*Amikoron végre elérik a műhelyet, és még be is lépnek oda, Ardrian annak ellenére ámul el teljesen, hogy már vagy négyszer járt itt. Most van először ideje, így elsőre meg se hallja társa szavait, vagyis csupán a végét, és visszakérdez, de ha Zetriat megismétli mondatát, akkor nagyon örül, és ezt rövid, de csilingelő,"tündés" nevetéssel fejezi ki.* - Örülök neki. Egyszer remélem magam kalauzolhatlak el oda, ígérem, bemutatlak minden fának, minden egyes virágnak, s minden testvéremnek az Otthonfánál. *Feleli kedvesen, és folytatja a bámulást, de néha azért Zetriat monológja alatt visszapislog és bólint, jelezve, hogy most figyel. Tetszenek neki a kiállított fegyverek, és maga a munka, ami folyik, még ha kicsit ellenszenves is neki, hiszen ezek a háború eszközei, amely csupán utálatot érdemel, de tiszteli magát a harc művészetét, és a kovácsmesterséget.* - Ó, milyen szomorú történet. De ne aggódj, hisz még nincs vége! Minden mese melankólikus kicsit, minden mese hasonlít némileg. De minden mese boldogan végződik, minden mesében összeérnek a szálak, s ha valaki meg is hal - halála értelmet nyert, s így ő is békés nyugvást nyerhet. *Feleli a maga gyermekies hanghordozásában, nyilván azt próbálva elmondani, hogy lesz még neki itt sok boldog rész, amelyet akár később le is írhat. A tőrválasztásra csak mosolyogva biccent, tetszik neki, még ha ő nem is engedhetne meg magának egy ilyen fegyvert. S ha megvenné, úgyis képtelen lenne használatára, csak néha-néha elővenné, és ámulná annak szépségét és tökéletességét.* - Ó, Alinar! Testvérem, hiszen ő is az Erdő fia, mint te, vagy én. És talán a valaha volt legjobb barátom, odajött hozzám, amikor még senkit sem ismertem ebben a városban, és mi voltunk itt a legjobb cimborák. Tündéreket kerestünk az erdőben, és egyszer találtunk is, de magas volt, a vízben élt, és nem voltak szárnyai.. Ó, bocsáss meg, mi is volt a kérdés? *Nevet fel, amikor szép emlékekről van szó, mindig elkalandozik egy kicsit, és egyszerűen képtelen magát rövidre fogni - úgyhogy inkább elhallgat.* - Ha kész vagy, részemről indulhatunk tovább. *Biccent buksijával az ajtó felé, hiszen ő már távozna, érzékeny füleinek picit sok az üllő és a kalapács keltette muzsika.* - S mondd! Hova tart a te életed? Hisz mindenkinek van egy álma, ott bent, a szívében, neked mi az? * Teszi fel, amikor már elhagyták a zajos műhelyt, vigyorogva pillantva fel az idősebb férfi szemeibe.*