gyorsabb iramú sétával, fél óra alatt elérte a jellegzetes vörös bokrot, és a félelemtől kótyagos feje most kitisztult, és lelki szemei előtt kirajzolódott a labirintus kusza térképe. Tíz perc elteltével már megpillantotta Usstanekh házainak imbolygó lámpásait, amik apró, világító bogaraknak tűntek, a messzeségben. A légzése is egyenletessé vált, és tényleg kezdte elhinni, hogy csak az üldözési mánia hatalmasodott el rajta. Éppen eléggé lassan vette már a levegőt, hogy meghallja két tőr fütyülő hangját, amint a torka felé süvítenek. Retug tehetetlen volt. A támadás olyan sebességgel jött, hogy az agya leblokkolt, és nem volt képes időben elrugaszkodni a dobófegyverek elől. Csak annyi ideje maradt, hogy megszorítsa a nyakában függő szimbólumot, ami két egymásba tekeredő kígyót ábrázolt, majd várta a véget. Már azt hitte megmenekült, amikor az első tőr tompa koppanással pattant le remekmívű páncéljáról, ám arcára kiült a döbbenet, mikor a második fegyver a gégéjébe hasított. Mindkét kezét a nyakához kapta, mintha egyszerűen csak el tudná állítani a vérzést a kezével. Hörögve esett össze, még pár másodpercig kínlódott, fetrengett, majd egy utolsó halálhörgés után szemei fennakadtak, és lelke tovaszállt a Mindenható színe elé. Egy sötét alak ereszkedett le, megzörgetve a bokrokat, és ez által ismét felverve az útvesztő halálos csendjét. Először körülkémlelt, nem látta-e valaki bámulatos dobótechnikája megcsillogtatását, majd óvatosan odalépett a holttesthez, és elkezdett kutakodni rajta. Kiforgatta a zsebeit, de nem talált semmit. Már kezdte azt hinni, hogy fölöslegesen ölte meg ezt az embert, de kutató keze csak talált egy kitüremkedést a hulla köpenyének belső részén. Előkapott egy éles kést, és elkezdte felvágni a ruhába varrt zsebet az öltésnél fogva. Már majdnem végzett a munkájával, amikor egy városi őr összetéveszthetetlen csörömpölése késztette megállásra, akik a labirintust járták egész nap. Magában átkozta figyelmetlenségét, hogy nem volt elég éber, de nem korholhatta magát sokáig, mert máris felhangzott egy mély, öblös hang által feltett katonás kérdés:
- Ki vagy és mit keresel itt?- a kérdés után nem sokkal a hanghoz tartozó alak is feltűnt a kőfal végében, még éjszaka is fénylő vértben, amit a fáklyája visszatükröződő fénye biztosított szépen kidolgozott vértjéről.
A másik alak nem felelt, hanem gyorsan tovább folytatta munkáját. Az őr még egyszer kérdezett, majd elkezdett rohanni a szótlan alak felé. Az viszont látszólag nem is törődött a felé rohanóval, hanem éppen ki akarta húzni az áldozat zsebéből a tárgyat, ami túl nagy volt ahhoz, hogy kiférjen a gyilkos által vágott lyukon. Mikor az két méterre megközelítette, magában szitkozódott egyet, majd hatalmas ugrásokkal a magas kőfal tetején termett, és beleolvadt az éjszaka árnyaiba. A katona megállt a hulla mellett, sajnálkozva végigmérte, majd kíváncsian elkezdte keresni azt a dolgot, amitől a gyilkos oly annyira nem akart megszabadulni. Rövid kutakodás után meg is találta a rejtett zsebet, majd kardja hegyével kihasította szinte az egész köpenyt, így szabadítva ki a tárgyat, egy látszólag üvegből készült, sárkányalakot formázó szobrot. Az őr zsebre dugta a szobrocskát, majd elindult az őrhelyre, jelentést tenni a gyilkosságról. Közben ezt dörmögte vígan az orra alatt:
- Az asszony biztos örülni fog neki…
Két órával később, mikor a felkelő nap első sugarai elkezdték megvilágítani a kereskedőváros díszes utcáit, a város szélén, egy kopott faajtón furcsa kopogás hallatszott. Először kettő, majd további négy, végül pedig egy macskakaparáshoz hasonló hangú. Egy csuklyás alak állt az ajtóban, két tőrrel a jobb kezében, hátha szüksége lesz rájuk. Aztán retesz-nyikorgás hallatszott, majd az ajtó résnyire kinyílt, és egy gyanakvó, szürke szempár kémlelt ki rajta.
- Te vagy az Gulash?- hangzott a kérdés.
- Én, ki más lenne, aki ismeri a titkos kódot?- válaszolt szemrehányóan a csuklyás.
- Jól van na, csak mostanában nagyon ébernek kell lenni. A
Azzal kinyitotta az ajtót, betessékelte a férfit, majd lopva körülpillantott a szűk utcában, és csak utána zárta be az ajtót.
- Sikerült megszerezni?- kérdezte, mikor leültette a férfit a dohos konyhában egy székre, ő maga pedig az asztalon foglalt helyet. Amint Gulash szeme hozzászokott a gyér fényhez, kissé meghökkent, mikor megállapította, hogy a házigazdája egy félkarú nyomorék. Kissé félve, és habogva válaszolt.
- Hát…az úgy volt…az őr…
- Ne szórakozz velem fiam, megvan a kulcs?- tette fel a kérdést újra, kissé ingerültebben.
- Mondom, hogy az őr… az őr elüldözött…- felelte hebegve-habogva Gulash.
- Akkor nincs meg a kulcs?!- ordította a házigazda, teljesen kikelve magából.
Egyetlen mozdulattal áthidalta a köztük levő távolságot, és ép kezét a szerencsétlen Gulash nyakára fonta.
- NE merj velem szórakozni! Ha egy hét múlva nem keríted elő a kulcsot meghalsz!- fenyegette meg a nyomorék, és Gulash tudta, biztos, hogy be is váltja az ígéretét.
Gyorsan felemelkedett a székről, lefejtette az öreg ujjait a nyakáról, majd így válaszolt.
- Meglesz, egy hét múlva már ott lesz a kezedben a kulcs… a hatalom kulcsa!- mondta, majd gyors mozdulatokkal elhagyta a házat. Néhány pillanattal később, egy alacsony figura ugrott be az ablakon. Egy manó.
- Kövessem?- kérdezte az apró szerzet az öreget. Az egy bólintással jelezte, hogy igen, és a jövevény halk vihogással beleolvadt a sarok homályába.
Aznap reggel. Ceramon hatalmas nyújtózkodással kelt fel az ágyból, a nap simogató sugarai kényeztették arcát. Ásítások közepette rántotta le magáról a takarót, majd belebújt zöld papucsába, és lecsoszogott a két emeletet összekötő, fa lépcsősoron. Félúton beverte a fejét a egyik alacsonyan levő gerendába, és bosszankodva érkezett le a földszintre. De ott nem a megszokott látvány fogadta… A konyhában reggelit sütögető anyja helyett, most egy zokogó, mindenét elvesztett embert látott, a egyik székben összegörnyedve, telesírt zsebkendővel. Még sohasem látta ilyennek az anyját, így egyből odarohant a nőhöz.
- Mi történt anya?- kérdezte megrökönyödve.
- App…apád…apád megha…apád meghalt…- zokogta a nő, miközben átkarolta a gyermekét.
- Hogyan?! –kérdezte a fiú, könnybe lábadt szemmel.
- Meg…megölték…
- Ne…neeee!- ordította a fiú, és kirohant a szobából. Egyenesen apja szobájába tartott, hogy megtalálja hortyogva az ágyban, és jól a szemére hányja, hogy miért verték át anyával. De az apja nem feküdt az ágyban. Nem volt az egész szobában sem. Minden a helyén volt, csak éppen a lakója nem. Könnyes szemmel elkezdte vizsgálgatni a szobát. Minden lyukba, minden eldugott helyre benézett, hátha az apja elbújt valahol, bár ő is tudta, hogy erre vajmi kevés az esély. Feldúlta az egész szobát, de az apját sehol sem találta, sőt még a ládájában is csak egyetlen papírt talált. De ez a papír elég furcsa volt. Ez állt rajta cikornyás betűkkel:
A Daryanok Rendje felhívása Akhtor Retug részére
Tudomásunkra jutott, hogy a Vörös Sárkány rendje megtalálta A Kulcsot. Te is nagyon jól tudod mekkora fontossága van ennek az ereklyének. El kell lopnod! A rendünk fennmaradása múlhat ezen a küldetésen. A palota térképe, ahol őrzik ott van a lap hátoldalán, most pedig tedd meg amit meg kell tenned!
Nagna risa re nerunig derha!
Ceramon egyre változó arckifejezéssel olvasta végig a levelet, és a végére már nem az elkeseredettség, hanem a düh, és harag tükröződött az arcáról. Felkapta a fejét, és elhatározta magában, hogy megtalálja, és mind egy szálig kiírtja a Vörös Sárkány rendjét. Csak az a rejtélyes kulcs nyugtalanította…
Kirobogott az előtérbe, felkapott magára egy kabátot, és a maga 17 éves fejével, otthagyta a zokogó anyját a padlón és elindult. De ez nem egy egyszerű elindulás volt. Tudta, ha most kilép innen, soha nem jön vissza. Átlépett a küszöbön. Átlépett a félelem, és a bátorság határán, egy olyan stádiumába jutva a gyűlöletnek, amiből nincs visszaút. Egy lelketlen gyilkoló géppé vált. Csizmája felverte a poros földút porát, mikor elhagyta a szülői házat, és megindult a város felé, kezében gyűrögetve a papirost. Nem érdekelte semmi. Ha egy kutya tűnt fel az úton, és veszettül ugatta, csak elsétált mellette. Ha eső volt egyszerűen csak ment tovább. Mikor az esőcseppek jéggé váltak, a jégesőben halálos nyugalommal lépkedett, nem törődve a lüktető fájdalommal. Csak a ő volt és az út. Elhatározta, hogy végigjárja az útját. Ha megáll, elbukik. De Nem fog megállni.
1-1