//A kovácsinas// //Nyílt//
*Khad'un, átadva a tőrt, figyelmen kívül hagyja a kovács első kérdését, tudva, hogy arra nem vár választ.*
-Khad'un a nevem *mondja, ám a hangja rekedtes, és az ajkai szárazok. A kovács biccent, jelezve, hogy ihat. A kovácsinas úgy is tesz, ám az utána következő kérdésnél megint száraz lesz a torka és az ajkai. Aztán egy sóhajjal nekikezd.*
-A Lihanechi szegénynegyedben éltem, utcagyerekként. Csak egy átlagos utcagyerek voltam, úgy szereztem meg a betevő kenyeremet, ahogy tudtam. Épp a kovácsműhelyben inaskodtam, lószerszámot kellett készítenem, a maradék ételért és az istállóban alvás jogáért. Emlékszem, egyszer láttam, hogy nagy tömeg volt egy szekér mellett, és a kovács is csatlakozott hozzá. Tudtam, úgysem mehetnék oda, épp egy nemes lovának a lószerszámát kellett készítenem. Fel sem néztem, egészen addig, amíg a vándorkovács halkan nem szólt, hogy nagyobb, de kevesebb ütéssel gyorsabban kész leszek. Halkan megköszöntem a tanácsot, és részemről ennyi is lett volna a történet, hiszen tudtam, hogy utólag meg fog nyúzni az akkori mesterem, ha túl hosszúra nyújtom a beszélgetést, ám a vándorkovács elkezdett kérdezősködni. Addigra már feloszlott a tömeg, így picit szabadabban válaszoltam neki, nem kellett attól tartanom, hogy másnap az egész város arról fog beszélni, hogy miért beszélget egy mesterkovács egy nyeregkészítő fiúval. Többek között olyan dolgokat kérdezgetett tőlem, mint hogy hol születtem, kik a szüleim... *Khad'un megköszörüli a torkát, majd folytatja* -Annyit tudok a szüleimről, hogy keletről jöttek, nevelőszülőhöz adtak (akik aztán elég hamar meghaltak), majd soha többet nem jártak itt. Nem is igazán érdekeltek, most sem érdekelnek. Viszont annál a kérdésnél, hogy miért inaskodom itt, és hogy élek... természetesen az életösztönöm győzött, és eredetileg dicsértem a mesteremet, ám egy idő után belesültem a hazudozásba. Azóta sem értem, miért, de ekkor bemutatkozott a vándorkovács, és megkérdezte, szeretnék-e vele tartani. Hát persze, hogy szerettem volna. Kicsivel később elindultunk. *Ekkor Khad'un egy kis szünetet tart, hiszen (bár sokat tud mondani) valójában nem könnyű neki felidézni ezeket az emlékeket. A kovács várakozó nézésére tovább mesél*
-Valójában legtöbb időnket utazással töltöttük, csak nagyon néha mentünk el egy-egy városba, olyankor sosem mutattam magam, bár egyszer felajánlotta, hogy bemutat az embereknek. Ő sosem parancsolt meg semmit, de általában a kérés is elég volt. Sok dologra megtanított, és mindig hihetetlenül örültem, mikor megállapította, hogy fejlődtem valamiben. Egyáltalán nem úgy kezelt, mint egy inast, egy segédet... Sokkal inkább mint egy tanítványt, és úgy is éreztem magam. Sosem volt apám, de ez az ember állt a legközelebb ahhoz, hogy így tekintsek rá. Nem tudom, mi történt, miért váltak külön útjaink, de biztos, hogy nála jobb embert nem ismerek. *zárja le mondandóját Khad'un, majd vár a kovács válaszára.*