Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |  |
1854. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-02-13 13:20:17
Üzenet elküldve: 2025-02-13 13:20:17
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
* Silány épületek, silány emberekkel megtöltve. Hát igen, ha valami, akkor ez nem változik! Most sem lát túlzottan szemet szúró változást. Na, jó, ez talán egy kicsit túlzás! Valami egyértelműen változott. Mintha minden egyszerű polgár szemében félelmet vélne felfedezni. Mégis mi történhetett abban a néhány hétben, amit a vízen töltött?
Nem véletlenül lézeng ezeken a helyeken, keres valakit, mégpedig egy régi ismerősét, aki jobban feltudná világosítania jelenlegi helyzetről. A főutcán való néhány perces gyaloglás után, hirtelen megáll az egyik sötétebb sikátornak a bejárata előtt, majd fülével kémlel befelé, hátha meghall valami ismerős hangot. Néhány utca és sikátort követve hall is valami neszt a következő sikátorban. Mintha valaki épp egy kukát borítgatna. Pont ezt kereste, lassú léptekkel elindul beljebb, figyelve, hogy még egy apróbb hangot se adjon ki, míg oda nem ér. Megismeri hátulról a kedves ismerősét! A helyi koldus, személyesen. Megropogtatja ujjait, mintha készen állna egy kiadós verésre. A ropogás kellően elég ahhoz, hogy felverje a koldus figyelmét, aki amilyen hirtelen megfordul, olyan gyorsan próbál távozni, de már késő! Wenkroft elkapja a grabancát, majd egy gyors mozdulattal már a falnak is szegezi. *
- Nocsak, Wenkroft! Rég láttalak jól vagy?
* Mondja a koldus, a végén még kínosan nevet is egyet, hogy oldja a feszültséget. Bár nem segít a helyzetén. *
- Ne játszd túl a szereped! Információ kell, mégis mi a fene folyik itt?
* Nem fogja tartani a száját a koldus, főleg, hogy nincs esélye a menekülésre. Sokat azonban nem tud meg, de jobb mint a semmi. *
- Szóval a patkányok kiirtották az élősködőket? Nem rossz!
* Nevet fel, kicsit sem rejtve el örömét a dologban. Közben elengedi a koldust, aki szinte már rohan is az életéért. Ami pedig a vörös törpöt illeti, igazán megszomjazott. Sok kocsma található a kikötőben, de mégis melyikbe mennyen, az az igazi kérdés!*
Nem véletlenül lézeng ezeken a helyeken, keres valakit, mégpedig egy régi ismerősét, aki jobban feltudná világosítania jelenlegi helyzetről. A főutcán való néhány perces gyaloglás után, hirtelen megáll az egyik sötétebb sikátornak a bejárata előtt, majd fülével kémlel befelé, hátha meghall valami ismerős hangot. Néhány utca és sikátort követve hall is valami neszt a következő sikátorban. Mintha valaki épp egy kukát borítgatna. Pont ezt kereste, lassú léptekkel elindul beljebb, figyelve, hogy még egy apróbb hangot se adjon ki, míg oda nem ér. Megismeri hátulról a kedves ismerősét! A helyi koldus, személyesen. Megropogtatja ujjait, mintha készen állna egy kiadós verésre. A ropogás kellően elég ahhoz, hogy felverje a koldus figyelmét, aki amilyen hirtelen megfordul, olyan gyorsan próbál távozni, de már késő! Wenkroft elkapja a grabancát, majd egy gyors mozdulattal már a falnak is szegezi. *
- Nocsak, Wenkroft! Rég láttalak jól vagy?
* Mondja a koldus, a végén még kínosan nevet is egyet, hogy oldja a feszültséget. Bár nem segít a helyzetén. *
- Ne játszd túl a szereped! Információ kell, mégis mi a fene folyik itt?
* Nem fogja tartani a száját a koldus, főleg, hogy nincs esélye a menekülésre. Sokat azonban nem tud meg, de jobb mint a semmi. *
- Szóval a patkányok kiirtották az élősködőket? Nem rossz!
* Nevet fel, kicsit sem rejtve el örömét a dologban. Közben elengedi a koldust, aki szinte már rohan is az életéért. Ami pedig a vörös törpöt illeti, igazán megszomjazott. Sok kocsma található a kikötőben, de mégis melyikbe mennyen, az az igazi kérdés!*
1853. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-02-05 09:14:23
Üzenet elküldve: 2025-02-05 09:14:23
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Látja a kérdésére felé forduló halovány arcot, a megingó mozdulatot, amivel mintha tagadna, a szemeket, amik mégsem néznek vissza rá közben. Senkije. Hazudik. Valaki hazudik, s bár a kapitányról csak ugyanaz a véleménye, ami eddig, mégsem felé billen a mérleg nyelve ezúttal. Túl sok az ismeretlen, a véletlen, ha a tények maguk hidegek is lennének, képtelen már tisztán látni őket. Sose látta még őket rendesen, ha a nőről volt szó. Nem szól, hagyja vele magára, elfordulva engedi el a magyarázatba torkolló szavakat. Hogy a másik az ajtót ütné nem hallja, ha a szeme sarkából látná is, már nem figyel rá. A tegezt, a szíjakat igazítja, a tollakat szedi össze a földön, útra készül, egyedül hagyni, aki nem akarja, s mégis teszi. Hallgat elfordulva, maga elé meredve, de ha tehetné viasszal öntené ki a fülét, mert a szavak utat találnak a szoba terén át, ha nem akarja, akkor is. Sötét árny ül a homlokára az elharapott mondatra. Szorosan feszül préssé az állkapcsa. Semmi köze hozzá, mégis mintha levegőért küzdene a csendben. Recsegve hasítja át kintről a mennydörgés zaja.*
- Tartozol neki?
*Kérdezi végül, nem fordítva a nő felé a fejét. Sekélyen tölti meg a tüdejét a lakás kihűlt levegője. Belülről feszíti a céltalannak ható ideg, az ujjai között nem marad semmi, amit széttéphetne, miután a helyükre csúsztatta a tollakat. Semmi köze hozzá, mégis értelmet keres mögötte, mert nem érti. Ha tartozna, azt értené, azt ismeri. Láncot, aranyat. Hogy valaki valamit nem akar, de szánt szándékkal mégis azt teszi, azt nem. Kopogva csapódik a párkányra az eső.
Szürke a beeső fény, megtörik az alakján, ahogy feláll végül, a hátára emelve a tegezt. Kifejezéstelen az arc, amivel megigazítja a vállán a szíjat, ha az ablak mellett éles is az állkapcsán kidagadó izom. Útra kész. Az újabb szavakra nem reagál már semmit, komorabbak a vonások, mint általában, de nem kevésbé némák, amikkel visszafordul a nő felé. Semmi köze hozzá. Nem felel a ki nem mondott kérésre sem, ha látja is az aranyak mögött. Hogy tenni fogja-e, amire kérték, vagy sem, talán még ő maga sem tudja. Nincs kedve nevetni rajta, hogy odakint ömlik az eső, a tenger felől morajlik mögötte a mennydörgés. Idebent sincs másképp, hiába a visszaszilárduló közönyösség, a teste felett erővel visszavett irányítás. Ha a másik kinyitja végül az ajtót, érte nyúl, hogy megtartsa a fát, nem csapja, nem löki már, egykedvűen húzza be a háta mögött, miután maga is kilép az utcára. Esik. Nehezen koppannak a cseppek a vállán, hűvösen fut le az arcán a víz, még sincs kedve nevetni.*
*Látja a kérdésére felé forduló halovány arcot, a megingó mozdulatot, amivel mintha tagadna, a szemeket, amik mégsem néznek vissza rá közben. Senkije. Hazudik. Valaki hazudik, s bár a kapitányról csak ugyanaz a véleménye, ami eddig, mégsem felé billen a mérleg nyelve ezúttal. Túl sok az ismeretlen, a véletlen, ha a tények maguk hidegek is lennének, képtelen már tisztán látni őket. Sose látta még őket rendesen, ha a nőről volt szó. Nem szól, hagyja vele magára, elfordulva engedi el a magyarázatba torkolló szavakat. Hogy a másik az ajtót ütné nem hallja, ha a szeme sarkából látná is, már nem figyel rá. A tegezt, a szíjakat igazítja, a tollakat szedi össze a földön, útra készül, egyedül hagyni, aki nem akarja, s mégis teszi. Hallgat elfordulva, maga elé meredve, de ha tehetné viasszal öntené ki a fülét, mert a szavak utat találnak a szoba terén át, ha nem akarja, akkor is. Sötét árny ül a homlokára az elharapott mondatra. Szorosan feszül préssé az állkapcsa. Semmi köze hozzá, mégis mintha levegőért küzdene a csendben. Recsegve hasítja át kintről a mennydörgés zaja.*
- Tartozol neki?
*Kérdezi végül, nem fordítva a nő felé a fejét. Sekélyen tölti meg a tüdejét a lakás kihűlt levegője. Belülről feszíti a céltalannak ható ideg, az ujjai között nem marad semmi, amit széttéphetne, miután a helyükre csúsztatta a tollakat. Semmi köze hozzá, mégis értelmet keres mögötte, mert nem érti. Ha tartozna, azt értené, azt ismeri. Láncot, aranyat. Hogy valaki valamit nem akar, de szánt szándékkal mégis azt teszi, azt nem. Kopogva csapódik a párkányra az eső.
Szürke a beeső fény, megtörik az alakján, ahogy feláll végül, a hátára emelve a tegezt. Kifejezéstelen az arc, amivel megigazítja a vállán a szíjat, ha az ablak mellett éles is az állkapcsán kidagadó izom. Útra kész. Az újabb szavakra nem reagál már semmit, komorabbak a vonások, mint általában, de nem kevésbé némák, amikkel visszafordul a nő felé. Semmi köze hozzá. Nem felel a ki nem mondott kérésre sem, ha látja is az aranyak mögött. Hogy tenni fogja-e, amire kérték, vagy sem, talán még ő maga sem tudja. Nincs kedve nevetni rajta, hogy odakint ömlik az eső, a tenger felől morajlik mögötte a mennydörgés. Idebent sincs másképp, hiába a visszaszilárduló közönyösség, a teste felett erővel visszavett irányítás. Ha a másik kinyitja végül az ajtót, érte nyúl, hogy megtartsa a fát, nem csapja, nem löki már, egykedvűen húzza be a háta mögött, miután maga is kilép az utcára. Esik. Nehezen koppannak a cseppek a vállán, hűvösen fut le az arcán a víz, még sincs kedve nevetni.*
1852. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-02-04 13:58:53
Üzenet elküldve: 2025-02-04 13:58:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Hová fejthetné ki azt az erőt, amit szeretne? Nem elég szorítani a szék támláját, nem volt elég a tükör, lefogja a képzet, hogy nem lehet, hogy felesleges, hogy nem dühönghet… nem is szokott. Sípol a füle a csendtől, pedig üvöltésnek a hangja kellene, hogy betöltse a teret. Ha kiadhatná a feszültségét, az a levegőt nem bántaná, a bútor nem érzi, de nem teheti, mert akkor valósággá válik, azt már nem lehet börtönbe zárni olyan hosszú időre, hogy elfelejtse még azt is, hogy rab van benne. Eddig tudott haragudni a félvérre, de ahogy tudatosul annak ártatlansága, még abba sem kapaszkodhat, múlnak az addigi erős érzelmek, helyére teljesen más költözik be, de ugyanolyan megmagyarázhatatlan, mint eddig. Nem olvasható le róla a benne lévő katyvasz, de a szemeit nem tudja levenni a férfiről. Egyetlen lépést tesz, de megállítja a kérdés, hirtelen mozdul az arcról a szürkékbe kapaszkodva az arany. Ki ő neki? Szinte alig láthatóan ingatja meg a fejét, majd Kyr mellett néz ki az ablakon bele inkább abba a szürkeségbe. Esik. Nem akar elállni, belül nevet valami ismeretlen hang, hogy megint az átokverte eső fogja eláztatni őket, ha kiteszik innen a lábukat, de mennyivel másabb most, mint akkor, nincsen erdő, nincsenek fák, nem lehet igazi menedéket találni a hűvös vízcseppek elől, mintha most is épp rázúdulna, pedig védi a tető.*
- Senkim. *Fut ki a levegő az orrán, de mintha egy keserű hangnyi nevetés lenne csupán, ki neki a kapitány? Ki a félvér, miért ejti túszul a pengeként nyakának szegeződő kérdése? Újra szóra nyílik az ajka, de inkább lép egy újabbat és lendül az ökle, hogy végre valamin, csak egyetlen ütés erejéig csattanhasson, de mégis megáll útközben, aztán hangtalan éri az ajtó fáját, majd a homlokát támasztja az azon pihenő görcsbe húzódott kezének. El is felejtette, hogy az is fáj, mert be kellett törnie annak az orrát, akit zokszó nélkül hagyott volna benn égni, s nem kérdezne tőle akaratlan ébresztő kérdéseket. Ha láthatta volna előre… *
- Dolgoztam neki, ő hozott ide. *Talán valójában egyáltalán nem érdekli a férfit a válasz, s inkább magának mondja, mint Kyr-nek.* - Nem tudok kiszállni, amíg… *Ellöki magát az ajtótól, mégis minek fecseg, magának, másnak… dolga van, nem akadályozhatja meg a félelf. A kilincsért nyúl, menni kell, szakad az eső, hallja a mennydörgést, összerezzen rá, dühösen morran fel, de menni kell.* - Csak tedd, amit kértem. *Még mielőtt nyílna az ajtó, visszafordul a válla fölött, nem mondja ki újra, hogy "kérlek", csak a szeme teszi meg helyette.*
*Hová fejthetné ki azt az erőt, amit szeretne? Nem elég szorítani a szék támláját, nem volt elég a tükör, lefogja a képzet, hogy nem lehet, hogy felesleges, hogy nem dühönghet… nem is szokott. Sípol a füle a csendtől, pedig üvöltésnek a hangja kellene, hogy betöltse a teret. Ha kiadhatná a feszültségét, az a levegőt nem bántaná, a bútor nem érzi, de nem teheti, mert akkor valósággá válik, azt már nem lehet börtönbe zárni olyan hosszú időre, hogy elfelejtse még azt is, hogy rab van benne. Eddig tudott haragudni a félvérre, de ahogy tudatosul annak ártatlansága, még abba sem kapaszkodhat, múlnak az addigi erős érzelmek, helyére teljesen más költözik be, de ugyanolyan megmagyarázhatatlan, mint eddig. Nem olvasható le róla a benne lévő katyvasz, de a szemeit nem tudja levenni a férfiről. Egyetlen lépést tesz, de megállítja a kérdés, hirtelen mozdul az arcról a szürkékbe kapaszkodva az arany. Ki ő neki? Szinte alig láthatóan ingatja meg a fejét, majd Kyr mellett néz ki az ablakon bele inkább abba a szürkeségbe. Esik. Nem akar elállni, belül nevet valami ismeretlen hang, hogy megint az átokverte eső fogja eláztatni őket, ha kiteszik innen a lábukat, de mennyivel másabb most, mint akkor, nincsen erdő, nincsenek fák, nem lehet igazi menedéket találni a hűvös vízcseppek elől, mintha most is épp rázúdulna, pedig védi a tető.*
- Senkim. *Fut ki a levegő az orrán, de mintha egy keserű hangnyi nevetés lenne csupán, ki neki a kapitány? Ki a félvér, miért ejti túszul a pengeként nyakának szegeződő kérdése? Újra szóra nyílik az ajka, de inkább lép egy újabbat és lendül az ökle, hogy végre valamin, csak egyetlen ütés erejéig csattanhasson, de mégis megáll útközben, aztán hangtalan éri az ajtó fáját, majd a homlokát támasztja az azon pihenő görcsbe húzódott kezének. El is felejtette, hogy az is fáj, mert be kellett törnie annak az orrát, akit zokszó nélkül hagyott volna benn égni, s nem kérdezne tőle akaratlan ébresztő kérdéseket. Ha láthatta volna előre… *
- Dolgoztam neki, ő hozott ide. *Talán valójában egyáltalán nem érdekli a férfit a válasz, s inkább magának mondja, mint Kyr-nek.* - Nem tudok kiszállni, amíg… *Ellöki magát az ajtótól, mégis minek fecseg, magának, másnak… dolga van, nem akadályozhatja meg a félelf. A kilincsért nyúl, menni kell, szakad az eső, hallja a mennydörgést, összerezzen rá, dühösen morran fel, de menni kell.* - Csak tedd, amit kértem. *Még mielőtt nyílna az ajtó, visszafordul a válla fölött, nem mondja ki újra, hogy "kérlek", csak a szeme teszi meg helyette.*
1851. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-02-04 11:50:57
Üzenet elküldve: 2025-02-04 11:50:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Fáj a feje. Ha a pofon el is nyomta egy darabig, újra csak ékként feszül a gondolatai közé a hasogató görcs. Az ablak az egyetlen hely, ahol képes valamennyire megpihenni az idegen lakásban. Kintről halványan dereng a fény, míg idebent homály van, szívesebben lenne odakint az esőben, ha fúj is a szél, szorít is a feje, szívesebben fák között, nyílt réten, szívesebben bárhol, mint itt, így, sarokba szorítva. Ha futna sem jutna messzebb, de legalább nem érezné, hogy egy helyben áll.
Nem érdekli a válasz, felesleges volt a kérdés is, csak átbukott a száján, sosem lesz jobb attól semmi, ha beszél. Semmi köze hozzá.. Csukott szemmel szorítja a halántékát, mintha így bent tarthatná mögötte, ami úgy érzi szétfeszíti a koponyáját. Gondolatok, kimondott vagy ki nem mondott szavak, sötét, iszapos érzések, ha csak üvöltene előbb megszabadulna a felgyűlt feszültségtől, de itt nem nyelik el a fák a hangot. Itt nincs tér, hogy menjen, rohanjon, nincs egyedül, hogy ne ítéljék, ne kérdezzék, engedjék. Mérgesen fut ráncba az összehúzott szemöldöke a tenyere felett. Fagyosak a kihűlt ujjai a homlokán, de nem segít ez sem. Nem érdekli a válasz, de nem tudja becsukni a füleit. Ha nem is olyan hegyesek, mégis hallja velük a háta mögül a szavakat a csendben, és újra csak képtelen kizárni őket.*
- Kell? *Fordítja oldalt az állát a nő felé a kijelentésre.* - Miért, ki ő neked?
*Leengedve a kezét néz vissza a másikra, miközben az kifele indul. Kell. Szúrnak a fogai, ahogy összeszorítja a száját. Nem mozdul az ablak elől. A lánya. Semmi köze hozzá, mégsem ereszti a tekintete a kijárat felé lépő sötét alakot. Arcot kutat, szemeket, rezdülést ott, ahol alig látni.. - hideg esőként söpör végig rajta a kérés. Hagyja vele magára. Zsibbad az állkapcsa. Vérízű a nyál. A földre ejtve a pillantását fordul vissza az ablak előtt hagyott tegezéért. Nem szól többet, az arcára húzódó kiüresedett maszk hamar takarja, ha bármi változott is a szürkékben a szavak hallatán, egyedül a mozdulatai mögött vibrál tovább a feszültség, mintha azzal felgyújthatna bármit, hogy hozzáér.. A tegezért nyúl leguggolva, a mellé hullott tollakért, messze van a kíméletestől, ahogy értük hajol, hogy felszedje őket. Nem tesz kárt, de nem is figyel, miközben a nyilak közé csúsztatja őket, mint amit látni sem akar többet. A szíjakat nézi maga elé meredve, a csatot, bár már mindet megigazította. Szívesebben lenne odakint, messze. Rezzenéstelen a tekintet mint bármikor, amivel átemeli a vállán a tegezt, felemelkedve a földről, hogy lehajtva a fejét összekapcsolja maga előtt az oldalsó szíjat.*
*Fáj a feje. Ha a pofon el is nyomta egy darabig, újra csak ékként feszül a gondolatai közé a hasogató görcs. Az ablak az egyetlen hely, ahol képes valamennyire megpihenni az idegen lakásban. Kintről halványan dereng a fény, míg idebent homály van, szívesebben lenne odakint az esőben, ha fúj is a szél, szorít is a feje, szívesebben fák között, nyílt réten, szívesebben bárhol, mint itt, így, sarokba szorítva. Ha futna sem jutna messzebb, de legalább nem érezné, hogy egy helyben áll.
Nem érdekli a válasz, felesleges volt a kérdés is, csak átbukott a száján, sosem lesz jobb attól semmi, ha beszél. Semmi köze hozzá.. Csukott szemmel szorítja a halántékát, mintha így bent tarthatná mögötte, ami úgy érzi szétfeszíti a koponyáját. Gondolatok, kimondott vagy ki nem mondott szavak, sötét, iszapos érzések, ha csak üvöltene előbb megszabadulna a felgyűlt feszültségtől, de itt nem nyelik el a fák a hangot. Itt nincs tér, hogy menjen, rohanjon, nincs egyedül, hogy ne ítéljék, ne kérdezzék, engedjék. Mérgesen fut ráncba az összehúzott szemöldöke a tenyere felett. Fagyosak a kihűlt ujjai a homlokán, de nem segít ez sem. Nem érdekli a válasz, de nem tudja becsukni a füleit. Ha nem is olyan hegyesek, mégis hallja velük a háta mögül a szavakat a csendben, és újra csak képtelen kizárni őket.*
- Kell? *Fordítja oldalt az állát a nő felé a kijelentésre.* - Miért, ki ő neked?
*Leengedve a kezét néz vissza a másikra, miközben az kifele indul. Kell. Szúrnak a fogai, ahogy összeszorítja a száját. Nem mozdul az ablak elől. A lánya. Semmi köze hozzá, mégsem ereszti a tekintete a kijárat felé lépő sötét alakot. Arcot kutat, szemeket, rezdülést ott, ahol alig látni.. - hideg esőként söpör végig rajta a kérés. Hagyja vele magára. Zsibbad az állkapcsa. Vérízű a nyál. A földre ejtve a pillantását fordul vissza az ablak előtt hagyott tegezéért. Nem szól többet, az arcára húzódó kiüresedett maszk hamar takarja, ha bármi változott is a szürkékben a szavak hallatán, egyedül a mozdulatai mögött vibrál tovább a feszültség, mintha azzal felgyújthatna bármit, hogy hozzáér.. A tegezért nyúl leguggolva, a mellé hullott tollakért, messze van a kíméletestől, ahogy értük hajol, hogy felszedje őket. Nem tesz kárt, de nem is figyel, miközben a nyilak közé csúsztatja őket, mint amit látni sem akar többet. A szíjakat nézi maga elé meredve, a csatot, bár már mindet megigazította. Szívesebben lenne odakint, messze. Rezzenéstelen a tekintet mint bármikor, amivel átemeli a vállán a tegezt, felemelkedve a földről, hogy lehajtva a fejét összekapcsolja maga előtt az oldalsó szíjat.*
1850. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-02-02 15:45:19
Üzenet elküldve: 2025-02-02 15:45:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Mindig egyre mélyebbre taszítja a másik, végeláthatatlan, korhadt fákkal teli erdőbe, elnyel minden fényt a lombtalan kórók sokasága. Nincs szín, nincs más, csak a száradt faágak éles tüskéi, ahogy szabdalják szét, s cincálják a bőrét. Hiába hesseget, csak egyre jobban beléjük akad, nem akar itt lenni, nem akarja tovább hallgatni a semmit el nem áruló morranásokat. Annyi a kérdés, s nincsen válasz, nem méltatja ennyire sem, nem számít, hogy elveszett a sűrűben, nem dob egyetlen szónyi védelmet sem, miért is tenné, csapda az egész, ha nem is direkt állította fel, nem neki, ő belesétált, de ha a húsáig mar is, ki fog belőle keveredni. Eltűnt az egyetlen, amibe valaha kapaszkodni tudott, bár kéz sem kellett hozzá, mert nem volt mibe, mégis megtartotta. Olyan sok évig tudott benne létezni gondtalanul, mentesülve a lesajnáló, őt semmibe vevő pillantásoktól… azokból tanulta, hogy nem jó semmire, megcáfolta, aztán mégis ugyanoda jutott, amit az arctalan hangok skandáltak. Most arc van, de hang nincs.
A vérrel festegzett nedves rongyot eldobni semmi, zúzni akar, mit számít, ez csak egy rohadt ház, bár fizetett érte, ezt is annak köszönheti, akitől még így is félti a másikat. Köszönni... miért is köszönne bármit annak, aki elárulta az első adandó alkalommal, aki azt küldte vele, akitől nem tud gondolkodni, aki megfejthetetlenül férkőzik be a benne lévő kietlenségbe, ami olyan biztonságosan semmilyen volt. Nem érti a dühös vonásokat, miért fordul így felé, ilyen hirtelen, mit keres itt, mi baja van, miért érdekli, hogy kihez, hová megy, ha egyetlen mondattal nem tudja kisegíteni őt onnan, ahol elveszett. Nem is dolga, senkinek nem dolga, de akkor mit keres itt… véget kell ennek vetnie, a saját módszereivel, aztán talán eltűnni újra, máshová, más névvel, az eredetiben sem lehet biztos, nem jó itt, sosem volt, nem érezte otthonának egy percre sem. Egyetlen helyen találta meg a béke, mégis csak egy illúzió, mert ahol meglelte, ott éri az is, amivel nem tud megküzdeni. Elég. Nem összeegyeztethető semmi semmivel, mérgesen villan a szürke, a végre kiejtett szavak mégis mintha…
„Nem rólad szól” - visszhangzik belül, annak volt hangja, volt értelme. Lehet, hogy most sincs ez másképp vagy nem úgy érti, ahogy kell, de ez az első, ami segít kissé lehűtenie magát. Nézi a félvért, ahogy újra utat talál az ablakhoz, talán mégsem olyan ismeretlen az indulata. Összeszorítja a fogait, majd erővel markol a szék támlájára, menni kellene, mégsem indul.*
- Dehogy akarok. *Ha nem is felé néz, ő akkor is a félvérre szegezi az aranyakat. A feszült máz akkor kezd el leolvadni róla, amikor végre tényleg tudatosul, hogy fogalma sincs a másiknak, hogy valójában mibe keveredett. Fogalma sincs semmiről. Még az ajka is résnyire nyitva marad.* - De nekem vissza kell. *A kijárat felé fordul, egyetlen lépést tesz meg csupán.* - Kérlek, ha jössz, csak vedd el, amit ígért neked és hagyj vele magamra.
*Mindig egyre mélyebbre taszítja a másik, végeláthatatlan, korhadt fákkal teli erdőbe, elnyel minden fényt a lombtalan kórók sokasága. Nincs szín, nincs más, csak a száradt faágak éles tüskéi, ahogy szabdalják szét, s cincálják a bőrét. Hiába hesseget, csak egyre jobban beléjük akad, nem akar itt lenni, nem akarja tovább hallgatni a semmit el nem áruló morranásokat. Annyi a kérdés, s nincsen válasz, nem méltatja ennyire sem, nem számít, hogy elveszett a sűrűben, nem dob egyetlen szónyi védelmet sem, miért is tenné, csapda az egész, ha nem is direkt állította fel, nem neki, ő belesétált, de ha a húsáig mar is, ki fog belőle keveredni. Eltűnt az egyetlen, amibe valaha kapaszkodni tudott, bár kéz sem kellett hozzá, mert nem volt mibe, mégis megtartotta. Olyan sok évig tudott benne létezni gondtalanul, mentesülve a lesajnáló, őt semmibe vevő pillantásoktól… azokból tanulta, hogy nem jó semmire, megcáfolta, aztán mégis ugyanoda jutott, amit az arctalan hangok skandáltak. Most arc van, de hang nincs.
A vérrel festegzett nedves rongyot eldobni semmi, zúzni akar, mit számít, ez csak egy rohadt ház, bár fizetett érte, ezt is annak köszönheti, akitől még így is félti a másikat. Köszönni... miért is köszönne bármit annak, aki elárulta az első adandó alkalommal, aki azt küldte vele, akitől nem tud gondolkodni, aki megfejthetetlenül férkőzik be a benne lévő kietlenségbe, ami olyan biztonságosan semmilyen volt. Nem érti a dühös vonásokat, miért fordul így felé, ilyen hirtelen, mit keres itt, mi baja van, miért érdekli, hogy kihez, hová megy, ha egyetlen mondattal nem tudja kisegíteni őt onnan, ahol elveszett. Nem is dolga, senkinek nem dolga, de akkor mit keres itt… véget kell ennek vetnie, a saját módszereivel, aztán talán eltűnni újra, máshová, más névvel, az eredetiben sem lehet biztos, nem jó itt, sosem volt, nem érezte otthonának egy percre sem. Egyetlen helyen találta meg a béke, mégis csak egy illúzió, mert ahol meglelte, ott éri az is, amivel nem tud megküzdeni. Elég. Nem összeegyeztethető semmi semmivel, mérgesen villan a szürke, a végre kiejtett szavak mégis mintha…
„Nem rólad szól” - visszhangzik belül, annak volt hangja, volt értelme. Lehet, hogy most sincs ez másképp vagy nem úgy érti, ahogy kell, de ez az első, ami segít kissé lehűtenie magát. Nézi a félvért, ahogy újra utat talál az ablakhoz, talán mégsem olyan ismeretlen az indulata. Összeszorítja a fogait, majd erővel markol a szék támlájára, menni kellene, mégsem indul.*
- Dehogy akarok. *Ha nem is felé néz, ő akkor is a félvérre szegezi az aranyakat. A feszült máz akkor kezd el leolvadni róla, amikor végre tényleg tudatosul, hogy fogalma sincs a másiknak, hogy valójában mibe keveredett. Fogalma sincs semmiről. Még az ajka is résnyire nyitva marad.* - De nekem vissza kell. *A kijárat felé fordul, egyetlen lépést tesz meg csupán.* - Kérlek, ha jössz, csak vedd el, amit ígért neked és hagyj vele magamra.
1849. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-02-02 11:53:12
Üzenet elküldve: 2025-02-02 11:53:12
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*A szavakat könnyebb visszafogni, mint a dühös mozdulatot, amivel átveti magán a tegezt. Amíg csukva van a szája, addig nem árt, nem tép, és amíg az elcsúszott szíjra figyel maga előtt, azzal köti le a kezét, addig nem bánt, nem üt. Hogy a viselkedése egyébként mit okoz, nem érdekli, mert tudja, hogy mit okozhatna. Ha megszólalna, ha üressé válna a marka, ha elengedné a rövid szárat szaggató, toporzékoló indulatát. Ha ki is szaladnak az ajkai közül a világ túlfeléről hozott szitokszavak, csak mint egy szelep működnek, egyedül a peremen átzubogó haragját törlik félre, de az alatta lángoló tüzet nem oltják. S mégis hallja mögöttük a nő hangját, hogy az megint akar valamit, választ, megint nem tetszik neki valami, mert nem tudja, fogalma sincs.. Idegesen mordul csak válaszként a kérdésre, a másik talán gúnyolódásnak veszi, de nem is pillant fel felé a tegeze mellől, az utolsó mozdulatokkal fordítja a helyére a megcsavarodott szíjat. Nem figyel hátra, szigorúak a vonások az arcán a homlokába hulló hajával, amikkel újra ellenőrzi a megigazított bőr irányát, futólag megnézve mellette az íját, és a nyilakat is. Megszokásból próbálja másfelé terelni a felhergelt gondolatokat, ismert mozdulatokkal lekötni a dokkok felé vicsorgó dühüket. A kihullott tollak a lába mellett maradnak a földön, bár látja őket, fekete foltok a perifériáján, ezúttal az ő ujjai sem lennének elég gyengédek hozzá, hogy ne tegyenek kárt bennük.
A háta mögött az asztalra dobott rongy sem érdekli, a mozdulat, hogy a másik a kabátját veszi csak hallja, sejti, de az újabb szavak megakasztják. Hogy a hosszúéletű menni készül. Vissza.*
~Hogy én..?~
*Szikrákat vetve pattan szét a visszafojtott mérge. Vörösre festi a látóterét, ahogy felemelkedve hátra pördül a nő felé a padlóra döntött tegeze mellől.*
- Vissza akarsz menni ahhoz a disznóhoz? *kérdezi dühödten, már meg sem próbálva visszafogni a hangjába költöző indulatát. Undorodik attól a bűzös kabintól, a gondolattól, hogy bármelyikük is visszategye oda a lábát, gyűlöli a helyzetet, amibe a kényszerítették, a kapitányt, a vigyorát, a kérges, mocskos, durva tenyerét, amivel úgy fogta marokra a nő arcát, mintha az övé lenne, utálja, hogy szűk a lakás, hogy nincs hova mennie, ha legszívesebben a szántókig meg sem állna, akkor sem tudja már elengedni, nem tud kilépni úgy, mintha soha meg sem történt volna. Hogy mi zavarja jobban, mi zavarja igazából, nem tudja még azt sem, ki áll előtte, ha korábban még oly biztosnak is tűnt, most már abban sem bízhat, hogy a másikat hogy hívják egyáltalán. Egy hazugság vagy kettő, de kibogozni már nem tudja az összeakadt érzelmeket csak a tehetetlen haragot érzi a tüdejében feszülni, ahogy az asztal mellett álló nőre bámul a kabátjában, a megsebzett, ismerős aranyszemű arcra. Összeszorítva a szemét fordul el tőle, nem várva válaszra. A halántékához nyúlva lép vissza az ablak elé, két ujjal szorítva rá két oldalról a csontra, ahogy lehatja a fejét, eltakarva a szeme elől a kezével a kinti tompa fényt. A tollak ott hevernek a földön a tegeze mellett, ha nem is lép rájuk, egyáltalán nem törődik most velük. Mintha mocskosak lennének azok is.*
*A szavakat könnyebb visszafogni, mint a dühös mozdulatot, amivel átveti magán a tegezt. Amíg csukva van a szája, addig nem árt, nem tép, és amíg az elcsúszott szíjra figyel maga előtt, azzal köti le a kezét, addig nem bánt, nem üt. Hogy a viselkedése egyébként mit okoz, nem érdekli, mert tudja, hogy mit okozhatna. Ha megszólalna, ha üressé válna a marka, ha elengedné a rövid szárat szaggató, toporzékoló indulatát. Ha ki is szaladnak az ajkai közül a világ túlfeléről hozott szitokszavak, csak mint egy szelep működnek, egyedül a peremen átzubogó haragját törlik félre, de az alatta lángoló tüzet nem oltják. S mégis hallja mögöttük a nő hangját, hogy az megint akar valamit, választ, megint nem tetszik neki valami, mert nem tudja, fogalma sincs.. Idegesen mordul csak válaszként a kérdésre, a másik talán gúnyolódásnak veszi, de nem is pillant fel felé a tegeze mellől, az utolsó mozdulatokkal fordítja a helyére a megcsavarodott szíjat. Nem figyel hátra, szigorúak a vonások az arcán a homlokába hulló hajával, amikkel újra ellenőrzi a megigazított bőr irányát, futólag megnézve mellette az íját, és a nyilakat is. Megszokásból próbálja másfelé terelni a felhergelt gondolatokat, ismert mozdulatokkal lekötni a dokkok felé vicsorgó dühüket. A kihullott tollak a lába mellett maradnak a földön, bár látja őket, fekete foltok a perifériáján, ezúttal az ő ujjai sem lennének elég gyengédek hozzá, hogy ne tegyenek kárt bennük.
A háta mögött az asztalra dobott rongy sem érdekli, a mozdulat, hogy a másik a kabátját veszi csak hallja, sejti, de az újabb szavak megakasztják. Hogy a hosszúéletű menni készül. Vissza.*
~Hogy én..?~
*Szikrákat vetve pattan szét a visszafojtott mérge. Vörösre festi a látóterét, ahogy felemelkedve hátra pördül a nő felé a padlóra döntött tegeze mellől.*
- Vissza akarsz menni ahhoz a disznóhoz? *kérdezi dühödten, már meg sem próbálva visszafogni a hangjába költöző indulatát. Undorodik attól a bűzös kabintól, a gondolattól, hogy bármelyikük is visszategye oda a lábát, gyűlöli a helyzetet, amibe a kényszerítették, a kapitányt, a vigyorát, a kérges, mocskos, durva tenyerét, amivel úgy fogta marokra a nő arcát, mintha az övé lenne, utálja, hogy szűk a lakás, hogy nincs hova mennie, ha legszívesebben a szántókig meg sem állna, akkor sem tudja már elengedni, nem tud kilépni úgy, mintha soha meg sem történt volna. Hogy mi zavarja jobban, mi zavarja igazából, nem tudja még azt sem, ki áll előtte, ha korábban még oly biztosnak is tűnt, most már abban sem bízhat, hogy a másikat hogy hívják egyáltalán. Egy hazugság vagy kettő, de kibogozni már nem tudja az összeakadt érzelmeket csak a tehetetlen haragot érzi a tüdejében feszülni, ahogy az asztal mellett álló nőre bámul a kabátjában, a megsebzett, ismerős aranyszemű arcra. Összeszorítva a szemét fordul el tőle, nem várva válaszra. A halántékához nyúlva lép vissza az ablak elé, két ujjal szorítva rá két oldalról a csontra, ahogy lehatja a fejét, eltakarva a szeme elől a kezével a kinti tompa fényt. A tollak ott hevernek a földön a tegeze mellett, ha nem is lép rájuk, egyáltalán nem törődik most velük. Mintha mocskosak lennének azok is.*
1848. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-02-01 07:34:50
Üzenet elküldve: 2025-02-01 07:34:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Látja a tükörben a férfit, pedig magát kellene néznie. Elvonja a figyelmét. Nem más ez, mint bármikor, ha a közelében van. Nem változott semmi, valami mégis mintha idegenebb lenne, mint eddig. Haragosak Kyr mozdulatai, a nézése, láthatatlan további szilánkokat fúr a bőrébe a felőle érkező feszültség. Az aranyak a saját tenyere lenyomatára tévednek, homályos tőle a látott kép egy darabon, nem repesztette meg az egészet, pedig jó lett volna, akkor talán az ő mérge is távozik, de leszorította, hogy belülről bántsa. Nincs hozzászokva, megtöri az egyenest a félvér, nem sima az út, mindig akad mibe megbotlani, nem működik úgy, ahogy kell, ahogy elvárt, ahogy más várta tőle mégis saját akarattá vált, hogy ne billentse ki semmi; sem vér, sem szürkeség, sem ember, sem félvér. Újabb elbaltázott mozdulat, minden kisiklik, a szilánk a halántéka alatt nagyobb kárt okoz, mint amikor bekerült. A felesleges szisszenést fújja ki, majd a felesleges kérdésre nyitja ajkát, hogy ismét ne kapjon választ, hogy a mélyre szorított, mégis folyton kitörni váró dühe is utat találjon végre.
A sértettséggel vegyült harag feszesre húzza a bőrt a homlokán, kényelmetlen a saját testében lenni, unja és elég. Elég a teherből, amit rátesz a férfi, elég a meg nem értésből, hogy folyton idegen gondolatokat ébreszt, hogy érdekli az épsége, hogy amaz nem tud egyetlen normális mondatot elmondani, mindig ellenáll, mindig ellentmond, sosem tudnak egyre rezegni, pedig olyan könnyen ment, amikor találkoztak. Mit keres itt, minek kísérte el?
A szemei a lehullott tollakra siklanak, látta a kezében, de nem párosítja össze, hogy az lenne mindennek a kulcsa, nem lehet, hogy valaki néhány tollért cserébe az életét kockáztassa, hogy kövesse őt a fertőbe, aztán pedig minden mozdulatával azt mutassa, hogy kár volt egyáltalán elindulni… nem lehet, van jobb magyarázat, csak nem kap. Nem az ő nyelvén, nem érti, csak hallja. Mellkasából robban fájdalommal kísérten a hang, nem érdekli, mit okoz, mert nem kínoz egyetlen égett karc sem úgy, mint a másik soha ki nem mondott szavai. Elég.*
- Egyszer ebben a kurva életben tudnál normálisan válaszolni?
*Bevillan a kép, ahogy a másik a Melákot nézte volna, még akkor is, ha rádől égve a bordély, esztelen, nem lesz jó semmire ilyen állapotban. Felajánlotta, hogy maradjon, nem élt vele, most pedig érezhetően feszült… ismeri milyen, amikor nyugodt, amikor minden mozdulata olyan megfontoltnak tűnő, még ha épp utálja is valamiért sem inog meg a keze. Most, mint egy gyerek, aki nem tudja hová vezetni a dühét forgatja kezében a tegezét, nem, nincs erre idő, így nincs.
A véres rongy az asztalon végzi a pohár mellett, a kabátjához lép, felveszi, de megakad a mozdulat, nagyobb a baj, mint gondolta, de még belefér, még lejut a hajóhoz, mindenki megkapja, ami jár és nem ostoba módon.*
- Szedd össze magad, ha velem akarsz jönni.
*A kardot felkapja az asztalról, bár azt használni nem akarja, elég a táskában lapuló befejezetlen képhez való festék. Elterelték attól, amit eltervezett, kit érdekel néhány seb, égő bordély, hogy mi van a dobozban? Munka volt, elvégezte, mehet a fizetségért, majd törődhet azzal, amivel eleve akart. Szorul az ökle, mindenki a saját életéért felelős, ha ostoba a másik, hát legyen, egy újabb félvérrel kevesebb, majd megemészti. El kell tüntetni azt ami bent tombol, bár sikerülne… nevetni tudna, hogy csak el akarja magával hitetni, de most még az sem sikerül…*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.02.01 07:41:45
*Látja a tükörben a férfit, pedig magát kellene néznie. Elvonja a figyelmét. Nem más ez, mint bármikor, ha a közelében van. Nem változott semmi, valami mégis mintha idegenebb lenne, mint eddig. Haragosak Kyr mozdulatai, a nézése, láthatatlan további szilánkokat fúr a bőrébe a felőle érkező feszültség. Az aranyak a saját tenyere lenyomatára tévednek, homályos tőle a látott kép egy darabon, nem repesztette meg az egészet, pedig jó lett volna, akkor talán az ő mérge is távozik, de leszorította, hogy belülről bántsa. Nincs hozzászokva, megtöri az egyenest a félvér, nem sima az út, mindig akad mibe megbotlani, nem működik úgy, ahogy kell, ahogy elvárt, ahogy más várta tőle mégis saját akarattá vált, hogy ne billentse ki semmi; sem vér, sem szürkeség, sem ember, sem félvér. Újabb elbaltázott mozdulat, minden kisiklik, a szilánk a halántéka alatt nagyobb kárt okoz, mint amikor bekerült. A felesleges szisszenést fújja ki, majd a felesleges kérdésre nyitja ajkát, hogy ismét ne kapjon választ, hogy a mélyre szorított, mégis folyton kitörni váró dühe is utat találjon végre.
A sértettséggel vegyült harag feszesre húzza a bőrt a homlokán, kényelmetlen a saját testében lenni, unja és elég. Elég a teherből, amit rátesz a férfi, elég a meg nem értésből, hogy folyton idegen gondolatokat ébreszt, hogy érdekli az épsége, hogy amaz nem tud egyetlen normális mondatot elmondani, mindig ellenáll, mindig ellentmond, sosem tudnak egyre rezegni, pedig olyan könnyen ment, amikor találkoztak. Mit keres itt, minek kísérte el?
A szemei a lehullott tollakra siklanak, látta a kezében, de nem párosítja össze, hogy az lenne mindennek a kulcsa, nem lehet, hogy valaki néhány tollért cserébe az életét kockáztassa, hogy kövesse őt a fertőbe, aztán pedig minden mozdulatával azt mutassa, hogy kár volt egyáltalán elindulni… nem lehet, van jobb magyarázat, csak nem kap. Nem az ő nyelvén, nem érti, csak hallja. Mellkasából robban fájdalommal kísérten a hang, nem érdekli, mit okoz, mert nem kínoz egyetlen égett karc sem úgy, mint a másik soha ki nem mondott szavai. Elég.*
- Egyszer ebben a kurva életben tudnál normálisan válaszolni?
*Bevillan a kép, ahogy a másik a Melákot nézte volna, még akkor is, ha rádől égve a bordély, esztelen, nem lesz jó semmire ilyen állapotban. Felajánlotta, hogy maradjon, nem élt vele, most pedig érezhetően feszült… ismeri milyen, amikor nyugodt, amikor minden mozdulata olyan megfontoltnak tűnő, még ha épp utálja is valamiért sem inog meg a keze. Most, mint egy gyerek, aki nem tudja hová vezetni a dühét forgatja kezében a tegezét, nem, nincs erre idő, így nincs.
A véres rongy az asztalon végzi a pohár mellett, a kabátjához lép, felveszi, de megakad a mozdulat, nagyobb a baj, mint gondolta, de még belefér, még lejut a hajóhoz, mindenki megkapja, ami jár és nem ostoba módon.*
- Szedd össze magad, ha velem akarsz jönni.
*A kardot felkapja az asztalról, bár azt használni nem akarja, elég a táskában lapuló befejezetlen képhez való festék. Elterelték attól, amit eltervezett, kit érdekel néhány seb, égő bordély, hogy mi van a dobozban? Munka volt, elvégezte, mehet a fizetségért, majd törődhet azzal, amivel eleve akart. Szorul az ökle, mindenki a saját életéért felelős, ha ostoba a másik, hát legyen, egy újabb félvérrel kevesebb, majd megemészti. El kell tüntetni azt ami bent tombol, bár sikerülne… nevetni tudna, hogy csak el akarja magával hitetni, de most még az sem sikerül…*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.02.01 07:41:45
1847. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-30 21:21:28
Üzenet elküldve: 2025-01-30 21:21:28
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Nem tölt odakint többet, mint kell. A levegő hideg, mégsem segít, párásan ragad a bőrére, mintha a földre ültek volna a tenger felől felkúszó nyirkos felhők. A vízbe kevert szesz hígítva is marja a nyelvét, érzi az ízét, ha a szaga el is kerülte a figyelmét. Dühösen köpi félre az egészet, nem sokat törődve azzal, hogy alaposan öblítse ki vele a száját. Szürke az utca, a kövei, a házak, falak, tetők, felettük az ég, ilyen időben még a vizet sem tudná elhatárolni tőle. A világítótorony fényét talán még meglátná, ha keresné, de nem keresi. Őrült, aki ilyenkor útnak indul hajóval, mégis az izmokba reszketve sürgeti az ideg, hogy visszamenjen. A dokkokhoz, a hajóra, mint egy kikötött, körbe-körbe futtatott ló, úgy forognak egy pont körül a gondolatai. Vissza, le, dokkok, hajó, kapitány.
A ház mellé, a földre rázott maradék ital elveszik az eső cseppjei között, ahogy visszalép a lakásba. Nem néz körbe, a pohár sem úgy landol az asztalon, ahogy szokott, futólag löki csak vissza oda, ahonnan elvette. Utálja az ízét.. Dühödten húzódnak össze a szemöldökei a válaszra. Szesz. Vérfű. Egy pont körül fordulnak újra és újra a gondolatok, körbe, felverik a port. Hajó. Kapitány. Mint egy nyugtalan állat lép vissza az ablak elé, azzal sem áll le törődni, hogy a nő mit adott neki valójában, s miért, hogy bízhat-e benne, hogy mi a neve, kinél mi, a lánya, hogy lehetne az, s ha az is, attól még szilánkosra verheti az apja képét, ha az egy utolsó… Úgy feszül rá az állkapcsa a fogaira, hogy elhomályosítja a látóterét a fájdalom, mégsem érzi. Szürke. Előtte kenődik szét néhány csepp eső az ablakon, hallja őket kopogni az üvegen. Az eséstől félrecsúszott szíjat igazítja a vállán, miközben kifele bámul, de az ujjai alatt nem igazodik, nem úgy idomul a bőr, ahogy kellene, ahogy szokott. Türelmetlenek a mozdulatok, bosszús a kifele meredő tekintet. A nő felől érkező felszisszenésre végül felmordulva kap a mellkasához a csattért, hogy az egészet levegye magáról. Lendületből dobja csak át a fején szíjat, hogy a másik kezével kell elkapnia a tegezt, bár nincs messze tőle, hogy az egészet a földre hajítsa csak azért, hogy a bőre alatt remegő feszültséget megszüntesse. Hogy az egészet a falhoz vágja..
A célpontját kereső haragja idegenül sistergő szavakként robban ki a száján az újabb kérdésre, szitkozódva, ahogy a lába elé engedi a tegezét az íjával, s utána guggol az ablak előtt, hogy megigazítsa a szíját. Hogy érti-e a másik vagy sem, mit mond, nem érdekli, bár tudja, mindent tud, mégsem képes lecsatolni a rövid futószáron körbe-körbe vágtázó agyát. Cserébe, és még fizet is neki.. A csizmája mellett hever a mozdulat hevében kihullott néhány fényes fekete toll. A legjobb lenne üvölteni, vagy a falat verni, kötélrevaló vén, kérgestenyerű disznót, futni, nem egy ismerős ismeretlen hosszúéletű házában szerencsétlenkedni egy tegez szíjával.. Tajtékosan fordulnak a gondolatok, lángolva bugyog a torkába az indulat, ha tudja is, mégsem képes megállítani, ingerülten mered a bőrszíjakra, ahogy szorosabbra húzza őket.*
*Nem tölt odakint többet, mint kell. A levegő hideg, mégsem segít, párásan ragad a bőrére, mintha a földre ültek volna a tenger felől felkúszó nyirkos felhők. A vízbe kevert szesz hígítva is marja a nyelvét, érzi az ízét, ha a szaga el is kerülte a figyelmét. Dühösen köpi félre az egészet, nem sokat törődve azzal, hogy alaposan öblítse ki vele a száját. Szürke az utca, a kövei, a házak, falak, tetők, felettük az ég, ilyen időben még a vizet sem tudná elhatárolni tőle. A világítótorony fényét talán még meglátná, ha keresné, de nem keresi. Őrült, aki ilyenkor útnak indul hajóval, mégis az izmokba reszketve sürgeti az ideg, hogy visszamenjen. A dokkokhoz, a hajóra, mint egy kikötött, körbe-körbe futtatott ló, úgy forognak egy pont körül a gondolatai. Vissza, le, dokkok, hajó, kapitány.
A ház mellé, a földre rázott maradék ital elveszik az eső cseppjei között, ahogy visszalép a lakásba. Nem néz körbe, a pohár sem úgy landol az asztalon, ahogy szokott, futólag löki csak vissza oda, ahonnan elvette. Utálja az ízét.. Dühödten húzódnak össze a szemöldökei a válaszra. Szesz. Vérfű. Egy pont körül fordulnak újra és újra a gondolatok, körbe, felverik a port. Hajó. Kapitány. Mint egy nyugtalan állat lép vissza az ablak elé, azzal sem áll le törődni, hogy a nő mit adott neki valójában, s miért, hogy bízhat-e benne, hogy mi a neve, kinél mi, a lánya, hogy lehetne az, s ha az is, attól még szilánkosra verheti az apja képét, ha az egy utolsó… Úgy feszül rá az állkapcsa a fogaira, hogy elhomályosítja a látóterét a fájdalom, mégsem érzi. Szürke. Előtte kenődik szét néhány csepp eső az ablakon, hallja őket kopogni az üvegen. Az eséstől félrecsúszott szíjat igazítja a vállán, miközben kifele bámul, de az ujjai alatt nem igazodik, nem úgy idomul a bőr, ahogy kellene, ahogy szokott. Türelmetlenek a mozdulatok, bosszús a kifele meredő tekintet. A nő felől érkező felszisszenésre végül felmordulva kap a mellkasához a csattért, hogy az egészet levegye magáról. Lendületből dobja csak át a fején szíjat, hogy a másik kezével kell elkapnia a tegezt, bár nincs messze tőle, hogy az egészet a földre hajítsa csak azért, hogy a bőre alatt remegő feszültséget megszüntesse. Hogy az egészet a falhoz vágja..
A célpontját kereső haragja idegenül sistergő szavakként robban ki a száján az újabb kérdésre, szitkozódva, ahogy a lába elé engedi a tegezét az íjával, s utána guggol az ablak előtt, hogy megigazítsa a szíját. Hogy érti-e a másik vagy sem, mit mond, nem érdekli, bár tudja, mindent tud, mégsem képes lecsatolni a rövid futószáron körbe-körbe vágtázó agyát. Cserébe, és még fizet is neki.. A csizmája mellett hever a mozdulat hevében kihullott néhány fényes fekete toll. A legjobb lenne üvölteni, vagy a falat verni, kötélrevaló vén, kérgestenyerű disznót, futni, nem egy ismerős ismeretlen hosszúéletű házában szerencsétlenkedni egy tegez szíjával.. Tajtékosan fordulnak a gondolatok, lángolva bugyog a torkába az indulat, ha tudja is, mégsem képes megállítani, ingerülten mered a bőrszíjakra, ahogy szorosabbra húzza őket.*
1846. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-30 13:53:27
Üzenet elküldve: 2025-01-30 13:53:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Levélküldés//
*Nem akarta feltétlen Relael tudtára adni, de a legjobb emberhez fordult. A Kikötőben ugyanis vadászni kell a hátasokat. Többen megélnek csak abból, hogy birtokolnak egyet; ő is egy ilyen egyénhez tart épp.
Tudja, hogy a vele nagyjából egykorú férfiút merre találja. Amaz ritkán mozdul ki mostanság abból a kidőlt-bedőlt viskóból, amit otthonnak nevez. Nem kérdi miért, de van egy olyan sejtése, hogy lehet valami köze azokhoz a fellógatott fickókhoz a dokkok mentén. Vaskos, kissé talán kövérkés legény, de most igazán kapóra jön az a tény, hogy birtokol egy girhes lovat.
A ház előtt kapja el Rőzsét. Dohányt rág, s ahogy észreveszi, ki is érkezett hozzá, kiköp.
Nem bírja ki vigyor nélkül. Nem mondaná, hogy évszázados cimborák volnának, de volt egy-két közös "ügyük". A Kikötőben pedig a legkülönfélébb szerzetekkel kovácsolja össze az embert a sanyarú sors.*
-Rőzse!
-Na.
-Jössz nekem egyel a múltkoriért.
-Melyikért?
-A múltkoriért. Mész a városba?
-Holnap. Anyámhoz. Mié'?
-Most. El kéne vinni két levelet is. Ló megvan?
-A ló?
-A ló.
-Az meg. Hova kell..?
-Ezt a kettőt. Orthus Morthimer és...
-Mirthimo...
-Morthimer és Intath Aldeis a címzett.. Ne keverd őket össze! Fontos! Gyerünk már!
*Karba fonja maga előtt karjait és igyekszik roppant szigorú ábrázatot vágni. Szerencséjére Rőzse enged neki és komótosan feltápászkodik. Mindig úgy érezte, hogy valahol tiszteli őt a kissé magának való fiú. Talán a talpraesettségéért, talán másért.*
-Le vannak pecsételve. Ha felnyitod, a te karod ugyanúgy levágják, mint az enyém!
*Megvárja még, amíg Rőzse felnyergeli szebb napokat látott hátasát, majd sebesen elvágtat.
Nagyot sóhajt, miközben kezével szórakozottan végigsimít tarkóján. Nem gondolja, hogy problémája lesz a fiúnak megtalálni némi kérdezősködés után a címzetteket, de tökéletes munkát akar végezni.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2025.01.30 13:57:34, a következő indokkal:
Kérésre
*Nem akarta feltétlen Relael tudtára adni, de a legjobb emberhez fordult. A Kikötőben ugyanis vadászni kell a hátasokat. Többen megélnek csak abból, hogy birtokolnak egyet; ő is egy ilyen egyénhez tart épp.
Tudja, hogy a vele nagyjából egykorú férfiút merre találja. Amaz ritkán mozdul ki mostanság abból a kidőlt-bedőlt viskóból, amit otthonnak nevez. Nem kérdi miért, de van egy olyan sejtése, hogy lehet valami köze azokhoz a fellógatott fickókhoz a dokkok mentén. Vaskos, kissé talán kövérkés legény, de most igazán kapóra jön az a tény, hogy birtokol egy girhes lovat.
A ház előtt kapja el Rőzsét. Dohányt rág, s ahogy észreveszi, ki is érkezett hozzá, kiköp.
Nem bírja ki vigyor nélkül. Nem mondaná, hogy évszázados cimborák volnának, de volt egy-két közös "ügyük". A Kikötőben pedig a legkülönfélébb szerzetekkel kovácsolja össze az embert a sanyarú sors.*
-Rőzse!
-Na.
-Jössz nekem egyel a múltkoriért.
-Melyikért?
-A múltkoriért. Mész a városba?
-Holnap. Anyámhoz. Mié'?
-Most. El kéne vinni két levelet is. Ló megvan?
-A ló?
-A ló.
-Az meg. Hova kell..?
-Ezt a kettőt. Orthus Morthimer és...
-Mirthimo...
-Morthimer és Intath Aldeis a címzett.. Ne keverd őket össze! Fontos! Gyerünk már!
*Karba fonja maga előtt karjait és igyekszik roppant szigorú ábrázatot vágni. Szerencséjére Rőzse enged neki és komótosan feltápászkodik. Mindig úgy érezte, hogy valahol tiszteli őt a kissé magának való fiú. Talán a talpraesettségéért, talán másért.*
-Le vannak pecsételve. Ha felnyitod, a te karod ugyanúgy levágják, mint az enyém!
*Megvárja még, amíg Rőzse felnyergeli szebb napokat látott hátasát, majd sebesen elvágtat.
Nagyot sóhajt, miközben kezével szórakozottan végigsimít tarkóján. Nem gondolja, hogy problémája lesz a fiúnak megtalálni némi kérdezősködés után a címzetteket, de tökéletes munkát akar végezni.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2025.01.30 13:57:34, a következő indokkal:
Kérésre
1845. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-29 13:59:15
Üzenet elküldve: 2025-01-29 13:59:15
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 206
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 206
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//A folyékony kincs nyomában//
* Mielőtt kilépne, szíjára erősíti kardját, majd csuklyás köpenyével eltakarja azt. Feleslegesen nem feltűnősködik, higgyék csak el a helyiek, hogy hátán meghúzódó számszeríja az egyetlen fegyvere. Lesznek meglepetések bőven, ha valami helyi legénybe botlanának.
Kilépve az utcán megcsapja az orrát a sós levegő. Egyszer majd megszokja! A szél néha- néha belekap összegombolt csuklyájába s néha oldalán láthatóvá válik kardja markolatának lenyomata, ahogy rásimul a csuklya. Önmagában nem meglepő, még a csecsemők is karddal, tőrrel születnek a kikötőbe. A félvér a társaságot követi egy kis távolságot tartva, hogy legyen ideje figyelni minden kis mozdulatra. Ha egyedül lenne, nem kéne minden kis szösszenetre összpontosítani, de most saját maga helyett hármójukra is figyelnie kell, hogy ne essenek bajba. Elvégre kapna a fejére, ha egyedül állna vissza a fogadóba.*
- Egy lovunk lenne, de azt a vörös elvitte!
* Megrázza fejét. Hát ő is a legjobbkor döntött úgy, hogy útnak indul. Csak hozza vissza épségben, ha már becsületesen megküzdöttek érte, akkor nehogy elveszítse! *
- Ha minden jól megy, szerezhetünk. Hogy pénzünk lesz e rá, na az egy másik kérdés!
* Ugyan nem tudja, hogy az imént említett cikkek mennyibe kerülnek, és, hogy mégis mennyit akarnak visszahozni, de biztos nem két tallér lesz. *
- Szóljatok, ha láttok valami érdekes kardot odafele!
* Nem fejti ki mit jelent számára az érdekes kard, de ha emlékeznek a kardjára, akkor rájöhetnek, hogy egy hétköznapi bökőnél egy kicsit többet vár. *
* Mielőtt kilépne, szíjára erősíti kardját, majd csuklyás köpenyével eltakarja azt. Feleslegesen nem feltűnősködik, higgyék csak el a helyiek, hogy hátán meghúzódó számszeríja az egyetlen fegyvere. Lesznek meglepetések bőven, ha valami helyi legénybe botlanának.
Kilépve az utcán megcsapja az orrát a sós levegő. Egyszer majd megszokja! A szél néha- néha belekap összegombolt csuklyájába s néha oldalán láthatóvá válik kardja markolatának lenyomata, ahogy rásimul a csuklya. Önmagában nem meglepő, még a csecsemők is karddal, tőrrel születnek a kikötőbe. A félvér a társaságot követi egy kis távolságot tartva, hogy legyen ideje figyelni minden kis mozdulatra. Ha egyedül lenne, nem kéne minden kis szösszenetre összpontosítani, de most saját maga helyett hármójukra is figyelnie kell, hogy ne essenek bajba. Elvégre kapna a fejére, ha egyedül állna vissza a fogadóba.*
- Egy lovunk lenne, de azt a vörös elvitte!
* Megrázza fejét. Hát ő is a legjobbkor döntött úgy, hogy útnak indul. Csak hozza vissza épségben, ha már becsületesen megküzdöttek érte, akkor nehogy elveszítse! *
- Ha minden jól megy, szerezhetünk. Hogy pénzünk lesz e rá, na az egy másik kérdés!
* Ugyan nem tudja, hogy az imént említett cikkek mennyibe kerülnek, és, hogy mégis mennyit akarnak visszahozni, de biztos nem két tallér lesz. *
- Szóljatok, ha láttok valami érdekes kardot odafele!
* Nem fejti ki mit jelent számára az érdekes kard, de ha emlékeznek a kardjára, akkor rájöhetnek, hogy egy hétköznapi bökőnél egy kicsit többet vár. *
1844. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-29 13:38:58
Üzenet elküldve: 2025-01-29 13:38:58
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A folyékony kincs nyomában//
*Azóta se kívánt meg semmi ételt, inni meg inkább nem ivott bent, ha már úgy alakult, hogy kíséretül verbuválták holmi beszerzőkörútra. Nem mondhatni, hogy még mindig iszonyatosan nagy kedve lenne a dologhoz, de azt tapasztalatból tudja, hogy néha jobb 'valamit' csinálni, mint 'semmit'.
Felhajtja kabátjának gallérját ahogy kilép a Varjúból, hogy a szél ellen védekezzen vele. Nem bújik éppen annyira fázósan a kabátjába mint a már odakint ácsorgó Dayaneer, de az ő gondolatai között is megfordul egy melegebb hely képe, még ha nem is annyira melegé, mint Wegtoren. Szórakozottan végigtapogatja a kabátját, mintha csak azt ellenőrizné, hogy minden rendben van-e, pedig pontosan tudja, hogy.. hát, hogy egyrészt persze, minden rendben, másrészt pedig hogy jóformán semmi sincs a zsebeiben. Ahogy régi társai mondták volna, csupasz seggel indul neki a feladatnak. Se fegyver, se a hangszere nincs nála. Egyedül egy rövid pengéjű bugyli van csak a kabátzsebében, de az legfeljebb arra jó, hogy kihegyezzen vele egy tollat, vagy összevágjon vele egy almát.
Inkább zsebre vágja a kezeit, belefordítja a szélbe az arcát, mélyet szippant a só- és halszagból. Az aromától nem kívánja meg a sózott halat, viszont a -bentihez képest- friss levegő kissé felélénkíti.*
- Csak utánad! *-bólint oda alkalomszülte vezetőjének. Előzékenyen előre is engedi a lányt, az udvariasság mellett ebben benne van az is, hogy nem különösebben tudja, hogy konkrétan hová is mennek. És hogy így legalább egy futó pillantást tud vetni a tengerészkabát által takart alakra. Magában különben teljesen biztos is benne, hogy Dayaneer-nek sincsenek tévképzetei azt illetően, hogy kizárólag udvariaskodni próbál.*
- No, és merre lesz a séta ezen a csodálatos napon? *-bukik ki belőle a kérdés-* És.. lesz valahonnan valami kordé, vagy kocsi is..?
*Azóta se kívánt meg semmi ételt, inni meg inkább nem ivott bent, ha már úgy alakult, hogy kíséretül verbuválták holmi beszerzőkörútra. Nem mondhatni, hogy még mindig iszonyatosan nagy kedve lenne a dologhoz, de azt tapasztalatból tudja, hogy néha jobb 'valamit' csinálni, mint 'semmit'.
Felhajtja kabátjának gallérját ahogy kilép a Varjúból, hogy a szél ellen védekezzen vele. Nem bújik éppen annyira fázósan a kabátjába mint a már odakint ácsorgó Dayaneer, de az ő gondolatai között is megfordul egy melegebb hely képe, még ha nem is annyira melegé, mint Wegtoren. Szórakozottan végigtapogatja a kabátját, mintha csak azt ellenőrizné, hogy minden rendben van-e, pedig pontosan tudja, hogy.. hát, hogy egyrészt persze, minden rendben, másrészt pedig hogy jóformán semmi sincs a zsebeiben. Ahogy régi társai mondták volna, csupasz seggel indul neki a feladatnak. Se fegyver, se a hangszere nincs nála. Egyedül egy rövid pengéjű bugyli van csak a kabátzsebében, de az legfeljebb arra jó, hogy kihegyezzen vele egy tollat, vagy összevágjon vele egy almát.
Inkább zsebre vágja a kezeit, belefordítja a szélbe az arcát, mélyet szippant a só- és halszagból. Az aromától nem kívánja meg a sózott halat, viszont a -bentihez képest- friss levegő kissé felélénkíti.*
- Csak utánad! *-bólint oda alkalomszülte vezetőjének. Előzékenyen előre is engedi a lányt, az udvariasság mellett ebben benne van az is, hogy nem különösebben tudja, hogy konkrétan hová is mennek. És hogy így legalább egy futó pillantást tud vetni a tengerészkabát által takart alakra. Magában különben teljesen biztos is benne, hogy Dayaneer-nek sincsenek tévképzetei azt illetően, hogy kizárólag udvariaskodni próbál.*
- No, és merre lesz a séta ezen a csodálatos napon? *-bukik ki belőle a kérdés-* És.. lesz valahonnan valami kordé, vagy kocsi is..?
1843. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-28 16:36:04
Üzenet elküldve: 2025-01-28 16:36:04
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 181
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 181
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A folyékony kincs nyomában//
*Bordó tengerészkabátja alá szemtelenül be-belibben néhány kósza hűvös, tengeri szellő, ahogy a tavernából kilépve az utcára lépdel. Összébb húzza magán a kabátot, miközben zöldjei figyelmesen a kiüresedett lakónegyedet pásztázzák. Szokatlanul nagy a csend. Úgy sejti híre mehetett a tegnap estének, a Kikötőben gyorsan terjednek a pletykák, a matrózok ugyanis rosszabbak mint az unatkozó vénasszonyok. Vélhetőleg még ki sem pucolták a fogadótérből a hullákat, de már asztaltéma is volt a Rumosban a véres leszámolás. Nem is csoda, hisz legyen bármilyen veszélyes is ez a hely, az efféle tömegmészárlás azért errefelé sem gyakori, sőt. Ekkora volumenű purgálást utoljára akkor láthatott a Kikötő, mikor sok évvel ezelőtt elszakadt a várostól. Egyébként egészen előnyös is lehet számukra, ha már hírét vették a környéken a dolognak, valószínűleg kezesebb lesz minden útjukba eső kereskedő, tudva, hogy a Patkányok vendégszeretetében állnak.
Mielőtt irányba állna, a taverna felé fordul, várja, hogy kísérői is megérkezzenek. Ha nem fázna a keze valószínűleg most is pipára gyújtana a nagy várakozásban, ezt a gondolatot azonban most elhessegeti. Pár éve ugyan már itt, keleten mulatja az időt, de valahogy nem sikerült hozzászoknia a hideghez. Pedig Artheniorban jócskán hűvösebbek a telek, a tenger lényegesen felfűti a partot ilyen időben, de azért közelében sincs a wegtoreni klímának. Mennyivel kellemesebb is volna a tűz városának bazárjait róni a forróságban, fene vigye el ezt a taknyos-nyirkos időt!*
- Indulhatunk uraim? *pillant rájuk, ha mindkettő megérkezett, aztán nem is tétovázva int feléjük, hogy kövessék*
*Bordó tengerészkabátja alá szemtelenül be-belibben néhány kósza hűvös, tengeri szellő, ahogy a tavernából kilépve az utcára lépdel. Összébb húzza magán a kabátot, miközben zöldjei figyelmesen a kiüresedett lakónegyedet pásztázzák. Szokatlanul nagy a csend. Úgy sejti híre mehetett a tegnap estének, a Kikötőben gyorsan terjednek a pletykák, a matrózok ugyanis rosszabbak mint az unatkozó vénasszonyok. Vélhetőleg még ki sem pucolták a fogadótérből a hullákat, de már asztaltéma is volt a Rumosban a véres leszámolás. Nem is csoda, hisz legyen bármilyen veszélyes is ez a hely, az efféle tömegmészárlás azért errefelé sem gyakori, sőt. Ekkora volumenű purgálást utoljára akkor láthatott a Kikötő, mikor sok évvel ezelőtt elszakadt a várostól. Egyébként egészen előnyös is lehet számukra, ha már hírét vették a környéken a dolognak, valószínűleg kezesebb lesz minden útjukba eső kereskedő, tudva, hogy a Patkányok vendégszeretetében állnak.
Mielőtt irányba állna, a taverna felé fordul, várja, hogy kísérői is megérkezzenek. Ha nem fázna a keze valószínűleg most is pipára gyújtana a nagy várakozásban, ezt a gondolatot azonban most elhessegeti. Pár éve ugyan már itt, keleten mulatja az időt, de valahogy nem sikerült hozzászoknia a hideghez. Pedig Artheniorban jócskán hűvösebbek a telek, a tenger lényegesen felfűti a partot ilyen időben, de azért közelében sincs a wegtoreni klímának. Mennyivel kellemesebb is volna a tűz városának bazárjait róni a forróságban, fene vigye el ezt a taknyos-nyirkos időt!*
- Indulhatunk uraim? *pillant rájuk, ha mindkettő megérkezett, aztán nem is tétovázva int feléjük, hogy kövessék*
1842. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-28 16:05:10
Üzenet elküldve: 2025-01-28 16:05:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Mintha jobban átjárná a levegő a tüdejét, amikor ráeszmél, hogy néhány pillanatra egyedül marad. A kintről beszökő hűvöstől libabőrös a karja, ami belekapaszkodik az álló tükör szélébe. Tenyere alatt lenyomatot hagy a mozdulat, ahogy rászorít, mintha bárhová máshová levezethetné a benne dolgozó haragot, de nem segít, az sem segítene, ha olyan apró szilánkokra törne a saját tükörképe, mint a lámpás. Szinte látja a maga előtt megtört képet, pontosan ott reped, ahol az arcát tarkítják a sebek, meg van a vonala, mégsem fejt ki nagyobb erőt, hogy valósággá váljon, csak bámul maga elé, nem tesz semmit, mert nem tehet semmit.
Marja a rongyra löttyintett keverék a bőrét, tisztul a seb, mégsem veszi el a folyamat a figyelmét. Nem tudja milyen gyorsan halad az idő, túl szürke kint minden, a nap állásából mondhatná csak meg, hogy mennyi ideje van napnyugtáig. Rengeteg, de mégis lehetetlenül kevés.
Az újra megnyikorduló ajtó felé már nem is figyel, mégis ki más léphetne be rajta? Nem az, akit a félelf talán vár, meredve ki az ablakon - nem jön ide senki, egymaga lesz, mint mindig, nincs kitől tartania, mégis feszült körötte a levegő, mert ha őt nem is, a másikat még bánthatják. Nem tudja még most sem, mi dolga volt a hajón, a saját dolgát tudja, azt ismeri, ott lapul a táskájában. Festékbe kevert halál, ami túl jól pihen, nem a feladatát végzi. Senki nem a feladatát végzi, mert az arcát kell bámulnia egy rohadt tükörben. Ellép mellőle, csak lustán fordítja az aranyakat a hang irányába, miközben a tűt keresi, amivel máskor alkot, most gyógyít, pedig ölnie kellene vele. Érzékenyebb mindene, mert megpihent, görcsösebb a mozdulat, ahogy kutat, nem akarja érezni a mellkasát, nem akar semmit sem csak a tudatot, hogy vége.*
- Vérfű és szesz.
*Kevés az, amiről hosszasan tudna csevegni. A főzetei, a növények épp ilyenek, mégsem kezd bele, hogy a másik tudtára hozza, miért is adta, mire jó… tudnia kellene már, mégis olyan dühösen szól a nőhöz, mintha őt kívánná mérgezni nem a kapitányt. Nem érdekli, egyetlen pont került a helyére csupán, hogy legalább használta. Megpihen a lélektükre a zöld varázsitalon, senki nem nyúl érte, mind közül pedig a leghatásosabb volna.
Visszalép a tükörhöz, hogy megszabadítsa magát a szilánkoktól, de egyre kalandozik el, ahogy látja benne az üveg mögötti külvilágot vizsgató alakot, nem szól egy darabon, de feszélyezi. Tudja, hogy mit akar, sejti, mindketten ugyanazt, mégis máshogy. Vallhatna színt, de nincs értelme. Aztán jön az újabb zavar; tényleg mind a ketten ugyanazt akarják? Honnan tudhatná valójában, az is csak egy régi-új kérdés, hogy mit keresett ott egyáltalán hajnalok hajnalán a férfi. Felszisszen, ahogy az elkóborolt gondolatai közben kipattan egy éles üvegcse a bőréből és nagyobbat sért rajta, mint amikor belekerült. A hevében nem tudja visszafogni a kérdést.*
- Miért cserébe kellett velem jönnöd?
*Nincs hozzá köze, mégis van, nem akart kérdezni, de megtette. A rongyot szorítja arcához, az újra eleredt vér útját elnyomva, miközben figyeli, hogy kap-e egyáltalán választ. Ha tudná, akkor könnyebb lenne megtervezni a következő lépést.*
*Mintha jobban átjárná a levegő a tüdejét, amikor ráeszmél, hogy néhány pillanatra egyedül marad. A kintről beszökő hűvöstől libabőrös a karja, ami belekapaszkodik az álló tükör szélébe. Tenyere alatt lenyomatot hagy a mozdulat, ahogy rászorít, mintha bárhová máshová levezethetné a benne dolgozó haragot, de nem segít, az sem segítene, ha olyan apró szilánkokra törne a saját tükörképe, mint a lámpás. Szinte látja a maga előtt megtört képet, pontosan ott reped, ahol az arcát tarkítják a sebek, meg van a vonala, mégsem fejt ki nagyobb erőt, hogy valósággá váljon, csak bámul maga elé, nem tesz semmit, mert nem tehet semmit.
Marja a rongyra löttyintett keverék a bőrét, tisztul a seb, mégsem veszi el a folyamat a figyelmét. Nem tudja milyen gyorsan halad az idő, túl szürke kint minden, a nap állásából mondhatná csak meg, hogy mennyi ideje van napnyugtáig. Rengeteg, de mégis lehetetlenül kevés.
Az újra megnyikorduló ajtó felé már nem is figyel, mégis ki más léphetne be rajta? Nem az, akit a félelf talán vár, meredve ki az ablakon - nem jön ide senki, egymaga lesz, mint mindig, nincs kitől tartania, mégis feszült körötte a levegő, mert ha őt nem is, a másikat még bánthatják. Nem tudja még most sem, mi dolga volt a hajón, a saját dolgát tudja, azt ismeri, ott lapul a táskájában. Festékbe kevert halál, ami túl jól pihen, nem a feladatát végzi. Senki nem a feladatát végzi, mert az arcát kell bámulnia egy rohadt tükörben. Ellép mellőle, csak lustán fordítja az aranyakat a hang irányába, miközben a tűt keresi, amivel máskor alkot, most gyógyít, pedig ölnie kellene vele. Érzékenyebb mindene, mert megpihent, görcsösebb a mozdulat, ahogy kutat, nem akarja érezni a mellkasát, nem akar semmit sem csak a tudatot, hogy vége.*
- Vérfű és szesz.
*Kevés az, amiről hosszasan tudna csevegni. A főzetei, a növények épp ilyenek, mégsem kezd bele, hogy a másik tudtára hozza, miért is adta, mire jó… tudnia kellene már, mégis olyan dühösen szól a nőhöz, mintha őt kívánná mérgezni nem a kapitányt. Nem érdekli, egyetlen pont került a helyére csupán, hogy legalább használta. Megpihen a lélektükre a zöld varázsitalon, senki nem nyúl érte, mind közül pedig a leghatásosabb volna.
Visszalép a tükörhöz, hogy megszabadítsa magát a szilánkoktól, de egyre kalandozik el, ahogy látja benne az üveg mögötti külvilágot vizsgató alakot, nem szól egy darabon, de feszélyezi. Tudja, hogy mit akar, sejti, mindketten ugyanazt, mégis máshogy. Vallhatna színt, de nincs értelme. Aztán jön az újabb zavar; tényleg mind a ketten ugyanazt akarják? Honnan tudhatná valójában, az is csak egy régi-új kérdés, hogy mit keresett ott egyáltalán hajnalok hajnalán a férfi. Felszisszen, ahogy az elkóborolt gondolatai közben kipattan egy éles üvegcse a bőréből és nagyobbat sért rajta, mint amikor belekerült. A hevében nem tudja visszafogni a kérdést.*
- Miért cserébe kellett velem jönnöd?
*Nincs hozzá köze, mégis van, nem akart kérdezni, de megtette. A rongyot szorítja arcához, az újra eleredt vér útját elnyomva, miközben figyeli, hogy kap-e egyáltalán választ. Ha tudná, akkor könnyebb lenne megtervezni a következő lépést.*
1841. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-26 10:37:57
Üzenet elküldve: 2025-01-26 10:37:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Alaktalanul gomolyognak a gondolatok. Nem tud megfogni csak színeket és szagokat, semmit, ami szavakkal körbeírható lenne. Kifele néz, de nem érdeklik a házak között megbúvó sötétebb, árnyékos foltok, sem a tetőkön derengő szürkeség. Esik vagy csak a köd szitál, nem tudná megmondani, egyedül a nedvesen csillanó cserepeket látja, a szélükről olykor az utca köveire cseppenő vizet. Visszamegy. Nincsen ötlet, nincsen terv, csak a rideg mozdulatlanságba kényszerített késztetés van az izmokban. Visszamegy.
Ha hallja is a szavait követően a nő nemtetszését jelentő fújást, nem reagál rá. Nem érdeklik a házak, mégis azok közé bámul az ablakon át, miközben a másik elfordul végül. Bútor mozdul, az elf máskor nesztelen lépteit most a berendezés zajai kísérik a lakásban. Nem fordul felé, hogy megnézze, mit csinál, nem kérdezi meg, hogy segítsen-e. Nincsen semmi, csak a tompa sajgás az állkapcsában, a frissen szakadt bőr érzéketlensége, a percekkel fokozatosan tompuló vér íze a nyelvén. Nincs hova köpje.
Nem tud gondolkodni, mintha egy mocsárba ragadtak volna a gondolatai, képtelen szabadulni a legközelebbitől, a legégetőbbtől mindközül, hogy visszamegy. Itt van az ajtó, megfogja a kilincset, és elindul lefele a negyeden át, vissza, a dokkokhoz, a büdös, keserű, ócska dohány szaga majd vezeti, ha nem tudná, de tudja. Élesen izzik a szemei előtt a mólóknál horgonyzó hajó képe, fehérre ég a széle, elhomályosítva a kinti utcát. Elnyomja a háta mögött a tükörtől ellépő nő pakolászásának hangját is, egyedül az újabb szavak azok, amik visszahúzzák a figyelmét a félhomályos lakásba, az ablakhoz, az odakint szemerkélő hideg szemű esőhöz. Szótlanul fordul, hogy megnézze, mire vonatkoztak a hosszúéletű szavai. Nem nehéz észrevenni az otthagyott poharat, ha a másik mozdulatát, amivel rábökött, már nem is látja. Gondolat nélkül lép, és emeli el a helyéről az üveget, hogy az ajtó felé induljon vele.
Az első lendületből vörös, foltot hagy a köveken. Nyirkos az arcát érő levegő, ahogy a félfa mellett állva a szájához emeli a poharat. Dühösen villan a szeme a vízszerű folyadékra, amikor a belekevert alkohol elkezdi marni a felszakadt bőrt. Bosszúsan köpi félre a kortyot. A nyelvével simít végig a fogain, de mind megvan. Csendes a környék, a legutóbb is az volt. A háta mögött behúzott ajtó előtt állva pillant végig a szemközti homlokzatokon. Esik. Az arcát érik a szúrós, apró cseppek.
Még kétszer kiöblíti a száját, a szesz dühödt grimaszba torzítja a vonásait. A pohár aljára ült maradékot csak csuklóból rázza félre a ház mellett a kövezetre, ahogy visszafordul a lakásba. Futólag löki a helyére az ujjaival az ajtót maga mögött, miközben átvág a szobán.*
- Mi volt ez?
*Kérdezi haragosan foghegyről, visszacsúsztatva az asztalra az üveget. Lassítás nélkül fordul vissza az ablakhoz, a függöny mellé lépve újra csak kibámulva a kint hagyott szürkeségre. Zsibbad az állkapcsa. Türelmetlenül engedi ki rajta az össze-összeránduló izmokat. Hideg a bőrén az esőcseppek nyoma. Visszamegy. A vállán elcsúszott tegeze szíjáért nyúl, hogy megigazítsa, nem eresztve közben a szemével a kint ázó kövek képét.*
*Alaktalanul gomolyognak a gondolatok. Nem tud megfogni csak színeket és szagokat, semmit, ami szavakkal körbeírható lenne. Kifele néz, de nem érdeklik a házak között megbúvó sötétebb, árnyékos foltok, sem a tetőkön derengő szürkeség. Esik vagy csak a köd szitál, nem tudná megmondani, egyedül a nedvesen csillanó cserepeket látja, a szélükről olykor az utca köveire cseppenő vizet. Visszamegy. Nincsen ötlet, nincsen terv, csak a rideg mozdulatlanságba kényszerített késztetés van az izmokban. Visszamegy.
Ha hallja is a szavait követően a nő nemtetszését jelentő fújást, nem reagál rá. Nem érdeklik a házak, mégis azok közé bámul az ablakon át, miközben a másik elfordul végül. Bútor mozdul, az elf máskor nesztelen lépteit most a berendezés zajai kísérik a lakásban. Nem fordul felé, hogy megnézze, mit csinál, nem kérdezi meg, hogy segítsen-e. Nincsen semmi, csak a tompa sajgás az állkapcsában, a frissen szakadt bőr érzéketlensége, a percekkel fokozatosan tompuló vér íze a nyelvén. Nincs hova köpje.
Nem tud gondolkodni, mintha egy mocsárba ragadtak volna a gondolatai, képtelen szabadulni a legközelebbitől, a legégetőbbtől mindközül, hogy visszamegy. Itt van az ajtó, megfogja a kilincset, és elindul lefele a negyeden át, vissza, a dokkokhoz, a büdös, keserű, ócska dohány szaga majd vezeti, ha nem tudná, de tudja. Élesen izzik a szemei előtt a mólóknál horgonyzó hajó képe, fehérre ég a széle, elhomályosítva a kinti utcát. Elnyomja a háta mögött a tükörtől ellépő nő pakolászásának hangját is, egyedül az újabb szavak azok, amik visszahúzzák a figyelmét a félhomályos lakásba, az ablakhoz, az odakint szemerkélő hideg szemű esőhöz. Szótlanul fordul, hogy megnézze, mire vonatkoztak a hosszúéletű szavai. Nem nehéz észrevenni az otthagyott poharat, ha a másik mozdulatát, amivel rábökött, már nem is látja. Gondolat nélkül lép, és emeli el a helyéről az üveget, hogy az ajtó felé induljon vele.
Az első lendületből vörös, foltot hagy a köveken. Nyirkos az arcát érő levegő, ahogy a félfa mellett állva a szájához emeli a poharat. Dühösen villan a szeme a vízszerű folyadékra, amikor a belekevert alkohol elkezdi marni a felszakadt bőrt. Bosszúsan köpi félre a kortyot. A nyelvével simít végig a fogain, de mind megvan. Csendes a környék, a legutóbb is az volt. A háta mögött behúzott ajtó előtt állva pillant végig a szemközti homlokzatokon. Esik. Az arcát érik a szúrós, apró cseppek.
Még kétszer kiöblíti a száját, a szesz dühödt grimaszba torzítja a vonásait. A pohár aljára ült maradékot csak csuklóból rázza félre a ház mellett a kövezetre, ahogy visszafordul a lakásba. Futólag löki a helyére az ujjaival az ajtót maga mögött, miközben átvág a szobán.*
- Mi volt ez?
*Kérdezi haragosan foghegyről, visszacsúsztatva az asztalra az üveget. Lassítás nélkül fordul vissza az ablakhoz, a függöny mellé lépve újra csak kibámulva a kint hagyott szürkeségre. Zsibbad az állkapcsa. Türelmetlenül engedi ki rajta az össze-összeránduló izmokat. Hideg a bőrén az esőcseppek nyoma. Visszamegy. A vállán elcsúszott tegeze szíjáért nyúl, hogy megigazítsa, nem eresztve közben a szemével a kint ázó kövek képét.*
1840. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-18 18:15:36
Üzenet elküldve: 2025-01-18 18:15:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Megjelent a félvér és egy hanyag mozdulattal seperte el a csendjét, pedig amaz jószerivel meg sem szólal. Nem érti, szinte sosem ért semmit, ha mellette van. Hogy először emlékeztette őt valakire, már rég semmis, hiába hasonlít némileg a külső, a közelében mindig megmozdul alatta a talaj. Vele mégsem tudná megtenni, nincsen annyi arany…
Távolinak tűnik a tisztáson sütött nyúl illata is, amit az eső előtti baljós szellő fújt bele az orrába. Távoli a béke, az az ismerősség, az akkori nyugalom. Mit keresnek most is egy légtérben, ha süt a félvérről a harag a megkövült maszk alól is? Sosem érti… Mit keresnek egy légtérben, ha nem tudja normális mederbe terelni tőle a saját gondolatait, mégis a másik sebesülése fontosabb, mint a benne vibráló bizalmatlanság, amit ezidáig sosem érzett, amikor egymás útját keresztezték?
Csak a levegő fut ki az orrán, ahogy a férfi megszólal. Még mindig ott a lenyomata a sértettségnek, amit meg sem tudna nevezni, hiszen amikor utoljára érezte és látszott is rajta, a következményeképpen pontosan így nézett ki az arca, ha nem rosszabbul. Csak egyetlen, a szürkéktől induló, s a bakancs orráig lekúszó pillantás a reakció, aztán elfordul. Mégis minek a tükör? Tudja, hogy lenne rajta is mit ellátni, de olyan ez, mint másnak a ruha. Annyiszor folyt már végig rajta a saját karmazsinszín vére, hogy észre sem veszi, hogy nem odavaló. Majd letörli… Ha régen is volt, nem tudja elfelejteni soha, hogy hányszor tarkította, hányszor fájt. Nem felejti el, de hozzá lehet szokni. Ahhoz viszont nem, amit érez. Pengevékonyra préseli össze az ajkát, ahogy hátat fordít és a paravánhoz lép, amit elmozdít a helyéről, mintha nem férne el tőle. Elfér, mégis útban van. Minden és mindenki útban van és nem teheti azt, amit akar, mert itt van a félvér… Nem dühös a mozdulat, mégis görcsbe rántja tagjait az indulat, amit nem ereszt ki. Minek egyáltalán paraván, úgysincs kitől eltakarja máskor…
Hamar a saját tükörképével találja magát szemben. Alig szűrődik be fény, hogy igazán élesen lássa magát, mégis észreveszi a szilánkokat a bőrébe fúródva. Finom mozdulattal ér hozzá az egyikhez, nem lesz elég hozzá a körme, csak nagyobb kárt okoz, nem mintha érdekelné. A tükröt az ablakhoz közel viszi, majd az a nemlétező fény segít jobban látni. A máskor olyan könnyű mozdulatban elakad a lélegzete, de nincs olyan istenség, hogy engedje, hogy bármi ráíródjon belőle. Le kell tisztítani a bőrét, aztán majd kipiszkálja egy tűvel a szilánkokat, de a mellkasában érzett fájdalommal nem fog tudni mit kezdeni. Telik az idő… A hajón akar lenni, de így nem lehet. Nem lehetnek.
Visszalép a kredenchez, s elveszi róla a kancsó vizet, amit még tegnap töltött bele. Az asztalon a zöld üvegcse mellett ott honol egy másik is; általa kevert tinktúra, semmi bonyolult, csupán vérfű és szesz. Egy tiszta rongyot vesz elő, s benedvesíti, majd rálocsol a keverékből is, aztán újra Kyr felé sandít. Nem bírja ki. Egy pohárba tölt vizet, majd abba is tölt a kis flaskából, de nem viszi hozzá közelebb, csak rábök az állával, miután megszólal.*
- Legalább öblítsd ki vele a szád.
*Nem fog könyörögni, pedig szíve szerint ő maga öntené a képébe, hátha jut az ajkain belülre is belőle. Nem vár soká, a tükörhöz lép, hogy megszabadítsa magát alvadásnak indult vértől, bár ha kihúz néhány üvegdarabot, akkor úgyis újra elered néhol...*
*Megjelent a félvér és egy hanyag mozdulattal seperte el a csendjét, pedig amaz jószerivel meg sem szólal. Nem érti, szinte sosem ért semmit, ha mellette van. Hogy először emlékeztette őt valakire, már rég semmis, hiába hasonlít némileg a külső, a közelében mindig megmozdul alatta a talaj. Vele mégsem tudná megtenni, nincsen annyi arany…
Távolinak tűnik a tisztáson sütött nyúl illata is, amit az eső előtti baljós szellő fújt bele az orrába. Távoli a béke, az az ismerősség, az akkori nyugalom. Mit keresnek most is egy légtérben, ha süt a félvérről a harag a megkövült maszk alól is? Sosem érti… Mit keresnek egy légtérben, ha nem tudja normális mederbe terelni tőle a saját gondolatait, mégis a másik sebesülése fontosabb, mint a benne vibráló bizalmatlanság, amit ezidáig sosem érzett, amikor egymás útját keresztezték?
Csak a levegő fut ki az orrán, ahogy a férfi megszólal. Még mindig ott a lenyomata a sértettségnek, amit meg sem tudna nevezni, hiszen amikor utoljára érezte és látszott is rajta, a következményeképpen pontosan így nézett ki az arca, ha nem rosszabbul. Csak egyetlen, a szürkéktől induló, s a bakancs orráig lekúszó pillantás a reakció, aztán elfordul. Mégis minek a tükör? Tudja, hogy lenne rajta is mit ellátni, de olyan ez, mint másnak a ruha. Annyiszor folyt már végig rajta a saját karmazsinszín vére, hogy észre sem veszi, hogy nem odavaló. Majd letörli… Ha régen is volt, nem tudja elfelejteni soha, hogy hányszor tarkította, hányszor fájt. Nem felejti el, de hozzá lehet szokni. Ahhoz viszont nem, amit érez. Pengevékonyra préseli össze az ajkát, ahogy hátat fordít és a paravánhoz lép, amit elmozdít a helyéről, mintha nem férne el tőle. Elfér, mégis útban van. Minden és mindenki útban van és nem teheti azt, amit akar, mert itt van a félvér… Nem dühös a mozdulat, mégis görcsbe rántja tagjait az indulat, amit nem ereszt ki. Minek egyáltalán paraván, úgysincs kitől eltakarja máskor…
Hamar a saját tükörképével találja magát szemben. Alig szűrődik be fény, hogy igazán élesen lássa magát, mégis észreveszi a szilánkokat a bőrébe fúródva. Finom mozdulattal ér hozzá az egyikhez, nem lesz elég hozzá a körme, csak nagyobb kárt okoz, nem mintha érdekelné. A tükröt az ablakhoz közel viszi, majd az a nemlétező fény segít jobban látni. A máskor olyan könnyű mozdulatban elakad a lélegzete, de nincs olyan istenség, hogy engedje, hogy bármi ráíródjon belőle. Le kell tisztítani a bőrét, aztán majd kipiszkálja egy tűvel a szilánkokat, de a mellkasában érzett fájdalommal nem fog tudni mit kezdeni. Telik az idő… A hajón akar lenni, de így nem lehet. Nem lehetnek.
Visszalép a kredenchez, s elveszi róla a kancsó vizet, amit még tegnap töltött bele. Az asztalon a zöld üvegcse mellett ott honol egy másik is; általa kevert tinktúra, semmi bonyolult, csupán vérfű és szesz. Egy tiszta rongyot vesz elő, s benedvesíti, majd rálocsol a keverékből is, aztán újra Kyr felé sandít. Nem bírja ki. Egy pohárba tölt vizet, majd abba is tölt a kis flaskából, de nem viszi hozzá közelebb, csak rábök az állával, miután megszólal.*
- Legalább öblítsd ki vele a szád.
*Nem fog könyörögni, pedig szíve szerint ő maga öntené a képébe, hátha jut az ajkain belülre is belőle. Nem vár soká, a tükörhöz lép, hogy megszabadítsa magát alvadásnak indult vértől, bár ha kihúz néhány üvegdarabot, akkor úgyis újra elered néhol...*
1839. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-18 11:16:12
Üzenet elküldve: 2025-01-18 11:16:12
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Tompán lüktet a felszín alá szorított haragja. Ha megszüntetni egészen soha nem is tudta, lassan újra a háttérbe kényszeríteni már képes. Mint egy ismerős, zabolátlan lótól, úgy veszi vissza az irányítást. Nem biztosabb így sem, mint előtte, nincs nyereg, nincs kengyel, nincs szár, nincs zabla, nincs semmi, csak egy akarat, hogy ne engedje el, ne mozduljon, ne üssön, ne üvöltsön, ne bántson, ne gázoljon le mindent, ami az útjába kerül. Arany szemeket és a hozzájuk tartozó, minden realitást nélkülöző elképzeléseket. Az ajkai közül kifutó kérdés ha izzik is a levegőben mégis megáll ennyiben, csak a lába mozdul, hogy távolabb kerüljön, ne érezze a háta mögött a falat, mintha oda szorították volna, és nem lenne kiút. Nem biztosabb semmi, mint előtte, ha el is fordul, ha be is szívja a hajnali levegőt, ha az hűti is a torkát, nem lesz biztosabb tőle semmi. Talán ha messzebb volna innen, fák közti csendben, és nem egy ébredező kikötői nyomornegyed közepén, talán. Vagy mérföldekre, ahol a tengeri szél sem nyirkos halszagú, hanem száraz, meleg.. Nem változik semmi, az arcára visszaszilárdult kifejezéstelen vonásokkal pillant ki az utcára a sarkon. Láthatatlan lobog az elfojtott indulat a bőre alatt, ha a gondolatait már nem is színezi meg, a nyelvén még érzi az ízét. Nehéz, sűrű, sós, kedve lenne kiköpni - szótlanul figyeli a környéket, amíg a nő visszaveszi a csuklyáját a háta mögött.
Ha nem is tudja pontosan merre indul, ez nem akadályozza meg a külvilág számára határozottnak tűnő lépteket. Maga elé szegezi a tekintetét, nem fürkészi a kapualjakat, a keresztutcákat, ablakokat, a lézengőket is csak akkor, ha azok túl közel térnének ki az útjából. Nem gondolkozik előre, nem tervez, hogy a nő ne maradjon le, és nézelődés helyett hajtsa inkább le a fejét, ez érdekli, hogy hazavigye, más semmi. Majd utána visszamegy a hajóhoz is, a kijózanodott dühével a mellkasában. Semmi sem biztosabb, ha ki is engedett az ökölbe szorult kéz, ha nem is reagál már sehogyan az ajtóban felé forduló szemekre, ha eső mossa is az arcát. Közönyösen a vonások, amikkel a másik után megy a házba, ahova soha nem gondolta volna, hogy még egyszer beteszi a lábát. Futó a pillantás, amivel felméri a helyet, mielőtt az ablakhoz lépne, hogy a függöny mellett kinézzen az utcára. Jobban zavarja, hogy a kapitány ismeri ezt a helyet, mint az, hogy mi történik a lakásban a háta mögött. Felnéz a tetők felett világosodó ködszürke égre, mielőtt visszafordítaná a tekintetét az utcára.
Ruha surrog, üvegek koccannak egymáson. Mozdulatlanul regisztrálja a füle a halk hangokat. Nem maradni jött, egyértelművé tette a sikátorban is, a csendet megtörő újabb szavak mégis csak azt bizonyítják, hogy a hosszúéletű maga vagy nem érti őket vagy nem érdekli őt. A harag mégsem villan már olyan vakon, mint odalent, ha fel is parázslik újra a torkában az üvöltés, hidegen fordul a szeme az elf alakja felé. Szavak.*
- Keress magadnak egy tükröt. *Ha úgysem érti őket. Az utolsó hangokat pocsékolja rá. Rezzenéstelen az arca, hűvösen gördül végig a halántékán egy csepp víz.* - Nekem nem kell semmi.
*Szavak. Ha a másik nem érti őket, akkor nincs tovább mit használnia őket. Nincs dolga itt, nincs vele. Ha nem érti. Egykedvűen fordul vissza az ablak felé. Meg kell majd igazítania a tegezét. Mozdulatlanul figyeli az utcát.*
*Tompán lüktet a felszín alá szorított haragja. Ha megszüntetni egészen soha nem is tudta, lassan újra a háttérbe kényszeríteni már képes. Mint egy ismerős, zabolátlan lótól, úgy veszi vissza az irányítást. Nem biztosabb így sem, mint előtte, nincs nyereg, nincs kengyel, nincs szár, nincs zabla, nincs semmi, csak egy akarat, hogy ne engedje el, ne mozduljon, ne üssön, ne üvöltsön, ne bántson, ne gázoljon le mindent, ami az útjába kerül. Arany szemeket és a hozzájuk tartozó, minden realitást nélkülöző elképzeléseket. Az ajkai közül kifutó kérdés ha izzik is a levegőben mégis megáll ennyiben, csak a lába mozdul, hogy távolabb kerüljön, ne érezze a háta mögött a falat, mintha oda szorították volna, és nem lenne kiút. Nem biztosabb semmi, mint előtte, ha el is fordul, ha be is szívja a hajnali levegőt, ha az hűti is a torkát, nem lesz biztosabb tőle semmi. Talán ha messzebb volna innen, fák közti csendben, és nem egy ébredező kikötői nyomornegyed közepén, talán. Vagy mérföldekre, ahol a tengeri szél sem nyirkos halszagú, hanem száraz, meleg.. Nem változik semmi, az arcára visszaszilárdult kifejezéstelen vonásokkal pillant ki az utcára a sarkon. Láthatatlan lobog az elfojtott indulat a bőre alatt, ha a gondolatait már nem is színezi meg, a nyelvén még érzi az ízét. Nehéz, sűrű, sós, kedve lenne kiköpni - szótlanul figyeli a környéket, amíg a nő visszaveszi a csuklyáját a háta mögött.
Ha nem is tudja pontosan merre indul, ez nem akadályozza meg a külvilág számára határozottnak tűnő lépteket. Maga elé szegezi a tekintetét, nem fürkészi a kapualjakat, a keresztutcákat, ablakokat, a lézengőket is csak akkor, ha azok túl közel térnének ki az útjából. Nem gondolkozik előre, nem tervez, hogy a nő ne maradjon le, és nézelődés helyett hajtsa inkább le a fejét, ez érdekli, hogy hazavigye, más semmi. Majd utána visszamegy a hajóhoz is, a kijózanodott dühével a mellkasában. Semmi sem biztosabb, ha ki is engedett az ökölbe szorult kéz, ha nem is reagál már sehogyan az ajtóban felé forduló szemekre, ha eső mossa is az arcát. Közönyösen a vonások, amikkel a másik után megy a házba, ahova soha nem gondolta volna, hogy még egyszer beteszi a lábát. Futó a pillantás, amivel felméri a helyet, mielőtt az ablakhoz lépne, hogy a függöny mellett kinézzen az utcára. Jobban zavarja, hogy a kapitány ismeri ezt a helyet, mint az, hogy mi történik a lakásban a háta mögött. Felnéz a tetők felett világosodó ködszürke égre, mielőtt visszafordítaná a tekintetét az utcára.
Ruha surrog, üvegek koccannak egymáson. Mozdulatlanul regisztrálja a füle a halk hangokat. Nem maradni jött, egyértelművé tette a sikátorban is, a csendet megtörő újabb szavak mégis csak azt bizonyítják, hogy a hosszúéletű maga vagy nem érti őket vagy nem érdekli őt. A harag mégsem villan már olyan vakon, mint odalent, ha fel is parázslik újra a torkában az üvöltés, hidegen fordul a szeme az elf alakja felé. Szavak.*
- Keress magadnak egy tükröt. *Ha úgysem érti őket. Az utolsó hangokat pocsékolja rá. Rezzenéstelen az arca, hűvösen gördül végig a halántékán egy csepp víz.* - Nekem nem kell semmi.
*Szavak. Ha a másik nem érti őket, akkor nincs tovább mit használnia őket. Nincs dolga itt, nincs vele. Ha nem érti. Egykedvűen fordul vissza az ablak felé. Meg kell majd igazítania a tegezét. Mozdulatlanul figyeli az utcát.*
1838. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-16 14:11:21
Üzenet elküldve: 2025-01-16 14:11:21
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Nem érdekli, nem érdekelheti a másik igénye. Ha nem ér hozzá és taszítja a falnak, talán már messze járna, talán még több düh gyűlne fel minden öles léptével, folyamatosan táplálva azt, ami már így is majd szétfeszíti. Zúdítsa rá, üssön, mit érdekli, mégis csak a merev kéz vonalát érzi a magáé mellett, ahogy megtámaszkodik a falnál. Nem tudja nem figyelni az arcot, hogy hol fájhat, mit okoztak a félvérnek. Ha nem tudná mivel játszik, nem tartaná vissza, ha nem tudná mivel játszik, mellette sietve lépne fel a hajóra és venné fejét mindenkinek. A teste nehezen engedelmeskedik, de el akar távolodni kissé, nem akar jobban útban lenni annál, mint az szükséges.
Megszokta. Azok az éppen hegyes fülek már hallhatták egyszer, hogy nem bánt vele kíméletesen az élet a sebesülések terén és ő sem bánik magával sokkal kedvesebben, hiszen most sem az számít, hogy az arcát hány seb tarkítja, hogy abból hány heg marad meg. Nem szokott hozzá az elméje ahhoz, hogy aggódjon, hogy mást nézzen a cél helyett. A markába került arany egy feladat elvégzését jelentette, most bármit kapna, nem lenne elég, mert nem hozza helyre azt, amit kellene. Fáj levegőt venni és egy fél lépést hátrálni is a férfitől, mikor amaz félrenéz, majd vissza.
A másik fölé magasodó alakja rántja ki a röpke ideig tartó merengéséből, hogy mi legyen a következő jó lépés, ami a legkevesebb ártalommal jár. Az aranyak pislogás nélkül merednek rá, fejét feljebb szegve, egyetlen lélegzet nélkül hallgatja a szokatlanul hangos szavakat, látja a tekintetet, hogy öni tudna, hogy nem múlik a harag. Nem baj, adja neki az egészet. Mégsem tud azonnal hátrébb mozdulni, hogy a másik kabátja ne érje, ahogy elfordul és ellép tőle. Nem baj, de egy megtorpanásnyi időre újabb túl ismerős, mégis idegen érzet szállja meg. Az arca, ha mutatott is némi indulatot, lassan dermed kővé, a csíráját is elmosva annak, hogy látható legyen, mi játszódik le benne. Nem baj, de mégis érzékeny a füle a hangosabb, erőteljesebb szóra, nem hatna ez bárki szájából így, nyelnie kell. Nem baj, adja neki az egészet, mégis kell a józanító hideg szemű eső, hogy elmossa, amit el kell, hogy nehogy felébredjen az, ami mélyen szunnyad. Mindemellett egyáltalán nem érti a kérdést sem, ha a hangsúly ütött is. ~Mert, kiét?~ Csak a gondolataiban hangzik el a sajátja, a rajta éktelenkedő, mintha ott sem lenne, a mellkasát ért ütés pedig nem olyasmi, amit talán varrni is kellhet.
Lassú a mozdulat, amivel rákerül az arcát eltakaró csuklya, nem vesződik már szavakkal. A léptei követik a másikét, mintha pontosan tudná az irányt, pedig csupán egyszer volt arra, legalább nem kell korrigálnia, nem akar vezetni, nem akar előre menni. Nem akart hátat és tarkót, mégis jobb ez így, egészen addig, míg a házig el nem érnek.
Nincs bizonytalanság a pillantásában, nincs ott semmi, amikor az ajtóhoz érve a férfire néz egy pillanatra, majd csak a zár kattan, hogy bejuthassanak. Kint homályos minden az esőtől, talán napot sem látott még ezen a rohadt helyen, ha sütött is, őt nem érte el… sötétebb a benti tér, mint amire szüksége lenne.
A kabát hamar kerül le, könnyebben mozog, nem szorít. A kard már a hüvelyében, isten tudja mikor csúsztatta bele, nem akar tőle megválni, de most muszáj; hangtalan éri az asztalt. A szekrényéhez lép, ujját húzza végig az üvegcsék előtt, mintha segítene átlátni azt, amit pontosan tud, hogy miből mennyi van és mi lehet a hasznos. A sebet még nem látta, lehet kevés ide egy egyszerű vérfű főzet. A pillantása megakad a zöld italon, amit magára soha nem használna el, hezitál, de kezébe veszi azt is a kék mellől, aztán leteszi a fegyvere elé néhány más egyébbel együtt. Megakad a szeme a markolaton lévő száradásnak indult folton, de hamar lesiklik róla, aztán egyenesen a szürkékig meg sem áll.*
- Van mindenem, de látnom kellene hozzá, hogy milyen a sebed.
*Ha bármire is emlékszik a félvér, akkor azt láthatja, hogy a gyógyfű készlete jóval gazdagabb, mint amikor itt járt. Ezen kívül semmi nem változott a lakásban, ha a még több festett vászon nem számít változásnak. Hogy még mindig nem a saját bajával foglalkozik, az borítékolható volt. A kérdést még mindig nem tudja hová tenni, a hangsúlyt, az erőteljességét, pedig jobb, ha nem is teszi.*
*Nem érdekli, nem érdekelheti a másik igénye. Ha nem ér hozzá és taszítja a falnak, talán már messze járna, talán még több düh gyűlne fel minden öles léptével, folyamatosan táplálva azt, ami már így is majd szétfeszíti. Zúdítsa rá, üssön, mit érdekli, mégis csak a merev kéz vonalát érzi a magáé mellett, ahogy megtámaszkodik a falnál. Nem tudja nem figyelni az arcot, hogy hol fájhat, mit okoztak a félvérnek. Ha nem tudná mivel játszik, nem tartaná vissza, ha nem tudná mivel játszik, mellette sietve lépne fel a hajóra és venné fejét mindenkinek. A teste nehezen engedelmeskedik, de el akar távolodni kissé, nem akar jobban útban lenni annál, mint az szükséges.
Megszokta. Azok az éppen hegyes fülek már hallhatták egyszer, hogy nem bánt vele kíméletesen az élet a sebesülések terén és ő sem bánik magával sokkal kedvesebben, hiszen most sem az számít, hogy az arcát hány seb tarkítja, hogy abból hány heg marad meg. Nem szokott hozzá az elméje ahhoz, hogy aggódjon, hogy mást nézzen a cél helyett. A markába került arany egy feladat elvégzését jelentette, most bármit kapna, nem lenne elég, mert nem hozza helyre azt, amit kellene. Fáj levegőt venni és egy fél lépést hátrálni is a férfitől, mikor amaz félrenéz, majd vissza.
A másik fölé magasodó alakja rántja ki a röpke ideig tartó merengéséből, hogy mi legyen a következő jó lépés, ami a legkevesebb ártalommal jár. Az aranyak pislogás nélkül merednek rá, fejét feljebb szegve, egyetlen lélegzet nélkül hallgatja a szokatlanul hangos szavakat, látja a tekintetet, hogy öni tudna, hogy nem múlik a harag. Nem baj, adja neki az egészet. Mégsem tud azonnal hátrébb mozdulni, hogy a másik kabátja ne érje, ahogy elfordul és ellép tőle. Nem baj, de egy megtorpanásnyi időre újabb túl ismerős, mégis idegen érzet szállja meg. Az arca, ha mutatott is némi indulatot, lassan dermed kővé, a csíráját is elmosva annak, hogy látható legyen, mi játszódik le benne. Nem baj, de mégis érzékeny a füle a hangosabb, erőteljesebb szóra, nem hatna ez bárki szájából így, nyelnie kell. Nem baj, adja neki az egészet, mégis kell a józanító hideg szemű eső, hogy elmossa, amit el kell, hogy nehogy felébredjen az, ami mélyen szunnyad. Mindemellett egyáltalán nem érti a kérdést sem, ha a hangsúly ütött is. ~Mert, kiét?~ Csak a gondolataiban hangzik el a sajátja, a rajta éktelenkedő, mintha ott sem lenne, a mellkasát ért ütés pedig nem olyasmi, amit talán varrni is kellhet.
Lassú a mozdulat, amivel rákerül az arcát eltakaró csuklya, nem vesződik már szavakkal. A léptei követik a másikét, mintha pontosan tudná az irányt, pedig csupán egyszer volt arra, legalább nem kell korrigálnia, nem akar vezetni, nem akar előre menni. Nem akart hátat és tarkót, mégis jobb ez így, egészen addig, míg a házig el nem érnek.
Nincs bizonytalanság a pillantásában, nincs ott semmi, amikor az ajtóhoz érve a férfire néz egy pillanatra, majd csak a zár kattan, hogy bejuthassanak. Kint homályos minden az esőtől, talán napot sem látott még ezen a rohadt helyen, ha sütött is, őt nem érte el… sötétebb a benti tér, mint amire szüksége lenne.
A kabát hamar kerül le, könnyebben mozog, nem szorít. A kard már a hüvelyében, isten tudja mikor csúsztatta bele, nem akar tőle megválni, de most muszáj; hangtalan éri az asztalt. A szekrényéhez lép, ujját húzza végig az üvegcsék előtt, mintha segítene átlátni azt, amit pontosan tud, hogy miből mennyi van és mi lehet a hasznos. A sebet még nem látta, lehet kevés ide egy egyszerű vérfű főzet. A pillantása megakad a zöld italon, amit magára soha nem használna el, hezitál, de kezébe veszi azt is a kék mellől, aztán leteszi a fegyvere elé néhány más egyébbel együtt. Megakad a szeme a markolaton lévő száradásnak indult folton, de hamar lesiklik róla, aztán egyenesen a szürkékig meg sem áll.*
- Van mindenem, de látnom kellene hozzá, hogy milyen a sebed.
*Ha bármire is emlékszik a félvér, akkor azt láthatja, hogy a gyógyfű készlete jóval gazdagabb, mint amikor itt járt. Ezen kívül semmi nem változott a lakásban, ha a még több festett vászon nem számít változásnak. Hogy még mindig nem a saját bajával foglalkozik, az borítékolható volt. A kérdést még mindig nem tudja hová tenni, a hangsúlyt, az erőteljességét, pedig jobb, ha nem is teszi.*
1837. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-14 10:26:55
Üzenet elküldve: 2025-01-14 10:26:55
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*A teste mellett a falat megtámasztó kéz még mindig túl közel van, hogy honnan veszi a bátorságot a hosszúéletű, hogy egyáltalán hozzáérjen, hogy megfogja, fogalma sincs. Nem az első alkalom, és nem is lehet az utolsó, mert most sem repül vissza válaszul ököl, ami szavak nélkül elmagyarázná neki. Szavakkal sosem ért el semmit nála, hiába is olyan hegyesek a fülei. Csak egy porc roppan bele a gondolatba, hogy mozduljon, az elvakult villanásba, hogy üssön, lökjön, ha máshogy nem érti a másik; megfeszülve szorítja le a karját maga mellé.
Szavakkal foglalkozik megint, amikből úgysem lesz soha semmi, az időt pocsékolja, a levegőt, a falon is előbb látszik, ha valaki üti, mintha beszélne hozzá. Az ő füle is hallja, mégsem érti, mit akar tőle az elf, hogy ne menjenek vissza. Miért? Miért ne? Dühödten remeg a bőre alá szorított feszültség. Hogyha így viszi vissza a kapitánynak a nőt is lehet, hogy ő kapná az első pofont, de a megpakolt asztallal együtt borítaná rá a viszonzást. Üvegcsék, doboz, térképek, pénz, gyertya, nehéz tisztán látnia az arcot maga előtt, ha közel is van. Vérzik. Ha így viszi vissza, az érte kijáró pofon nem is érdekli, de így nem viheti sehova.
Látja az előregörnyedést, mielőtt a másik elhúzná végül mellőle a kezét. Nem mozdul, hogy távolabb kerüljön, a kérdésére érkező válasz azonban nem segít lenyelni a felszínen lobogó vérízű haragját, ha a hideg levegő csillapítja is valamelyest a gondolatai közötti zúgást. Tudja. Honnan tudja? A lánya, persze, hogy tudja. Az eddig háttérbe szorult bizalmatlansága élként tör újra a felszínre. Egyre kevésbé tudja, ki ez a nő, hogy a kapitány egy disznó az tisztán ténymegállapítás. Mégis csak az állkapcsa feszül össze egyedül újra a válaszra, ahogy félrefordítva a fejét kinéz a sikátor bejárata felé, a hosszúéletű következő szavai azonban, melyeket úgy lehet megnyugtatásnak szánt éppen az ellenkezőjét érik el. Nem lesz baj. Lassan fordítja vissza az arcát a másik felé annak első mondatára, mintha nem értené, mit mond. Nem lesz baj? Még mielőtt elmélyülhetne a rosszat sejtető ránc a szemöldöke között érkezik az újabb kijelentés. Egyetlen pillanat; elemelkedik a faltól a háta, kihúzva magát magasodik a nő alakja fölé, ha közel is van, nem érdekli - dühödten, nem titkolt indulattal mordul az agybajos elképzelésre.*
- Az enyémet?!
*Ha eddig nem emelte meg a hangját, a kérdés lehet ordításnak hat, pedig csak a szavak élesebbek, mint szoktak, mint egy józanítónak szánt jókora pofon, bár a keze csak ugyanúgy maga mellett szorul ökölbe. Ha ölni tudna a szemével, megtenné, úgy mered az előtte állóra. Nincs olyan kifejezés a szótárában, ami akárcsak a közelébe érne annak, amit gondol, egyedül az arcán átvonagló leplezetlen haragja lehet árulkodó. Vér. Lenyelve fordítja félre újból a fejét, türelmét vesztve lépve ki a fal mellől, ha közben odébb is mozdítja a testével a hosszúéletűt maga elől, nem érdekli, mozduljon. Megáll a sikátor sarkánál, kipillantva az utcára.*
- Vedd fel a csuklyát.
*Hűvösek a szavak, nem sok kétséget hagynak afelől, hogy nem vár ellenkezésre. Nem fordul már hátra. A környéket figyeli. Az kellene még, hogy bárki beléjük, vagy még inkább hogy belé kössön. Ha pontosan nem is emlékszik rá, hogy a másik hol lakik, azt biztosan tudja, hogy felfele. A dokkoktól visszatalálna hozzá, de most csak viszonyításképpen tudja, merre lehet a víz.*
*A teste mellett a falat megtámasztó kéz még mindig túl közel van, hogy honnan veszi a bátorságot a hosszúéletű, hogy egyáltalán hozzáérjen, hogy megfogja, fogalma sincs. Nem az első alkalom, és nem is lehet az utolsó, mert most sem repül vissza válaszul ököl, ami szavak nélkül elmagyarázná neki. Szavakkal sosem ért el semmit nála, hiába is olyan hegyesek a fülei. Csak egy porc roppan bele a gondolatba, hogy mozduljon, az elvakult villanásba, hogy üssön, lökjön, ha máshogy nem érti a másik; megfeszülve szorítja le a karját maga mellé.
Szavakkal foglalkozik megint, amikből úgysem lesz soha semmi, az időt pocsékolja, a levegőt, a falon is előbb látszik, ha valaki üti, mintha beszélne hozzá. Az ő füle is hallja, mégsem érti, mit akar tőle az elf, hogy ne menjenek vissza. Miért? Miért ne? Dühödten remeg a bőre alá szorított feszültség. Hogyha így viszi vissza a kapitánynak a nőt is lehet, hogy ő kapná az első pofont, de a megpakolt asztallal együtt borítaná rá a viszonzást. Üvegcsék, doboz, térképek, pénz, gyertya, nehéz tisztán látnia az arcot maga előtt, ha közel is van. Vérzik. Ha így viszi vissza, az érte kijáró pofon nem is érdekli, de így nem viheti sehova.
Látja az előregörnyedést, mielőtt a másik elhúzná végül mellőle a kezét. Nem mozdul, hogy távolabb kerüljön, a kérdésére érkező válasz azonban nem segít lenyelni a felszínen lobogó vérízű haragját, ha a hideg levegő csillapítja is valamelyest a gondolatai közötti zúgást. Tudja. Honnan tudja? A lánya, persze, hogy tudja. Az eddig háttérbe szorult bizalmatlansága élként tör újra a felszínre. Egyre kevésbé tudja, ki ez a nő, hogy a kapitány egy disznó az tisztán ténymegállapítás. Mégis csak az állkapcsa feszül össze egyedül újra a válaszra, ahogy félrefordítva a fejét kinéz a sikátor bejárata felé, a hosszúéletű következő szavai azonban, melyeket úgy lehet megnyugtatásnak szánt éppen az ellenkezőjét érik el. Nem lesz baj. Lassan fordítja vissza az arcát a másik felé annak első mondatára, mintha nem értené, mit mond. Nem lesz baj? Még mielőtt elmélyülhetne a rosszat sejtető ránc a szemöldöke között érkezik az újabb kijelentés. Egyetlen pillanat; elemelkedik a faltól a háta, kihúzva magát magasodik a nő alakja fölé, ha közel is van, nem érdekli - dühödten, nem titkolt indulattal mordul az agybajos elképzelésre.*
- Az enyémet?!
*Ha eddig nem emelte meg a hangját, a kérdés lehet ordításnak hat, pedig csak a szavak élesebbek, mint szoktak, mint egy józanítónak szánt jókora pofon, bár a keze csak ugyanúgy maga mellett szorul ökölbe. Ha ölni tudna a szemével, megtenné, úgy mered az előtte állóra. Nincs olyan kifejezés a szótárában, ami akárcsak a közelébe érne annak, amit gondol, egyedül az arcán átvonagló leplezetlen haragja lehet árulkodó. Vér. Lenyelve fordítja félre újból a fejét, türelmét vesztve lépve ki a fal mellől, ha közben odébb is mozdítja a testével a hosszúéletűt maga elől, nem érdekli, mozduljon. Megáll a sikátor sarkánál, kipillantva az utcára.*
- Vedd fel a csuklyát.
*Hűvösek a szavak, nem sok kétséget hagynak afelől, hogy nem vár ellenkezésre. Nem fordul már hátra. A környéket figyeli. Az kellene még, hogy bárki beléjük, vagy még inkább hogy belé kössön. Ha pontosan nem is emlékszik rá, hogy a másik hol lakik, azt biztosan tudja, hogy felfele. A dokkoktól visszatalálna hozzá, de most csak viszonyításképpen tudja, merre lehet a víz.*
1836. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-12 09:10:13
Üzenet elküldve: 2025-01-12 09:10:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 368
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A bent érzékelt, eltompult zajok egyvelege hiányzik a füleinek, ahogy kilép a hűvösbe. Mégis zúg minden a hirtelen beállt csendben, nem hallja saját gondolatait sem tőle, nincs meg azok tisztasága. Kutatja, hova költözött el olyan távol tőle az, hogy jókor és jól reagáljon, hogy ne zakatoljon a szíve, csak az erőkifejtéstől, de ez nem attól van, ez más, ez idegen. A benti mozdulat reflex volt, ha magát védi sem történik másként, de előbb lendült volna a kard, nem futott volna bele egy mázsás könyökébe, a szemeit látta volna, az arcát és azt, hogyan huny ki belőle a fény. Ehelyett tarkót látott csak, hátat, a Kyr ajkai közül kifolyó vért annak takarásában. Egyedül kellett volna lennie, vagy a betört orrú matrózzal, az nem kavart volna fel semmit, az ott éghetne bent, kit érdekel. Rossz döntések, hezitálás, bennmaradt levegő és megint csak egy tarkó, nem a szemek… meg fogja állítani. Egyedül kellett volna lennie, akkor nem terjedne az ereiben a már megint oda nem való, ellenszer nélküli méreg. Egyedül kellett volna, de később egyedül fogja elintézni, akkor nem zavarja meg semmi, akkor mozoghat otthonosan abban, amihez ért, úgy, ahogyan ahhoz ért. Kard sem kell, a mérgei lassabbak, de legalább jobban szenved. Megzavarja az elmét a félvér, Ril nem vérszomjas, csak munkát kap és elvégzi, nincs maradék düh és féltés, nincs semmi. Megkapja az aranyat és keresi az újat. De most nem aranyat akar, látta a kiköpött vöröset, elégtételt kíván venni, már nem csak a róla kiadott információért, ami nem volt olyan fontos, hogy azonnal cselekedjen, de ez az. De nem előtte, nem most. Szürkületkor indul a hajó.
A keze újra a sötét kabát anyagába mar, ráfonódnak a hosszú ujjak a felkarra, megállítja, mert meg kell. Nem az ő dolga, itt sem kellene lennie, nem akar tarkót látni, szemeket akar, arcot. Nem enged könnyen a másik, a falhoz akarja szorítani, meg is teszi, maradt még ereje, nem tudja meddig, mert ismeri a következményeket; újra el fog akadni a lélegzete, fáradt lesz és fájni fog. Szürkületkor indul a hajó, annyi időre újra magára talál, de elveszi az energiáját a másik, nem kellene feltartóztatni, ha gondolkodna. A felkarról a keze annak mellkasára kúszik, hogy végre a háta a falat érhesse, van benne erő, de nem bántani akar. Utálja az érintést, tudja jól, hamar csúszik tenyere a merev kar és test közé, hogy a falat támassza meg. Talán a roppanást is hallja, az igyekezetet, így van jól, vezesse oda, vezesse rá, de ne legyen meggondolatlan, mert megölik.
Tartja magát, de kellett a támasz, nehéz levegőt venni, a fájó szegycsont mögött ki akar ugrani a szíve, egy pillanatra görnyed meg csupán, amikor végre megállt a férfi, de hamar kiegyenesedik, s elvéve a kezét bámulja az arcot. Látja a nyomokat, még nincs sok felfedezni való, de lesznek. Hogy a foga mit és mekkorát sértett fel az ütéstől, így meg nem mondhatja, de helyre kell hoznia, mindene megvan hozzá, az első ez, aztán jöhet minden más.
A kérdés meglepi, egy hosszúra nyúlt pillanatig csak szótlanul áll. Még ő sem gondolt erre, nem is kell, ez egy ködös megbízás volt, de a lényege az, hogy adja át az „ajándékot”. Venshar tudta, mi lehet belőle, azért küldte őt, s végül vele valakit, aki csak elnyeli a pofonokat. Újra gerjed a harag, de letaszítja, csak elront tőle mindent. Nem kellene félnivalója legyen, de mégis eltöpreng azon, hogy vajon a sipítozó nő a fontosabb, az elcseszett románcukkal, vagy Ril, aki csak egy eszköz. Nem felé billen a mérleg. A rövid csend is árulkodó, de nem fog hazudni.*
- Tudja. *Újra csak a sebek helyét keresi, sajátjáéval nem törődve, kezelni kell, nem maradhat így. Mégis betörnek a képek, hogy mi a következő jó lépés; azonnal a hajóra menni, elintézni, vagy átgondolni… egyetlen óra még nem veszteség, addig a tüzet sem oltják el, ha fellobbant, talán benn is égnek mind. A káoszt felszámolni sem könnyű. Venshar munkásai nem jók most semmire, a kapitány nem lép le a hajójáról, ha nem muszáj, van idő… szűkös, de kell legyen, helyre akarja hozni a félvért, aztán megoldja a saját problémáját, mert megoldja mindig valahogyan. * - Nem lesz baj. *Mondja végül, meggyőzve magát.* - Menjünk fel hozzám, meg kell nézzem a sebed, aztán… kitaláljuk. *Kitalálja. Nem kell hozzá a másik, de sosem ment semmire azzal, ha meg akarja mondani, hogy mit csináljon. Abból viszont nem enged, hogy ne lássa el, ezt már pontosan tudhatja amaz is. Levegőt kell venni.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A bent érzékelt, eltompult zajok egyvelege hiányzik a füleinek, ahogy kilép a hűvösbe. Mégis zúg minden a hirtelen beállt csendben, nem hallja saját gondolatait sem tőle, nincs meg azok tisztasága. Kutatja, hova költözött el olyan távol tőle az, hogy jókor és jól reagáljon, hogy ne zakatoljon a szíve, csak az erőkifejtéstől, de ez nem attól van, ez más, ez idegen. A benti mozdulat reflex volt, ha magát védi sem történik másként, de előbb lendült volna a kard, nem futott volna bele egy mázsás könyökébe, a szemeit látta volna, az arcát és azt, hogyan huny ki belőle a fény. Ehelyett tarkót látott csak, hátat, a Kyr ajkai közül kifolyó vért annak takarásában. Egyedül kellett volna lennie, vagy a betört orrú matrózzal, az nem kavart volna fel semmit, az ott éghetne bent, kit érdekel. Rossz döntések, hezitálás, bennmaradt levegő és megint csak egy tarkó, nem a szemek… meg fogja állítani. Egyedül kellett volna lennie, akkor nem terjedne az ereiben a már megint oda nem való, ellenszer nélküli méreg. Egyedül kellett volna, de később egyedül fogja elintézni, akkor nem zavarja meg semmi, akkor mozoghat otthonosan abban, amihez ért, úgy, ahogyan ahhoz ért. Kard sem kell, a mérgei lassabbak, de legalább jobban szenved. Megzavarja az elmét a félvér, Ril nem vérszomjas, csak munkát kap és elvégzi, nincs maradék düh és féltés, nincs semmi. Megkapja az aranyat és keresi az újat. De most nem aranyat akar, látta a kiköpött vöröset, elégtételt kíván venni, már nem csak a róla kiadott információért, ami nem volt olyan fontos, hogy azonnal cselekedjen, de ez az. De nem előtte, nem most. Szürkületkor indul a hajó.
A keze újra a sötét kabát anyagába mar, ráfonódnak a hosszú ujjak a felkarra, megállítja, mert meg kell. Nem az ő dolga, itt sem kellene lennie, nem akar tarkót látni, szemeket akar, arcot. Nem enged könnyen a másik, a falhoz akarja szorítani, meg is teszi, maradt még ereje, nem tudja meddig, mert ismeri a következményeket; újra el fog akadni a lélegzete, fáradt lesz és fájni fog. Szürkületkor indul a hajó, annyi időre újra magára talál, de elveszi az energiáját a másik, nem kellene feltartóztatni, ha gondolkodna. A felkarról a keze annak mellkasára kúszik, hogy végre a háta a falat érhesse, van benne erő, de nem bántani akar. Utálja az érintést, tudja jól, hamar csúszik tenyere a merev kar és test közé, hogy a falat támassza meg. Talán a roppanást is hallja, az igyekezetet, így van jól, vezesse oda, vezesse rá, de ne legyen meggondolatlan, mert megölik.
Tartja magát, de kellett a támasz, nehéz levegőt venni, a fájó szegycsont mögött ki akar ugrani a szíve, egy pillanatra görnyed meg csupán, amikor végre megállt a férfi, de hamar kiegyenesedik, s elvéve a kezét bámulja az arcot. Látja a nyomokat, még nincs sok felfedezni való, de lesznek. Hogy a foga mit és mekkorát sértett fel az ütéstől, így meg nem mondhatja, de helyre kell hoznia, mindene megvan hozzá, az első ez, aztán jöhet minden más.
A kérdés meglepi, egy hosszúra nyúlt pillanatig csak szótlanul áll. Még ő sem gondolt erre, nem is kell, ez egy ködös megbízás volt, de a lényege az, hogy adja át az „ajándékot”. Venshar tudta, mi lehet belőle, azért küldte őt, s végül vele valakit, aki csak elnyeli a pofonokat. Újra gerjed a harag, de letaszítja, csak elront tőle mindent. Nem kellene félnivalója legyen, de mégis eltöpreng azon, hogy vajon a sipítozó nő a fontosabb, az elcseszett románcukkal, vagy Ril, aki csak egy eszköz. Nem felé billen a mérleg. A rövid csend is árulkodó, de nem fog hazudni.*
- Tudja. *Újra csak a sebek helyét keresi, sajátjáéval nem törődve, kezelni kell, nem maradhat így. Mégis betörnek a képek, hogy mi a következő jó lépés; azonnal a hajóra menni, elintézni, vagy átgondolni… egyetlen óra még nem veszteség, addig a tüzet sem oltják el, ha fellobbant, talán benn is égnek mind. A káoszt felszámolni sem könnyű. Venshar munkásai nem jók most semmire, a kapitány nem lép le a hajójáról, ha nem muszáj, van idő… szűkös, de kell legyen, helyre akarja hozni a félvért, aztán megoldja a saját problémáját, mert megoldja mindig valahogyan. * - Nem lesz baj. *Mondja végül, meggyőzve magát.* - Menjünk fel hozzám, meg kell nézzem a sebed, aztán… kitaláljuk. *Kitalálja. Nem kell hozzá a másik, de sosem ment semmire azzal, ha meg akarja mondani, hogy mit csináljon. Abból viszont nem enged, hogy ne lássa el, ezt már pontosan tudhatja amaz is. Levegőt kell venni.*
1835. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-11 19:39:57
Üzenet elküldve: 2025-01-11 19:39:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 311
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Sötét a levegő. Egy lámpás nem sok, mégis mintha árnyékba borult volna az egész világ, ahogy kialudt a fénye. A folyosó végén is csak sejti az ajtót, nem is látja a hosszúéletűtől maga előtt, nem is nézi. Nyitva van a szeme, de nem dolgoz fel információt, csak az izmokba feszült indulat ég még mögötte - lép, mert húzzák, megy, mert vezetik, de az elméje villanásnyi önereje, amivel kifordult a szobából nincs már sehol. Nehéz a füst szaga, meleg, az agyában egymást érik a képek: megfordul, visszamegy, üres a keze, de benne érzi még a kés markolatát, megfordul, visszamegy. Tompán zeng a fejében a kiabálás a háta mögül. Visszamegy, megfordul, befejezi, amit más kezdett, az idegen nő, a kutyája, a kapitány, visszamegy..
Kiérve rántja csak el a karját a másik kezéből. Arcon csapja a hirtelen hideg, a hátrahagyott hajnali szürkeség, a homály, a sikátor sötétbe vesző csendje. Csapódik az ajtó magától, elnyeli a benti ordítozást, a sikítást. A szabad levegőn élesebb a zúgás a fülében. Megfordul, visszamegy, hogyha bárki utánalépne most, azt ajtóstól rúgná vissza a koszlott örömtanyára, és nem állna fel róla, amíg mozog. Megfordul, visszamegy. Egy pillantás csak, amit a nőre vet, de az összefeszülő állkapcsa alá szorított düh csak tovább gyűlik, ahogy meglátja annak arcát. Grog. Visszamegy.. Üresen szorul ökölbe a keze. Nem áll meg gondolkozni. Visszamegy. Nem áll meg gondolkozni, nem néz hátra, mert visszamegy - kérdés nélkül fordul sarkon és indul előre. Messze van már a lépteiből a tanult nyugalom. Vissza a hajóhoz, a büdös kis kabinba, a részeg tengerészek bármelyikét áthajítja a korláton, ha az útjába állnak...
Idegesen mordul, ahogy újra megérzi magán a belé kapaszkodó, ellentartó kezet. Az elf gyorsabb nála. Megfordulva rántaná ki magát az akaratos ujjak közül, de a nőbe van annyi erő, hogy meg tudja billenteni, hogy a háta a sikátor egyenetlen, hideg falát éri. Haragosan villannak a fogai. Ösztön lenne ütni, azonnal, amikor a másik hozzáér, vörös az agyát elöntő inger - a teste mellé kényszeríti a karját, csak az ökle roppan bele a visszafojtott mozdulatba. Dühödten fújtat vissza a szavakra, a szélben halványan kavarodik a forró lélegzet: „miért?” Miért nem? Ki fogja megállítani? Hogy visszamenjen.. A torkát feszíti a harag. Lát, de nem akar látni. Sebek, vér. Üveg. Grog. Üres a keze, de így is habosra tudja verni vele a kapitány arcát. Szétveti a bőre alá szorult feszültség. A nőre mered maga előtt. Üvölteni, azt kellene.. Nehezen mozdul fel-le a gégeporc a torkán. Vérízű a szájába gyűlt nyál. Szavakat keres, a tüdejét égető indulattal, miközben legszívesebben csak.. Remeg a keze.*
- Tudja hol laksz?
*Nem engednek a vonásai, ahogy megszólal, ha nem is hangosabb, mint máskor. Lát, de nem akar. Látja a szilánkok alatt az övébe bámuló, máskor olyan hűvös arcot. Ködfoltos a gondolatai között a józanság. Hogy mit akar, és mit kell. Hazaviszi, és visszamegy egyedül. Hazaviszi, mert haza kell, aztán visszamegy, mert fehéren izzik a nyelőcsövében a visszanyelt harag.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.01.11 21:38:20
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Sötét a levegő. Egy lámpás nem sok, mégis mintha árnyékba borult volna az egész világ, ahogy kialudt a fénye. A folyosó végén is csak sejti az ajtót, nem is látja a hosszúéletűtől maga előtt, nem is nézi. Nyitva van a szeme, de nem dolgoz fel információt, csak az izmokba feszült indulat ég még mögötte - lép, mert húzzák, megy, mert vezetik, de az elméje villanásnyi önereje, amivel kifordult a szobából nincs már sehol. Nehéz a füst szaga, meleg, az agyában egymást érik a képek: megfordul, visszamegy, üres a keze, de benne érzi még a kés markolatát, megfordul, visszamegy. Tompán zeng a fejében a kiabálás a háta mögül. Visszamegy, megfordul, befejezi, amit más kezdett, az idegen nő, a kutyája, a kapitány, visszamegy..
Kiérve rántja csak el a karját a másik kezéből. Arcon csapja a hirtelen hideg, a hátrahagyott hajnali szürkeség, a homály, a sikátor sötétbe vesző csendje. Csapódik az ajtó magától, elnyeli a benti ordítozást, a sikítást. A szabad levegőn élesebb a zúgás a fülében. Megfordul, visszamegy, hogyha bárki utánalépne most, azt ajtóstól rúgná vissza a koszlott örömtanyára, és nem állna fel róla, amíg mozog. Megfordul, visszamegy. Egy pillantás csak, amit a nőre vet, de az összefeszülő állkapcsa alá szorított düh csak tovább gyűlik, ahogy meglátja annak arcát. Grog. Visszamegy.. Üresen szorul ökölbe a keze. Nem áll meg gondolkozni. Visszamegy. Nem áll meg gondolkozni, nem néz hátra, mert visszamegy - kérdés nélkül fordul sarkon és indul előre. Messze van már a lépteiből a tanult nyugalom. Vissza a hajóhoz, a büdös kis kabinba, a részeg tengerészek bármelyikét áthajítja a korláton, ha az útjába állnak...
Idegesen mordul, ahogy újra megérzi magán a belé kapaszkodó, ellentartó kezet. Az elf gyorsabb nála. Megfordulva rántaná ki magát az akaratos ujjak közül, de a nőbe van annyi erő, hogy meg tudja billenteni, hogy a háta a sikátor egyenetlen, hideg falát éri. Haragosan villannak a fogai. Ösztön lenne ütni, azonnal, amikor a másik hozzáér, vörös az agyát elöntő inger - a teste mellé kényszeríti a karját, csak az ökle roppan bele a visszafojtott mozdulatba. Dühödten fújtat vissza a szavakra, a szélben halványan kavarodik a forró lélegzet: „miért?” Miért nem? Ki fogja megállítani? Hogy visszamenjen.. A torkát feszíti a harag. Lát, de nem akar látni. Sebek, vér. Üveg. Grog. Üres a keze, de így is habosra tudja verni vele a kapitány arcát. Szétveti a bőre alá szorult feszültség. A nőre mered maga előtt. Üvölteni, azt kellene.. Nehezen mozdul fel-le a gégeporc a torkán. Vérízű a szájába gyűlt nyál. Szavakat keres, a tüdejét égető indulattal, miközben legszívesebben csak.. Remeg a keze.*
- Tudja hol laksz?
*Nem engednek a vonásai, ahogy megszólal, ha nem is hangosabb, mint máskor. Lát, de nem akar. Látja a szilánkok alatt az övébe bámuló, máskor olyan hűvös arcot. Ködfoltos a gondolatai között a józanság. Hogy mit akar, és mit kell. Hazaviszi, és visszamegy egyedül. Hazaviszi, mert haza kell, aztán visszamegy, mert fehéren izzik a nyelőcsövében a visszanyelt harag.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.01.11 21:38:20
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1835-1854