//Börtönlátogatás//
*Mikor a nevét kérdik, erős késztetést érez, hogy válaszoljon, mert engedelmességre nevelték, de mielőtt mozdulna a szája, az agya is bekapcsol. Ez az egyik legalapvetőbb dolog, ami alapján be tudják őt azonosítani, nem kellene elárulnia. Gondolkodnia kellett volna előre, tervet alkotni, új nevet és történetet kitalálni. De a helyzet az, hogy tényleg eltévedt és nem volt abban sem biztos, hogy valaha élve kikeveredik az erdőből. Így hát jövőképet sem igen alkotott, lefoglalta a menekülés, a túlélés és amilyen zaklatott volt, olykor azon is elmerengett, akar-e még élni egyáltalán. Az ilyen körülmények nem éppen kedveznek a higgadt, jól átgondolt tervkészítésnek.
Most is hajszálon függ, hogy ne valljon be mindent, s bízza magát egészében a sorsra, vagyis a két városőr ítéletére. Talán azt kellene tennie, egyszerűbb volna és legalább a kínzó bizonytalanság is elmúlna, itt helyben megtudná, milyen sors vár rá ezután.
Ám azt a csekélyke kis esélyt nem akarja elereszteni, hogy talán elbújhat, talán büntetlen maradhat, új életet kezdhet...
A nevét illető kérdésre sokáig nem válaszol, s bár nem megjátssza, de jól jön most feltűnő légszomja, mert ez elfedi kétségbeesett gondolkodását, mintha csak azért nem szólalna meg, mert nem jön ki hang a torkán.
Ezzel szemben, mikor eszébe jut, mit mondjon, elég határozottan árulja el a nevét, vagy legalábbis egy nevet, amit sajátjaként ad át.*
- Garsin vagyok, uram. - *Az "úr" megszólítás már csak marad, mert ezt szokta meg udvariasnak, s amennyire ideges, a férfiak nevét máris alig tudná felidézni, de még ha pontosan emlékezne, sem merné őket a nevükön szólítani...
A továbbiakban aztán marad a bizonytalanság, ahogy Bredocot hallgatja. A férfi megismétli, amit ő mondott, de nem tudja eldönteni, hogy ez azért van, mert hisz neki, vagy épphogy a kétkedésének jele ez. A megjegyzésre, hogy feszültnek és rémültnek tűnik, ismét igyekszik kordában tartani a remegését, továbbra is sikertelenül. Ebben persze a hideg sem segít, mégis, másfajta reszketés ez, jóllehet fagyoskodni is volna oka. Kötényruhája alatt vastag posztóing van, ám fölé elkélne már még egy réteg. Csakhogy azt nem hozott magával, ahhoz túlságosan sietősen távozott.
Nem hagyja el az alázatos - vagy épp szégyenkező? -, lehajtott fős testtartást, ahogy az ideges föl-föltekintgetést sem.
Bredoc szigorúnak tűnik, s bizony félelmetesnek is jelen körülmények között. A lány számára biztosan, Darennel együtt. Hiszen itt áll ő, egyedül, kiszolgáltatottan, két megtermett, páncélos férfival szemben, akiknek ráadásul megvan a hatalmuk, hogy ítélkezzenek fölötte. De mint egyszerű személyektől is tart tőlük.
Emlékeztetné magát, hogy nem minden férfi gonosz, de az utóbbi időben nem sok kedvességben volt része, s ez most is óvatossá, gyanakvóvá teszi, ahogy az a bizonyos - enyhén szólva - vaj a füle mögött sem hagyja feloldódni...
A férfiak között lezajló közvetlen párbeszéd barátságosabb képet mutat, akár még el is mosolyodhatna rajta, ha nem volna ennyire megrémülve, s volna ennyire kétkedő. Attól tart, hogy ez csak színjáték, mert át akarják verni, vagy épp játszadoznak vele, mielőtt elfognák.
Darenn érdeklődő kérdése győzi meg kicsit, hogy talán tényleg nem akarnak ártani neki, sem foglyul ejteni. Ez valahogy olyan őszintén kedvesnek tűnik, de lehet csak azért véli így, mert annyira éhes, hogy a félelem hirtelen hátrébb tolul az agyában. Merthogy valóban, ha nem is akarta megenni a lovakat, de nem is azért ment hozzájuk elsődlegesen, hogy elkösse őket. A nyeregtáskák tartalma érdekelte: ételt és italt remélt találni ott. Ez volt az, amiért még kockáztatni is kész volt, hogy meglássák. Nos, ez meg is történt...
Biccentene Darennek, hogy igen, éhes, de a mozdulata félúton megáll és tekintetét Bredocra kapja, ugyanis a férfi közbeszól és folytatja a "vallatást".
Mikor ruháit rabruhának minősítik, elszégyelli magát a kinézete miatt, amire eddig nem is gondolt. Sem tisztálkodni, sem fésülködni nem állt módjában pár napja és a ruháira sem tudott vigyázni. Van róla elképzelése, mennyire elhanyagoltan nézhet ki, s nem mint egy rendes, tiszta lány.
Ám valamiért a következő szavaktól még ennél is nagyobb szégyen önti el. Az is bántja, hogy Bredoc felfedezte a sebeit, az is, hogy a hangnem arról árulkodik, hogy gyanakodik vele kapcsolatban valamire. A szégyenérzet mégis olyan megmagyarázhatatlan, mintha az ő hibája és szégyene volna, hogy megverték, s lám, most még azt is hagyta, hogy ezt fölfedezzék!
Önkéntelen fölemeli egyik remegő kezét, hogy eltakarja a szeme körül lévő zúzódást, de ő is rájön, hogy ennek nincs értelme, úgyhogy visszaengedi. Az sem jön a szájára, hogy tagadja, hogy a seb egy ököltől származik.
Inkább letaglózottan várja az újabb pofont, hogy mit is akar ebből kihozni a férfi...
Azt szűri le, hogy nem hisz neki, amit meg is tud érteni. De nem tudja, mit mondjon, merthogy tényleg ismeretlen számára ez a hely és a rendeltetése is. Noha Bredoc szavaiból merítve, melyek rabruhákról és szökésről szólnak, kezd az a benyomása lenni, hogy talán rabokat tartottak itt fogva, s azt gondolják, ő is innen szökött. Persze, ebben nem biztos, de elég jól vág az esze, ha ez nem is mutatkozott meg túl gyakran életének eddigi, nem éppen gazdag, ingerszegény körülményei és lehetőségei között, a képessége megvan rá, hogy kimondottan értelmesen gondolkodjon.
Mikor pedig ez felmerül benne, egyből késztetést érez, hogy tisztázza magát. Ez látszik is rajta, ahogy fölkapja a fejét és keresgéli a szavakat és az alkalmat, hogy szóhoz jusson. Bredoc azonban folytatja, védelmet és gondoskodást ígérve, s ez a kedvesség már alapvetően összezavarja. Aztán csatlakozik Darenn is, hozzáfűzve a magáét, ugyancsak kedvesen és barátságosan, benne mégis az ragad meg, hogy "ha... nem követett el semmit", s ez elrontja az egészet...
Ismét elönti a vágy, hogy őszintén elmondjon mindent, de meggyőzi magát róla, hogy megérdemel egy esélyt. Megrázza a fejét, ami leginkább a belső viaskodásának és a feszültségnek szól, ám könnyen átültethető és értelmezhető a helyzetre, mintha ezzel válaszolna. S ez a gesztus még össze is cseng azzal, amit ezután válaszol...*
- Nem... nem vagyok rab és nem szöktem meg innen. Erről beszél, ugye? Rabokat őriztek itt? - *Pillant fel, a megerősítést várva, hogy jól következtetett. Abba egyelőre nem gondol bele, hogy ezek szerint nem feltétlenül biztonságos itt lenniük, lefoglalja a féligazságok tálalása, ugyanis nem éppen gyakorlott hazudozó.* - De én nem innen jöttem. Én tényleg eltévedtem. Csak egy másik városba akartam menni, hátha ott jobb lesz, de letértem az útról és eltévedtem... - *Bizonygatja nem annyira kétségbeesetten, mert a saját szavaira összpontosít, s ez megváltoztatja a teste reakcióit, bár az idegessége és a remegése változatlan. A hazugságokat úgy kerüli el, hogy nem részletezi a körülményeket, de még ez is nehezére esik.
Mikor Darenn közelebb lép hozzá, fölkapja a fejét és ijedten hátrál egy lépést, ám aztán fegyelmezi magát és megáll. Ha azt akarja, hogy bízzanak benne, neki is bizalmat kell mutatnia, ezt ösztönösen tudja.
S hogy miért nem őszinte? Mert úgy hiszi, ott rejtőzhet el a legjobban, ahol senki sem keresné. És a városőrök mellett tényleg védelmet remél. Tart tőle, hogy általuk a törvény éri el, de tőlük még mindig emberségesebb bánásmódot remél, mint azoktól, akik elől menekül... A legjobb persze az volna, ha mindkét félről elkerülhetné a büntetést, és ő ennek ad egy esélyt most, ahogy hazugságokba, vagy épp féligazságokba keveri magát, miközben válaszol.*
- A védelmet... és az ételt is hálásan elfogadnám... Ugyan nincs mit adnom cserébe. - *Mondja halkan és bizonytalanul, fejét ismét lehajtva. Majd eszébe jut valami, amiben megint csak van némi számítás, ugyanis a saját érdekét is szolgálja.*
- Talán később munkával meghálálhatnám. Tudok mosni... és főzni... minden házimunkához értek. Ha a városi őrségnek szüksége volna rá... - *Nem indul nagy kilátásokkal a felvetésével kapcsolatban. Nyilván van már, aki gondoskodjon az őrökről, az egyenruhájuk tisztaságáról, vagy a kosztról... talán saját maguk végzik az efféle feladatokat. Mégis megpróbálja, mert egyrészt a hálája őszinte, s akár csak egyszeri alkalommal is szívesen segítene, ahol tudna, hogy a tartozását lerója. Másrészt, ha munkát kapna, azzal az új életének háttere biztosítva volna, ráadásul közel a védelemhez, amit az őrök jelenléte ad.*