//Újra itthon//
- Innen már hazaviszem a zsákot. *Mondja az öreg tengerésznek Latamie.* Menj a fiúkkal. Rád fér a lazítás.
*Egyik lépés a másik után halad a két köpenyes, mögöttük nagy elégedetlenkedés hangjai, mire megfordul, csak a siető óriás hátát látja. Apja is hátra pillant, de a megjegyzést, szó nélkül hagyja, csak morran egyet. A lakónegyedben otthonosan mozognak, egészen egy pofás kőépületig. Hamar nyikordul az ajtaja, csak akkor szól, mikor beljebb érnek.*
- Nem megyek Csala, ismerlek már. *Utasítja rendre a mindkettejük által ismert mondattal.*
- Jól van, nem kell a hiszti! *Emeli fel hangját ő is, ugyan úgy kontrázva, miközben csörömpölve hajítja zsákját a kisebb előtérbe. Olajlámpást keres, hogy lássanak lepakolni.
Fél szavakból is értik egymást, de ez a vita a nélkül zajlik le, hogy egyetlen további szó is hangzana. Az öreg kalóz fél szeme villan a derengésben. A csatát ő nyerte, de mint minden lányos apa tudja, hogy a háborút valószínűleg nem ő fogja.
Latamie a konyhaasztalra pakol, míg az öreg azt a két kisebb ablaknak valót ellenőrzi, hogy biztosan ne lásson be senki. Alapos is, hisz azoknak a serlegeknek, amiket Csala fényesít éppen, nem kellene, hogy híre menjen. Tudja is, ezért gyorsan dolgozik a két kéz, a fedélzeten sem lehet lazsálni. Hamarost a zsákba kerül minden kupa, egyesével becsomagolva, hogy ne csörrenjen még véletlenül sem. Latamie elrejti a zsákot, elfújja a lángot, és már haladhat is a többi után, a két alak.*