//Krenkataur-küldetés//
//Azil, Rolko, Salanel, Hrothgaar//
*Salanel is visszaérkezik, és Maereh egyetértően bólint a szavára.*
– Valóban nagyon-nagyon különös.
*Aztán Mae megint lefelé fülel, már-már újra nekikészülődik a kiabálásnak, mert azért az is eszébe jut, hogy jó idő eltelt, és így a többiek mélyre juthattak a barlangban, talán elsőre nem is hallották.*
~Mi lesz, ha most se hallanak meg? Nem mehetek le én is, Hrothi azt mondta, maradjak fent, de ha nem jönnek fel? Ha nem felelnek?~
*Mae egyre feszültebb, aggodalmas pillantással néz le a mélybe, mintha csak szuggerálhatná azt a tavacskát, vagy a puszta sziklákat, hogy erősítsék fel a hangját, hogy hozzanak választ.
A lány Salanelre pillant, majd a két óriásra, akik reménye szerint most is a közelben vannak.
Aztán egyszerre csak tompán, mintha mélyről, nagyon mélyről jönne meghallja Hrothi hangját.*
~Élnek! Jönnek!~
– Hallottátok? *fordul Azil és Rolkó felé.* Mindjárt jönnek, legyetek készenlétben a kötelekkel!
*Bár reméli a két óriás is hallotta a Thán szavait, de azért elismétli őket, biztos, ami biztos alapon, majd Salanelre pillant.*
– Ha felérnek, elmondod a farkast, ugye? *A kérdés félig-meddig költői, hiszen sejti, hogy a felderítő lelkiismeretesen beszámol majd egy ilyen különös történésről.*
– Remélem, nincs semmi bajuk *motyogja még maga elé.
Némileg megnyugtatta, hogy Hrothgaar hangját hallotta, nem mintha a többiek nem számítanának, mert mindenki fontos a csapatban számára, de valahogy a vörös törpére kicsit mégis máshogy tekint, talán az óta, hogy a Thán azt mondta, kizsigerel bárkit, ha neki baja esik, vagy talán az óta, hogy először Mae-nek szólította. A törpelány nem tudja, igazán nem is töpreng rajta, egyszerűen örül, hogy remélhetőleg mind rendben vannak.
De azért még feszült, és várakozva tekintget lefelé, szeretné már látni is a társait.*