*A délután nagyja azzal telt, hogy lova hátán ülve a kovácsműhelyt kereste. Nem ismeri a várost, ebben a részében nem is járt még, ahhoz azonban túl csökönyös, és főképp túl büszke, hogy a városlakóktól kérjen útbaigazítást. A keresést persze az is megnehezíti, hogy gondolatai egészen más merre járnak.
Lova aligha értette, miért borult hosszú percekre a nyakában az istállóban, hiszen ő nem sejthette, mekkora megkönnyebbülés a lánynak, hogy szeretett társát nem fenyegeti már veszély. És nem is fenyegette.
A világ ismét fenekestül felfordult. Átejtették, nem is kicsit, de ő volt az ostoba, hogy belement egy nyilvánvaló hazugságban. Hogy a félelem esztelen mértékben munkálkodott benne, és így nem bízott lova nyilvánvaló ösztöneire és képességeiben. De hát máskor is megmondta a mélységi, túl sokat töpreng, túl sokat fél. A gondolat egyszerre szomorkás és ironikus mosolyt ültet arcára.
Alaposan átgondolja az elmúlt napok eseményeit, minden egyes pillanatát, minden egyes részletét. Akkor is e körül forognak gondolatai, miután a kései ebéd maradékát is eltüntetve végre elér a Kovácsműhelybe.
Máskor minden figyelmét az ott függő fegyvereknek szentelné, a megannyi csillogó fémnek, miket most csak szórakozott tekintettel és érintéssel méreget. Lova jelenléte, a megkönnyebbültség, hogy már nem kell féltenie, az együtt megtett hosszú séta, a lova lépteinek megnyugtató ritmusa megtették jótékony hatásukat, és csitították a lányban tomboló indulatok viharát, de még nem hozott rendbe mindent, távolról sem.
Kíváncsian veszi kézbe az egyik kardot, a súlyát próbálgatva, miközben próbál rendet tenni magában. Az árulás fájdalma még mindig erősen lüktet benne. De valóban árulás lenne? Hiszen akkor még csak két idegen voltak, vadász és préda, előbbi pedig csak azt tette, amit tennie kellett, biztosította, hogy meglegyen a zsákmány.
Azután visszaélt a helyzettel, nem is egyszer, nem is kicsit. Vajon a tudat, hogy a semmivel, egy könnyű kis hazugsággal tartja uralma alatt a lányt, mennyire édesítette meg a hímnek a kegyetlen játékokat? Homlokát komoran ráncolva teszi vissza a kardot.
Talán eleinte így volt, de valami megváltozott. Egy lándzsát vesz a kezébe, mi kő helyett acélban végződik. A megmagyarázhatatlan, kölcsönös vonzalom. Károgó, most épp kárörvendő fele nem tagadhatja, ezt nem csak bebeszéli magának, nem csak menteni próbálja a menthetőt. A tópart, a tegnap éjszaka, a ma reggel a végzetes témáig.
Visszateszi a lándzsát a helyére, miközben megtalálja azt, amiért jött. Íjak. Vajon ha a fürdőben elfogadta volna a hím ajánlatát, milyen instrukciókat adott volna az ellenszerhez? Ujjait végigfuttatja az íj fáján. Ő pedig a szabadságuk helyett Kharasshit választotta. Vajon most is ugyanezt tenné? Hiszen szabad, nem köti már őt ide semmi, nem láncolja őt semmi a mélységihez.
A kezébe veszi az íjat, nem feszíti meg az ideget teljesen, egyelőre csak próbálgatja a húrt. És ha semmi sem köti már béklyóba, akkor a tolvajok után eredhet. Talán még nem késő, talán még nem tüntettek el maguk után minden nyomot.
A párbaj határideje három nap, ebből az első most telik el. Azt még megvárja. Anélkül nem tudna elmenni, hogy ne tudja, hogyan végződött a harc, hogy túlélte-e Kharasshi, hogy jól van-e. Utána azonban a gaztevők nyomába kell erednie. Még hogy nem láncolja semmi a hímhez? Hiszen a történtek ellenére még mindig mellette maradna, de arról sem feledkezhet meg, miért is indult útnak. Bosszú, amit a mélységi is oly gyakran emleget.
Hacsak nem tart vele a hím, akkor az oly hosszúnak tűnő egy hónap, talán többől már csak két nap maradt. Két nap. De miért is segítene egy bolond felszíni elkeseredett hajszájában? Hirtelen emeli fel karjait, és feszíti meg teljesen az íjat, mintha egy láthatatlan célpontot talált volna láthatatlan nyílvesszejének. Lelki szemei előtt szinte látja a tolvajokat, akiknek már ismeri az arcát, szinte látja, amint a gyilkos vessző sötét szívük felé repül, hogy kioltsa az életüket a lány minden haragjával és keserűségével egyetemben. Két nap.
Az indulatok tombolása után csak fáradtság és valamiféle tompán sajgó bánat marad. Fáradt mozdulattal teszi le az íjat, holott izmai nem lettek meghajtva. A kis vörös a mester után néz. Ha már vadászatra indul, annak meg kell adni a módját. Részletesen elmondja, és leírja, milyen fegyvert akar, majd pedig jöhet az ár kialkudása. Amennyi kedve van most az aranyon civakodni, még az ár kétszeresére is rábólintana, de tudja, hosszú távon jobb, ha már most rögzül a fegyverek készítőjében, a kuncsaftja résen van.
Miután végül megállapodtak az árban, kilép a műhelyből. Mogyi, mint mindig, türelmesen várja lovasát, igaz, néhány lépéssel azért csak arrébb ment, nehogy véletlenül pontosan ugyan azon a helyen álljon, ahol a lány hagyta. Szomorú mosollyal vakargatja meg a ló homlokát, majd a nyeregbe lendül. Ha szerencséje van, nem kell sokat várnia az íjra, és nem kell az indulást elnapolni, mert a fegyverre vár. És titkon mégis abban reménykedik, hogy ezzel is nyerhet némi haladékot. Halkan sóhajtva fordítja arcát nyugat felé. A nap lemenőben van, az alkonyat ideje egyre közelebb és közelebb kerül. Ideje indulnia, ha oda akar érni a tisztásra.*