//Második szál//
*Nem gondolta volna, de a beszélgetés tud még érdekesebb lenni, mint eddig. Sőt, érdekessége a tetőfokára hág. Ahogy a dokit hallgatja, tekintete egészen elkomorul, mintha épp most gyilkolnák meg szeme láttára a kismacskáját.*
- Még hogy unalmas körforgás...! Mit nem beszél maga. Az életnek és a természetnek épphogy az az eredendő feladata, hogy önmagát újítsa, s kiirtsa a gyengéket. Attól, hogy a gondolkodó fajok képesek ezt felismerni, s beszélni róla, ahogy tesszük azt éppen oly kifinomultan, nem feltétlenül kell bele is szólnunk. Sőt! Lehetünk bármilyen kiemelkedőek, mi is csak ennek az egésznek a részei vagyunk!
*Hangja kissé megemelkedik, ahogy egyre jobban belelendül ebbe a gondolatmenetbe, s erőteljesen gesztikulál is hozzá. A doktor példája persze teljességgel érthető, éppen csak nem elfogadható Sythra számára. Badarság!*
- Honnan tudja, hogy amikor azok az erdők elpusztultak, máshol nem nőtt ki egy még nagyobb?
*Persze ez a kérdés egy kissé kétségbeesett próbálkozás, hogy mentse saját igazát, meg persze valamelyest el is van túlozva, azonban Sythrának épp elég.*
- És nem... valóban nem isteni beavatkozás. De a hajós népek tették, amit tenniük kellett, hogy éljenek, szaporodjanak. Ellenben mindenféle pusztító izével... *Itt megakad egy pillanatra, mert nem emlékszik pontosan hogy titulálta korábban a doki a nyavalyákat.* - Szóval izével, na az már eléggé nem azért lenne, hogy csak úgy éljünk tovább. Ha harcolni kell, hát legyen tisztességes, ne pedig sufnikban bujkálva találjunk ki valamit, ami majd amott néhány mérfölddel odébb megöl valamit.
*Mint egy sértődött kisgyerek, olyan puffancs tekintettel néz a doktorra, melle előtt keresztbe font kezekkel.*