Külső területek - Kikötői erdőség
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Szántóföldek (új) Dokkok és kikötő (új) | Kikötői erdőség | Tharg birtokok (új) Krenkataur barlangrendszer (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 183 (3641. - 3660. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3672-3691
3660. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-09-11 19:20:26
Üzenet elküldve: 2024-09-11 19:20:26
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 165
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 165
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vadászat//
* Bizony meglenne a hideg nélkül. Néha imádkozna az isteneknek, hogy csak ma legyen melegebb az összes többi közül, de még ha imái rátalálnának valakire, még akkor sem segítene. Bár meg kell hagynia, inkább szereti a fagyos hideget, mint az izzasztó meleget. Elvégre, ha hideg az idő, akkor csak felvesz egy melegebb kabátot. Legvégső esetben megoszthatja ágyát egy bögyösebb nővel, hogy addig is jól teljen az idő. De mitévő legyen a melegben? Azért vetkőzésnek is vannak határai. Bár ez a képzelgés nem segít a helyzetén. Jelenleg félig összegömbölyödve fekszik kezét még mindig egyenesen tartva, de már, hanem is mélyen, de már alszik. Annyira éber, amennyire a helyzete megkívánja. Elvégre kitudja kinek van kedve az épp egyedül táborozó, birtokháborító félvért követni. Talán egyenest sárvárosból jönnek jóvátételt követelni. Nem nehéz elképzelni, hogy a fogadós még mindig Ettvallder vérbeölelt képét látja maga előtt a történtek után. A múlton nem változtathat, így csak a megpróbál a jelenben óvatosabb lenni. Nincs egy órája, hogy elaludt, de már egy álom közepén találja magát. Épp az égő sárvárost látja maga ellőt, ahogyan áldozatai másznak elő a földből, hogy bosszújukat beteljesítsék a félvéren. Bent egy szusszanást sem lehet hallani. Az álom intenzivitása következtében meg sem hallja a lépcső által keltett nyikorgásokat. Ám az ajtóra mért csapások elég erősen ébresztik. Ilyen álom után senkit ne verjenek fel álmából! Az első csapásra csak kinyitja szemeit. Nagyon gyorsan kapkodja ide oda a tekintetét a zaj forrását keresve. A másodiknál nem is gondolkodik. Megmarkolja a ravaszt, ami egyenest az ajtó felé kezd szállni és valahol az érkező két szeme közé érkezne, ha nem lenne ott az ajtó. Ettvallder lazított a húron, így épphogy csak beleáll az ajtóba. Talán csak az elméje játszik vele, de nem engedhet magának ilyen apróbb hibákat. Ugyan nem látja, és nem is tudja, hogy mi lett a kilőtt nyílvesszővel, de nem is várja meg, míg a kint álló helyzetjelentést küld magáról. A számszeríjat szinte eldobja, mikor felugrik az ágyból. Egy halk koppanás hallható ebből nem lehet megmondani, de a húr is kiugrik a helyéről. Később biztos észreveszi. Magához veszi a kardot, ami épp ott pihen mellette. A kint álló Agin hallhatja, ahogyan épp kikerül a hüvelyéből a kicsike. *
- A fejemért ennél kicsit ügyesebbnek kell lennetek!
* Nem üvölt, de azért elégé megtoldja ezt a kijelentést. Ha Agin esetleg nem rúgna rá az ajtót ezek után, akkor ő rúgja ki. Ha az utóbbi, akkor szép lassan kisétál a viskóból, majd le a lépcsőn. Ami mellesleg minden lépése után nyikorog. Megáll a lépcső előtt, majd a kardja hüvelyét leszúrja a földbe. Ezek után felveszi az egyik támadó pozícióját. A hold fénye, csak úgy megcsillan a kardján. Csuklyája még mindig rajta, hogy még véletlenül se ismerje fel a bajtársa. *
- Mégis mennyit fizetnek a fejemért manapság?
* Kékjeiben félelemnek nyoma sincs. Csupán elhatározottság, erő és élni akarás. Végigszáguld a tekintete a másik alakon, de a saját lyukas köpenye miatt sokat nem tud megállapítani. *
//Vadászat//
* Bizony meglenne a hideg nélkül. Néha imádkozna az isteneknek, hogy csak ma legyen melegebb az összes többi közül, de még ha imái rátalálnának valakire, még akkor sem segítene. Bár meg kell hagynia, inkább szereti a fagyos hideget, mint az izzasztó meleget. Elvégre, ha hideg az idő, akkor csak felvesz egy melegebb kabátot. Legvégső esetben megoszthatja ágyát egy bögyösebb nővel, hogy addig is jól teljen az idő. De mitévő legyen a melegben? Azért vetkőzésnek is vannak határai. Bár ez a képzelgés nem segít a helyzetén. Jelenleg félig összegömbölyödve fekszik kezét még mindig egyenesen tartva, de már, hanem is mélyen, de már alszik. Annyira éber, amennyire a helyzete megkívánja. Elvégre kitudja kinek van kedve az épp egyedül táborozó, birtokháborító félvért követni. Talán egyenest sárvárosból jönnek jóvátételt követelni. Nem nehéz elképzelni, hogy a fogadós még mindig Ettvallder vérbeölelt képét látja maga előtt a történtek után. A múlton nem változtathat, így csak a megpróbál a jelenben óvatosabb lenni. Nincs egy órája, hogy elaludt, de már egy álom közepén találja magát. Épp az égő sárvárost látja maga ellőt, ahogyan áldozatai másznak elő a földből, hogy bosszújukat beteljesítsék a félvéren. Bent egy szusszanást sem lehet hallani. Az álom intenzivitása következtében meg sem hallja a lépcső által keltett nyikorgásokat. Ám az ajtóra mért csapások elég erősen ébresztik. Ilyen álom után senkit ne verjenek fel álmából! Az első csapásra csak kinyitja szemeit. Nagyon gyorsan kapkodja ide oda a tekintetét a zaj forrását keresve. A másodiknál nem is gondolkodik. Megmarkolja a ravaszt, ami egyenest az ajtó felé kezd szállni és valahol az érkező két szeme közé érkezne, ha nem lenne ott az ajtó. Ettvallder lazított a húron, így épphogy csak beleáll az ajtóba. Talán csak az elméje játszik vele, de nem engedhet magának ilyen apróbb hibákat. Ugyan nem látja, és nem is tudja, hogy mi lett a kilőtt nyílvesszővel, de nem is várja meg, míg a kint álló helyzetjelentést küld magáról. A számszeríjat szinte eldobja, mikor felugrik az ágyból. Egy halk koppanás hallható ebből nem lehet megmondani, de a húr is kiugrik a helyéről. Később biztos észreveszi. Magához veszi a kardot, ami épp ott pihen mellette. A kint álló Agin hallhatja, ahogyan épp kikerül a hüvelyéből a kicsike. *
- A fejemért ennél kicsit ügyesebbnek kell lennetek!
* Nem üvölt, de azért elégé megtoldja ezt a kijelentést. Ha Agin esetleg nem rúgna rá az ajtót ezek után, akkor ő rúgja ki. Ha az utóbbi, akkor szép lassan kisétál a viskóból, majd le a lépcsőn. Ami mellesleg minden lépése után nyikorog. Megáll a lépcső előtt, majd a kardja hüvelyét leszúrja a földbe. Ezek után felveszi az egyik támadó pozícióját. A hold fénye, csak úgy megcsillan a kardján. Csuklyája még mindig rajta, hogy még véletlenül se ismerje fel a bajtársa. *
- Mégis mennyit fizetnek a fejemért manapság?
* Kékjeiben félelemnek nyoma sincs. Csupán elhatározottság, erő és élni akarás. Végigszáguld a tekintete a másik alakon, de a saját lyukas köpenye miatt sokat nem tud megállapítani. *
3659. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-09-11 17:18:45
Üzenet elküldve: 2024-09-11 17:18:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 231
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 231
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vadászat//
* Fázik.
A fene se gondolta volna hogy ennyire hideg lesz, mikor elindult a kikötőből Artheniorba. Eddigi útjai során kellemes, meleg időt kapott el, most viszont…kevésbé kellemeset. Természetesen gyalog van, ugyanis egy szerencsétlen szekerest sem kapott, aki a városba menet el tudta volna vinni őt. Szerencséjére viszont a földön talál valami köpenyszerűséget, amit gondolkozás nélkül felkap, hogy betakarja a fejét. Nem fél attól, hogy valaki majd visszaköveteli tőle. A köpeny régi és lyukas, úgyhogy igazából szívességet tesz az eredeti tulajdonosnak azzal, hogy megszabadítja őt a szemététől.
Amikor betévedt az erdőbe, valami oknál fogva azt remélte, hogy ott melegebb lesz. Tévedett. Néhány lépés után már hideg ujjait dörzsölgeti, nehogy azok letörjenek. Nem szereti a hideget. Az orra is el kezd folyni, de azt egy kecses mozdulattal megoldja: az egyik orrlyukát befogja, a másikon meg kifújja azt, ami nem kell oda.
Normál esetben megállna az erdőségben pihenni, és tüzet gyújtana, de félő, hogy most az sem lenne elég. Inkább tovább megy. Régebbi útjai során már nem egyszer látott viskókat az erdő mélyén. A terve az, hogy keres egyet, és majd bekéredzkedik az éjszakára.
Mennie kell egy darabig, hogy ráleljen az egyik ilyen épületre, viszont mikor ez megtörténik, akkor megáll és megfigyeli a mai szállását. Nem túl szép, viszont egyre sötétebb van, és nem szívesen mászkálna tovább a hidegben és a sötétben. Elindul a viskó felé. Ahogy közeledik, az is megfordul a fejében, hogy a házban nem lakik senki, és hogy már valószínűleg több évszak is eltelt mióta a tulajdonosa utoljára benne volt. Ezen kételyei viszont hamar szerte foszlanak, mikor meglátja az ajtó előtt heverésző tűzifát. Megbizonyosodik róla, hogy vannak bent. Felmegy a nyikorgó lépcsőn. Elég hangos, de nem áll meg. Azon gondolkozik, hogy mit csináljon. Csak nem ronthat be egyből. Ráver kettőt az ajtóra.
Amennyiben nem érkezik válasz, úgy kinyitja az ajtót, és bemegy. Amennyiben valaki megszólal, úgy még kint marad. *
//Vadászat//
* Fázik.
A fene se gondolta volna hogy ennyire hideg lesz, mikor elindult a kikötőből Artheniorba. Eddigi útjai során kellemes, meleg időt kapott el, most viszont…kevésbé kellemeset. Természetesen gyalog van, ugyanis egy szerencsétlen szekerest sem kapott, aki a városba menet el tudta volna vinni őt. Szerencséjére viszont a földön talál valami köpenyszerűséget, amit gondolkozás nélkül felkap, hogy betakarja a fejét. Nem fél attól, hogy valaki majd visszaköveteli tőle. A köpeny régi és lyukas, úgyhogy igazából szívességet tesz az eredeti tulajdonosnak azzal, hogy megszabadítja őt a szemététől.
Amikor betévedt az erdőbe, valami oknál fogva azt remélte, hogy ott melegebb lesz. Tévedett. Néhány lépés után már hideg ujjait dörzsölgeti, nehogy azok letörjenek. Nem szereti a hideget. Az orra is el kezd folyni, de azt egy kecses mozdulattal megoldja: az egyik orrlyukát befogja, a másikon meg kifújja azt, ami nem kell oda.
Normál esetben megállna az erdőségben pihenni, és tüzet gyújtana, de félő, hogy most az sem lenne elég. Inkább tovább megy. Régebbi útjai során már nem egyszer látott viskókat az erdő mélyén. A terve az, hogy keres egyet, és majd bekéredzkedik az éjszakára.
Mennie kell egy darabig, hogy ráleljen az egyik ilyen épületre, viszont mikor ez megtörténik, akkor megáll és megfigyeli a mai szállását. Nem túl szép, viszont egyre sötétebb van, és nem szívesen mászkálna tovább a hidegben és a sötétben. Elindul a viskó felé. Ahogy közeledik, az is megfordul a fejében, hogy a házban nem lakik senki, és hogy már valószínűleg több évszak is eltelt mióta a tulajdonosa utoljára benne volt. Ezen kételyei viszont hamar szerte foszlanak, mikor meglátja az ajtó előtt heverésző tűzifát. Megbizonyosodik róla, hogy vannak bent. Felmegy a nyikorgó lépcsőn. Elég hangos, de nem áll meg. Azon gondolkozik, hogy mit csináljon. Csak nem ronthat be egyből. Ráver kettőt az ajtóra.
Amennyiben nem érkezik válasz, úgy kinyitja az ajtót, és bemegy. Amennyiben valaki megszólal, úgy még kint marad. *
3658. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-09-10 13:40:56
Üzenet elküldve: 2024-09-10 13:40:56
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 165
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 165
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vadászat//
* A békével teli erdőn sokan mennek keresztül, de csak kevesen szokták szabad perceiket bent az állatok és a fák társaságában tölteni. A természet adta szépségeket keresni kell. Az igazán elhatározottak nem félnek beljebb menni a sűrűjébe, hogy saját kíváncsiságaikat enyhítsék. Ahogy az eget átölelő nap végigszáguld a látható kéken úgy az állatvilág is nyugovóra helyezi magát. A csendes szürkületben a néha felhangzó ciripelésen kívül még néhány ág reccsenésére lehet felfigyelni. Ettvallder –kinek jobb dolga ma nemigen akadt– épp a letört, száraz ágakat gyűjti, és ha azok netalántán túl nagyok lennének, kettétöri helyben és leteszi a többi közé a földön. Egy hűvös fuvallat, löki le a csuklyáját fejéről, mitől hófehér haja a szélnek engedelmeskedve kezd sajátos táncába. Amint beáll a szélcsend apróbb tincsei immáron hátrafelé állnak, néhány azonban rakoncátlankodó módon elöl marad. Ezeket a tincseket egyik kezével hátrasimítja, másikkal visszaemeli fejére a csuklyáját. Bármennyire is szeretné kint tölteni az estét, hogy közel maradhasson az anyaföldhöz, ahhoz számára már túl hideg az esti idő. Két kezét az arca elé teszi és belefúj, majd egymásnak dörzsöli azokat. Nincs tél, de ez nem jogosítja fel arra, hogy kényelmetlenül érezze magát. Lehajol s rámarkol a lent összegyűjtött tüzelőnek szánt botokra, majd elindul. Idefele sok viskón megakadt a szeme, de úgy érezte, hogy ennél beljebb jobb lehetőségei lesznek. Meg is érkezik a már magának tulajdonított viskóhoz. Szerencséjére üresen állt már mikor ideért s nem kellett senkivel sem megverekednie érte. A házba való bejutáshoz egy kisebb lépcsőn kell felmennie. A lépcső nyikorog, mintha nem lenne holnap. Tökéletes riasztás, ha esetleg ki akarnák rabolni. A tűzifát egyszerűen az ajtó mellé helyezi. Nem hozza be, úgyis kint fog gyújtogatni. Ajtót kinyitja és az is valami eszméletlen hangos nyikorgás kíséri. Alapjáraton nem lenne vele probléma, de este mikor már az állatok is befejezték az egymással folytatott tárgyalásokat, mikor már az a bizonyos „túl nagy a csend” fenn áll az erdőben, akkor már a legkisebb hang is hangos. Becsukja maga mögött az ajtót. Természetesen kulcs nincs, szóval, ha erre tévedne valaki, akkor olyan könnyen jöhetne be, ahogyan csak akar. Ez a tudat azonban nem zavarja a fiatal zsoldost. Egyszerűen leemeli kardját az oldaláról, és a bent már előkészített ágy melletti éjjeliszekrényre támassza. Előveszi számszeríját és állítgat rajta néhány apróságot. Például a ravasz és a húr erőségét. Utóbbin egyelőre gyengít, hogy ha mégis lenne olyan hülye valaki, hogy beront és ő meg lenne olyan hülye, hogy rálő, akkor legalább ne maradjon maradandó sérülése. Ezek után lefekszik. Takaró nincs, szóval teljes testes csuklyáját is magán hagyja, közben a számszeríját az ajtó irányába tartja. Szigorúan ujját leveszi a ravaszról, nehogy álmában egy kosza reflexnek köszönhetően megnyomja. Egy ideig még hallgatózik, de nagy valószínűséggel, ha nem nyikorgást hall, akkor nem fogja érdekelni. *
//Vadászat//
* A békével teli erdőn sokan mennek keresztül, de csak kevesen szokták szabad perceiket bent az állatok és a fák társaságában tölteni. A természet adta szépségeket keresni kell. Az igazán elhatározottak nem félnek beljebb menni a sűrűjébe, hogy saját kíváncsiságaikat enyhítsék. Ahogy az eget átölelő nap végigszáguld a látható kéken úgy az állatvilág is nyugovóra helyezi magát. A csendes szürkületben a néha felhangzó ciripelésen kívül még néhány ág reccsenésére lehet felfigyelni. Ettvallder –kinek jobb dolga ma nemigen akadt– épp a letört, száraz ágakat gyűjti, és ha azok netalántán túl nagyok lennének, kettétöri helyben és leteszi a többi közé a földön. Egy hűvös fuvallat, löki le a csuklyáját fejéről, mitől hófehér haja a szélnek engedelmeskedve kezd sajátos táncába. Amint beáll a szélcsend apróbb tincsei immáron hátrafelé állnak, néhány azonban rakoncátlankodó módon elöl marad. Ezeket a tincseket egyik kezével hátrasimítja, másikkal visszaemeli fejére a csuklyáját. Bármennyire is szeretné kint tölteni az estét, hogy közel maradhasson az anyaföldhöz, ahhoz számára már túl hideg az esti idő. Két kezét az arca elé teszi és belefúj, majd egymásnak dörzsöli azokat. Nincs tél, de ez nem jogosítja fel arra, hogy kényelmetlenül érezze magát. Lehajol s rámarkol a lent összegyűjtött tüzelőnek szánt botokra, majd elindul. Idefele sok viskón megakadt a szeme, de úgy érezte, hogy ennél beljebb jobb lehetőségei lesznek. Meg is érkezik a már magának tulajdonított viskóhoz. Szerencséjére üresen állt már mikor ideért s nem kellett senkivel sem megverekednie érte. A házba való bejutáshoz egy kisebb lépcsőn kell felmennie. A lépcső nyikorog, mintha nem lenne holnap. Tökéletes riasztás, ha esetleg ki akarnák rabolni. A tűzifát egyszerűen az ajtó mellé helyezi. Nem hozza be, úgyis kint fog gyújtogatni. Ajtót kinyitja és az is valami eszméletlen hangos nyikorgás kíséri. Alapjáraton nem lenne vele probléma, de este mikor már az állatok is befejezték az egymással folytatott tárgyalásokat, mikor már az a bizonyos „túl nagy a csend” fenn áll az erdőben, akkor már a legkisebb hang is hangos. Becsukja maga mögött az ajtót. Természetesen kulcs nincs, szóval, ha erre tévedne valaki, akkor olyan könnyen jöhetne be, ahogyan csak akar. Ez a tudat azonban nem zavarja a fiatal zsoldost. Egyszerűen leemeli kardját az oldaláról, és a bent már előkészített ágy melletti éjjeliszekrényre támassza. Előveszi számszeríját és állítgat rajta néhány apróságot. Például a ravasz és a húr erőségét. Utóbbin egyelőre gyengít, hogy ha mégis lenne olyan hülye valaki, hogy beront és ő meg lenne olyan hülye, hogy rálő, akkor legalább ne maradjon maradandó sérülése. Ezek után lefekszik. Takaró nincs, szóval teljes testes csuklyáját is magán hagyja, közben a számszeríját az ajtó irányába tartja. Szigorúan ujját leveszi a ravaszról, nehogy álmában egy kosza reflexnek köszönhetően megnyomja. Egy ideig még hallgatózik, de nagy valószínűséggel, ha nem nyikorgást hall, akkor nem fogja érdekelni. *
3657. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-09-03 08:24:02
Üzenet elküldve: 2024-09-03 08:24:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Szekéren//
*Féloldalt tartja fejét míg utasaival beszél, hogy láthassa őket meg az utat is. Látta Alissäna homlokráncolását, de arról már nincs tudomása miért is részesült Haldrian ilyen elutasításban, így csak találgathat. A kettőjük öltözködéséből arra is gondol, hogy talán az elf lehet egyfajta elterelés, míg a félvér maga a tolvaj, bandita aki a munka nehezét végzi. Nincs kedvére eme gondolat, kicsit aggódik is, viszont ő maga sem úgy néz ki, aki bármilyen értékkel járkál. Talán a fegyverei azok amik valami értékkel rendelkezhetnek. Azért megpróbál megbízni utasaiban, de nem feltétlenül.*
-Hát a bátorságom addig tart amíg le nem megy a nap.*Válaszol Alissänának, aztán gyorsan hozzáteszi.*
-Mármint a Kikötőben. Ha lehet nem szívesen töltöm ott az éjszakát. Csak pár hete járok arra.
*Magyarázkodásához gyors beszéde is párosul, nem akarja azt mondani, hogy nem bátor, de mivel nem ismeri a nőt, nem is akar neki feleslegesen impozánsnak tűnni. Főleg, hogy a nőnek már van társasága is.*
-Haha. *Röhög egy kicsit, főleg magán.* Dehogy is. Nem tudnám a szolgáltatásaikat kifizetni.
*Mondja derűs szomorúsággal a hangjában.*
-Vagy ha ki is tudnám, szerintem nem túl sok vagyonom maradna. Bár én még az áraikat nem láttam, csak hallomásból tudok ezt-azt.
*Elgondolkozik azon, hogy talán nem ártana benézni egyszer oda.*
-Ohh. Azt hittem te közéjük tartozol.
*Csusszan ki a száján.*
-Már bocsánat, hogy ezt mondom, *böki ki gyorsan* csak az öltözködésed és társaságod alapján úgy gondoltam, hogy...
*Zavara egyértelmű, gyorsan el is harapja a mondat végét. Nem akarja még jobban megbántani a nőt, vagy még kínosabb helyzetbe hozni magát. Na meg a férfival sem akarna első találkozásra rosszban lenni, hogy rögtön kimondja amire gondol.*
*Féloldalt tartja fejét míg utasaival beszél, hogy láthassa őket meg az utat is. Látta Alissäna homlokráncolását, de arról már nincs tudomása miért is részesült Haldrian ilyen elutasításban, így csak találgathat. A kettőjük öltözködéséből arra is gondol, hogy talán az elf lehet egyfajta elterelés, míg a félvér maga a tolvaj, bandita aki a munka nehezét végzi. Nincs kedvére eme gondolat, kicsit aggódik is, viszont ő maga sem úgy néz ki, aki bármilyen értékkel járkál. Talán a fegyverei azok amik valami értékkel rendelkezhetnek. Azért megpróbál megbízni utasaiban, de nem feltétlenül.*
-Hát a bátorságom addig tart amíg le nem megy a nap.*Válaszol Alissänának, aztán gyorsan hozzáteszi.*
-Mármint a Kikötőben. Ha lehet nem szívesen töltöm ott az éjszakát. Csak pár hete járok arra.
*Magyarázkodásához gyors beszéde is párosul, nem akarja azt mondani, hogy nem bátor, de mivel nem ismeri a nőt, nem is akar neki feleslegesen impozánsnak tűnni. Főleg, hogy a nőnek már van társasága is.*
-Haha. *Röhög egy kicsit, főleg magán.* Dehogy is. Nem tudnám a szolgáltatásaikat kifizetni.
*Mondja derűs szomorúsággal a hangjában.*
-Vagy ha ki is tudnám, szerintem nem túl sok vagyonom maradna. Bár én még az áraikat nem láttam, csak hallomásból tudok ezt-azt.
*Elgondolkozik azon, hogy talán nem ártana benézni egyszer oda.*
-Ohh. Azt hittem te közéjük tartozol.
*Csusszan ki a száján.*
-Már bocsánat, hogy ezt mondom, *böki ki gyorsan* csak az öltözködésed és társaságod alapján úgy gondoltam, hogy...
*Zavara egyértelmű, gyorsan el is harapja a mondat végét. Nem akarja még jobban megbántani a nőt, vagy még kínosabb helyzetbe hozni magát. Na meg a férfival sem akarna első találkozásra rosszban lenni, hogy rögtön kimondja amire gondol.*
3656. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-09-02 20:00:39
Üzenet elküldve: 2024-09-02 20:00:39
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 317
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 317
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szekéren//
*Arról fogalma sincs, mennyire kell bátornak lenni a Kikötő miliőjéhez. Elvégre ő ott nőtt fel. Ő járt Artheniorban is és az elég mozgalmasra sikeredett. Igaz, elemelt egy mesterkardot egy lovagra hajazó fickótól... Lehet, hogy ez is közrejátszott. Alissäna ösztönösen bókol a férfi felé, de az ilyesmi már meg sem üti az ingerküszöbét.
Elég egy pillantás a pillangótól hogy tudja, aligha fognak a szekér hátuljában henteregni. Nem is győzködi feleslegesen. Pedig bármelyik isten a tanúja rá, megtette volna. Legrosszabb esetben kutyagoltak volna innentől hazafelé. Talán Mherydyc megengedő lett volna. Sosem derül ki. Mindenesetre egy vigyorral nyugtázza a lány homlokráncolását.*
-Nyugodtan tegeződjünk. *Szól még újdonsült kocsisukhoz, miközben átkelnek a gázlón és egyre sűrűsödnek a fák körülöttük. Elvégre hosszú még a szekérút a Kikötőig.*
-Aha. *Feleli Alissäna neki címzett kérdésére tömören. Nem óhajt beszámolni feltétlen a sellőházi kalandjáról, elvégre kifejezetten balul sült el. Egyik pillanatban még egy tündérrel hentergett, a következőben ki akarták dobni, végül pedig az a piperkőc alak helyezett kilátásba számára kedvezőtlen gyönyöröket. Ettől függetlenül még a Sellőház jó hely, teli luxussal. Bármikor elmenne oda újra.*
-Biztos rossz néven vennék. *Siet leszögezni Alissänának.*
-Tudod, konkurencia, meg miegymás. Talán ha vendégnek adnád ki magad... *Vállat von. Szívesen képzeleg ilyesmit, habár tudja, hogy Alissäna nem az a fajta, aki ilyen helyeken keresi a szórakozást. Ugyanakkor útitársuk szándékai felől nincs meggyőződve. Persze azt már megtanulta, hogy ne szóljon a hosszúéletű pillangó "üzleteibe", de azért töri a fejét, hogyan tudná elejét venni.*
-Nekem nincs bajom a Kikötő látványával. *Jegyzi meg nagy komolyan.*
-A Sellőház meg olyan, mintha egyenesen Lihanechből húzták volna ide. Mármint gondolom, hogy ott is ilyen cicomásak a dolgok. *Alissänára pillant megerősítés gyanánt.*
-Szép meg minden, de nem olyan, mint a Kikötő többi része. Te oda tartasz? A Sellőházba? *Fordul Mherydychez.*
*Arról fogalma sincs, mennyire kell bátornak lenni a Kikötő miliőjéhez. Elvégre ő ott nőtt fel. Ő járt Artheniorban is és az elég mozgalmasra sikeredett. Igaz, elemelt egy mesterkardot egy lovagra hajazó fickótól... Lehet, hogy ez is közrejátszott. Alissäna ösztönösen bókol a férfi felé, de az ilyesmi már meg sem üti az ingerküszöbét.
Elég egy pillantás a pillangótól hogy tudja, aligha fognak a szekér hátuljában henteregni. Nem is győzködi feleslegesen. Pedig bármelyik isten a tanúja rá, megtette volna. Legrosszabb esetben kutyagoltak volna innentől hazafelé. Talán Mherydyc megengedő lett volna. Sosem derül ki. Mindenesetre egy vigyorral nyugtázza a lány homlokráncolását.*
-Nyugodtan tegeződjünk. *Szól még újdonsült kocsisukhoz, miközben átkelnek a gázlón és egyre sűrűsödnek a fák körülöttük. Elvégre hosszú még a szekérút a Kikötőig.*
-Aha. *Feleli Alissäna neki címzett kérdésére tömören. Nem óhajt beszámolni feltétlen a sellőházi kalandjáról, elvégre kifejezetten balul sült el. Egyik pillanatban még egy tündérrel hentergett, a következőben ki akarták dobni, végül pedig az a piperkőc alak helyezett kilátásba számára kedvezőtlen gyönyöröket. Ettől függetlenül még a Sellőház jó hely, teli luxussal. Bármikor elmenne oda újra.*
-Biztos rossz néven vennék. *Siet leszögezni Alissänának.*
-Tudod, konkurencia, meg miegymás. Talán ha vendégnek adnád ki magad... *Vállat von. Szívesen képzeleg ilyesmit, habár tudja, hogy Alissäna nem az a fajta, aki ilyen helyeken keresi a szórakozást. Ugyanakkor útitársuk szándékai felől nincs meggyőződve. Persze azt már megtanulta, hogy ne szóljon a hosszúéletű pillangó "üzleteibe", de azért töri a fejét, hogyan tudná elejét venni.*
-Nekem nincs bajom a Kikötő látványával. *Jegyzi meg nagy komolyan.*
-A Sellőház meg olyan, mintha egyenesen Lihanechből húzták volna ide. Mármint gondolom, hogy ott is ilyen cicomásak a dolgok. *Alissänára pillant megerősítés gyanánt.*
-Szép meg minden, de nem olyan, mint a Kikötő többi része. Te oda tartasz? A Sellőházba? *Fordul Mherydychez.*
3655. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-09-02 17:34:09
Üzenet elküldve: 2024-09-02 17:34:09
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Szekéren//
*Érzi, hogy Haldrian rövidre fogja a magyarázkodást, s ebből úgy sejti a fattyú nem bízik úgy útitársukban, mint ő. Persze kikötői tolvajként célszerű óvatosnak lennie, ezt megérti, s tiszteletben is tartja. Igyekszik jobban oda figyelni, hogy pontosan mit is mond.*
- Megvan a maga varázsa. Veszélyes, de izgalmas is.
*Nincs különösebb oka védeni a kikötőt, elvégre ő sem érzi biztonságban ott magát. Még Wegtorenben sem kellett attól tartania, hogy lenge ruhái bajt hoznak a fejére, bár lehet azért sem, mert ott teljesen mindennapos volt a nők sokat mutató megjelenése. Alissäna csak egy volt a sok közül, elf létére is.
Ábrándozásából Haldrian finom, gyöngéd érintése zökkenti ki, mely lágy mosolyt csal Alissäna kedves arcára. Ugyanakkor elég csak egy kósza pillantást vetnie a fattyú kéjsóvár tekintetére, hogy tudja mi jár annak fejében. Haldrian válaszul egy szigorú homlokráncolást és fejcsóválást kap. Igazán nem szeretné ilyen illetlen viselkedéssel felbosszantani azt, aki ilyen önzetlenül segítségét ajánlotta számukra.*
- Akkor te is bátor vagy, hiszen oda tartasz. Vagy nem?
*Sejteni véli, hogy a férfi puhatolózása mire irányul pontosan, de nem óhajt konkrét választ adni a számára.*
- Hallani róla, főleg jókat. Te már jártál ott, nem Haldrian?
*Szavaiból mintha enyhe sértettség érződne ki, ami természetesen csupán amiatt van, mert tart attól, hogy leghűségesebb vendégét elcsábítják tőle. Legalábbis Alissäna ezzel nyugtatgatja magát.*
- Nem? Pedig ott úgy tudom igazán szépek a lányok. *Gyorsan hozzáteszi.* Meg a fiúk.
*Mherydyc is megerősíti, hogy a Sellőház valóban olyan impozáns hely, mint ahogy azt mesélik róla, ezzel sikeresen meghozza az elf lány kedvét, hogy ellátogasson oda.*
- Szívesen megnézném. Nem vennék vajon rossz név a jelenlétemet?
*Kérdezi a két férfitől, s ha éppen Mherydyc hátra kukucskál, akkor láthatja, hogy Alissäna kérdő pillantását rá is szegezi mielőtt Haldrianra vándorolna.*
*Érzi, hogy Haldrian rövidre fogja a magyarázkodást, s ebből úgy sejti a fattyú nem bízik úgy útitársukban, mint ő. Persze kikötői tolvajként célszerű óvatosnak lennie, ezt megérti, s tiszteletben is tartja. Igyekszik jobban oda figyelni, hogy pontosan mit is mond.*
- Megvan a maga varázsa. Veszélyes, de izgalmas is.
*Nincs különösebb oka védeni a kikötőt, elvégre ő sem érzi biztonságban ott magát. Még Wegtorenben sem kellett attól tartania, hogy lenge ruhái bajt hoznak a fejére, bár lehet azért sem, mert ott teljesen mindennapos volt a nők sokat mutató megjelenése. Alissäna csak egy volt a sok közül, elf létére is.
Ábrándozásából Haldrian finom, gyöngéd érintése zökkenti ki, mely lágy mosolyt csal Alissäna kedves arcára. Ugyanakkor elég csak egy kósza pillantást vetnie a fattyú kéjsóvár tekintetére, hogy tudja mi jár annak fejében. Haldrian válaszul egy szigorú homlokráncolást és fejcsóválást kap. Igazán nem szeretné ilyen illetlen viselkedéssel felbosszantani azt, aki ilyen önzetlenül segítségét ajánlotta számukra.*
- Akkor te is bátor vagy, hiszen oda tartasz. Vagy nem?
*Sejteni véli, hogy a férfi puhatolózása mire irányul pontosan, de nem óhajt konkrét választ adni a számára.*
- Hallani róla, főleg jókat. Te már jártál ott, nem Haldrian?
*Szavaiból mintha enyhe sértettség érződne ki, ami természetesen csupán amiatt van, mert tart attól, hogy leghűségesebb vendégét elcsábítják tőle. Legalábbis Alissäna ezzel nyugtatgatja magát.*
- Nem? Pedig ott úgy tudom igazán szépek a lányok. *Gyorsan hozzáteszi.* Meg a fiúk.
*Mherydyc is megerősíti, hogy a Sellőház valóban olyan impozáns hely, mint ahogy azt mesélik róla, ezzel sikeresen meghozza az elf lány kedvét, hogy ellátogasson oda.*
- Szívesen megnézném. Nem vennék vajon rossz név a jelenlétemet?
*Kérdezi a két férfitől, s ha éppen Mherydyc hátra kukucskál, akkor láthatja, hogy Alissäna kérdő pillantását rá is szegezi mielőtt Haldrianra vándorolna.*
3654. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-08-03 09:04:02
Üzenet elküldve: 2024-08-03 09:04:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1363
OOC üzenetek: 240
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1363
OOC üzenetek: 240
Játékstílus: Megfontolt
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Füstölgő pipával a szájában, enyhén becsiccsentve halad kölcsönlova hátán dülöngélve a fák között. Mindenképp el akart indulni, de porzó vesével olyat nem szabad hisz hosszú út vár rá. Artheniorban lesz csak ideje még egyszer feltöltekezni szeszből. De azok a semmirekellő szajhák rábeszélték még pár felesre amivel a kelleténél már több gurult le a torkán.*
~Kurvák! Bassza meg az ég!~
*Sóhajt egy nagyot, ami közben ha valaki gyertyát tartana a szája elé az biztos begyújtaná az elf leheletét. A kérdés csak az, hogy vajon sikerül-e a nélkül elérnie a várost, hogy leesne a ló hátáról és kitörné a nyakát? Szerencse, hogy a lányok most nem látják őt vagy nem tudnak róla milyen önveszélyes mutatványokat csinál.*
A hozzászólás írója (Intath Aldeis) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.03 09:16:48
*Füstölgő pipával a szájában, enyhén becsiccsentve halad kölcsönlova hátán dülöngélve a fák között. Mindenképp el akart indulni, de porzó vesével olyat nem szabad hisz hosszú út vár rá. Artheniorban lesz csak ideje még egyszer feltöltekezni szeszből. De azok a semmirekellő szajhák rábeszélték még pár felesre amivel a kelleténél már több gurult le a torkán.*
~Kurvák! Bassza meg az ég!~
*Sóhajt egy nagyot, ami közben ha valaki gyertyát tartana a szája elé az biztos begyújtaná az elf leheletét. A kérdés csak az, hogy vajon sikerül-e a nélkül elérnie a várost, hogy leesne a ló hátáról és kitörné a nyakát? Szerencse, hogy a lányok most nem látják őt vagy nem tudnak róla milyen önveszélyes mutatványokat csinál.*
A hozzászólás írója (Intath Aldeis) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.03 09:16:48
3653. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-08-01 21:39:24
Üzenet elküldve: 2024-08-01 21:39:24
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Haldrian//
*Bár Haldrian rövid beszámolója nem ad izgatottságra okot, azért Alissäna felismeri magán azt a fajta kíváncsiságot, melyet nagyon régen érzett már, jellemzően pedig gyerekként. Kevés újdonság éri azokat, akik már annyi évtizedet maguk mögött hagyhattak, ami másoknak egy egész élet volna.*
- Nincs? Érdekes.
*Valóban annak találja, de nem azért, amiért Haldrian.*
- A vezérnek viszont biztos van háreme, mint a wegtoreni nagyuraknak.
*Alissäna nem helyezi annyira kényelembe magát, inkább ülve marad. Tart attól, hogy mit látott már az a szalma, amin a fattyú olyan kényelmesen elterült. Ha munkájáról van szó, akkor nem zavarja a mocsok, s képes félretenni a kellemetlenségeket, de ezt leszámítva ő is Relaelhez hasonlóan kényes.
Mivel már elég ideje haladnak és a Kikötő bűzét az erdő friss, könnyed levegője váltja fel, ezért bátorkodik az arcát takaró csuklyát lehúzni fejéről.*
- Ne legyél ilyen elutasító Haldrian, akkor sosem fogsz semmi újat tanulni.
*Mint minden számára szokatlan új információn, úgy ezen is hosszan eltöpreng. A kis kurtizán már világlátott, s a maga módján tapasztalt, okos leány, ezt pedig nem csak korának köszönheti, hanem nyitott elméjének. Alissäna bizony szívesen megismerkedne a harcosok hitével, de ilyen terveket nem szövöget addig, amíg ki nem derül számára, hogy ez mennyire volna veszélyes vállalkozás.*
- Wegtorenben Teysus a főisten, de a Nap istenének is sokan áldoznak. Vannak amúgy akik a kettőt ugyanannak tekintik. Olyan egyébként ez mint a halászoknál a Tenger meg a szél istennője. Viszont Wegtoren kikötőjében az ittenihez hasonlóan főleg Sa'Terethet követik.
*Tekintete Haldrian szórakozottan kóricáló kezére vándorol, majd vissza a fák lombjára. A levelek között átszűrődő napfény foltosra festi Alissäna világos, puha bőrét.*
- Te hiszel valamiben? Istenben vagy bármi feljebbvaló erőben?
*Bár Haldrian rövid beszámolója nem ad izgatottságra okot, azért Alissäna felismeri magán azt a fajta kíváncsiságot, melyet nagyon régen érzett már, jellemzően pedig gyerekként. Kevés újdonság éri azokat, akik már annyi évtizedet maguk mögött hagyhattak, ami másoknak egy egész élet volna.*
- Nincs? Érdekes.
*Valóban annak találja, de nem azért, amiért Haldrian.*
- A vezérnek viszont biztos van háreme, mint a wegtoreni nagyuraknak.
*Alissäna nem helyezi annyira kényelembe magát, inkább ülve marad. Tart attól, hogy mit látott már az a szalma, amin a fattyú olyan kényelmesen elterült. Ha munkájáról van szó, akkor nem zavarja a mocsok, s képes félretenni a kellemetlenségeket, de ezt leszámítva ő is Relaelhez hasonlóan kényes.
Mivel már elég ideje haladnak és a Kikötő bűzét az erdő friss, könnyed levegője váltja fel, ezért bátorkodik az arcát takaró csuklyát lehúzni fejéről.*
- Ne legyél ilyen elutasító Haldrian, akkor sosem fogsz semmi újat tanulni.
*Mint minden számára szokatlan új információn, úgy ezen is hosszan eltöpreng. A kis kurtizán már világlátott, s a maga módján tapasztalt, okos leány, ezt pedig nem csak korának köszönheti, hanem nyitott elméjének. Alissäna bizony szívesen megismerkedne a harcosok hitével, de ilyen terveket nem szövöget addig, amíg ki nem derül számára, hogy ez mennyire volna veszélyes vállalkozás.*
- Wegtorenben Teysus a főisten, de a Nap istenének is sokan áldoznak. Vannak amúgy akik a kettőt ugyanannak tekintik. Olyan egyébként ez mint a halászoknál a Tenger meg a szél istennője. Viszont Wegtoren kikötőjében az ittenihez hasonlóan főleg Sa'Terethet követik.
*Tekintete Haldrian szórakozottan kóricáló kezére vándorol, majd vissza a fák lombjára. A levelek között átszűrődő napfény foltosra festi Alissäna világos, puha bőrét.*
- Te hiszel valamiben? Istenben vagy bármi feljebbvaló erőben?
3652. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-08-01 17:35:39
Üzenet elküldve: 2024-08-01 17:35:39
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 317
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 317
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*A Kucsmás elvan posztján ott a bakon, s mellzsebébe is kerül a 10 arany. 
Dudorászik, és nem is igazán foglalkoztatja utasainak kényelme. Nem is valószínű, hogy bármelyikük repesne az örömtől, ha a nem túl elmés megjegyzéseire kellene figyelnie.
Ő ugyan megszokta már a halszagot, tapasztalata szerint viszont a leányok nem szeretik annyira. Épp ezért igyekszik mindig jó alaposan megmosakodni, ha nagy ritkán arra kerül a sor. E tevékenység gyakorisága igen csak megszaporodott az elmúlt időben, leginkább Alissäna jóvoltából.*
-A Vashegyi piacon igen. Van egy-két érdekesség, de nem az én világom. *Kissé közelebb hajol a lányhoz a következő szavak erejéig.*
-És még bordély sincs. *Vigyorodik Alissänára.*
-Hallottam róluk ezt-azt... A barbárokról. De nekem sosem volt rossz tapasztalatom velük. Mármint nincs is velük igazán tapasztalatom. Én leszarom őket, ők leszarnak engem. Így szép a világ. *Kezeit feje alá temetve hátradől a szalmában, s bámulja a föléjük nyújtózó lombokat.*
-Azt tudom, hogy ostobaságokban hisznek. Szellemekben. Pedig ha valakinek akkor olyan harcosféléknek, mint ők, tudniuk kéne, hogy ha egyszer valaki megdeglend, akkor... *Nyelvét kidugva, szemeit behunyva jelzi, hogy onnantól kezdve vége a dalnak.*
-Sa'Tereth az egyetlen, aki vissza tudja hozni a holtakat. Meg a lelkükkel csinál valamit. Akik hozzárendelik azt, vagy mi. *Nem nagyon szokott beszélni arról, amit a Fekete Gályán tanult. Most is hamar továbbgörgeti beszélgetésük fonalát.*
-Na és Wegtorenben miben hisznek? *Felül, érdeklődően pillantva végig Alissänán.*
-Már a bujaságon kívül persze. *Keze ismét a lány lábán, s feljebb is vándorol, egészen combja tövéig.*
Dudorászik, és nem is igazán foglalkoztatja utasainak kényelme. Nem is valószínű, hogy bármelyikük repesne az örömtől, ha a nem túl elmés megjegyzéseire kellene figyelnie.Ő ugyan megszokta már a halszagot, tapasztalata szerint viszont a leányok nem szeretik annyira. Épp ezért igyekszik mindig jó alaposan megmosakodni, ha nagy ritkán arra kerül a sor. E tevékenység gyakorisága igen csak megszaporodott az elmúlt időben, leginkább Alissäna jóvoltából.*
-A Vashegyi piacon igen. Van egy-két érdekesség, de nem az én világom. *Kissé közelebb hajol a lányhoz a következő szavak erejéig.*
-És még bordély sincs. *Vigyorodik Alissänára.*
-Hallottam róluk ezt-azt... A barbárokról. De nekem sosem volt rossz tapasztalatom velük. Mármint nincs is velük igazán tapasztalatom. Én leszarom őket, ők leszarnak engem. Így szép a világ. *Kezeit feje alá temetve hátradől a szalmában, s bámulja a föléjük nyújtózó lombokat.*
-Azt tudom, hogy ostobaságokban hisznek. Szellemekben. Pedig ha valakinek akkor olyan harcosféléknek, mint ők, tudniuk kéne, hogy ha egyszer valaki megdeglend, akkor... *Nyelvét kidugva, szemeit behunyva jelzi, hogy onnantól kezdve vége a dalnak.*
-Sa'Tereth az egyetlen, aki vissza tudja hozni a holtakat. Meg a lelkükkel csinál valamit. Akik hozzárendelik azt, vagy mi. *Nem nagyon szokott beszélni arról, amit a Fekete Gályán tanult. Most is hamar továbbgörgeti beszélgetésük fonalát.*
-Na és Wegtorenben miben hisznek? *Felül, érdeklődően pillantva végig Alissänán.*
-Már a bujaságon kívül persze. *Keze ismét a lány lábán, s feljebb is vándorol, egészen combja tövéig.*
3651. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-07-21 02:50:01
Üzenet elküldve: 2024-07-21 02:50:01
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 231
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 231
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Utazás//
* Az utazás hosszabbnak bizonyul a vártnál. Erről több tényező is tehet. Az egyik például az, hogy Back nem hajlandó odacsapni a lovak közé, és egy kicsit is gyorsan menni. Csak annyit mond, hogy nagyon öreg és nem ismeri fel az utakat. Ezutóbbiért mondjuk nem Back kora volt felelős, hanem Agin csalafintasága, és hogy még mindig sikerült elhitetni az öreggel, hogy valójában Lihanechbe mennek.
Viszont most már legalább fél órája állnak. Legnagyobb sajnálatára Agin személyesen is megtapasztalhatja az öreg korábban említett székrekedési problémáit, ugyanis már vagy fél órája, hogy az elvonult az útszéli bokrok mögé.
Közben Agin egyre unottabban ül a szekéren. A Sárvárosról hallottakról elmélkedik. Felvetődik benne, hogy talán egyből oda kellene mennie körbenézni. Elvégre bárkivel találkozhat. Ezt az ötletet viszont hamar elveti. Egyrészt már közelebb van a kikötőhöz mint Sárvároshoz, másrészt meg alig várja, hogy ezekről beszámoljon a Kisasszonynak. Boldog lesz tőle, legalábbis úgy sejti.
Hosszas várakozás után a szekerén már-már az is megfordul a fejében, hogy ott hagyja az öreget és elhúzza a csíkot, de ellenáll a késztetésnek. Kicsit megkedvelte Backot és az érdekes történeteit, legyenek akármilyen furcsák is azok. Meg amúgy is, van elég gondja így is szegénynek, nem hiányozna még neki ez is.
Türelmesen megvárja, míg Back elvégzi a dolgát. és visszasétál a szekérhez. *
- Már azt hittem, hogy feladtad a harcot. *Mosolyog*
* Back csak morog egyet, és felül Agin mellé a szekérre. Sápadt fején látszik, hogy nagy csatán van túl. Folytatják a lassú tempót a kikötő felé, Agin meg ásít egy nagyot. *
~ Sosem érünk oda. ~
* Az utazás hosszabbnak bizonyul a vártnál. Erről több tényező is tehet. Az egyik például az, hogy Back nem hajlandó odacsapni a lovak közé, és egy kicsit is gyorsan menni. Csak annyit mond, hogy nagyon öreg és nem ismeri fel az utakat. Ezutóbbiért mondjuk nem Back kora volt felelős, hanem Agin csalafintasága, és hogy még mindig sikerült elhitetni az öreggel, hogy valójában Lihanechbe mennek.
Viszont most már legalább fél órája állnak. Legnagyobb sajnálatára Agin személyesen is megtapasztalhatja az öreg korábban említett székrekedési problémáit, ugyanis már vagy fél órája, hogy az elvonult az útszéli bokrok mögé.
Közben Agin egyre unottabban ül a szekéren. A Sárvárosról hallottakról elmélkedik. Felvetődik benne, hogy talán egyből oda kellene mennie körbenézni. Elvégre bárkivel találkozhat. Ezt az ötletet viszont hamar elveti. Egyrészt már közelebb van a kikötőhöz mint Sárvároshoz, másrészt meg alig várja, hogy ezekről beszámoljon a Kisasszonynak. Boldog lesz tőle, legalábbis úgy sejti.
Hosszas várakozás után a szekerén már-már az is megfordul a fejében, hogy ott hagyja az öreget és elhúzza a csíkot, de ellenáll a késztetésnek. Kicsit megkedvelte Backot és az érdekes történeteit, legyenek akármilyen furcsák is azok. Meg amúgy is, van elég gondja így is szegénynek, nem hiányozna még neki ez is.
Türelmesen megvárja, míg Back elvégzi a dolgát. és visszasétál a szekérhez. *
- Már azt hittem, hogy feladtad a harcot. *Mosolyog*
* Back csak morog egyet, és felül Agin mellé a szekérre. Sápadt fején látszik, hogy nagy csatán van túl. Folytatják a lassú tempót a kikötő felé, Agin meg ásít egy nagyot. *
~ Sosem érünk oda. ~
3650. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-06-10 20:27:14
Üzenet elküldve: 2024-06-10 20:27:14
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
//Éber álmok//
//Xoumou//
*A remeték élete nem egyszerű. Nem csoda hát, hogy Xoumou teste szinte azonnal átadja magát a fáradtságnak, mikor a megterhelő, de végtére is sikeres nap után végre ágyban találja magát. Végtagjai lassan elernyednek, mígnem egy apró rezzenéssel átkerül a tudattalan tudatba, az álmok birodalmába, hol egyszerre léteznek a múlt bűnei, a jelen kérdései, és a jövő válaszai.
Utazása ebben a világban eleinte kellemesen telik. Olyan magasságokba jut el, ahová ember még soha. Olyan dolgokat lát, mit elmondani nehéz lenne. De valami mintha kiszakítaná őt ebből az idillből. Hirtelen egy sötét, nyirkos lyukban találja magát, hol a levegő szinte marja a torkát. Pupillái fájdalmasan lassan kitágulnak, s kirajzolódnak előtte a csákányt szorongató csuhás alakok. Az arcukat ugyan nem látja, de nincs is rá szüksége. Tudja jól, hogy korábbi gyötrelmeinek forrása elevenedik meg a szeme előtt.
A torz alakok nem tétlenek. A kezükben tartott eszközökkel mély sebeket ejtenek a szikár kőfalban, hogy aztán csilléik a felszínre vigyék az anyatermészettől elorozott értékes érceket. Xoumouról egy alattamos rágcsáló vesz csak tudomást, ki a ruhái alatt, szinte az egész testén végigrohan. A férfi hiába is próbálna szabadulni a gusztustalan jószágtól, az hamarosan a nyakánál bukkan fel, hogy aztán újra a földre ugorjon. Ekkor szúrós tekintetét, mely oly vörös, mint Xoumou csuhája, a gyilkosára emeli. Mert hogy a feje helyén egy emberi arc pislog dühösen. Annak a szerzetesnek az arca, kit a rabságtól meggyötört férfi az utolsó áldozatának nevezhet.*
- Végre ott vagy, ahová tartozol, testvér!
*Az utolsó szót olyan keserűséggel cincogja Xoumou arcába, mintha nem létezne ennél durvább sértés az egész világon. Ezután gyorsan megfordul, és elinal a barlang túlsó végében lévő fénypamacs felé. Az egykori szerzetes úgy rohan utána, mint azon a végzetes napon, mikor végzett vele.
Az emberfejű rágcsáló eltűnik, de Xoumou a vakító fénybe belépve egy egészen más helyen találja magát. Egy hodaril ültetvény kellős közepén. Az egyik irányban a végtelen puszta nyúlik el lustán, míg a másik irányban rozoga, szalmatetős házak sorakoznak. Körötte egyetlen élő lélek sincs, fejében mégis ott visszhangzik egy olyan velőt rázó nevetés, ami nem hagyhatja el halandó ajkait.
Ekkor a csuhás felriad a bizarr álomból. Teste bűzlik az izzadságtól. Ami a legfurcsább, hogy az álom egyetlen apró részlete sem mosódott ki a fejéből az éjszaka elmúltával. Mindenre úgy emlékszik, mintha valóság lett volna. De mind közül az ültetvény égett bele leginkább zavart elméjébe. Egy belső hang azt sugallja neki, hogy ez a hely a valóságban is létezik, és meg kell keresnie.
Ha Xoumou csak elnyomja magában ezt a megmagyarázhatatlan érzést, akkor az álom visszatér, és addig kísérti, míg végre útnak nem indul.*
//Xoumou//
*A remeték élete nem egyszerű. Nem csoda hát, hogy Xoumou teste szinte azonnal átadja magát a fáradtságnak, mikor a megterhelő, de végtére is sikeres nap után végre ágyban találja magát. Végtagjai lassan elernyednek, mígnem egy apró rezzenéssel átkerül a tudattalan tudatba, az álmok birodalmába, hol egyszerre léteznek a múlt bűnei, a jelen kérdései, és a jövő válaszai.
Utazása ebben a világban eleinte kellemesen telik. Olyan magasságokba jut el, ahová ember még soha. Olyan dolgokat lát, mit elmondani nehéz lenne. De valami mintha kiszakítaná őt ebből az idillből. Hirtelen egy sötét, nyirkos lyukban találja magát, hol a levegő szinte marja a torkát. Pupillái fájdalmasan lassan kitágulnak, s kirajzolódnak előtte a csákányt szorongató csuhás alakok. Az arcukat ugyan nem látja, de nincs is rá szüksége. Tudja jól, hogy korábbi gyötrelmeinek forrása elevenedik meg a szeme előtt.
A torz alakok nem tétlenek. A kezükben tartott eszközökkel mély sebeket ejtenek a szikár kőfalban, hogy aztán csilléik a felszínre vigyék az anyatermészettől elorozott értékes érceket. Xoumouról egy alattamos rágcsáló vesz csak tudomást, ki a ruhái alatt, szinte az egész testén végigrohan. A férfi hiába is próbálna szabadulni a gusztustalan jószágtól, az hamarosan a nyakánál bukkan fel, hogy aztán újra a földre ugorjon. Ekkor szúrós tekintetét, mely oly vörös, mint Xoumou csuhája, a gyilkosára emeli. Mert hogy a feje helyén egy emberi arc pislog dühösen. Annak a szerzetesnek az arca, kit a rabságtól meggyötört férfi az utolsó áldozatának nevezhet.*
- Végre ott vagy, ahová tartozol, testvér!
*Az utolsó szót olyan keserűséggel cincogja Xoumou arcába, mintha nem létezne ennél durvább sértés az egész világon. Ezután gyorsan megfordul, és elinal a barlang túlsó végében lévő fénypamacs felé. Az egykori szerzetes úgy rohan utána, mint azon a végzetes napon, mikor végzett vele.
Az emberfejű rágcsáló eltűnik, de Xoumou a vakító fénybe belépve egy egészen más helyen találja magát. Egy hodaril ültetvény kellős közepén. Az egyik irányban a végtelen puszta nyúlik el lustán, míg a másik irányban rozoga, szalmatetős házak sorakoznak. Körötte egyetlen élő lélek sincs, fejében mégis ott visszhangzik egy olyan velőt rázó nevetés, ami nem hagyhatja el halandó ajkait.
Ekkor a csuhás felriad a bizarr álomból. Teste bűzlik az izzadságtól. Ami a legfurcsább, hogy az álom egyetlen apró részlete sem mosódott ki a fejéből az éjszaka elmúltával. Mindenre úgy emlékszik, mintha valóság lett volna. De mind közül az ültetvény égett bele leginkább zavart elméjébe. Egy belső hang azt sugallja neki, hogy ez a hely a valóságban is létezik, és meg kell keresnie.
Ha Xoumou csak elnyomja magában ezt a megmagyarázhatatlan érzést, akkor az álom visszatér, és addig kísérti, míg végre útnak nem indul.*
3649. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-06-10 13:24:20
Üzenet elküldve: 2024-06-10 13:24:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 802
OOC üzenetek: 277
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 802
OOC üzenetek: 277
Játékstílus: Vakmerő
*A friss levegő, az idő telése, s a tény, hogy kissé kezd elfáradni valamelyest kimossa belőle a negatív érzéseket. Egyszerre könnyebbül meg és kezdi el unni magát. Nem oly hosszú az út vissza, ám még a szótlan Kyr társaságában is élvezetesebb volt megtenni. A csend és az egyedüllét ami a legrosszabb hatással van pszichéjére, most is viszketni kezd a ténytől, hogy nincs kihez szólnia.*
- Akár barátok is lehetnénk, mit szólsz hozzá, hah?
*Az állat csak füleit mozdítja a hang irányának forrásába, az elf pedig tőle szokatlan módon, tanult kedvességgel simít végig a ragyogó fekete nyakon párszor, hogy ezt követően még gyorsabb tempóra ösztökélje az állatot.*
- Majd valami nevet is kapsz tőlem. Talán.
- Akár barátok is lehetnénk, mit szólsz hozzá, hah?
*Az állat csak füleit mozdítja a hang irányának forrásába, az elf pedig tőle szokatlan módon, tanult kedvességgel simít végig a ragyogó fekete nyakon párszor, hogy ezt követően még gyorsabb tempóra ösztökélje az állatot.*
- Majd valami nevet is kapsz tőlem. Talán.
3648. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-06-04 13:21:36
Üzenet elküldve: 2024-06-04 13:21:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 317
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 317
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Az erdőségbe érve már egyáltalán nem siet, úgy, mint eddig, s bár sokan intenék óva, hogy éjjelente egyedül bolyongjon egy ilyen terepen, ő az, akit ez hidegen hagy. A kezében lévő csillagot úgy dobálja, hogy azon a holdak ezüstje meg-megcsillanjon, mintha csak játszadozna a fénnyel. A szürkületi és éjjeli világ annyival másabb. Talán mások félelmetesnek is találhatnák a sötétben felsejlő hangokat, neki muzsikaszó.
Bár növényeket figyelni, s gyűjteni ilyenkor nem megy egykönnyen, de az erdő illatát szívni magába, na meg egy kicsit lecsendesedni a csillagokkal tarkított égbolt alatt, van olyan jó, mint egy réten heverészni és úgy kémlelni a felhőket. Csak egy rövid időre pihen meg, amíg a fénylő kis pontokon is alakzatokat keres. Talán ők is felfednek dolgokat, nem csak a kék eget fehérítő fátyolszerű alakok.
Már a hajnal közeleg, indulni kell tovább, s meg is teszi, élvezve minden bőrét simogató hűvös szellőt. Köpenyében nem fázik, bár tempója ezt nem is engedné meg, ahogy begyorsít, amikor egyre csak közeledik a földekhez… *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.06.04 13:33:36
Bár növényeket figyelni, s gyűjteni ilyenkor nem megy egykönnyen, de az erdő illatát szívni magába, na meg egy kicsit lecsendesedni a csillagokkal tarkított égbolt alatt, van olyan jó, mint egy réten heverészni és úgy kémlelni a felhőket. Csak egy rövid időre pihen meg, amíg a fénylő kis pontokon is alakzatokat keres. Talán ők is felfednek dolgokat, nem csak a kék eget fehérítő fátyolszerű alakok.
Már a hajnal közeleg, indulni kell tovább, s meg is teszi, élvezve minden bőrét simogató hűvös szellőt. Köpenyében nem fázik, bár tempója ezt nem is engedné meg, ahogy begyorsít, amikor egyre csak közeledik a földekhez… *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.06.04 13:33:36
3647. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-05-30 22:42:33
Üzenet elküldve: 2024-05-30 22:42:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 76
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 76
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Éber álmok//
*Xou kellően elfáradt ma is, de a munkájának meg lett a gyümölcse. Mivel néhány bogyót is gyűjtött így ez szó szerint is érthető. Azokat betette a szárítóba. De azokon kívül is sikerült pár halat is fognia. Nem adták magukat könnyen. Meg kellett velük küzdenie. Már ott van saját kézzel emelt félig földbe vájt kis viskójában. Csuhája épp a fölött a tűz fölött szárad aminél a halakat süti. Figyeli a pattogó lángokat. Azok megnyugtatják. Ez az egész helyzet megnyugtatja. A tudat, hogy volt feladata amit elvégzett és holnap is lesz mit tennie mozgásban tartja és célt ad neki. Ilyenkor pedig ez a csend biztonságérzetet nyújt neki. Magáénak érzi ezt a kunyhót pedig tisztában van vele, hogy csak addig maradhat itt míg valaki vagy valamelyik állat rá nem tör egyszer. Mikor a halak megsültek pár szárított gyümölcsöt tesz még melléjük majd türelmesen kivárja, hogy annyira lehűljenek, hogy ehesse őket és csak utána lát neki a falatozásnak. Nem siet vele. Ez is egy folyamat. Nem kell sürgetni. Megnyugtatják ezek a hétköznapi rituáléi. Jól lakott. A szárított gyümölcs jól illett a hal ízéhez. Itt az erdőben sokat tanult a különböző bogyókról, gombákról növényekről. Néha a saját kárán, de most már hiba nélkül tudja megkülönböztetni az ehető és kevésbé ehető, hasznos és haszontalan dolgokat. Evés után lefekvés előtt még az esti testgyakorlatait is elvégzi. Ezek is részét képezik a mindennapi rutinjának amik segítenek higgadtnak és koncentráltnak maradni. Miután végzett akkor ledől kemény fekhelyére magára teríti megszáradt még meleg ruháit és nézi a táncoló lángok által megvilágított plafont. Érzi a fáradtságot. Fejben még összefoglalja a holnapi teendőket és a mai napját. Ezek segítenek neki elaludni.*
*Xou kellően elfáradt ma is, de a munkájának meg lett a gyümölcse. Mivel néhány bogyót is gyűjtött így ez szó szerint is érthető. Azokat betette a szárítóba. De azokon kívül is sikerült pár halat is fognia. Nem adták magukat könnyen. Meg kellett velük küzdenie. Már ott van saját kézzel emelt félig földbe vájt kis viskójában. Csuhája épp a fölött a tűz fölött szárad aminél a halakat süti. Figyeli a pattogó lángokat. Azok megnyugtatják. Ez az egész helyzet megnyugtatja. A tudat, hogy volt feladata amit elvégzett és holnap is lesz mit tennie mozgásban tartja és célt ad neki. Ilyenkor pedig ez a csend biztonságérzetet nyújt neki. Magáénak érzi ezt a kunyhót pedig tisztában van vele, hogy csak addig maradhat itt míg valaki vagy valamelyik állat rá nem tör egyszer. Mikor a halak megsültek pár szárított gyümölcsöt tesz még melléjük majd türelmesen kivárja, hogy annyira lehűljenek, hogy ehesse őket és csak utána lát neki a falatozásnak. Nem siet vele. Ez is egy folyamat. Nem kell sürgetni. Megnyugtatják ezek a hétköznapi rituáléi. Jól lakott. A szárított gyümölcs jól illett a hal ízéhez. Itt az erdőben sokat tanult a különböző bogyókról, gombákról növényekről. Néha a saját kárán, de most már hiba nélkül tudja megkülönböztetni az ehető és kevésbé ehető, hasznos és haszontalan dolgokat. Evés után lefekvés előtt még az esti testgyakorlatait is elvégzi. Ezek is részét képezik a mindennapi rutinjának amik segítenek higgadtnak és koncentráltnak maradni. Miután végzett akkor ledől kemény fekhelyére magára teríti megszáradt még meleg ruháit és nézi a táncoló lángok által megvilágított plafont. Érzi a fáradtságot. Fejben még összefoglalja a holnapi teendőket és a mai napját. Ezek segítenek neki elaludni.*
3646. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-05-27 22:33:01
Üzenet elküldve: 2024-05-27 22:33:01
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
*Rast váratlanul éri a nyakába akaszkodó kacsók reményvesztett szorítása. Mielőtt eldöntötte volna, hogy ebben a nehéz pillanatban is szilárd támpillérként fogja támogatni a másikat, kétségei voltak ennek a kivitelezését illetően. Nem volt benne biztos, hogy egy vadidegen érintése, hisz jelenleg Rovéna barnáival nézve annak tűnhet, képes lehet elég vigaszt nyújtani.
Testük most mégis úgy fonódik össze, mintha ez nem csak egy hatköznapi ölelés lenne. Ott feszül benne minden együtt töltött perc, minden huncut mosoly, minden éjjel, s nappal, mit közösen éltek túl. Ezek a pillanatok feledésbe merülnek ugyan, ám most mégsem tűnik úgy, hogy nyomtalanul eltűnnének. Rasban makacs gyomként növekszik mindaz, mit az egyetlen embertől kapott, akit valaha is igazán szeretett. Ő az, aki miatt egyáltalán itt lehet ma.
Az alkony ezen komor óráján, ahogy a karjaiban tartja párját, és zavart tekintete eltévelyedik a kopár égboltra, valahogy eszébe jut Norival közös játékuk a csillagokkal. Akkor nem tudott választani magának a ragyogó égitestek közül. Abban a pillanatban ezt saját mohóságával magyarázta. Most viszont úgy érzi, hogy az összes markába zárt fénypontot feláldozná, hogy az ő, már rég kiválasztott csillagja újra ragyoghasson.*
- Ühüm. A városba tartunk, hogy keressünk neked valakit, aki meggyógyít.
*Valódi, kusza érzéseit, mint oly sokszor, most is egy hamiskás félmosoly mögé rejti. Mostanában nehezére esett kontrollálnia magát. Túl sokat foglalkozott saját korcs gondolataival, s szinte belebolondult a paranoiával átitatott önmarcangolásba. De ma éjjel végre eltépi láncait, s felszabadítja magát minden korábbi bűne alól. Holnaptól többé nem fut el.*
- Ne mondj ilyet, Virágszálam! Nélküled csak szenvedés volt az életem! Mielőtt megismertelek semmim sem volt! Azzal, hogy engem választottál máris kárpótoltál minden nehézségért, amit ez a kis közjáték okoz.
*Rezzenés nélkül fogadja az arcáért nyúló kacsót. Érzi, hogy ez még óvatos tapogatózás csak, mely talán azt próbálja bizonyítani, hogy nem egy délibábbal beszél. De Ras nem egy illúzió. Ujjbegyével ő is óvatosan megcirógatja a bőréhez simuló kezet, viszont egyelőre nem feszegeti a határokat, s ennyiben is hagyja az érintkezésüket. Ahelyett, hogy rögtön túl nagy nyomást helyezne a másikra, magára hagyja saját papírba vésett gondolataival.
A csendes fertályórákat a vacsorájuk elkészítésével, és a pihenőhelyük rendbetételével tölti. Egyszer még a víz készletüket is elmegy feltölteni, illetve Éjféllel karöltve egy gyors mosakodást is tartanak. Mindeközben nem érzi magát feszélyezve a rá szegeződő kíváncsi tekintettől. Mosolya mintha letörölhetetlen lenne, minden fáradtsága ellenére ott feszül sunyi pofáján.*
- Ez a harmadik alkalom, amiről én is tudok.
*Feleli kurtán a neki szegezett kérdésre, miután elfogyasztják a fácánt. A következő téma már nem ennyire egyszerű. Most tudatosul benne csak, hogy mindent újra el kell mondania, amit eddigi útjuk során Rovéna elé tárt. Már első alkalommal is nehezére esett úgy csavarni a történeteket, hogy a durvább részeket kihagyja az elbeszélésből. Így másodjára, kevesebb türelemmel pedig igazi kihívás lesz. Végül csak rábólint, s megpróbálja összefoglalni mindazt, amit legutóbb kicsit bő lére eresztett.
Az éjszaka meghagyja Rovénának, hogy aludja ki magát, hisz másnap korán indulnak. Szeretné, ha mielőbb maguk mögött hagynák Amon Ruadh nyomasztó falait, s holnap már Artheniorban éjszakázhatnának. Ő maga nem hajtja fejét álomra. Helyette a tüzet táplálja, s magában az elszakítandó béklyóin dolgozik.*
*Rast váratlanul éri a nyakába akaszkodó kacsók reményvesztett szorítása. Mielőtt eldöntötte volna, hogy ebben a nehéz pillanatban is szilárd támpillérként fogja támogatni a másikat, kétségei voltak ennek a kivitelezését illetően. Nem volt benne biztos, hogy egy vadidegen érintése, hisz jelenleg Rovéna barnáival nézve annak tűnhet, képes lehet elég vigaszt nyújtani.
Testük most mégis úgy fonódik össze, mintha ez nem csak egy hatköznapi ölelés lenne. Ott feszül benne minden együtt töltött perc, minden huncut mosoly, minden éjjel, s nappal, mit közösen éltek túl. Ezek a pillanatok feledésbe merülnek ugyan, ám most mégsem tűnik úgy, hogy nyomtalanul eltűnnének. Rasban makacs gyomként növekszik mindaz, mit az egyetlen embertől kapott, akit valaha is igazán szeretett. Ő az, aki miatt egyáltalán itt lehet ma.
Az alkony ezen komor óráján, ahogy a karjaiban tartja párját, és zavart tekintete eltévelyedik a kopár égboltra, valahogy eszébe jut Norival közös játékuk a csillagokkal. Akkor nem tudott választani magának a ragyogó égitestek közül. Abban a pillanatban ezt saját mohóságával magyarázta. Most viszont úgy érzi, hogy az összes markába zárt fénypontot feláldozná, hogy az ő, már rég kiválasztott csillagja újra ragyoghasson.*
- Ühüm. A városba tartunk, hogy keressünk neked valakit, aki meggyógyít.
*Valódi, kusza érzéseit, mint oly sokszor, most is egy hamiskás félmosoly mögé rejti. Mostanában nehezére esett kontrollálnia magát. Túl sokat foglalkozott saját korcs gondolataival, s szinte belebolondult a paranoiával átitatott önmarcangolásba. De ma éjjel végre eltépi láncait, s felszabadítja magát minden korábbi bűne alól. Holnaptól többé nem fut el.*
- Ne mondj ilyet, Virágszálam! Nélküled csak szenvedés volt az életem! Mielőtt megismertelek semmim sem volt! Azzal, hogy engem választottál máris kárpótoltál minden nehézségért, amit ez a kis közjáték okoz.
*Rezzenés nélkül fogadja az arcáért nyúló kacsót. Érzi, hogy ez még óvatos tapogatózás csak, mely talán azt próbálja bizonyítani, hogy nem egy délibábbal beszél. De Ras nem egy illúzió. Ujjbegyével ő is óvatosan megcirógatja a bőréhez simuló kezet, viszont egyelőre nem feszegeti a határokat, s ennyiben is hagyja az érintkezésüket. Ahelyett, hogy rögtön túl nagy nyomást helyezne a másikra, magára hagyja saját papírba vésett gondolataival.
A csendes fertályórákat a vacsorájuk elkészítésével, és a pihenőhelyük rendbetételével tölti. Egyszer még a víz készletüket is elmegy feltölteni, illetve Éjféllel karöltve egy gyors mosakodást is tartanak. Mindeközben nem érzi magát feszélyezve a rá szegeződő kíváncsi tekintettől. Mosolya mintha letörölhetetlen lenne, minden fáradtsága ellenére ott feszül sunyi pofáján.*
- Ez a harmadik alkalom, amiről én is tudok.
*Feleli kurtán a neki szegezett kérdésre, miután elfogyasztják a fácánt. A következő téma már nem ennyire egyszerű. Most tudatosul benne csak, hogy mindent újra el kell mondania, amit eddigi útjuk során Rovéna elé tárt. Már első alkalommal is nehezére esett úgy csavarni a történeteket, hogy a durvább részeket kihagyja az elbeszélésből. Így másodjára, kevesebb türelemmel pedig igazi kihívás lesz. Végül csak rábólint, s megpróbálja összefoglalni mindazt, amit legutóbb kicsit bő lére eresztett.
Az éjszaka meghagyja Rovénának, hogy aludja ki magát, hisz másnap korán indulnak. Szeretné, ha mielőbb maguk mögött hagynák Amon Ruadh nyomasztó falait, s holnap már Artheniorban éjszakázhatnának. Ő maga nem hajtja fejét álomra. Helyette a tüzet táplálja, s magában az elszakítandó béklyóin dolgozik.*
3645. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-05-27 15:29:13
Üzenet elküldve: 2024-05-27 15:29:13
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
*Arcát a kezeibe temeti, miközben újabb hasztalan kísérletet tesz arra, hogy felidézzen magában valamit. Bármit! Ő is tudja, hogy kétségbeesett próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve, de képtelen beletörődni sorsába. Akárhogyan is kutat az emlékei után, a múlt egyetlen, aprócska szilánkja sem hajlandó megjelenni előtte. Elméje olyan, mint egy végtelen, kiüresedett tér, amiben még levegő sincs elég, és amiben képtelen bármerre elindulni. Lelkében sem bír kihajtani más érzelem, csak a hiány keltette kínzó fájdalom. Nem egyszerűen magára van utalva a bajban, még önmagát is elveszítette. Hogy találhatna így kiutat bármiből? Talán a tengerek legmélyére is több irányadó fény jut el, mint amit ő most elér tudatának csillagtalanná vált éjszakájában. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg fuldokolva hánykolódik saját kétségbeesésének hullámain, és az istenek se tudják, meddig folytatná, ha meg nem érezné maga körül a férfi karjait. Az óvó mozdulat és a gyengéd szavak felkeltik benne a reményt, hogy nem egyedül kell megoldást találnia lehetetlennek tűnő helyzetére. Nem is érti, miért van vele ez a tengerszemű árny, hisz jelenleg Rovénánál nagyobb csapást keresve sem találhatna. Bármi is vezérli, jelenléte hálával és reménnyel tölti el Rové rémülten verdeső szívét. Noha azt sem tudja, ki öleli át, mégis önző, gyermeki ragaszkodással kapaszkodik belé. Fogalma sincs, mennyi vér mocskolta már azokat a kezeket, amelyekben menedékre lel, de talán ha tudná, hogy egyetlen mentsvára miből épült, jelenleg úgysem érdekelné. Más lehetősége nem lévén muszáj belehelyeznie minden bizalmát. Zokogása lassan csendes pityergéssé szelídül, miközben még mindig úgy kapaszkodik a férfiba, mint aki jól tudja, hogy ő az egyetlen dolog, ami a földön tartja. Meglehet, hogy percek is eltelnek, mire valamennyire sikerül összeszednie magát. Kissé kibontakozik az ölelésből, épp csak annyira távolodva el, hogy könnyáztatta pillái közül a tengerszín íriszekbe nézhessen.*
- Tehát ezért vagyunk most itt? Éppen úton vagyunk, hogy megoldjuk… ezt? *pillant le az ölében fekvő papírokra. Próbálja összerakni a dolgokat, hogy valamennyire megérthesse jelenlegi helyzetüket. A kérdések újfent tolongani kezdenek a fejében, ő azonban azt sem tudja, mivel kellene kezdenie. Vet egy kósza pillantást a nyugodtnak tűnő kis táborra, majd tekintetét visszavezeti Rastira. Néhány pillanatig elidőzik a vonásain, miközben halovány kísérletet tesz arra, hogy elképzelje, vajon mi zajlik le a látszólag határozottan csillogó lélektükrök mögött.*
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked. Talán önző dolog így érezni, mégis örülök, hogy itt vagy velem. *ajka egy keserédes mosolyra húzódik, miközben egyik kezével óvatosan nyúl a férfi arcához. Szeretné megérinteni, tudni hogy milyen megsimítani, ugyanakkor meghagyja a lehetőséget a másiknak, hogy elhúzódjon a közeledése elől. Fáj neki a tudat, hogy bár ismerték egymást, ő még azt sem tudja, mit fog tenni a férfi, ha vékony ujjai az arcához érnek. Kihátrálni azonban nem akar a megkezdett mozdulatból, ha a másiknak nem kellemetlen.*
- Neked biztosan csak szenvedés velem lenni így. *Fürkészve keres bármilyen elsuhanó érzést az akvamarinok csillogásában.* Ha visszaszereztük az emlékeimet, talán arra is rájövök, hogyan tudom meghálálni, hogy mégis mellettem maradtál. Addig meg, ebből talán megtudhatok ezt-azt rólad is! *mutatja fel a combjain várakozó jegyzeteket. Még van mit elolvasnia. Ez a gondolat némi bizakodással tölti el. Szájára halovány mosoly ül ki, ámbár ez épp csak árnyéka a tőle megszokott derűnek. Az érzés, hogy nincs minden végleg elveszve, hogy van kivel és van hova tartania, segít célt találnia elveszett életének ingoványában.
A következő fertályórákat azzal tölti, hogy alaposan átbogarássza saját feljegyzéseit, és igyekszik mindent elraktározni magában. Közben újra megismerkedik Vitézzel, és igyekszik bocsánatot kérni furcsa viselkedéséért Éjféltől. A Rasdeherről összegyűjtött minden morzsányi információ olyannak tűnik, mintha egyúttal a férfi titkaiba is bepillantást nyerne. A sorokat olvasva, és a dalok szövegein elmerengve apránként kezd kirajzolódni előtte, miféle szoros kötelék fűzi őket egymáshoz. Néha belepirul, olykor egészen aprókat kuncog saját szövegein, máskor csak értetlenül bámulja az ominózus sötétségbe forduló dalokat. Hamarosan a vacsorájuk is elkészül, amiből sietősen falatozik, hogy mielőbb visszatérhessen saját írásának tanulmányozásához. Szemeit mégis csak rövid időre veszi le Rasról. Újra és újra felpillant rá, hogy meggyőződjön arról, hogy még mindig itt van, és nem hagyta cserben, köddé válva egyik pillanatról a másikra, ahogy az emlékei. Olvasás közben többször kapja magát rajta, ahogy azon morfondírozik, mihez kellene kezdenie a férfival. Egyszerre akarja közel tudni magához, és mégis biztos távolságban. Talán feleslegesen rágódik ezen, talán egyenesen kegyetlenség tőle így állni a férfihoz. Régi énje már-már rajongással ír róla, amiből lassan úgy tűnik, hogy maga a megtestesült csoda, bármilyen sötét anyagból gyúrták is. Miközben mélybarna szemei tűnődve figyelik Rasdeher mozdulatait rájön, hogy nagyon szeretne hinni magának. Végül felsóhajt, még mindig őt bámulva. Valahogy eddig is eljutottak, talán csak hagynia kellene, hogy a férfi terelje. Ez azonban cseppet sem megy ilyen egyszerűen. Meglehet, hogy régi énje, ami valahol ott alszik legbelül, se rászorulva, se hozzászokva nem volt mások terelgetéséhez.*
- Mondd Rasti, gyakran megtörténik ez velem? *kérdezi inkább, egy időre félrerakva a bonyolultabb kérdéseket. Közben úgy dönt, ideje kiegészíteni a jegyzeteit útjuk jelenlegi állásáról. Így talán Rast is kevesebbet kell traktálnia ugyanazokkal a kérdésekkel. Közelebb húzódik a tűzhöz, hogy az alkony érkező homályát ellensúlyozza fényével, és nekilát, hogy felírja Rasdeher ígéretét kóbor emlékeinek megtalálásáról. Valamiért meglepi, amikor látja, hogy az általa kanyarított betűk épp olyanok, mint a fentebb sorakozó társaik. Egyszerre furcsa és megnyugtató ez a felfedezés.*
- Innen úgy tűnik, odáig vagyok érted. *mondja a lapok fölé hajolva.* Mesélnél magadról? Kérlek! És rólunk is. *Újra felpillant a kékeszöld szemekbe, várakozón és őszinte kíváncsisággal, nem tudván, hogy tegnap ugyanerre kérte.*
*Arcát a kezeibe temeti, miközben újabb hasztalan kísérletet tesz arra, hogy felidézzen magában valamit. Bármit! Ő is tudja, hogy kétségbeesett próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve, de képtelen beletörődni sorsába. Akárhogyan is kutat az emlékei után, a múlt egyetlen, aprócska szilánkja sem hajlandó megjelenni előtte. Elméje olyan, mint egy végtelen, kiüresedett tér, amiben még levegő sincs elég, és amiben képtelen bármerre elindulni. Lelkében sem bír kihajtani más érzelem, csak a hiány keltette kínzó fájdalom. Nem egyszerűen magára van utalva a bajban, még önmagát is elveszítette. Hogy találhatna így kiutat bármiből? Talán a tengerek legmélyére is több irányadó fény jut el, mint amit ő most elér tudatának csillagtalanná vált éjszakájában. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg fuldokolva hánykolódik saját kétségbeesésének hullámain, és az istenek se tudják, meddig folytatná, ha meg nem érezné maga körül a férfi karjait. Az óvó mozdulat és a gyengéd szavak felkeltik benne a reményt, hogy nem egyedül kell megoldást találnia lehetetlennek tűnő helyzetére. Nem is érti, miért van vele ez a tengerszemű árny, hisz jelenleg Rovénánál nagyobb csapást keresve sem találhatna. Bármi is vezérli, jelenléte hálával és reménnyel tölti el Rové rémülten verdeső szívét. Noha azt sem tudja, ki öleli át, mégis önző, gyermeki ragaszkodással kapaszkodik belé. Fogalma sincs, mennyi vér mocskolta már azokat a kezeket, amelyekben menedékre lel, de talán ha tudná, hogy egyetlen mentsvára miből épült, jelenleg úgysem érdekelné. Más lehetősége nem lévén muszáj belehelyeznie minden bizalmát. Zokogása lassan csendes pityergéssé szelídül, miközben még mindig úgy kapaszkodik a férfiba, mint aki jól tudja, hogy ő az egyetlen dolog, ami a földön tartja. Meglehet, hogy percek is eltelnek, mire valamennyire sikerül összeszednie magát. Kissé kibontakozik az ölelésből, épp csak annyira távolodva el, hogy könnyáztatta pillái közül a tengerszín íriszekbe nézhessen.*
- Tehát ezért vagyunk most itt? Éppen úton vagyunk, hogy megoldjuk… ezt? *pillant le az ölében fekvő papírokra. Próbálja összerakni a dolgokat, hogy valamennyire megérthesse jelenlegi helyzetüket. A kérdések újfent tolongani kezdenek a fejében, ő azonban azt sem tudja, mivel kellene kezdenie. Vet egy kósza pillantást a nyugodtnak tűnő kis táborra, majd tekintetét visszavezeti Rastira. Néhány pillanatig elidőzik a vonásain, miközben halovány kísérletet tesz arra, hogy elképzelje, vajon mi zajlik le a látszólag határozottan csillogó lélektükrök mögött.*
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked. Talán önző dolog így érezni, mégis örülök, hogy itt vagy velem. *ajka egy keserédes mosolyra húzódik, miközben egyik kezével óvatosan nyúl a férfi arcához. Szeretné megérinteni, tudni hogy milyen megsimítani, ugyanakkor meghagyja a lehetőséget a másiknak, hogy elhúzódjon a közeledése elől. Fáj neki a tudat, hogy bár ismerték egymást, ő még azt sem tudja, mit fog tenni a férfi, ha vékony ujjai az arcához érnek. Kihátrálni azonban nem akar a megkezdett mozdulatból, ha a másiknak nem kellemetlen.*
- Neked biztosan csak szenvedés velem lenni így. *Fürkészve keres bármilyen elsuhanó érzést az akvamarinok csillogásában.* Ha visszaszereztük az emlékeimet, talán arra is rájövök, hogyan tudom meghálálni, hogy mégis mellettem maradtál. Addig meg, ebből talán megtudhatok ezt-azt rólad is! *mutatja fel a combjain várakozó jegyzeteket. Még van mit elolvasnia. Ez a gondolat némi bizakodással tölti el. Szájára halovány mosoly ül ki, ámbár ez épp csak árnyéka a tőle megszokott derűnek. Az érzés, hogy nincs minden végleg elveszve, hogy van kivel és van hova tartania, segít célt találnia elveszett életének ingoványában.
A következő fertályórákat azzal tölti, hogy alaposan átbogarássza saját feljegyzéseit, és igyekszik mindent elraktározni magában. Közben újra megismerkedik Vitézzel, és igyekszik bocsánatot kérni furcsa viselkedéséért Éjféltől. A Rasdeherről összegyűjtött minden morzsányi információ olyannak tűnik, mintha egyúttal a férfi titkaiba is bepillantást nyerne. A sorokat olvasva, és a dalok szövegein elmerengve apránként kezd kirajzolódni előtte, miféle szoros kötelék fűzi őket egymáshoz. Néha belepirul, olykor egészen aprókat kuncog saját szövegein, máskor csak értetlenül bámulja az ominózus sötétségbe forduló dalokat. Hamarosan a vacsorájuk is elkészül, amiből sietősen falatozik, hogy mielőbb visszatérhessen saját írásának tanulmányozásához. Szemeit mégis csak rövid időre veszi le Rasról. Újra és újra felpillant rá, hogy meggyőződjön arról, hogy még mindig itt van, és nem hagyta cserben, köddé válva egyik pillanatról a másikra, ahogy az emlékei. Olvasás közben többször kapja magát rajta, ahogy azon morfondírozik, mihez kellene kezdenie a férfival. Egyszerre akarja közel tudni magához, és mégis biztos távolságban. Talán feleslegesen rágódik ezen, talán egyenesen kegyetlenség tőle így állni a férfihoz. Régi énje már-már rajongással ír róla, amiből lassan úgy tűnik, hogy maga a megtestesült csoda, bármilyen sötét anyagból gyúrták is. Miközben mélybarna szemei tűnődve figyelik Rasdeher mozdulatait rájön, hogy nagyon szeretne hinni magának. Végül felsóhajt, még mindig őt bámulva. Valahogy eddig is eljutottak, talán csak hagynia kellene, hogy a férfi terelje. Ez azonban cseppet sem megy ilyen egyszerűen. Meglehet, hogy régi énje, ami valahol ott alszik legbelül, se rászorulva, se hozzászokva nem volt mások terelgetéséhez.*
- Mondd Rasti, gyakran megtörténik ez velem? *kérdezi inkább, egy időre félrerakva a bonyolultabb kérdéseket. Közben úgy dönt, ideje kiegészíteni a jegyzeteit útjuk jelenlegi állásáról. Így talán Rast is kevesebbet kell traktálnia ugyanazokkal a kérdésekkel. Közelebb húzódik a tűzhöz, hogy az alkony érkező homályát ellensúlyozza fényével, és nekilát, hogy felírja Rasdeher ígéretét kóbor emlékeinek megtalálásáról. Valamiért meglepi, amikor látja, hogy az általa kanyarított betűk épp olyanok, mint a fentebb sorakozó társaik. Egyszerre furcsa és megnyugtató ez a felfedezés.*
- Innen úgy tűnik, odáig vagyok érted. *mondja a lapok fölé hajolva.* Mesélnél magadról? Kérlek! És rólunk is. *Újra felpillant a kékeszöld szemekbe, várakozón és őszinte kíváncsisággal, nem tudván, hogy tegnap ugyanerre kérte.*
3644. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-05-25 20:33:25
Üzenet elküldve: 2024-05-25 20:33:25
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Mintha egy végtelen spirálban ragadt volna, s bárhogy is próbál kijutni, mindig ugyanoda zuhan vissza, hol minden korábbi erőfeszítése a semmibe vész. A spirál addig forog megállíthatatlanul, amíg a benne élő Rasdeher végleg fel nem hagy a reménytelen szökési kísérleteivel. Mondhatnánk erre, hogy ez az akaratok csatája. De ha valamire, arra már rájött, hogy képtelen szembeszállni a végzetével. Ha a világ összeesküszik ellene, ő egyedül képtelen bármit is tenni.
Ebben a pillanatban Rovénára nézve újra az az érzése támad, hogy mindenki ki akar cseszni vele, s az egész kurva létezése egy rossz vicc. Tébolyultan megrázza a fejét, mintha ezzel egyszerűen elűzhetné a kétségbeesés húsát tépő sakáljait.*
- Dalokat írsz, amiket utána elénekelsz. Az tesz téged boldoggá, hogy megmutathatod másoknak a tehetségedet!
*Meglepő, hogy milyen könnyű a boldogságról beszélni, míg a keserves valóság, hogy a boldogság létezése csak pillanatokban mérhető. Ezek a pillanatok pedig lassan emlékképekké fakulnak, mígnem teljesen köddé válnak. Ras legalábbis alig emlékszik már arra az időszakra, amikor utoljára felhőtlenül boldog volt.
Mégis, jelen helyzetben próbál a tőle telhető legjobb választ adni egy annyira kézenfekvő kérdésre, amin eddig el sem igazán gondolkodott. Neki már jó ideje természetes, hogy a másik mindent versekbe foglal. Enélkül már nem is tudná őt elképzelni.
Kezei úgy zuhannak le a teste mellé, mint az arcon legördülő könnycsepp a száraz talajra, mikor a mindig csicsergős lány magába roskad. A férfi vállai megereszkednek. Egész teste elviselhetetlenül súlyosnak tűnik, míg szíve hangosan zakatol. Egy csapat érzéketlen barbárral nőtt fel, kik mit sem tudtak az emberi érzésekről. Mégis mikor tanulta volna meg tőlük a könnyek felitatását? Még saját érzéseivel is hadilábon áll. Így nem csoda, hogy egy darabig nem is mozdul, csak némán bámulja a remegő vállakat. Fáj neki így látni a párját.
Kétségbeesetten próbál felkapaszkodni az eszeveszettül száguldó gondolataira, amik egymást kergetik, míg a sűrű homályban véletlen bukkan rá arra a képre, ami valahogy átvészelte sanyarú gyermekkorát. Apja szikár sziluettje jelenik meg előtte, ahogy az asztalra boruló, kiengesztelhetetlenül zokogó anyját öleli magához. Az örege ráncai is sokkal mélyebbnek tűnnek, mint egyébként. Szemében ott bujkál a keserűség, mégis… szükség van rá, és ő támaszt nyújt a legnagyobb kilátástalanságban is.
Ras egészen idáig gyűlölettel gondolt arra a napra, amikor mindez megtörtént. A napra, amikor eladták őt, mint egy marhát, s ezzel végérvényesen elpusztították azt a személyt, aki belőle válhatott volna. Egy unalmas, de békességben élő földtúrót, akinek a legnagyobb gondja is kisebb, mint a jelenlegi Rasdeheré.
Most mégis ebből merít erőt ahhoz, hogy Rovéna mellé üljön, és óvatosan átkarolja a hátát. Nem tolakodóan, s a legkevésbé sem úgy, ahogy máskor, egy-egy buja összenézés után teszi. Most úgy borul rá bűnös karja, mint egy pajzs, ami kész mindentől megvédeni.*
- Ne sírj, Madárkám! Minden rendben lesz! Megígértem neked, hogy visszaszerzem neked az emlékeidet!
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Mintha egy végtelen spirálban ragadt volna, s bárhogy is próbál kijutni, mindig ugyanoda zuhan vissza, hol minden korábbi erőfeszítése a semmibe vész. A spirál addig forog megállíthatatlanul, amíg a benne élő Rasdeher végleg fel nem hagy a reménytelen szökési kísérleteivel. Mondhatnánk erre, hogy ez az akaratok csatája. De ha valamire, arra már rájött, hogy képtelen szembeszállni a végzetével. Ha a világ összeesküszik ellene, ő egyedül képtelen bármit is tenni.
Ebben a pillanatban Rovénára nézve újra az az érzése támad, hogy mindenki ki akar cseszni vele, s az egész kurva létezése egy rossz vicc. Tébolyultan megrázza a fejét, mintha ezzel egyszerűen elűzhetné a kétségbeesés húsát tépő sakáljait.*
- Dalokat írsz, amiket utána elénekelsz. Az tesz téged boldoggá, hogy megmutathatod másoknak a tehetségedet!
*Meglepő, hogy milyen könnyű a boldogságról beszélni, míg a keserves valóság, hogy a boldogság létezése csak pillanatokban mérhető. Ezek a pillanatok pedig lassan emlékképekké fakulnak, mígnem teljesen köddé válnak. Ras legalábbis alig emlékszik már arra az időszakra, amikor utoljára felhőtlenül boldog volt.
Mégis, jelen helyzetben próbál a tőle telhető legjobb választ adni egy annyira kézenfekvő kérdésre, amin eddig el sem igazán gondolkodott. Neki már jó ideje természetes, hogy a másik mindent versekbe foglal. Enélkül már nem is tudná őt elképzelni.
Kezei úgy zuhannak le a teste mellé, mint az arcon legördülő könnycsepp a száraz talajra, mikor a mindig csicsergős lány magába roskad. A férfi vállai megereszkednek. Egész teste elviselhetetlenül súlyosnak tűnik, míg szíve hangosan zakatol. Egy csapat érzéketlen barbárral nőtt fel, kik mit sem tudtak az emberi érzésekről. Mégis mikor tanulta volna meg tőlük a könnyek felitatását? Még saját érzéseivel is hadilábon áll. Így nem csoda, hogy egy darabig nem is mozdul, csak némán bámulja a remegő vállakat. Fáj neki így látni a párját.
Kétségbeesetten próbál felkapaszkodni az eszeveszettül száguldó gondolataira, amik egymást kergetik, míg a sűrű homályban véletlen bukkan rá arra a képre, ami valahogy átvészelte sanyarú gyermekkorát. Apja szikár sziluettje jelenik meg előtte, ahogy az asztalra boruló, kiengesztelhetetlenül zokogó anyját öleli magához. Az örege ráncai is sokkal mélyebbnek tűnnek, mint egyébként. Szemében ott bujkál a keserűség, mégis… szükség van rá, és ő támaszt nyújt a legnagyobb kilátástalanságban is.
Ras egészen idáig gyűlölettel gondolt arra a napra, amikor mindez megtörtént. A napra, amikor eladták őt, mint egy marhát, s ezzel végérvényesen elpusztították azt a személyt, aki belőle válhatott volna. Egy unalmas, de békességben élő földtúrót, akinek a legnagyobb gondja is kisebb, mint a jelenlegi Rasdeheré.
Most mégis ebből merít erőt ahhoz, hogy Rovéna mellé üljön, és óvatosan átkarolja a hátát. Nem tolakodóan, s a legkevésbé sem úgy, ahogy máskor, egy-egy buja összenézés után teszi. Most úgy borul rá bűnös karja, mint egy pajzs, ami kész mindentől megvédeni.*
- Ne sírj, Madárkám! Minden rendben lesz! Megígértem neked, hogy visszaszerzem neked az emlékeidet!
3643. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-05-23 23:53:11
Üzenet elküldve: 2024-05-23 23:53:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
*A közeledő férfi minden akarata ellenére megijeszti az összezavarodott nőt. Szavaiban hiába nincsen semmi, ami okot adna az aggodalomra, Rovéna mégis bizalmatlanul, és teljesen értetlenül méregeti, miközben riadtan távolodik tőle néhány lépést. Semmi fenyegető nincs az idegen mozdulatában, ő mégis legszívesebben futásnak eredne. Mintha egy lázálomba csöppent volna, amiben kiszolgáltatva hánykolódik, miközben hiába próbál felébredni, egyszerűen képtelen rá. Ha elég gyorsan futna, talán kiszakadhatna belőle. De mégis hová mehetne? A válaszok hiánya elől nem tud elmenekülni. Tétován toporog, miközben minden idegszálát arra próbálja használni, hogy valamiféle magyarázatot találjon a helyzetére. Szíve olyan hangosan dübörög, hogy minden mást elnyom a környezetében, miközben gondolatai kétségbeesetten próbálnak fellelni bármilyen apró kis emlékmorzsát kiürült elméjében. Ki ez az alak, és mit csinálnak ők itt ketten? Miért nem emlékszik arra sem, hogy mi történt az elmúlt percekben? Megvadult lovakként rohanó gondolatai nem igazán képesek másra, csak növelni a lelkét dúló pánikot.
“Rové”... Így hívta a másik. Ez tényleg ő lenne? Miért nem tudja még a saját nevét sem?! Megrázza a fejét, megpróbál megálljt parancsolni a nyughatatlanul elméjét ostromló kérdéseknek. Ezzel a mozdulattal egyúttal nemleges választ is ad a férfi korábban feltett kérdésére. Biztos, hogy nincs jól. Vele van valami baj. Ha ez az alak bántani akarná, már megtehette volna. Ha bármi rosszat akarna tőle, nem vette volna le a fegyvereit. Sötét külleme ellenére szavaiban inkább aggodalom van bármiféle rosszindulat vagy fenyegetés helyett. Ezen felfedezések, és az óvatos mozdulatok látványa kissé megnyugtatják a zavarodott nőt. Ha tényleg hatalmában állna a férfinak, hogy az ő fejében turkáljon, most valószínűleg nem kellene így finomkodnia vele.*
- Rasti… Az én Rastim? *ismétli meg az elhangzó szavakat, miközben fürkésző pillantását a tengerszín szemekbe fúrja. Egy újabb név, ami semmit nem mond neki. Tényleg megtörténhet, hogy nem ismer meg valakit, aki ilyen közel áll hozzá? Fájdalom hasít belé a gondolatra, de nem tudja eldönteni, hogy mit higgyen. A szelíden felemelt kezek látványa lassan ráébreszti, hogy éppen úgy viselkedik, mint egy megrettent kisállat, és ettől a szégyenérzet befészkeli magát a bőre alá. Talán tényleg csak segíteni próbál rajta ez a férfi? Képtelen megbízni benne, de elszaladni sem akar már. Épp nem. Nyel egy nagyot, és beleegyezően bólint, még ha nem is tudja, miféle jegyzetekről van szó.*
- Leírtam? Mégis mi mindent? Nem értem. *válaszolja, miközben szemöldökeit ráncolva figyeli, ahogy előkerülnek az említett jegyzetek az egyik táskából. Fogalma sincs, mi derülhet ki papírlapokról, de cseppnyit megnyugtatja annak a lehetősége, hogy létezhet értelmes magyarázat erre a rémálomra. Bizonytalanul kinyújtja egyik kezét a tengerszemű felé.*
- Szeretném látni… Rasti. *igyekszik nevén nevezni a másikat, még ha kétségei az irányába nem is múltak el teljesen. Hiszen bárkinek mondhatja magát. Mégis minden jel azt mutatja, hogy tényleg nem egy vadidegennel beszél, még ha ezt oly nehéz is most elfogadnia.
Átveszi a beígért irományt, és amikor fellapozza, az első oldalon először az egységes sorokba rendezett versszakok tűnnek fel neki.*
- Ezek… versek? Miért írtam le verseket? *vet egy kétkedő pillantást a férfira, majd amint visszatér a lap tanulmányozásához, ugyanazzal a dőlt kézírással megpillant egy önmagában ácsorgó feliratot. “Lapozz, Rové!”, áll ott újra az imént hallott név. Egy pillanatig csak nézi, majd engedelmesen lapozni kezd. Meg sem áll a keze, míg a katonás versszakokban álló szöveget fel nem váltja valami más. “Olvass el!”, kéri az újabb rövid felhívás, s alatta úgy nyújtóznak a mondatok, akár egy levélben. Egy üzenet, saját magának? Sietve átfut az első bekezdésen, s közben megremegnek kezében a feljegyzései. Villámcsapásként éri a kicsírázó felismerés, hogy valóban mindent elfelejtett. Csak így, egyszerűen. Nem akar hinni annak, amit lát, de tisztán, és világosan sorakoznak előtte a szavak. Lábai hirtelen elnehezülnek. Visszabotorkál a farönkhöz, amiről az imént még riadtan ugrott fel, és szinte rogyva ül le rá, miközben még mindig a magának hagyott útmutatót olvassa. Minden ami ott áll, olyan új neki, mintha most látná először. Minden, ami le van írva, mintha valaki más életéről, és valaki másnak szólna. Csak az elveszettség érzése az, ami most is épp olyan, ahogyan egykor lejegyezte. Összepréseli sűrű szempilláit, ám ezzel már nem bírja megállítani az első legördülő könnycseppet. Tompa koppanással terül szét egy apró foltban a papíron, majd rövidesen újabbak követik. Válla csendes remegésbe kezd.*
- Nem felejthettem el mindent… Én, én… nem akarok elfelejteni mindent! *motyogja maga elé reszkető ajkakkal, majd valami végleg eltörik benne, és kitör belőle a zokogás.*
*A közeledő férfi minden akarata ellenére megijeszti az összezavarodott nőt. Szavaiban hiába nincsen semmi, ami okot adna az aggodalomra, Rovéna mégis bizalmatlanul, és teljesen értetlenül méregeti, miközben riadtan távolodik tőle néhány lépést. Semmi fenyegető nincs az idegen mozdulatában, ő mégis legszívesebben futásnak eredne. Mintha egy lázálomba csöppent volna, amiben kiszolgáltatva hánykolódik, miközben hiába próbál felébredni, egyszerűen képtelen rá. Ha elég gyorsan futna, talán kiszakadhatna belőle. De mégis hová mehetne? A válaszok hiánya elől nem tud elmenekülni. Tétován toporog, miközben minden idegszálát arra próbálja használni, hogy valamiféle magyarázatot találjon a helyzetére. Szíve olyan hangosan dübörög, hogy minden mást elnyom a környezetében, miközben gondolatai kétségbeesetten próbálnak fellelni bármilyen apró kis emlékmorzsát kiürült elméjében. Ki ez az alak, és mit csinálnak ők itt ketten? Miért nem emlékszik arra sem, hogy mi történt az elmúlt percekben? Megvadult lovakként rohanó gondolatai nem igazán képesek másra, csak növelni a lelkét dúló pánikot.
“Rové”... Így hívta a másik. Ez tényleg ő lenne? Miért nem tudja még a saját nevét sem?! Megrázza a fejét, megpróbál megálljt parancsolni a nyughatatlanul elméjét ostromló kérdéseknek. Ezzel a mozdulattal egyúttal nemleges választ is ad a férfi korábban feltett kérdésére. Biztos, hogy nincs jól. Vele van valami baj. Ha ez az alak bántani akarná, már megtehette volna. Ha bármi rosszat akarna tőle, nem vette volna le a fegyvereit. Sötét külleme ellenére szavaiban inkább aggodalom van bármiféle rosszindulat vagy fenyegetés helyett. Ezen felfedezések, és az óvatos mozdulatok látványa kissé megnyugtatják a zavarodott nőt. Ha tényleg hatalmában állna a férfinak, hogy az ő fejében turkáljon, most valószínűleg nem kellene így finomkodnia vele.*
- Rasti… Az én Rastim? *ismétli meg az elhangzó szavakat, miközben fürkésző pillantását a tengerszín szemekbe fúrja. Egy újabb név, ami semmit nem mond neki. Tényleg megtörténhet, hogy nem ismer meg valakit, aki ilyen közel áll hozzá? Fájdalom hasít belé a gondolatra, de nem tudja eldönteni, hogy mit higgyen. A szelíden felemelt kezek látványa lassan ráébreszti, hogy éppen úgy viselkedik, mint egy megrettent kisállat, és ettől a szégyenérzet befészkeli magát a bőre alá. Talán tényleg csak segíteni próbál rajta ez a férfi? Képtelen megbízni benne, de elszaladni sem akar már. Épp nem. Nyel egy nagyot, és beleegyezően bólint, még ha nem is tudja, miféle jegyzetekről van szó.*
- Leírtam? Mégis mi mindent? Nem értem. *válaszolja, miközben szemöldökeit ráncolva figyeli, ahogy előkerülnek az említett jegyzetek az egyik táskából. Fogalma sincs, mi derülhet ki papírlapokról, de cseppnyit megnyugtatja annak a lehetősége, hogy létezhet értelmes magyarázat erre a rémálomra. Bizonytalanul kinyújtja egyik kezét a tengerszemű felé.*
- Szeretném látni… Rasti. *igyekszik nevén nevezni a másikat, még ha kétségei az irányába nem is múltak el teljesen. Hiszen bárkinek mondhatja magát. Mégis minden jel azt mutatja, hogy tényleg nem egy vadidegennel beszél, még ha ezt oly nehéz is most elfogadnia.
Átveszi a beígért irományt, és amikor fellapozza, az első oldalon először az egységes sorokba rendezett versszakok tűnnek fel neki.*
- Ezek… versek? Miért írtam le verseket? *vet egy kétkedő pillantást a férfira, majd amint visszatér a lap tanulmányozásához, ugyanazzal a dőlt kézírással megpillant egy önmagában ácsorgó feliratot. “Lapozz, Rové!”, áll ott újra az imént hallott név. Egy pillanatig csak nézi, majd engedelmesen lapozni kezd. Meg sem áll a keze, míg a katonás versszakokban álló szöveget fel nem váltja valami más. “Olvass el!”, kéri az újabb rövid felhívás, s alatta úgy nyújtóznak a mondatok, akár egy levélben. Egy üzenet, saját magának? Sietve átfut az első bekezdésen, s közben megremegnek kezében a feljegyzései. Villámcsapásként éri a kicsírázó felismerés, hogy valóban mindent elfelejtett. Csak így, egyszerűen. Nem akar hinni annak, amit lát, de tisztán, és világosan sorakoznak előtte a szavak. Lábai hirtelen elnehezülnek. Visszabotorkál a farönkhöz, amiről az imént még riadtan ugrott fel, és szinte rogyva ül le rá, miközben még mindig a magának hagyott útmutatót olvassa. Minden ami ott áll, olyan új neki, mintha most látná először. Minden, ami le van írva, mintha valaki más életéről, és valaki másnak szólna. Csak az elveszettség érzése az, ami most is épp olyan, ahogyan egykor lejegyezte. Összepréseli sűrű szempilláit, ám ezzel már nem bírja megállítani az első legördülő könnycseppet. Tompa koppanással terül szét egy apró foltban a papíron, majd rövidesen újabbak követik. Válla csendes remegésbe kezd.*
- Nem felejthettem el mindent… Én, én… nem akarok elfelejteni mindent! *motyogja maga elé reszkető ajkakkal, majd valami végleg eltörik benne, és kitör belőle a zokogás.*
3642. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-05-23 19:28:21
Üzenet elküldve: 2024-05-23 19:28:21
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
*Mintha az egyik föléjük magasodó óriás rikító zöld leveléről egy lágy harmatcsepp csusszanna be hallójárataiba, mikor Rovéna lágy orgánuma megszólal. Először egész teste összerezzen, majd amint elméje végre képes befogadni a fülkagylóját cirógató dallamot, olyan érzés keríti hatalmába, mintha egyenesen állandóan zakatoló agyát masszíroznák a dallamok. Az előre boruló vállai fellazulnak, s mintha teljesen elszállna belőle a fortyogó feszültség. Kezén megtámaszkodva enyhén hátradől. Egész nap tudná ezt hallgatni, s talán tovább is, ha halandó testének nem lenne szüksége pihenésre. De mint minden, ez is túl hamar ér véget.*
- Nekem tetszett. Igaz, én mindig is túl elfogult hallgatóságod voltam.
*Arról nem is beszélve, hogy Rastól milyen távol áll a művészetek ezen formája. Ismeri a bárdok szerepét abban a társadalomban, mely kitaszította őt, de élvezni egyedül csak párja szerzeményeit képes. A többiek csak untatják, vagy rosszabb, undort váltanak ki belőle.*
- Ha vissza…
*Rovéna különös reakciója a holló közeledésére az ajkaira forrasztja a szót. Ismét előre billen, és felvonja egyik szemöldökét. Mégis mi üthetett hirtelen a nőbe? A világítótorony óta szinte elválaszthatatlanok Éjféllel, most pedig egyszerre úgy beszél vele, mint egy idegennel. Láthatóan a madár sem érti a helyzetet, mivel kérdőn fordítja félre okos fejét.
Rasdeher nem várja ki, hogy a nő őzike módjára, óvatosan kihátráljon a helyzetből. Még előtte pattan fel, és óvon kinyújtja társa felé jobbját. Bele sem gondol abba, hogy ezzel megrémisztheti a másikat. Hisz hiába sejti tudatának legmélyén, hogy mi történik, a remény túlságosan forrón ég benne ahhoz, hogy elfogadja a tényeket.*
- Rové, jól vagy? Hisz ismered őt! Ő Éjfél!
*Nehéz megmondani, hogy ki rémül meg jobban a kialakuló helyzettől. Az emlékeit vesztő nő, vagy az, kinek szeme előtt az egész hátborzongató jelenet lejátszódik. Az viszont bizonyos, hogy Ras növekvő reményeit könyörtelenül zúzza össze megrémült énekesmadarának a látványa. A rettegés és a gyűlölet felváltva uralják most gondolatainak folyását. Ebben a növekvő káoszban próbálja az irányítás látszatát fenntartani.*
- Rové… én vagyok az, a te Rastid!
*Végre észreveszi saját fenyegető kiállását, s másik kezét is felemeli, hogy nyugtatólag mindkettőt maga elé tartsa. Ha párja a rémülettől vezérelve az erdő sűrűjében keresne menedéket, az magában hordozná azt a veszélyt, hogy az éjszaka leszálltával végleg elveszítheti őt. Így az elsődleges feladata, hogy valahogy elaltassa zaklatottságát.*
- Várj, tudom! A jegyzeteid! Ide hozom a jegyzeteid, te addig ne mozdulj, oké?
*A férfi most már minden hirtelen mozdulatot mellőz, s ha hagyják neki, akkor Rovéna holmijai közül előtúrja a korábban emlegetett leírásokat, ami alapján kis virágszála őt is megtalálta. Ha megvan, akkor újra a barna őzike szemeket keresi.*
- Ne aggódj, ide minden fontosat leírtál. Felolvassam neked, vagy a saját szemeddel szeretnéd látni?
*Mintha az egyik föléjük magasodó óriás rikító zöld leveléről egy lágy harmatcsepp csusszanna be hallójárataiba, mikor Rovéna lágy orgánuma megszólal. Először egész teste összerezzen, majd amint elméje végre képes befogadni a fülkagylóját cirógató dallamot, olyan érzés keríti hatalmába, mintha egyenesen állandóan zakatoló agyát masszíroznák a dallamok. Az előre boruló vállai fellazulnak, s mintha teljesen elszállna belőle a fortyogó feszültség. Kezén megtámaszkodva enyhén hátradől. Egész nap tudná ezt hallgatni, s talán tovább is, ha halandó testének nem lenne szüksége pihenésre. De mint minden, ez is túl hamar ér véget.*
- Nekem tetszett. Igaz, én mindig is túl elfogult hallgatóságod voltam.
*Arról nem is beszélve, hogy Rastól milyen távol áll a művészetek ezen formája. Ismeri a bárdok szerepét abban a társadalomban, mely kitaszította őt, de élvezni egyedül csak párja szerzeményeit képes. A többiek csak untatják, vagy rosszabb, undort váltanak ki belőle.*
- Ha vissza…
*Rovéna különös reakciója a holló közeledésére az ajkaira forrasztja a szót. Ismét előre billen, és felvonja egyik szemöldökét. Mégis mi üthetett hirtelen a nőbe? A világítótorony óta szinte elválaszthatatlanok Éjféllel, most pedig egyszerre úgy beszél vele, mint egy idegennel. Láthatóan a madár sem érti a helyzetet, mivel kérdőn fordítja félre okos fejét.
Rasdeher nem várja ki, hogy a nő őzike módjára, óvatosan kihátráljon a helyzetből. Még előtte pattan fel, és óvon kinyújtja társa felé jobbját. Bele sem gondol abba, hogy ezzel megrémisztheti a másikat. Hisz hiába sejti tudatának legmélyén, hogy mi történik, a remény túlságosan forrón ég benne ahhoz, hogy elfogadja a tényeket.*
- Rové, jól vagy? Hisz ismered őt! Ő Éjfél!
*Nehéz megmondani, hogy ki rémül meg jobban a kialakuló helyzettől. Az emlékeit vesztő nő, vagy az, kinek szeme előtt az egész hátborzongató jelenet lejátszódik. Az viszont bizonyos, hogy Ras növekvő reményeit könyörtelenül zúzza össze megrémült énekesmadarának a látványa. A rettegés és a gyűlölet felváltva uralják most gondolatainak folyását. Ebben a növekvő káoszban próbálja az irányítás látszatát fenntartani.*
- Rové… én vagyok az, a te Rastid!
*Végre észreveszi saját fenyegető kiállását, s másik kezét is felemeli, hogy nyugtatólag mindkettőt maga elé tartsa. Ha párja a rémülettől vezérelve az erdő sűrűjében keresne menedéket, az magában hordozná azt a veszélyt, hogy az éjszaka leszálltával végleg elveszítheti őt. Így az elsődleges feladata, hogy valahogy elaltassa zaklatottságát.*
- Várj, tudom! A jegyzeteid! Ide hozom a jegyzeteid, te addig ne mozdulj, oké?
*A férfi most már minden hirtelen mozdulatot mellőz, s ha hagyják neki, akkor Rovéna holmijai közül előtúrja a korábban emlegetett leírásokat, ami alapján kis virágszála őt is megtalálta. Ha megvan, akkor újra a barna őzike szemeket keresi.*
- Ne aggódj, ide minden fontosat leírtál. Felolvassam neked, vagy a saját szemeddel szeretnéd látni?
3641. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2024-05-22 21:59:25
Üzenet elküldve: 2024-05-22 21:59:25
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
*Már épp feladná, hogy bármit is faragjon az elhangzó dalkezdeményből, amikor a férfi szavainak hatására újra megszállja a lelkesedés.*
- Komolyan így gondolod, Rasti? Tényleg tetszik? *mosolyodik el, miközben ujjaival beletúr hosszú fürtjeibe. Hirtelen sokkal elégedettebbnek érzi magát.*
- Ha tetszik, talán mégis folytatnom kellene. Rád gondoltam, amikor eszembe jutottak az első sorok. Rád és Éjfélre. *árulja el a nyilvánvalót, miközben egyik tincsével játszadozik. A férfi szavai könnyedén elérték, hogy újra foglalkozni kezdjen a szerzeményével. Elgondolkodva csücsörít, miközben hümmögve dúdolni kezdi az iménti dallamot. Rasdeher ominózus beismerése azonban szétkergeti az elméjében összeálló verssorokat. Néhányszor lassan végigméri a férfit, mintha valahol rá lenne írva az, mit is akart mondani valójában. Semmi ilyesmit nem talál rajta, és kételkedik abban, hogy Ras bármi olyat elkövetett volna ellene korábban, amit nem nézne el neki, ha emlékezne rá. Így némi töprengés után azt hiszi, megfejtette a mondatok mögött rejlő talányt.*
- Nem gondolom azt, hogy tökéletes lennél, Rasti. Inkább azt hiszem, számomra vagy tökéletes. *válaszolja egy lágy mosollyal.* Egyszer már téged választottalak. Vagy kétszer. Most is téged akarlak választani. Ez ilyen egyszerű! Te vagy az én Rastim, nem kell semmi másnak lenned.
*Talán nem pont ez volt az, amit párja hallani akart tőle, lévén fogalma sincs, hogy a férfi mi mindenről nem szeretne mesélni neki. Rovéna azonban nem akar semmit erőszakkal kihúzni belőle. Idővel úgyis minden a helyére kerül, hiszen ezért vannak úton. Amint minden a régi lesz, úgysem lesz szükségük kelletlen magyarázkodásra. Könnyelműen rábólint Rasdeher kérésére, és újra dúdolni kezd. Közben fordít a sülő húson, és visszaül a férfival szemközt elfoglalt helyére. Egy ideig csigájuk is hollójuk különös barátságát figyeli. A nyálkás jószágot szemmel láthatólag egyáltalán nem izgatja az erőteljes csőr közelsége. Lassú mozdulattal fordítja csápjait tollas társasága felé, majd komótos helyzetfelmérés után visszatér a gomba majszolásához. Vagy nagyon vakmerő, vagy megszokta már a holló közelségét. Rovéna le sem veszi szemeit a különös jelenetről, míg Éjfél úgy nem dönt, hogy a továbbiakban épp őt tünteti ki a figyelmével. Néhány félretett falattal fogadja a madár közeledését, s közben nem hagy fel az énekelgetéssel sem. A sokadjára megismételt dallamhoz egy idő után ismét szavakat kezd társítani.*
- Madár, madár, hová szálltál
Távoli tengerek partján
Túl, messzi hegyek oromzatán?
Látom e még éjfekete
Tollruhád, s tengerszín szemed?
És benne égve… a szerelmet?
Vajon egy fénylőbb hajnalon,
Mondd, lesz e még egy alkalom?
Rideg szél csókja függ ajkamon
Kihűlt szád forró nyoma
Testemen, mi üres hon a
Reménynek, amely nem száll tova.
Tán más lenne, ha engedném,
Hogy öleljen a feledés?
A sós íz nem csak a tengeré.
*Éneklés közben mélybarna lélektükrei mindvégig a tengerszín íriszeket fürkészik. Érdeklődve figyeli a másik minden reakcióját. A férfi talán ilyesmit szeretett volna hallani, vagy egészen más folytatásra számított? Talán rögtönöznie kellene még néhány boldogabb zárósort. De van valami izgalmas abban, hogy csak ők ketten tudják a történet folytatását.*
- Ez hogy tetszik, Rasti? Valld be, ha utálod! *unszolja a másikat egy játékos mosollyal. Nem gondolja sértődékenynek magát, így talán elbírja az őszinte kritikát. Inkább az, minthogy halálra idegesítse útjuk során párját egy borzalmas dallal.
Miközben Ras válaszára vár, hozzáadja a gombát és a snidlinget a készülő húshoz. Nem kell már sokat várni, hogy végre elkészüljön. Mostanra ő is megéhezett, a sülő hús illata percről percre csábítóbbá válik számára. Kár lenne azonban elkapkodni. Visszahuppan a korábban birtokba vett tönkre, és néhány újabb falattal kedveskedik Éjfélnek. Egy pillanatra csendben elmereng a madár alakján, majd halkan felnevet, amint az még egy kis csemegét igyekszik kuncsorogni tőle.*
- Nahát, milyen különös madár vagy te! Nem is félsz tőlem, hmm? Barátkozni jössz, vagy csak éhes vagy? Hmm… ez furcsa… *csak most ébred rá, hogy mennyire abszurd neki ez a helyzet. A homlokához emeli a kezét és összeszorítja pilláit, miközben megpróbál értelmet keresni ebben az egészben. Szíve egyre hevesebben kezd kalapálni, ahogy kétségbeesetten pillant körül. Csak ekkor veszi észre a tábortűz túloldalán ülő sötétbe öltözött alakot. Végig itt volt? Megfagy az ereiben a vér. Riadt őzként bámulja a két akvamarinként csillogó szemet. A pattogó parázs démoni lobogást kölcsönöz az idegen tekintetnek, és ő csak megfagyva bámul beléjük néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig.*
- Mi… ez az egész? Mégis hogy kerültem ide? *hebegi, miközben tekintete riadt madárként cikázik körbe a táborhely ismeretlennek ható részletein. Kapkodva vesz néhány mély levegőt, miközben bizonytalanul feláll, és hátrál néhány lépést a férfi közeléből. Ujjait közben úgy nyomja a homlokára, mintha erővel meglelhetné a magyarázatot a fejében lévő kuszaságra. Hasztalan. Egyre inkább eluralkodik rajta a pánik. Megpróbál eltávolodni a madártól is, de csak egy pillanatra néz rá, majd ijedt tekintete kétségbeesett gyanakvással fordul vissza az árnyszerű férfialak felé.*
- Ez a te műved? Mit csináltál az emlékeimmel?
*Már épp feladná, hogy bármit is faragjon az elhangzó dalkezdeményből, amikor a férfi szavainak hatására újra megszállja a lelkesedés.*
- Komolyan így gondolod, Rasti? Tényleg tetszik? *mosolyodik el, miközben ujjaival beletúr hosszú fürtjeibe. Hirtelen sokkal elégedettebbnek érzi magát.*
- Ha tetszik, talán mégis folytatnom kellene. Rád gondoltam, amikor eszembe jutottak az első sorok. Rád és Éjfélre. *árulja el a nyilvánvalót, miközben egyik tincsével játszadozik. A férfi szavai könnyedén elérték, hogy újra foglalkozni kezdjen a szerzeményével. Elgondolkodva csücsörít, miközben hümmögve dúdolni kezdi az iménti dallamot. Rasdeher ominózus beismerése azonban szétkergeti az elméjében összeálló verssorokat. Néhányszor lassan végigméri a férfit, mintha valahol rá lenne írva az, mit is akart mondani valójában. Semmi ilyesmit nem talál rajta, és kételkedik abban, hogy Ras bármi olyat elkövetett volna ellene korábban, amit nem nézne el neki, ha emlékezne rá. Így némi töprengés után azt hiszi, megfejtette a mondatok mögött rejlő talányt.*
- Nem gondolom azt, hogy tökéletes lennél, Rasti. Inkább azt hiszem, számomra vagy tökéletes. *válaszolja egy lágy mosollyal.* Egyszer már téged választottalak. Vagy kétszer. Most is téged akarlak választani. Ez ilyen egyszerű! Te vagy az én Rastim, nem kell semmi másnak lenned.
*Talán nem pont ez volt az, amit párja hallani akart tőle, lévén fogalma sincs, hogy a férfi mi mindenről nem szeretne mesélni neki. Rovéna azonban nem akar semmit erőszakkal kihúzni belőle. Idővel úgyis minden a helyére kerül, hiszen ezért vannak úton. Amint minden a régi lesz, úgysem lesz szükségük kelletlen magyarázkodásra. Könnyelműen rábólint Rasdeher kérésére, és újra dúdolni kezd. Közben fordít a sülő húson, és visszaül a férfival szemközt elfoglalt helyére. Egy ideig csigájuk is hollójuk különös barátságát figyeli. A nyálkás jószágot szemmel láthatólag egyáltalán nem izgatja az erőteljes csőr közelsége. Lassú mozdulattal fordítja csápjait tollas társasága felé, majd komótos helyzetfelmérés után visszatér a gomba majszolásához. Vagy nagyon vakmerő, vagy megszokta már a holló közelségét. Rovéna le sem veszi szemeit a különös jelenetről, míg Éjfél úgy nem dönt, hogy a továbbiakban épp őt tünteti ki a figyelmével. Néhány félretett falattal fogadja a madár közeledését, s közben nem hagy fel az énekelgetéssel sem. A sokadjára megismételt dallamhoz egy idő után ismét szavakat kezd társítani.*
- Madár, madár, hová szálltál
Távoli tengerek partján
Túl, messzi hegyek oromzatán?
Látom e még éjfekete
Tollruhád, s tengerszín szemed?
És benne égve… a szerelmet?
Vajon egy fénylőbb hajnalon,
Mondd, lesz e még egy alkalom?
Rideg szél csókja függ ajkamon
Kihűlt szád forró nyoma
Testemen, mi üres hon a
Reménynek, amely nem száll tova.
Tán más lenne, ha engedném,
Hogy öleljen a feledés?
A sós íz nem csak a tengeré.
*Éneklés közben mélybarna lélektükrei mindvégig a tengerszín íriszeket fürkészik. Érdeklődve figyeli a másik minden reakcióját. A férfi talán ilyesmit szeretett volna hallani, vagy egészen más folytatásra számított? Talán rögtönöznie kellene még néhány boldogabb zárósort. De van valami izgalmas abban, hogy csak ők ketten tudják a történet folytatását.*
- Ez hogy tetszik, Rasti? Valld be, ha utálod! *unszolja a másikat egy játékos mosollyal. Nem gondolja sértődékenynek magát, így talán elbírja az őszinte kritikát. Inkább az, minthogy halálra idegesítse útjuk során párját egy borzalmas dallal.
Miközben Ras válaszára vár, hozzáadja a gombát és a snidlinget a készülő húshoz. Nem kell már sokat várni, hogy végre elkészüljön. Mostanra ő is megéhezett, a sülő hús illata percről percre csábítóbbá válik számára. Kár lenne azonban elkapkodni. Visszahuppan a korábban birtokba vett tönkre, és néhány újabb falattal kedveskedik Éjfélnek. Egy pillanatra csendben elmereng a madár alakján, majd halkan felnevet, amint az még egy kis csemegét igyekszik kuncsorogni tőle.*
- Nahát, milyen különös madár vagy te! Nem is félsz tőlem, hmm? Barátkozni jössz, vagy csak éhes vagy? Hmm… ez furcsa… *csak most ébred rá, hogy mennyire abszurd neki ez a helyzet. A homlokához emeli a kezét és összeszorítja pilláit, miközben megpróbál értelmet keresni ebben az egészben. Szíve egyre hevesebben kezd kalapálni, ahogy kétségbeesetten pillant körül. Csak ekkor veszi észre a tábortűz túloldalán ülő sötétbe öltözött alakot. Végig itt volt? Megfagy az ereiben a vér. Riadt őzként bámulja a két akvamarinként csillogó szemet. A pattogó parázs démoni lobogást kölcsönöz az idegen tekintetnek, és ő csak megfagyva bámul beléjük néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig.*
- Mi… ez az egész? Mégis hogy kerültem ide? *hebegi, miközben tekintete riadt madárként cikázik körbe a táborhely ismeretlennek ható részletein. Kapkodva vesz néhány mély levegőt, miközben bizonytalanul feláll, és hátrál néhány lépést a férfi közeléből. Ujjait közben úgy nyomja a homlokára, mintha erővel meglelhetné a magyarázatot a fejében lévő kuszaságra. Hasztalan. Egyre inkább eluralkodik rajta a pánik. Megpróbál eltávolodni a madártól is, de csak egy pillanatra néz rá, majd ijedt tekintete kétségbeesett gyanakvással fordul vissza az árnyszerű férfialak felé.*
- Ez a te műved? Mit csináltál az emlékeimmel?
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3672-3691