*Késő éjjel indult el és még később ért vissza. A munka sürgős és fontos, tehát nem hagyhatja csak úgy rá akárkire. És a kovácsmester nem akárki, de akkor egyáltalán, senkire sem hagyhatja. A helyen nehéz, füstös légkör uralkodik, mint mindig. Belépve az ember orrát csavarja az a bizonyos szag, de az olyanok, mint Quae erről rögtön elfeledkeznek, meglátván a falra aggatott gyönyörűségeket. Most is ez történik. Eddig még nem volt olyan alkalom, hogy figyelmen kívül tudta volna hagyni a vas művészetét mesterien végző férfi gyermekeit.
Az említett - hallván, hogy jött valaki, az óra pedig nem a legemberibb, tehát Quae lesz az - kilép a hátsó helyiségből, de meglátva a nő arcát, mire kiült, hogy éppen el van merülva magában, inkább békén hagyja. A sötét tekintetű nő szórakozottan legelteti szemeit a falon lógó számos fegyveren. De az igazság az, hogy most nem igazán azzal van elfoglalva, csak úgy tesz.
Mikor kilépett a temető kapuján, és csak emésztgetni kezdte a megélteket, újra jelentkezett az az annyira ismeretlen érzés, a hiány. De miért? Miért most? Mi hiányzik? Biztos hogy nem az otthon. Azóta már több mint tizennégy év telt el! És még egyszer sem érzett hasonlóan. Egészen mostanáig.
Vajon milyen érzés lehetett Allorként az otthontól távol veszni oda? Gondoltak rá egyáltalán? Volt rá idejük? Igaz, a nevükre sosem hoztak szégyent, sosem hazudtolták meg, pont úgy viselkedtek, mint a Nyughatatlan. De vajon megéri?
A nő fején hirtelen átsuhan a keserű gondolat, eltorzítja arcát. Bezzeg ő... A Hű. Hűség. Mit jelent? Talán azt, hogy életed végéig nem mozdulsz el sehova? Vagy a családra vonatkozik? _Mire?_ Ezt sosem tudta megérteni. Megpróbálták elmagyarázni ugyan, de egyszerűen nem bírta. Talán nem erre született. Nem abba a családba kellett volna. És amúgy is... Nincs ott már semmi, amit az otthonának nevezhetne. Eltörölték a föld színéről és ez részben miatta van.
Hirtelen úgy érzi, nem bír állni, így lerogy a sarokban, egy kupac pokróc tetejére, a kályha mellé. Ott kínoztatja magát tovább kegyetlen gondolataival.
Mit csinál a sárkány? Repül. Repülni csak el lehet. De mégsem ezt tanították neki! Az óceán elnyeli az eget. És ez vajon _mit_ jelent? Az óceán hozzájuk kötődik. Az ég... Talán minden más. Talán a világuralom lett volna a végső, nagy cél?
"Apám! Apám, vajon mit mondanál most nekem?" Elképzelése sincs.
De lassan idővel a gondolatok lustábbá és lustábbá válnak, elnehezülnek. Leereszkedni kezd az ólmos sötétség, a meleg pedig még álmosítóbb. Végül pedig félrebillen a nő feje és napok óta először, végre pihen.*