Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |  |
1760. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-02 09:15:17
Üzenet elküldve: 2024-08-02 09:15:17
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Miközben nézi, ahogyan a nőnek sikerül végül kiemelnie az ideget a helyéről sem változik benne semmi. Nem elégedett, nem boldog, nem érez semmit, s lassan azt a belemélyedt figyelmet is elveszti, amivel eddig követte a dolgokat. Amióta elhangzott a kérdés arról, hogy lenne-e, akivel megoszt bármit is, képtelen a rátelepedő hideg űrön túl bármit is érezni. Önvédelem, ami nyugalomként fedi a vonásait, egyszerűen kővel vonva minden mást, amivel nem tud, nem akar, vagy nem alkalmas most foglalkoznia. Annyiszor vívta már meg ezeket a csatákat, és mindig csak vesztett, de ha egyet megtanult, hát elfedni megtanulta őket, talán tudattalanul is. Azt tudja, hogy most nem kavarja fel semmi. Legalábbis, ezt súgja neki a jószándékú védelem. Elengedi a tekintete a hosszúéletűt. Az ablak felé fordul a pillantása, elsőre nem is a fényeket, vagy a levegőt figyelve, csak egy egyszerű ösztön a nyitott helyeket, a külvilágot keresni. Az egyetlen menekülő utat, ha az ajtó csukva van. Nem tervez elfutni, de ahogy lankad a korábbi koncentráció, s már a hangjára sincs szükség, úgy kúszik vissza a helyére a korábbi felismerés, hogy maradnia kell. Ekörül forog a világa, ha mégoly jól is sikerül terelni néha. Nem akar maradni. Ha képes lenne őszinte lenni, a bensőjét mardossa a bűntudat, hogy nem ott van, ahol kellene, nem azt teszi, amit kellene, és ez minden mást megszínez. Lehet, hogy máskor talán élvezni is képes volna a nő sikerét. Most csak ugyanolyan egykedvűen veszi tudomásul, ha egyáltalán az elfordulást annak lehet nevezni, mintha egy kavicsot gördítene odébb az útból a lábával. Azzal, amelyik erre most képtelen, ami miatt valójában ide van kényszerítve..
A kérdésre enged csak az újabb terelésként a kinti világot tapogató tudata. Visszafordul az elf hangjára az ablaktól. Egy rövid pillanatig csak fürkészi annak arcát, mielőtt válaszolna:*
- Mert fa.
*Mondja végül úgy, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Mert így is van. Ám az nem feltétlenül biztos, hogy a nő érti, miért fontos ez a részlet.*
- Vetemedik. Ha sokáig feszíted egy irányba, úgy marad. Ha rajta hagyod az ideget, feszíted.
*Egyértelmű a megfogalmazott, de ki nem mondott következmény: úgy marad. Ha pedig a fa felveszi azt a formát, amibe a húr kényszeríti, és nem akar már visszahúzódni egyenesbe, akkor az egész fegyver erejét veszti. Nincs többé két, egymásnak ellenfeszülő erő, vagy nem elég nagy az akaratuk különbözősége. Páros tánc, ellentétes erők, amik egyensúlyt adnak. Elég egynek engednie, hogy elvesszen a képesség a pusztításra. Nem fűz hozzá azonban több dolgot a magyarázathoz. A kezét nyújtja csak az idegért.*
- Ideadod?
*Kérdi csendesen. Ezt a részét már nem bízná a másikra. Nem azért, mert nem hiszi, hogy ne tudná megcsinálni, de itt már nagyobb kárt lehet okozni a finomabb anyagú húron, mint a fegyver fáján. Türelmesen várja, hogy a nő a másik oldalon is kiakassza a helyéről az ideget. Remélhetőleg nem jut eszébe máshogy, csak úgy, egyenesen leakasztva átadni azt neki.*
//Második szál//
*Miközben nézi, ahogyan a nőnek sikerül végül kiemelnie az ideget a helyéről sem változik benne semmi. Nem elégedett, nem boldog, nem érez semmit, s lassan azt a belemélyedt figyelmet is elveszti, amivel eddig követte a dolgokat. Amióta elhangzott a kérdés arról, hogy lenne-e, akivel megoszt bármit is, képtelen a rátelepedő hideg űrön túl bármit is érezni. Önvédelem, ami nyugalomként fedi a vonásait, egyszerűen kővel vonva minden mást, amivel nem tud, nem akar, vagy nem alkalmas most foglalkoznia. Annyiszor vívta már meg ezeket a csatákat, és mindig csak vesztett, de ha egyet megtanult, hát elfedni megtanulta őket, talán tudattalanul is. Azt tudja, hogy most nem kavarja fel semmi. Legalábbis, ezt súgja neki a jószándékú védelem. Elengedi a tekintete a hosszúéletűt. Az ablak felé fordul a pillantása, elsőre nem is a fényeket, vagy a levegőt figyelve, csak egy egyszerű ösztön a nyitott helyeket, a külvilágot keresni. Az egyetlen menekülő utat, ha az ajtó csukva van. Nem tervez elfutni, de ahogy lankad a korábbi koncentráció, s már a hangjára sincs szükség, úgy kúszik vissza a helyére a korábbi felismerés, hogy maradnia kell. Ekörül forog a világa, ha mégoly jól is sikerül terelni néha. Nem akar maradni. Ha képes lenne őszinte lenni, a bensőjét mardossa a bűntudat, hogy nem ott van, ahol kellene, nem azt teszi, amit kellene, és ez minden mást megszínez. Lehet, hogy máskor talán élvezni is képes volna a nő sikerét. Most csak ugyanolyan egykedvűen veszi tudomásul, ha egyáltalán az elfordulást annak lehet nevezni, mintha egy kavicsot gördítene odébb az útból a lábával. Azzal, amelyik erre most képtelen, ami miatt valójában ide van kényszerítve..
A kérdésre enged csak az újabb terelésként a kinti világot tapogató tudata. Visszafordul az elf hangjára az ablaktól. Egy rövid pillanatig csak fürkészi annak arcát, mielőtt válaszolna:*
- Mert fa.
*Mondja végül úgy, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Mert így is van. Ám az nem feltétlenül biztos, hogy a nő érti, miért fontos ez a részlet.*
- Vetemedik. Ha sokáig feszíted egy irányba, úgy marad. Ha rajta hagyod az ideget, feszíted.
*Egyértelmű a megfogalmazott, de ki nem mondott következmény: úgy marad. Ha pedig a fa felveszi azt a formát, amibe a húr kényszeríti, és nem akar már visszahúzódni egyenesbe, akkor az egész fegyver erejét veszti. Nincs többé két, egymásnak ellenfeszülő erő, vagy nem elég nagy az akaratuk különbözősége. Páros tánc, ellentétes erők, amik egyensúlyt adnak. Elég egynek engednie, hogy elvesszen a képesség a pusztításra. Nem fűz hozzá azonban több dolgot a magyarázathoz. A kezét nyújtja csak az idegért.*
- Ideadod?
*Kérdi csendesen. Ezt a részét már nem bízná a másikra. Nem azért, mert nem hiszi, hogy ne tudná megcsinálni, de itt már nagyobb kárt lehet okozni a finomabb anyagú húron, mint a fegyver fáján. Türelmesen várja, hogy a nő a másik oldalon is kiakassza a helyéről az ideget. Remélhetőleg nem jut eszébe máshogy, csak úgy, egyenesen leakasztva átadni azt neki.*
1759. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-01 20:08:59
Üzenet elküldve: 2024-08-01 20:08:59
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Minden egyes szót megért, nem kell hozzá odafordítania a fejét, nem kell kétszer elmondani. Ha erre visszagondolna és nem az ellenszenvet találná meg benne, amit a hasonló helyzetek okozni tudtak nála, akkor egy fokkal még közelebb érezné magához a félvért, ami persze szintén kétélű. Folyamatosan pengeélen tánccol, s még csak nem is tud róla. Sejtelme sincsen. Jobb hát nem belemélyedni az ilyen kérdésekbe. Ez megy neki. Kiüresedetten, mégis minden sejtjével rárezonálni, koncentrálni. Csak azt érezni, amit csinál. A bokájánál tartani a fegyver alsó részét, a halvány nyomást észlelni, ami végigfut a combja hátoldalán, és kezében a szarvat tapintani. Úgy figyel meg, mintha erre még szüksége lenne, mintha soha nem akarná elfelejteni. Tökéletesen kell művelni. Még bólintani is elfelejt, csak kifejti az éppen szükséges erőt, hogy könnyedén bukhasson ki az ideg a helyéről. Ellentart, nem hagyná, hogy bármi is károsodhasson. Könnyűnek tűnik minden mozdulata, de ez a kettősüknek köszönhető. Ha egymaga esett volna neki, talán nem így nézne ki a folyamat és bár odafigyelt volna a mozdulataira, nem uralkodna ugyanez a fegyelmezettség. Nem vonná ki magát abból, ami egyébként zajlik köztük és sok eddigi lépésüknél összehangoltabb. Így ezt még nem tudja. Benne van.
Az ideg a kezében, a nehezén tán túl is van ezzel, de nem kezd bele még mindig semmibe, amire nem adott a másik instrukciót. Tudja mi jön eztán, a másik összehajtotta azt, aztán elrejtette a tegeze zsebébe. Talán. Tényleg nem figyelte a finom mozdulatokat, csak az alakot. De lehet, hogy most mást akar. Lassan kezd újra ébredezni benne a világ, s kerül egyre közelebb a valóság többi pontjához is. Hirtelen megérzi a kissé hűvösebb levegőt az arcán, ami a nyitott ablakon szökött be, feltűnik, hogy a fény már cseppet sem éles, és szinte hiányzik a hang, ami eddig végig körötte szövődött, pedig még ideje sem volt igazán elhalkulni. Még oszthat további feladatot, hiszen Ril csak áll egy helyben. Mindent követni fog ugyanúgy és nagyon szeretne visszamászni abba az édes semmibe. Közben pedig mégis zúdítaná a kérdéseit, hallgatná tovább, mondjon mást, meséljen ugyanennyit arról, ami ő, amit szeret. Ezért kell mindig csendesíteni. *
- Miért kell róla leszerelni az ideget, ha holnap úgyis visszakerül?
*Ha gondolkodna, még rá is jöhetne, de a másik szava az, ami kielégítő. Hihet, amit akar, de ő ért hozzá. S, ha valamibe belemerült, azt nem csak felületesen akarja tudni. Már ajzaná is fel, sőt, akár indulna is az erdőbe, hogy próbálkozzon a lövéssel. Tudja, hogy lehetetlen. A másik lábára nézne, de végül az aranyak útja a szürkéket keresi meg. Hangja ártatlanabb, mint bármikor. Érdekli. Mindennek ellenére ami a felszín alatt zajlik.*
//Második szál//
*Minden egyes szót megért, nem kell hozzá odafordítania a fejét, nem kell kétszer elmondani. Ha erre visszagondolna és nem az ellenszenvet találná meg benne, amit a hasonló helyzetek okozni tudtak nála, akkor egy fokkal még közelebb érezné magához a félvért, ami persze szintén kétélű. Folyamatosan pengeélen tánccol, s még csak nem is tud róla. Sejtelme sincsen. Jobb hát nem belemélyedni az ilyen kérdésekbe. Ez megy neki. Kiüresedetten, mégis minden sejtjével rárezonálni, koncentrálni. Csak azt érezni, amit csinál. A bokájánál tartani a fegyver alsó részét, a halvány nyomást észlelni, ami végigfut a combja hátoldalán, és kezében a szarvat tapintani. Úgy figyel meg, mintha erre még szüksége lenne, mintha soha nem akarná elfelejteni. Tökéletesen kell művelni. Még bólintani is elfelejt, csak kifejti az éppen szükséges erőt, hogy könnyedén bukhasson ki az ideg a helyéről. Ellentart, nem hagyná, hogy bármi is károsodhasson. Könnyűnek tűnik minden mozdulata, de ez a kettősüknek köszönhető. Ha egymaga esett volna neki, talán nem így nézne ki a folyamat és bár odafigyelt volna a mozdulataira, nem uralkodna ugyanez a fegyelmezettség. Nem vonná ki magát abból, ami egyébként zajlik köztük és sok eddigi lépésüknél összehangoltabb. Így ezt még nem tudja. Benne van.
Az ideg a kezében, a nehezén tán túl is van ezzel, de nem kezd bele még mindig semmibe, amire nem adott a másik instrukciót. Tudja mi jön eztán, a másik összehajtotta azt, aztán elrejtette a tegeze zsebébe. Talán. Tényleg nem figyelte a finom mozdulatokat, csak az alakot. De lehet, hogy most mást akar. Lassan kezd újra ébredezni benne a világ, s kerül egyre közelebb a valóság többi pontjához is. Hirtelen megérzi a kissé hűvösebb levegőt az arcán, ami a nyitott ablakon szökött be, feltűnik, hogy a fény már cseppet sem éles, és szinte hiányzik a hang, ami eddig végig körötte szövődött, pedig még ideje sem volt igazán elhalkulni. Még oszthat további feladatot, hiszen Ril csak áll egy helyben. Mindent követni fog ugyanúgy és nagyon szeretne visszamászni abba az édes semmibe. Közben pedig mégis zúdítaná a kérdéseit, hallgatná tovább, mondjon mást, meséljen ugyanennyit arról, ami ő, amit szeret. Ezért kell mindig csendesíteni. *
- Miért kell róla leszerelni az ideget, ha holnap úgyis visszakerül?
*Ha gondolkodna, még rá is jöhetne, de a másik szava az, ami kielégítő. Hihet, amit akar, de ő ért hozzá. S, ha valamibe belemerült, azt nem csak felületesen akarja tudni. Már ajzaná is fel, sőt, akár indulna is az erdőbe, hogy próbálkozzon a lövéssel. Tudja, hogy lehetetlen. A másik lábára nézne, de végül az aranyak útja a szürkéket keresi meg. Hangja ártatlanabb, mint bármikor. Érdekli. Mindennek ellenére ami a felszín alatt zajlik.*
1758. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-01 19:15:01
Üzenet elküldve: 2024-08-01 19:15:01
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Jó együttműködés, még ha egyikük sem tud a másik szándékáról közben. A szavak mintha maguktól jönnének a félvérnek, mechanikus üzemmódban, s nem azért, mert tudná, vagy akárcsak sejtené, hogy a nőnek is éppen erre van szüksége. Erre, hogy tereljenek, akár együtt is. Elsősorban maga miatt teszi. Hogy neki ne kelljen törődnie egyébbel, csak azzal, amit mond, ahogy mondja. Ha tudná, hogy a másiknak is jót tesz vele.. De nem tudja.
A hosszúéletű pedig csinálja, amit kér tőle, méghozzá tökéletesen. Lehet bonyolultnak hangzik elsőre az íj ajzása, de az elf vagy ráérzett, vagy megértette, vagy pontosan tud utasításokat követni. Amiket ő, ezek szerint, szintén elég pontosan tud megfogalmazni. Ezért nincs fennakadás, nincs elpocsékolt idő. Bár, talán, ha bármelyikük hibázna is, az sem engedné meg feltétlenül, hogy visszazuhanjanak a jelenbe, a helyzetbe, ami elől menekülnek. Úgy tűnik, mindketten legalább annyira mélyen koncentrálnak egy ilyen egyszerű dologra is, amire sokan bonyolultabb feladatnál sem lennének képesek. Amit mond, a nő teszi. Ha aprót korrigál a mozdulatain sem enged meg mást a másik, mint egy apró hümmentést. A figyelme pedig a férfiét is viszi magával. Elnézi a mozdulatot, és látja mögötte felsejleni a megértést. S ami fontosabb, a teljes odaadást.*
- Amíg feszes, addig nem tudod.
*Feleli közben nyugodtan. Ha bele is feledkezik egy pillanatra a hosszúéletűn látott változásokba, a kérdés visszazökkenti. Dolga van. Beszélnie kell. Irányt mutatni. Bár a nő rátapintott az egyértelműre, az íj leajzásának nyilvánvalóan az a vége, hogy lekerül róla az ideg.*
- Kezd el letolni a felső szarvát a kezeddel előre, óvatosan, amíg meg nem lazul annyira az ideg, hogy egyszerűen ki tudod akasztani a helyéről.
*Nem egy ördöglakat, és nem gondolja, hogy a másik erőszakkal kezdené kihúzni a horonyból, mégis elmondja. Lehet, evidens dolog, ami elhagyja a száját ezúttal, de nem ez a fontos. Valószínűleg a nő sem gondolja úgy, hogy az értelmi képességeit vonná kétségbe vele.*
- Ha kiemelted a helyéről a hurkot, ki akar majd egyenesedni a kezedben a fa. Ne engedd, hogy kiugorjon. Tartsd meg. Lassan engedd csak vissza.
*Attól sem különösebben tart, hogy kiejtené a hosszúéletű a fegyvert a kezéből, nem is ezért mondja. Ahogy látta az előbb, nem tűnt bizonytalannak a keze. Sosem tűnt még annak. Biztos benne, hogy ellen fog tudni tartani az erőnek. Ha ki tudta húzni korábban, ez is menni fog. Legfeljebb a szög lehet érdekes, talán újdonság.
Szótlanul figyeli tovább a nőt, engedi, hogy az a maga idejében, a maga módján megérezze, mit kell csinálnia. Nem hiszi, de ha kellene, korrigál még közben. Visszafele azonban, tudja jól, legfeljebb már csak néző lehet. Ha a másik fel is akarná utána ajzani a fegyvert, hogy megpróbálja. Ugyanez a lépéssor, fordítva. Ehhez viszont már nem lesz szükség a magyarázatokra. így is többet beszél, mint szokott. Egészen el fog menni a hangja, ha folytatja.*
//Második szál//
*Jó együttműködés, még ha egyikük sem tud a másik szándékáról közben. A szavak mintha maguktól jönnének a félvérnek, mechanikus üzemmódban, s nem azért, mert tudná, vagy akárcsak sejtené, hogy a nőnek is éppen erre van szüksége. Erre, hogy tereljenek, akár együtt is. Elsősorban maga miatt teszi. Hogy neki ne kelljen törődnie egyébbel, csak azzal, amit mond, ahogy mondja. Ha tudná, hogy a másiknak is jót tesz vele.. De nem tudja.
A hosszúéletű pedig csinálja, amit kér tőle, méghozzá tökéletesen. Lehet bonyolultnak hangzik elsőre az íj ajzása, de az elf vagy ráérzett, vagy megértette, vagy pontosan tud utasításokat követni. Amiket ő, ezek szerint, szintén elég pontosan tud megfogalmazni. Ezért nincs fennakadás, nincs elpocsékolt idő. Bár, talán, ha bármelyikük hibázna is, az sem engedné meg feltétlenül, hogy visszazuhanjanak a jelenbe, a helyzetbe, ami elől menekülnek. Úgy tűnik, mindketten legalább annyira mélyen koncentrálnak egy ilyen egyszerű dologra is, amire sokan bonyolultabb feladatnál sem lennének képesek. Amit mond, a nő teszi. Ha aprót korrigál a mozdulatain sem enged meg mást a másik, mint egy apró hümmentést. A figyelme pedig a férfiét is viszi magával. Elnézi a mozdulatot, és látja mögötte felsejleni a megértést. S ami fontosabb, a teljes odaadást.*
- Amíg feszes, addig nem tudod.
*Feleli közben nyugodtan. Ha bele is feledkezik egy pillanatra a hosszúéletűn látott változásokba, a kérdés visszazökkenti. Dolga van. Beszélnie kell. Irányt mutatni. Bár a nő rátapintott az egyértelműre, az íj leajzásának nyilvánvalóan az a vége, hogy lekerül róla az ideg.*
- Kezd el letolni a felső szarvát a kezeddel előre, óvatosan, amíg meg nem lazul annyira az ideg, hogy egyszerűen ki tudod akasztani a helyéről.
*Nem egy ördöglakat, és nem gondolja, hogy a másik erőszakkal kezdené kihúzni a horonyból, mégis elmondja. Lehet, evidens dolog, ami elhagyja a száját ezúttal, de nem ez a fontos. Valószínűleg a nő sem gondolja úgy, hogy az értelmi képességeit vonná kétségbe vele.*
- Ha kiemelted a helyéről a hurkot, ki akar majd egyenesedni a kezedben a fa. Ne engedd, hogy kiugorjon. Tartsd meg. Lassan engedd csak vissza.
*Attól sem különösebben tart, hogy kiejtené a hosszúéletű a fegyvert a kezéből, nem is ezért mondja. Ahogy látta az előbb, nem tűnt bizonytalannak a keze. Sosem tűnt még annak. Biztos benne, hogy ellen fog tudni tartani az erőnek. Ha ki tudta húzni korábban, ez is menni fog. Legfeljebb a szög lehet érdekes, talán újdonság.
Szótlanul figyeli tovább a nőt, engedi, hogy az a maga idejében, a maga módján megérezze, mit kell csinálnia. Nem hiszi, de ha kellene, korrigál még közben. Visszafele azonban, tudja jól, legfeljebb már csak néző lehet. Ha a másik fel is akarná utána ajzani a fegyvert, hogy megpróbálja. Ugyanez a lépéssor, fordítva. Ehhez viszont már nem lesz szükség a magyarázatokra. így is többet beszél, mint szokott. Egészen el fog menni a hangja, ha folytatja.*
1757. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-01 18:02:57
Üzenet elküldve: 2024-08-01 18:02:57
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Várat magára a felismerés, hogy mennyit képes beszélni a másik. Ugyan nem magáról, de olyasmiről, ami az övé, a része. Nem a családja, s nem is az érzései, nem azok a megválaszolatlan kérdések, amit nem osztott meg az elffel. Mégis egy szelet. A tudásából, az eszközről, ami minden nap a társa lehet. Némileg fontosabb is, mint egyéb más dolog. Persze nem lesz belőle íjász és ez pusztán annyi, amennyi. Segítség, és elterelés. Segítség, hogy terelhessenek. Valójában ez is egy jó együttműködés.
A szavakkal kifejezetten jól bánik a férfi, nincs hát megingás, nincs elrontott mozdulat, de még eltékozolt idő sem. Bár lelassult némileg minden, mégis halad, s nem torpan meg. Erre nagy szüksége volt, még ha ezt be sem tudná látni.
Ha valamit nem tud, sokszor gyengeségnek éli meg, mert ebben nőtt fel, ezt hagyták rá. Hogy ki ejtett ki szavakat, milyet, hogyan és mennyit, nem tudná megmondani. De mindenre emlékszik abból, ami ő volt. Hogy nem hibázhat. Hogy nem létezhet olyan, amit ne oldjon meg. Hogy nem érezhet közben semmit, s ha megfogan benne valami, akkor már el is bukott mindent. Így tanult meg koncentrálni, de már rég volt rá ilyeténképpen szükség. Ha utat engedne bárminek is, egyszerre lenne hálás és gyűlölné a félvért. Mert valamit nem ismer és erre felhívja a figyelmet azzal, hogy többet beszél, mint amennyit eddig hallott. Nem játékosság, nem tanítja és nevetnek, hogy mennyi elbaltázott lövése volt, hanem másként viselkedik, s tán nem azzal a régről sejtett szigorral, de okít. Emellett végtelenül boldog lehetne, hogy beavatta valamibe, ami érdekli. Ami ő. A vegyes érzéseknek, az abszurd képeknek viszont ugyanúgy nincs helye, mint akkor.
Minden másodperc ki van használva. Az íj már a földet érte volna, mert nem látja még a logikát, mindössze teljesít. De megáll, a hajópadlótól tán milliméterre, és visszább húzza a bokájánál, megtámasztva annyira, ahogyan biztonságosnak érzi.*
- Mh.
*Nem tudja, hogy hang szökik ki ajkai közül, most nem neki kell beszélnie. Finoman húzza közelebb magához a fegyvert, érezve annak vonalát, ahogy finoman megfeszül a combja hátsó részén, miközben a felső szarvat húzza maga felé, olyan óvón, de határozottan, mintha bármelyik percben eltörhetne, mégis érzi, hogy mennyit enged, hogy mi a határ. Talán most sikerült tényleg eggyé válnia, magába építenie az egész szerkezetet. Úgy öleli körül, hogy felismerné, ha ártana. Érdekes érzés. Ugyanolyan idegen, mint a másik, mégis valahogyan ismerőssé válik. De ez még csak a helyzetnek szól. Nem szeretett bele a ténybe, hogy az íjjal dolgozik. Figyeli az ideget, pontosan látja, hová van beakasztva és már arról is van sejtése, hogy azt egy mozdulattal ki tudná szabadítani, de engedi a másiknak, hogy távolról vezényelje. *
- Akasszam ki?
*Kérdi halkan, s most szeretne a férfire nézni, látni rajta, hogy jól csinálja, hogy nem az lesz a vége, ami akkor... Pedig nincs túl nagy tétje. Már tudja, hogy nem rontja el, de a fegyelme nem lankadhat, elbízni nem fogja magát még egy hurkot illetően sem. Már kezd nyílni a világ, még kérdése is lenne, de visszafojtja. *
//Második szál//
*Várat magára a felismerés, hogy mennyit képes beszélni a másik. Ugyan nem magáról, de olyasmiről, ami az övé, a része. Nem a családja, s nem is az érzései, nem azok a megválaszolatlan kérdések, amit nem osztott meg az elffel. Mégis egy szelet. A tudásából, az eszközről, ami minden nap a társa lehet. Némileg fontosabb is, mint egyéb más dolog. Persze nem lesz belőle íjász és ez pusztán annyi, amennyi. Segítség, és elterelés. Segítség, hogy terelhessenek. Valójában ez is egy jó együttműködés.
A szavakkal kifejezetten jól bánik a férfi, nincs hát megingás, nincs elrontott mozdulat, de még eltékozolt idő sem. Bár lelassult némileg minden, mégis halad, s nem torpan meg. Erre nagy szüksége volt, még ha ezt be sem tudná látni.
Ha valamit nem tud, sokszor gyengeségnek éli meg, mert ebben nőtt fel, ezt hagyták rá. Hogy ki ejtett ki szavakat, milyet, hogyan és mennyit, nem tudná megmondani. De mindenre emlékszik abból, ami ő volt. Hogy nem hibázhat. Hogy nem létezhet olyan, amit ne oldjon meg. Hogy nem érezhet közben semmit, s ha megfogan benne valami, akkor már el is bukott mindent. Így tanult meg koncentrálni, de már rég volt rá ilyeténképpen szükség. Ha utat engedne bárminek is, egyszerre lenne hálás és gyűlölné a félvért. Mert valamit nem ismer és erre felhívja a figyelmet azzal, hogy többet beszél, mint amennyit eddig hallott. Nem játékosság, nem tanítja és nevetnek, hogy mennyi elbaltázott lövése volt, hanem másként viselkedik, s tán nem azzal a régről sejtett szigorral, de okít. Emellett végtelenül boldog lehetne, hogy beavatta valamibe, ami érdekli. Ami ő. A vegyes érzéseknek, az abszurd képeknek viszont ugyanúgy nincs helye, mint akkor.
Minden másodperc ki van használva. Az íj már a földet érte volna, mert nem látja még a logikát, mindössze teljesít. De megáll, a hajópadlótól tán milliméterre, és visszább húzza a bokájánál, megtámasztva annyira, ahogyan biztonságosnak érzi.*
- Mh.
*Nem tudja, hogy hang szökik ki ajkai közül, most nem neki kell beszélnie. Finoman húzza közelebb magához a fegyvert, érezve annak vonalát, ahogy finoman megfeszül a combja hátsó részén, miközben a felső szarvat húzza maga felé, olyan óvón, de határozottan, mintha bármelyik percben eltörhetne, mégis érzi, hogy mennyit enged, hogy mi a határ. Talán most sikerült tényleg eggyé válnia, magába építenie az egész szerkezetet. Úgy öleli körül, hogy felismerné, ha ártana. Érdekes érzés. Ugyanolyan idegen, mint a másik, mégis valahogyan ismerőssé válik. De ez még csak a helyzetnek szól. Nem szeretett bele a ténybe, hogy az íjjal dolgozik. Figyeli az ideget, pontosan látja, hová van beakasztva és már arról is van sejtése, hogy azt egy mozdulattal ki tudná szabadítani, de engedi a másiknak, hogy távolról vezényelje. *
- Akasszam ki?
*Kérdi halkan, s most szeretne a férfire nézni, látni rajta, hogy jól csinálja, hogy nem az lesz a vége, ami akkor... Pedig nincs túl nagy tétje. Már tudja, hogy nem rontja el, de a fegyelme nem lankadhat, elbízni nem fogja magát még egy hurkot illetően sem. Már kezd nyílni a világ, még kérdése is lenne, de visszafojtja. *
1756. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-01 16:51:32
Üzenet elküldve: 2024-08-01 16:51:32
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A nő lehet hozzászokott ahhoz, hogy instruálják, ha utálja is; de tőle távol áll a magyarázás. Távol áll, hogy ennyiszer nyissa ki a száját, ennyiszer szóljon. Nem beszél feleslegesen most sem, de többet, mint általában. Szigorúnak tűnhet másnak talán, ahogy a mozdulatokat figyeli közben, de a hosszúéletű már tudhatja, hogy ez sokszor tudattalan: a vonásai a maguk közönyébe így rendeződnek csupán, ha nem törődik velük. A tekintete viszont valóban aprólékosan követ végig mindent, amit a másik csinál. Időközben a kérdésére is választ kap, s röviddel utána el is engedi ismét a szemével az elf arcát. Látja, hogy az a feladatával van elfoglalva, és néhány oldalra pillantásnál többet nem enged belőle. De valójában nincs is szüksége rá, hogy az aranyak őt kémleljék. Nem tudja még, mennyit látnak igazából, mert a nő is legalább annyit megtart a gondolataiból, mint ő maga, de annyit azért felmért már, hogy valószínűleg a másik is többet vesz észre, mint amennyit aztán elmond belőle. Így nem zavarja, hogy a tekintet nem rá irányul, sőt. Egészen eddig mintha csak ugyanezt küzdött volna.
Valahol talán számított arra, hogy nem volt még az elf kezében íj, de részben mégis meglepi. Magában veszi tudomásul azonban ezt is, ahogy minden mást. A szoba hirtelen szűkült vissza néhány pontra, már nem érdeklik a kinti fények, a beáramló levegő sem, az utca zaja, ha lenne neki, az sem biztos, hogy feltűnne. A hosszúéletűt figyeli. Még a saját testéről is megfeledkezik közben, ami szinten nem hátrány. A változatlan helyzet, hogy itt kell maradnia, egyelőre nem von több borús árnyat a homlokára sem. Talán nyugodtabb, s lehet annak is tűnik, ahogy az ágyon ül, a falnak dőlve. Nem is engedi, hogy visszakússzon a realitás. Alighogy a nő teljesíti, amit mondott, folytatja tovább a magyarázatot:*
- Ne engedd, hogy a földre érjen a vége. *Teszi előtte hozzá, ahogy a másik megtámasztja az íjat a bokájánál.* - Ha kell, húzd feljebb a lábszáradon a karját.
*Apró megfigyelés. Egy olyan pont, amit el lehet rontani, ha nagy kárt nem is tenne a fegyverben. Mégis, ugyanazt, amit magától elvár, elvárja a nőtől is az íj kapcsán. A gondosságot, a fegyelmet, a figyelmet, a körültekintést, az óvatosságot, a szinte már gyöngédséget a fegyverrel szemben. Ha nem is fényes, mint az acél, megfelelő kezekben ugyanolyan jó eszköz, mint az, ha nem jobb.*
- A markolatnak közvetlenül a combod mögé kell kerülnie. Fogd meg a felső szarvat. Látod rajta a hornyot, amibe be van akasztva az ideg?
*Továbbra sem érződik, hogy türelmetlen lenne a kérdés. Időt hagy, ha kell a szavak között, hogy a nő mozdulatai követhessék azokat. Ha a másiknak kérdése lenne a folyamatról, valószínűleg ezúttal arra is felelne, ugyanígy. Lehet hűvös, de nem elutasító. Mint egy beszélő szobor. Nincs is szükség másra, csak a hangjára, és a tudására. Egyébként sem tudna mást adni, bekötött lábbal. Börtönének tekinti a helyét, de egyelőre legalább elvonatkoztatni képes tőle, amíg a választ várja.*
//Második szál//
*A nő lehet hozzászokott ahhoz, hogy instruálják, ha utálja is; de tőle távol áll a magyarázás. Távol áll, hogy ennyiszer nyissa ki a száját, ennyiszer szóljon. Nem beszél feleslegesen most sem, de többet, mint általában. Szigorúnak tűnhet másnak talán, ahogy a mozdulatokat figyeli közben, de a hosszúéletű már tudhatja, hogy ez sokszor tudattalan: a vonásai a maguk közönyébe így rendeződnek csupán, ha nem törődik velük. A tekintete viszont valóban aprólékosan követ végig mindent, amit a másik csinál. Időközben a kérdésére is választ kap, s röviddel utána el is engedi ismét a szemével az elf arcát. Látja, hogy az a feladatával van elfoglalva, és néhány oldalra pillantásnál többet nem enged belőle. De valójában nincs is szüksége rá, hogy az aranyak őt kémleljék. Nem tudja még, mennyit látnak igazából, mert a nő is legalább annyit megtart a gondolataiból, mint ő maga, de annyit azért felmért már, hogy valószínűleg a másik is többet vesz észre, mint amennyit aztán elmond belőle. Így nem zavarja, hogy a tekintet nem rá irányul, sőt. Egészen eddig mintha csak ugyanezt küzdött volna.
Valahol talán számított arra, hogy nem volt még az elf kezében íj, de részben mégis meglepi. Magában veszi tudomásul azonban ezt is, ahogy minden mást. A szoba hirtelen szűkült vissza néhány pontra, már nem érdeklik a kinti fények, a beáramló levegő sem, az utca zaja, ha lenne neki, az sem biztos, hogy feltűnne. A hosszúéletűt figyeli. Még a saját testéről is megfeledkezik közben, ami szinten nem hátrány. A változatlan helyzet, hogy itt kell maradnia, egyelőre nem von több borús árnyat a homlokára sem. Talán nyugodtabb, s lehet annak is tűnik, ahogy az ágyon ül, a falnak dőlve. Nem is engedi, hogy visszakússzon a realitás. Alighogy a nő teljesíti, amit mondott, folytatja tovább a magyarázatot:*
- Ne engedd, hogy a földre érjen a vége. *Teszi előtte hozzá, ahogy a másik megtámasztja az íjat a bokájánál.* - Ha kell, húzd feljebb a lábszáradon a karját.
*Apró megfigyelés. Egy olyan pont, amit el lehet rontani, ha nagy kárt nem is tenne a fegyverben. Mégis, ugyanazt, amit magától elvár, elvárja a nőtől is az íj kapcsán. A gondosságot, a fegyelmet, a figyelmet, a körültekintést, az óvatosságot, a szinte már gyöngédséget a fegyverrel szemben. Ha nem is fényes, mint az acél, megfelelő kezekben ugyanolyan jó eszköz, mint az, ha nem jobb.*
- A markolatnak közvetlenül a combod mögé kell kerülnie. Fogd meg a felső szarvat. Látod rajta a hornyot, amibe be van akasztva az ideg?
*Továbbra sem érződik, hogy türelmetlen lenne a kérdés. Időt hagy, ha kell a szavak között, hogy a nő mozdulatai követhessék azokat. Ha a másiknak kérdése lenne a folyamatról, valószínűleg ezúttal arra is felelne, ugyanígy. Lehet hűvös, de nem elutasító. Mint egy beszélő szobor. Nincs is szükség másra, csak a hangjára, és a tudására. Egyébként sem tudna mást adni, bekötött lábbal. Börtönének tekinti a helyét, de egyelőre legalább elvonatkoztatni képes tőle, amíg a választ várja.*
1755. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-31 20:57:38
Üzenet elküldve: 2024-07-31 20:57:38
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem hagyja, hogy olyasmit láthasson rajta a férfi, ami bizonytalanságát mutatja. Akkor elveszne minden, ami ő. Az a sziklaszilárdság, aki mindenhez pont annyira ért, hogy ne találhassanak rajta fogást. Pedig erre most nincs szükség. Nem direkt megjátszás, hanem vele él, belé költözött és talán el sem hagyja soha. Néhány rezdülést kaphatott már a másik, amikor kissé leölti ezt a gúnyát, de mindig hamar visszakerül. Viszont nem most lesz az, hogy megváljon tőle. Csak az íjra fókuszál, na meg a másikra a hegyes füleivel hallgatva a szavakat. Ha nem lenne a saját terelése olyan fontos, akkor úgy lehet a hideg rázná attól, hogy valaki megint okítja. És nem akkor, amikor ő kérte. A színtelen hang most jól jön, így nem zökken ki. *
- Nem.
*Miért is figyelte volna meg? Mikor? Amikor az ágyon marakodtak? Látta, hogy megszabadul az idegtől, látta, hova helyezi a súlypontját, milyen a testtartása, de nem azt, amit a kezeivel közben művel. Így a legegyszerűbb a válasza: nem.
Csak néhányszor pillant oldalvást, ami jó döntés. Egyrészt, mert nem veszít fókuszt, nem engedi el a keze az ideget, miközben visszaereszti, nem okoz kárt. Másrészt, mert akkor lehet, hogy feltűnne az a változás, amit talán az arc maga nem mutat, de a csontjaiba tudna kúszni tőle a hidegség. *
- Nem.
*Ismételgeti magát. Hiszen kérte, anno, hogy tanítsa. Ez nem egyenlő ugyan azzal, hogy nem érinthetett volna már ilyesmit, de ha magából indul ki, biztosan ki is próbálta volna. Nem olyan hideg, mint az acél. Nem olyan fényes, mint a penge. Nem kifejezetten élvezi, amit csinál, de most nem is azért teszi. Segít. Maga sem tudja miért. Nemrég még mást látott. Azt pedig nem tudja, hogy ez is csak egy menekülés. De enyhe bosszúságra és ráébredésekre sincs ideje. Valami más. Szürke és üres. Mozog a keze, beszívja az információkat, de nincs tér, amiben gondolatok cikázzanak. Valamelyest olyan, mint amit kívánni szokott, ha sok belőlük. Amilyen régen volt. És még a félvér állítása szerint el sem ronthatja. Hazugság, de mindegy. Bízik minden mozdulatában, máshogy nem tudna létezni. Cselekszik, teszi amit mondanak neki.
Belelép, pont, ahogyan kéri. Jól magyaráz. Nem hagyja eltévelyedni. Ez hasznos lehet. Nem gondolkodik, de elméjébe ég minden. Majd ha kell előássa onnan. Megtámasztja a bokájánál, s vár. Nem akar kiesett pillanatokat. Nem akar megállni, azonnal kell jöjjenek a szavak. Még csak a félvérre sem néz, csak a bokájára, hogy megfelelő helyen van e a szarv.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.31 21:26:20
//Második szál//
*Nem hagyja, hogy olyasmit láthasson rajta a férfi, ami bizonytalanságát mutatja. Akkor elveszne minden, ami ő. Az a sziklaszilárdság, aki mindenhez pont annyira ért, hogy ne találhassanak rajta fogást. Pedig erre most nincs szükség. Nem direkt megjátszás, hanem vele él, belé költözött és talán el sem hagyja soha. Néhány rezdülést kaphatott már a másik, amikor kissé leölti ezt a gúnyát, de mindig hamar visszakerül. Viszont nem most lesz az, hogy megváljon tőle. Csak az íjra fókuszál, na meg a másikra a hegyes füleivel hallgatva a szavakat. Ha nem lenne a saját terelése olyan fontos, akkor úgy lehet a hideg rázná attól, hogy valaki megint okítja. És nem akkor, amikor ő kérte. A színtelen hang most jól jön, így nem zökken ki. *
- Nem.
*Miért is figyelte volna meg? Mikor? Amikor az ágyon marakodtak? Látta, hogy megszabadul az idegtől, látta, hova helyezi a súlypontját, milyen a testtartása, de nem azt, amit a kezeivel közben művel. Így a legegyszerűbb a válasza: nem.
Csak néhányszor pillant oldalvást, ami jó döntés. Egyrészt, mert nem veszít fókuszt, nem engedi el a keze az ideget, miközben visszaereszti, nem okoz kárt. Másrészt, mert akkor lehet, hogy feltűnne az a változás, amit talán az arc maga nem mutat, de a csontjaiba tudna kúszni tőle a hidegség. *
- Nem.
*Ismételgeti magát. Hiszen kérte, anno, hogy tanítsa. Ez nem egyenlő ugyan azzal, hogy nem érinthetett volna már ilyesmit, de ha magából indul ki, biztosan ki is próbálta volna. Nem olyan hideg, mint az acél. Nem olyan fényes, mint a penge. Nem kifejezetten élvezi, amit csinál, de most nem is azért teszi. Segít. Maga sem tudja miért. Nemrég még mást látott. Azt pedig nem tudja, hogy ez is csak egy menekülés. De enyhe bosszúságra és ráébredésekre sincs ideje. Valami más. Szürke és üres. Mozog a keze, beszívja az információkat, de nincs tér, amiben gondolatok cikázzanak. Valamelyest olyan, mint amit kívánni szokott, ha sok belőlük. Amilyen régen volt. És még a félvér állítása szerint el sem ronthatja. Hazugság, de mindegy. Bízik minden mozdulatában, máshogy nem tudna létezni. Cselekszik, teszi amit mondanak neki.
Belelép, pont, ahogyan kéri. Jól magyaráz. Nem hagyja eltévelyedni. Ez hasznos lehet. Nem gondolkodik, de elméjébe ég minden. Majd ha kell előássa onnan. Megtámasztja a bokájánál, s vár. Nem akar kiesett pillanatokat. Nem akar megállni, azonnal kell jöjjenek a szavak. Még csak a félvérre sem néz, csak a bokájára, hogy megfelelő helyen van e a szarv.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.31 21:26:20
1754. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-31 19:43:33
Üzenet elküldve: 2024-07-31 19:43:33
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Figyeli a nő mozdulatait, de nem azért, mintha féltené a dolgait tőle. Ha így lenne, fel sem ajánlotta volna, maradt volna a csendjében, ahogy mindig. Megküzdött volna egyedül a felkavart vízzel, ahogy mindig. Így azonban őt is lefoglalja valamelyest, amit a másik csinál. Amit kezd az egésszel. A szék mellé állított, billenékeny tegezzel, a rászíjazott íjjal, az instrukciókkal, az egésszel. Kifejezéstelenek a vonások az arcán, amivel nézi, ahogy a székre emeli a tegezét a nő. Ha ő maga máshova is tette volna, nem reagál a választására. Ha valamit rosszul csinálna, azt úgyis jelezné, ennyit talán már a hosszúéletű is tud róla.
Őt már látta. Elengedi a tekintete a szíjat oldó ujjak látványát a feleletre, s felpillant helyettük a futólag felé forduló arany szempár felé.*
- Azt is láttad, mit csináltam?
*Kérdezi röviddel utána, ezúttal már nem eresztve a szemével a másikat. A kettő nem fedi egymást. Amit kérdezett, arra nem kapott választ, ha szó szerint veszi a nő szavait. Az, hogy őt látta, még nem jelenti, hogy azt is figyelte, mit csinált. Figyelhetett ezer más dologra. A magyarázat miatt legalábbis biztosan nem mindegy, hol kezdje, ha a tekintete úgy lehet, mást súlyt is hord a feltett kérdés mögött, amit szóval már nem jelez, s a vonásai is mozdulatlanul rejtik. Talán újra csak ahhoz hasonlít, aki az első találkozásukkor volt. Mielőtt a vihar közös fedél alá nem kényszerítette volna a nővel. Az akkori távolságtartás vert tajtékot nemrég újra, s kúszik vissza azóta is, lassan húzva feljebb a falát. Mint egy üvegkalitka mögé zárja az érzés. Ha tenne is ellene, sosem olyan egyszerű váltani, mint amilyennek tűnhet.
Szótlanul követi tovább, ahogy a hosszúéletű a kezébe veszi végül az íjat. Ki is húzza, ki tudja ezek szerint. Nem is ez, inkább az a nagyobb kérdés, hogy ezredjére is menne-e neki. Annyit sejt a mozdulatokból, s a legutóbb, a réten elhangzott kéréséből, hogy nem lehet gyakorlott íjász másik.*
- Volt már a kezedben?
*Kérdez újabbat. Mint a mechanizmusok, úgy jönnek az ajkára a szavak. Tudja, mit kell mondani, hogy hogyan tereljen. Tulajdonképpen egészen tehetséges beszélgető partner lehetne, ha vágyná mások társaságát. Hogy van-e mögötte valódi érdeklődés a részéről – ha van is, nem látszik rajta, ahogy az sem látszana, ha nem lenne. A bőrére simul ismét az a második, hűvös nyugalom, ami elfedi, ha lenne is alatta bármi változás. Érzelemmentesen fut a tekintete a másik alakján, miközben az óvatosan visszaengedi az ideget a helyére, majd az újabb, elsőre bizonytalannak tűnő kérdésre ismét csak az elf arcára pillant, arról azonban nem olvas le habozást.*
- Nem.
*A szó maga lehet megnyugtató, azonban semmi mást nem tesz hozzá, hogy biztosan az legyen. Se mosoly nem töri meg az arcát, se a hangja, se a vonásai nem lágyulnak meg.*
- Bele kell lépni. Az ideg és a markolat közé. Egy lábbal. *Kezd inkább a magyarázatba. Türelmesen beszél, a szemével követve nyomon a nő minden mozdulatát, hogyha kell, korrigálja. Instrukciókat kapni és azokat jól adni egyaránt nehéz feladat.* - Azon a bokádon támaszd meg elöl az alsó szarvát, amelyiket kint hagytad.
//Második szál//
*Figyeli a nő mozdulatait, de nem azért, mintha féltené a dolgait tőle. Ha így lenne, fel sem ajánlotta volna, maradt volna a csendjében, ahogy mindig. Megküzdött volna egyedül a felkavart vízzel, ahogy mindig. Így azonban őt is lefoglalja valamelyest, amit a másik csinál. Amit kezd az egésszel. A szék mellé állított, billenékeny tegezzel, a rászíjazott íjjal, az instrukciókkal, az egésszel. Kifejezéstelenek a vonások az arcán, amivel nézi, ahogy a székre emeli a tegezét a nő. Ha ő maga máshova is tette volna, nem reagál a választására. Ha valamit rosszul csinálna, azt úgyis jelezné, ennyit talán már a hosszúéletű is tud róla.
Őt már látta. Elengedi a tekintete a szíjat oldó ujjak látványát a feleletre, s felpillant helyettük a futólag felé forduló arany szempár felé.*
- Azt is láttad, mit csináltam?
*Kérdezi röviddel utána, ezúttal már nem eresztve a szemével a másikat. A kettő nem fedi egymást. Amit kérdezett, arra nem kapott választ, ha szó szerint veszi a nő szavait. Az, hogy őt látta, még nem jelenti, hogy azt is figyelte, mit csinált. Figyelhetett ezer más dologra. A magyarázat miatt legalábbis biztosan nem mindegy, hol kezdje, ha a tekintete úgy lehet, mást súlyt is hord a feltett kérdés mögött, amit szóval már nem jelez, s a vonásai is mozdulatlanul rejtik. Talán újra csak ahhoz hasonlít, aki az első találkozásukkor volt. Mielőtt a vihar közös fedél alá nem kényszerítette volna a nővel. Az akkori távolságtartás vert tajtékot nemrég újra, s kúszik vissza azóta is, lassan húzva feljebb a falát. Mint egy üvegkalitka mögé zárja az érzés. Ha tenne is ellene, sosem olyan egyszerű váltani, mint amilyennek tűnhet.
Szótlanul követi tovább, ahogy a hosszúéletű a kezébe veszi végül az íjat. Ki is húzza, ki tudja ezek szerint. Nem is ez, inkább az a nagyobb kérdés, hogy ezredjére is menne-e neki. Annyit sejt a mozdulatokból, s a legutóbb, a réten elhangzott kéréséből, hogy nem lehet gyakorlott íjász másik.*
- Volt már a kezedben?
*Kérdez újabbat. Mint a mechanizmusok, úgy jönnek az ajkára a szavak. Tudja, mit kell mondani, hogy hogyan tereljen. Tulajdonképpen egészen tehetséges beszélgető partner lehetne, ha vágyná mások társaságát. Hogy van-e mögötte valódi érdeklődés a részéről – ha van is, nem látszik rajta, ahogy az sem látszana, ha nem lenne. A bőrére simul ismét az a második, hűvös nyugalom, ami elfedi, ha lenne is alatta bármi változás. Érzelemmentesen fut a tekintete a másik alakján, miközben az óvatosan visszaengedi az ideget a helyére, majd az újabb, elsőre bizonytalannak tűnő kérdésre ismét csak az elf arcára pillant, arról azonban nem olvas le habozást.*
- Nem.
*A szó maga lehet megnyugtató, azonban semmi mást nem tesz hozzá, hogy biztosan az legyen. Se mosoly nem töri meg az arcát, se a hangja, se a vonásai nem lágyulnak meg.*
- Bele kell lépni. Az ideg és a markolat közé. Egy lábbal. *Kezd inkább a magyarázatba. Türelmesen beszél, a szemével követve nyomon a nő minden mozdulatát, hogyha kell, korrigálja. Instrukciókat kapni és azokat jól adni egyaránt nehéz feladat.* - Azon a bokádon támaszd meg elöl az alsó szarvát, amelyiket kint hagytad.
1753. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-31 15:34:43
Üzenet elküldve: 2024-07-31 15:34:43
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A jóváhagyást azért megvárja, valahogy érzi, hogy kell, ezért sem állt fel azonnal, csak mozdult, mintegy megmutatva a hajlandóságát. Semmi nem jött volna jobban, mint az, hogy valamire kéri a másik, hogy valamivel, ha csak néhány percre is, de lefoglalja magát. Olyasmivel, ami tán egyszerűnek tűnik, mégsem csinálta még soha, ezért nem tudja rutinszerűen a mozdulatokat, így teljesen le tudják foglalni. Lelkesedést nem is várna a másiktól ebben a helyzetben. Még nem mutatta jelét annak, hogy tiltólistán legyenek a dolgai, hogy nem érhetne hozzájuk, de ebben mindig körültekintően jár el. A másik bőre természetesen képzett már kivételt, de mostanra azt is elfeledte, hiszen elég kontaktus volt kettejük között, több, mint amit egyébként másokkal, máshol szívesen tett volna. Nem szereti az érintéseket, bár szükség az volt rá, hogy fogadja őket. Igazi ellenérzést ugyan nem váltott ki soha, ezt is beleverték, mint oly sok mindent fiatalkorában. Ha az ő teste mesélni tudna...
Halkan lép a tegezhez és guggol le elé, az első mozdulatnál már érzi is, ami látható, hogy máshová kell helyezni, ha csak nem akarja kivívni a másik haragját azzal, hogy az első másodpercben feldönti. A székre fekteti, úgy elérhető magasságban marad, bár az asztal jobb választás lett volna, de megoldja. A csatot hamar oldja, s húzza ki a szíjat, majd felnéz az ágyon keresztbe font karjaival önmagát védő félelfre.*
- Téged már láttalak.
*Mondja csak, majd az aranyakat vissza is fordítja a célra, ami messzire terelte belőle gondolatait. Ha igazán távol akar kerülni magától, a belső világától, akkor meg is kell figyelnie tüzetesen mindent. Nem csak a fegyver van, hanem a körülölelő tegez, annak bőrborítása, s hiába viseletes, csak árulkodik. Eleddig csak kétszer látta a félvért, de ez nála volt, elválaszthatatlannak tűnik tőle, mintha a testének egy része lenne. Vajon mióta szolgálja őt? Végigsimít a felületen, de nem időz vele sokáig, az íjat kell kiszabadítania, s bármily egyszerűnek is tűnjön, még sosem ért hasonlóhoz sem, éppen ezért is vonzotta, hogy megtanítsa Kyr, hogyan kell használni. Első lépésnek tökéletes. Mint a kovácstanonc, aki első feladatául csak a műhely kiseprését kapja, mégsem bánja. Valahol jó érzés olyasmit a kezében tartani, ami a másik számára minden bizonnyal nagy becsben van.*
- Mh. Jó.
*Nem az a rész, amikor olyan rettentő sokat tudna beszélni és még kérdezni sem támad kedve, kivételes pillanatok, hogy hagyja magát instruálni. És mindent pontosan úgy is tesz, ahogyan kérik tőle. Érzi az erejét, még tetszik is neki. Semmit nem szeret, ami túl egyszerű. És ez most, bárhogyan is tűnt, nem az neki, mert új. Még az is új, hogy a másik magyaráz, ha arra van szükség.*
- És most?
*Még nem tett tönkre semmit. Úgy engedi vissza, mintha az élete múlna rajta, hiába ölhetett le vele állatok százait is akár, pontosan tudja, hogy képes lenne kárt okozni benne, főleg, hogy fel is hívta a figyelmét arra, hogy ne lőjön vele üresen. Nem tervezte ugyan, de ki tudja? Most minden apró részlet fontos. És ez a férfié, aki valamiért szintén van annyira fontos, hogy megőrizze neki azt, ami az övé. Feszültebben figyel, mint amennyire egyébként koncentrálni tud, alig veszi le szemeit a dolgáról, csak a kérdésekor pillant lopva felé. Ha magát látná kívülről, biztosan jót nevetne. Fegyelmezettebb, mint amikor a kardjával kell bárkire rontani. Fegyelmezettebb, mint amikor a csillagával hanyagul dobta koponyán a nyulat. Azok játékszerek már néha. Ismerősek. Ez cseppet sem.*
- Ugye nem tudom elbaszni?
*Csúszik ki a száján, de meg sem rezdülnek vonásai.*
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A jóváhagyást azért megvárja, valahogy érzi, hogy kell, ezért sem állt fel azonnal, csak mozdult, mintegy megmutatva a hajlandóságát. Semmi nem jött volna jobban, mint az, hogy valamire kéri a másik, hogy valamivel, ha csak néhány percre is, de lefoglalja magát. Olyasmivel, ami tán egyszerűnek tűnik, mégsem csinálta még soha, ezért nem tudja rutinszerűen a mozdulatokat, így teljesen le tudják foglalni. Lelkesedést nem is várna a másiktól ebben a helyzetben. Még nem mutatta jelét annak, hogy tiltólistán legyenek a dolgai, hogy nem érhetne hozzájuk, de ebben mindig körültekintően jár el. A másik bőre természetesen képzett már kivételt, de mostanra azt is elfeledte, hiszen elég kontaktus volt kettejük között, több, mint amit egyébként másokkal, máshol szívesen tett volna. Nem szereti az érintéseket, bár szükség az volt rá, hogy fogadja őket. Igazi ellenérzést ugyan nem váltott ki soha, ezt is beleverték, mint oly sok mindent fiatalkorában. Ha az ő teste mesélni tudna...
Halkan lép a tegezhez és guggol le elé, az első mozdulatnál már érzi is, ami látható, hogy máshová kell helyezni, ha csak nem akarja kivívni a másik haragját azzal, hogy az első másodpercben feldönti. A székre fekteti, úgy elérhető magasságban marad, bár az asztal jobb választás lett volna, de megoldja. A csatot hamar oldja, s húzza ki a szíjat, majd felnéz az ágyon keresztbe font karjaival önmagát védő félelfre.*
- Téged már láttalak.
*Mondja csak, majd az aranyakat vissza is fordítja a célra, ami messzire terelte belőle gondolatait. Ha igazán távol akar kerülni magától, a belső világától, akkor meg is kell figyelnie tüzetesen mindent. Nem csak a fegyver van, hanem a körülölelő tegez, annak bőrborítása, s hiába viseletes, csak árulkodik. Eleddig csak kétszer látta a félvért, de ez nála volt, elválaszthatatlannak tűnik tőle, mintha a testének egy része lenne. Vajon mióta szolgálja őt? Végigsimít a felületen, de nem időz vele sokáig, az íjat kell kiszabadítania, s bármily egyszerűnek is tűnjön, még sosem ért hasonlóhoz sem, éppen ezért is vonzotta, hogy megtanítsa Kyr, hogyan kell használni. Első lépésnek tökéletes. Mint a kovácstanonc, aki első feladatául csak a műhely kiseprését kapja, mégsem bánja. Valahol jó érzés olyasmit a kezében tartani, ami a másik számára minden bizonnyal nagy becsben van.*
- Mh. Jó.
*Nem az a rész, amikor olyan rettentő sokat tudna beszélni és még kérdezni sem támad kedve, kivételes pillanatok, hogy hagyja magát instruálni. És mindent pontosan úgy is tesz, ahogyan kérik tőle. Érzi az erejét, még tetszik is neki. Semmit nem szeret, ami túl egyszerű. És ez most, bárhogyan is tűnt, nem az neki, mert új. Még az is új, hogy a másik magyaráz, ha arra van szükség.*
- És most?
*Még nem tett tönkre semmit. Úgy engedi vissza, mintha az élete múlna rajta, hiába ölhetett le vele állatok százait is akár, pontosan tudja, hogy képes lenne kárt okozni benne, főleg, hogy fel is hívta a figyelmét arra, hogy ne lőjön vele üresen. Nem tervezte ugyan, de ki tudja? Most minden apró részlet fontos. És ez a férfié, aki valamiért szintén van annyira fontos, hogy megőrizze neki azt, ami az övé. Feszültebben figyel, mint amennyire egyébként koncentrálni tud, alig veszi le szemeit a dolgáról, csak a kérdésekor pillant lopva felé. Ha magát látná kívülről, biztosan jót nevetne. Fegyelmezettebb, mint amikor a kardjával kell bárkire rontani. Fegyelmezettebb, mint amikor a csillagával hanyagul dobta koponyán a nyulat. Azok játékszerek már néha. Ismerősek. Ez cseppet sem.*
- Ugye nem tudom elbaszni?
*Csúszik ki a száján, de meg sem rezdülnek vonásai.*
1752. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-30 19:20:41
Üzenet elküldve: 2024-07-30 19:20:41
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A másiknak is merengését törheti meg a kérdése. Ahogy felpillant rá az ágyról, mintha a gondolatai közül rántotta volna ki a nőt. Az előkúszó mosolyra azonban nem törik meg a saját arcának nyugalma. A szavak sem váltanak ki változást rajta, bár máskor talán nem tetszene neki a kijelentő mód. A szék lába mellé támasztott tegeze felé int csupán az állával némán. Mintha egyúttal engedélyt is adna, hogy hozzáérjenek a dolgaihoz, elvégre először le kell szednie a tegezről annak oldalára szíjazott íjat. Nem hiszi, hogy problémát fog okozni két az a két bőrszíj és csat a nőnek, bár a tegezt csak egy furcsa szögben tudta megállítani a helyén, mert a fegyver szarvai túllógnak rajta, valószínűleg ha a másik hozzáér, akkor egyből billen is az egyensúly. Lehet, hogy le kell majd fektetnie a földre, vagy az asztalra, de ezt majd ő eldönti, nem fog beleszólni. Csak az ágyról figyeli az elf mozdulatait, ha az nekiáll lecsatolni az íjat.*
- Láttad már, hogyan csinálják?
*Kérdezi közben csendben. Nem barátságtalan a hangja, de képtelen lelkesedést csempészni a szavai mögé, legjobb esetben is csak olyan egykedvű, mint legtöbbször. Ez az egész csak terelés, magának, ha közben a másik jól is jár, és végre megkapja, amit akart, hacsak részben is, akkor talán fel sem tűnik neki. Ha valaki az idő nagy részében kifejezéstelen, azon kevésbé látszik, ha nem lelkes.
A kérdés tekintetében lehetősége mindenesetre volt rá a hosszúéletűnek, hogy lássa a mozdulatot, mert legutóbb ő maga is többször le- és felajzotta a fegyvert előtte, amikor ott volt, de ez nem jelenti, hogy meg is figyelte volna, hogyan csinálta. Szinte mindegy, mit válaszol azonban a nő, így is, úgy is el fogja magyarázni neki, ha kell. Megcsinálná az ágyon fekve is, egyszerűen, valószínűleg gyorsabban is, ha valaki egyszer megtanulta nem bonyolult dolog, most mégis jobb, hogy lefoglalja a gondolatait. A másik, a mozdulatok, a magyarázat, bármi.. Karbafont kézzel ül a helyén, a helyzetéből fakadóan csak a fejét fordítva a nő irányába, amíg az dolgozik. Tompán érzi még a lábát, valóban nem ügyelt rá, hogy ne forduljon kijjebb, mint kellene, amikor az alkarvédőkért nyúl, de nem szól. A kötés a helyén van. Lassan lehet, az is megszárad. Ha az elf közben közelebb kerül a tegezhez, akkor láthatja a külső bőr anyagán, hogy az is sokat élt, legalább, mint a mellette heverő csizmák, és legalább ugyanolyan gondosan volt tartva. Ha belepillantana esetleg, azt is észreveheti, hogy belülről báránybőrrel bélelt, egy kis arasznyi sávot leszámítva a pereme mentén.*
- Ki tudod húzni? *Szólal meg újra, ha a másiknak sikerült leszerelnie az íjat. Nem a legerősebb fegyvert használja ő sem, mert nem az ereje a döntő tényező, és ha a nő azt mondta, másokat védett, feltételezi, hogy kellett hozzá legyen valamilyen fizikuma. Ki tudja.* - Ne lőj vele üresen. Csak engedd vissza. *Teszi még hozzá nyugodtan, mielőtt a hosszúéletűnek eszébe jutna hasonló, ha esetleg megpróbálja kihúzni az ideget. Nem tartja butának, de ha még sose volt íj a kezében, honnan tudná.*
//Második szál//
*A másiknak is merengését törheti meg a kérdése. Ahogy felpillant rá az ágyról, mintha a gondolatai közül rántotta volna ki a nőt. Az előkúszó mosolyra azonban nem törik meg a saját arcának nyugalma. A szavak sem váltanak ki változást rajta, bár máskor talán nem tetszene neki a kijelentő mód. A szék lába mellé támasztott tegeze felé int csupán az állával némán. Mintha egyúttal engedélyt is adna, hogy hozzáérjenek a dolgaihoz, elvégre először le kell szednie a tegezről annak oldalára szíjazott íjat. Nem hiszi, hogy problémát fog okozni két az a két bőrszíj és csat a nőnek, bár a tegezt csak egy furcsa szögben tudta megállítani a helyén, mert a fegyver szarvai túllógnak rajta, valószínűleg ha a másik hozzáér, akkor egyből billen is az egyensúly. Lehet, hogy le kell majd fektetnie a földre, vagy az asztalra, de ezt majd ő eldönti, nem fog beleszólni. Csak az ágyról figyeli az elf mozdulatait, ha az nekiáll lecsatolni az íjat.*
- Láttad már, hogyan csinálják?
*Kérdezi közben csendben. Nem barátságtalan a hangja, de képtelen lelkesedést csempészni a szavai mögé, legjobb esetben is csak olyan egykedvű, mint legtöbbször. Ez az egész csak terelés, magának, ha közben a másik jól is jár, és végre megkapja, amit akart, hacsak részben is, akkor talán fel sem tűnik neki. Ha valaki az idő nagy részében kifejezéstelen, azon kevésbé látszik, ha nem lelkes.
A kérdés tekintetében lehetősége mindenesetre volt rá a hosszúéletűnek, hogy lássa a mozdulatot, mert legutóbb ő maga is többször le- és felajzotta a fegyvert előtte, amikor ott volt, de ez nem jelenti, hogy meg is figyelte volna, hogyan csinálta. Szinte mindegy, mit válaszol azonban a nő, így is, úgy is el fogja magyarázni neki, ha kell. Megcsinálná az ágyon fekve is, egyszerűen, valószínűleg gyorsabban is, ha valaki egyszer megtanulta nem bonyolult dolog, most mégis jobb, hogy lefoglalja a gondolatait. A másik, a mozdulatok, a magyarázat, bármi.. Karbafont kézzel ül a helyén, a helyzetéből fakadóan csak a fejét fordítva a nő irányába, amíg az dolgozik. Tompán érzi még a lábát, valóban nem ügyelt rá, hogy ne forduljon kijjebb, mint kellene, amikor az alkarvédőkért nyúl, de nem szól. A kötés a helyén van. Lassan lehet, az is megszárad. Ha az elf közben közelebb kerül a tegezhez, akkor láthatja a külső bőr anyagán, hogy az is sokat élt, legalább, mint a mellette heverő csizmák, és legalább ugyanolyan gondosan volt tartva. Ha belepillantana esetleg, azt is észreveheti, hogy belülről báránybőrrel bélelt, egy kis arasznyi sávot leszámítva a pereme mentén.*
- Ki tudod húzni? *Szólal meg újra, ha a másiknak sikerült leszerelnie az íjat. Nem a legerősebb fegyvert használja ő sem, mert nem az ereje a döntő tényező, és ha a nő azt mondta, másokat védett, feltételezi, hogy kellett hozzá legyen valamilyen fizikuma. Ki tudja.* - Ne lőj vele üresen. Csak engedd vissza. *Teszi még hozzá nyugodtan, mielőtt a hosszúéletűnek eszébe jutna hasonló, ha esetleg megpróbálja kihúzni az ideget. Nem tartja butának, de ha még sose volt íj a kezében, honnan tudná.*
1751. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-29 18:58:57
Üzenet elküldve: 2024-07-29 18:58:57
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Sejtelme sincs róla, hogy a másiknál beletaposott valamibe. Nincs, hiszen pontosan azért tette, mert legbelül őt is ugyanez égeti. Vagy, ha nem ugyanez, akkor a szembesülés. Mire volna szüksége és mi az, amire ő nem is tud gondolni, ami nem tud fájni, mert módszeresen terei el az összes köré fonódó gondolatot. Talán nem is tudja, hogy milyen, így ezért nem tud hiányozni, csak az űr van, amit nem tudna betölteni semmi, mégis néhány pillanat emlékezteti rá, hogy tud jó lenni. Nem a célra figyelni, csak beleereszkedni valamibe. Valakibe. Nevetni, vagy éppen megbarátkozni annak csöndjével. Megtapasztani a hullámokat, a haragot, a kíváncsiságot. Nem vászonra festeni a gondolatokat, hanem kibökni belőle valamit, még ha nem is olyan teljes, mint amit a keze tud produkálni az ecset által. Csendben ül, s méri a férfit, majd az ablakból ugyan azt a semmit, amibe bele kell magát erőltetnie. Ha megnyílna, ha adna magából igazi szeleteket, nem csak néhány információt a múltjából, könnyen lehet, hogy sokkal többet ártana, mint amit a hiányérzet gondolni vél. Nem tud megbirkózni ezért védi magát, csak néha bukkan elő valami a semmiből. A válasz emlékeztet. Arra emlékezteti, amit nem ismer. Amit akar tudni, de megrengetné a világát, jobban annál, minthogy idejött az első fájdalom elől. Elmenekült, nem nézett szembe vele, csak büntetést szabott ki magára. Az nem lehet, hogy miközben ezt tölti, abban találja meg a helyét. Nem jár. Elkalandozik, az utolsó percet látja. Azt, amit ő okozott. Az egyetlen vég, ami érdekelte. Az egyetlen, amit állítása szerint aranyért tett meg, s mert feladat volt. De pontosan azt a helyzetet akarta vele elkerülni, amibe most gázolt térdig. Érezni. Mégis tudja; nem teheti meg újra. Akaratlan fordul a paraván felé, látva a résein át a komódon lévő kardmarkolatot. Azt a markolatot, amivel megint megoldhatna mindent, hogy bebizonyítsa magának, hogy megérdemli a sorsát. De mégsem érzi, hogy ráfonná a kezét, még akkor sem, ha mindent elintézhetne vele. Ebből az abszurditásból rántja vissza a másik hangja. Segítséget kér tőle. Ő pedig olyasmin gondolkodott, amin soha nem lett volna szabad. A vér zúg a füleiben, elhalkítva mindet, csak a szavak törik át. Azt hitte nyugodt. Azt hitte rendben van. Most jobban utálja magát, mint valaha. Mindenért és a gondolatokért. Ha tudná benne a jót látni, legalább ráeszmélne, hogy változott. Nem tudná megtenni. Üresen néz oldalra a félvér irányába, majd ahogy beissza annak vonásait, mintha eltűnt volna az vállára telepedő nehéz köd. Semmis minden. Hálás a szavakért, pedig egy ártatlan kérdés csupán. Azt nem tudhatja, hogy a másik is belül tépi szét magát és menekül előle. Mások a megküzdések, mégis sok a hasonlóság.*
- Nem, de majd elmondod. *Húzódik vissza a mosolya, a legmélyebbre taszítva mindent, ami az elmúlt pillanatok okoztak. Lábát leveszi a támláról és kész rá, hogy megcsinálja, de instruálni kell. Bármi jó most. Csak csinálhassa.*
//Második szál//
*Sejtelme sincs róla, hogy a másiknál beletaposott valamibe. Nincs, hiszen pontosan azért tette, mert legbelül őt is ugyanez égeti. Vagy, ha nem ugyanez, akkor a szembesülés. Mire volna szüksége és mi az, amire ő nem is tud gondolni, ami nem tud fájni, mert módszeresen terei el az összes köré fonódó gondolatot. Talán nem is tudja, hogy milyen, így ezért nem tud hiányozni, csak az űr van, amit nem tudna betölteni semmi, mégis néhány pillanat emlékezteti rá, hogy tud jó lenni. Nem a célra figyelni, csak beleereszkedni valamibe. Valakibe. Nevetni, vagy éppen megbarátkozni annak csöndjével. Megtapasztani a hullámokat, a haragot, a kíváncsiságot. Nem vászonra festeni a gondolatokat, hanem kibökni belőle valamit, még ha nem is olyan teljes, mint amit a keze tud produkálni az ecset által. Csendben ül, s méri a férfit, majd az ablakból ugyan azt a semmit, amibe bele kell magát erőltetnie. Ha megnyílna, ha adna magából igazi szeleteket, nem csak néhány információt a múltjából, könnyen lehet, hogy sokkal többet ártana, mint amit a hiányérzet gondolni vél. Nem tud megbirkózni ezért védi magát, csak néha bukkan elő valami a semmiből. A válasz emlékeztet. Arra emlékezteti, amit nem ismer. Amit akar tudni, de megrengetné a világát, jobban annál, minthogy idejött az első fájdalom elől. Elmenekült, nem nézett szembe vele, csak büntetést szabott ki magára. Az nem lehet, hogy miközben ezt tölti, abban találja meg a helyét. Nem jár. Elkalandozik, az utolsó percet látja. Azt, amit ő okozott. Az egyetlen vég, ami érdekelte. Az egyetlen, amit állítása szerint aranyért tett meg, s mert feladat volt. De pontosan azt a helyzetet akarta vele elkerülni, amibe most gázolt térdig. Érezni. Mégis tudja; nem teheti meg újra. Akaratlan fordul a paraván felé, látva a résein át a komódon lévő kardmarkolatot. Azt a markolatot, amivel megint megoldhatna mindent, hogy bebizonyítsa magának, hogy megérdemli a sorsát. De mégsem érzi, hogy ráfonná a kezét, még akkor sem, ha mindent elintézhetne vele. Ebből az abszurditásból rántja vissza a másik hangja. Segítséget kér tőle. Ő pedig olyasmin gondolkodott, amin soha nem lett volna szabad. A vér zúg a füleiben, elhalkítva mindet, csak a szavak törik át. Azt hitte nyugodt. Azt hitte rendben van. Most jobban utálja magát, mint valaha. Mindenért és a gondolatokért. Ha tudná benne a jót látni, legalább ráeszmélne, hogy változott. Nem tudná megtenni. Üresen néz oldalra a félvér irányába, majd ahogy beissza annak vonásait, mintha eltűnt volna az vállára telepedő nehéz köd. Semmis minden. Hálás a szavakért, pedig egy ártatlan kérdés csupán. Azt nem tudhatja, hogy a másik is belül tépi szét magát és menekül előle. Mások a megküzdések, mégis sok a hasonlóság.*
- Nem, de majd elmondod. *Húzódik vissza a mosolya, a legmélyebbre taszítva mindent, ami az elmúlt pillanatok okoztak. Lábát leveszi a támláról és kész rá, hogy megcsinálja, de instruálni kell. Bármi jó most. Csak csinálhassa.*
1750. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-29 17:23:48
Üzenet elküldve: 2024-07-29 17:23:48
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A kabát nyakánál akad el a keze a mozdulattal, amivel lesimítja annak gallérját. A nő kérdése hirtelen üt rést a gondolatai között. Sötét, légüres tér nyílik a szavak nyomában. Nem lobbantja, hanem elszívja az oxigént. Megfojtja, tudja, ha utat enged annak, ami követi. A ruhát figyeli az ölében. Nem futnak át lehetséges válaszok az agyán. Egy van csak, amit érez. Vagy kimondja, vagy nem. Elengedi a keze az anyagot. Oldalt fordul, visszadobva azt a földre. Kimondja. Itt nincs mit terelni. A kifejezéstelenséghez szokott arca ezúttal is elrejti, amit kell. Az űrt, amit a kérdés ébreszt.
Az alkarvédőiért nyúl, amiket korábban a padlóra dobott, ezúttal már annyira sem ügyelve a mozdulat közben lábára, mint eddig. Messzebb kell értük hajolnia. Egy igazság van, ami akárhányszor szembekerül vele, annyiszor rántja magával a semmibe. Nem is hallja már a nő válaszát sem. Ezúttal nem is érdekli, ha egy hümmentésnél többet mondana sem. Az összehajtott kabátjához húzza az alkarvédőket a földön, arra emeli rá őket, egymás mellé, rendezetten. Gépiesen húzódik vissza a helyére a dolga végeztével. Az újra tétlen maradt karjait ezúttal is a mellkasa elé fonja, ahogy hátradől a falnak. Maga elé bámul egy darabig, aztán behunyja a szemét inkább. Ennyi mozgás után is egyből érzi a lábát, ami a hűvös borogatás és kence alatt is ugyanolyan érzékeny még. Nem akar szembesülni vele, hogy itt fog maradni. Valószínűleg holnapig. Elhessegeti inkább, hazudik, csúsztat, önmagát csalja meg. Felnéz. Odakint mintha már nem lenne olyan éles a fény..
Oldalt fordítja a fejét. A nő alakja mozdulatlan a székek közt. Szótlanul figyeli egy darabig, mielőtt a tegeze felé pillantana. Rajta van az íja, azon az ideg. Minden lehetséges feladatot megragad az agya, hogy tereljen. Üres tekintettel nézi a fegyvert. Ha lábra tudna állni, az az ideg már régen nem lenne rajta. De ha meg is kérné a másikat, hogy adja oda az íjat, akkor is ügyesebb mozdulat lenne, hogy levegye róla, anélkül, hogy fel kellene kelnie az ágyból. Megoldható. Pontosan tudja. De most nem arra van szüksége, hogy valami egyszerűen megoldható legyen. Csendesen pislog a szék mellé állított tegezre, az arra kötött fegyverre.*
- Tudod, hogy kell levenni róla az ideget?
*Szólal meg végül halkan, a szavai végeztével sem emelve fel a tekintetét az íjról. Emlékszik még, mire kérte az elf a nyúlsütögetés közben. Ha nem akar több kérdést, ami a talajt rángatja ki alóla, talán most lesz itt az ideje, hogy másra terelje a hosszúéletű figyelmét. Legalább egy darabig. Amíg képes lesz újra normálisan lélegezni, s nem úgy, mint akit gyomron vágtak, de legalábbis azzal fenyegetik. Fáradtan pillant fel a nőre. *
//Második szál//
*A kabát nyakánál akad el a keze a mozdulattal, amivel lesimítja annak gallérját. A nő kérdése hirtelen üt rést a gondolatai között. Sötét, légüres tér nyílik a szavak nyomában. Nem lobbantja, hanem elszívja az oxigént. Megfojtja, tudja, ha utat enged annak, ami követi. A ruhát figyeli az ölében. Nem futnak át lehetséges válaszok az agyán. Egy van csak, amit érez. Vagy kimondja, vagy nem. Elengedi a keze az anyagot. Oldalt fordul, visszadobva azt a földre. Kimondja. Itt nincs mit terelni. A kifejezéstelenséghez szokott arca ezúttal is elrejti, amit kell. Az űrt, amit a kérdés ébreszt.
Az alkarvédőiért nyúl, amiket korábban a padlóra dobott, ezúttal már annyira sem ügyelve a mozdulat közben lábára, mint eddig. Messzebb kell értük hajolnia. Egy igazság van, ami akárhányszor szembekerül vele, annyiszor rántja magával a semmibe. Nem is hallja már a nő válaszát sem. Ezúttal nem is érdekli, ha egy hümmentésnél többet mondana sem. Az összehajtott kabátjához húzza az alkarvédőket a földön, arra emeli rá őket, egymás mellé, rendezetten. Gépiesen húzódik vissza a helyére a dolga végeztével. Az újra tétlen maradt karjait ezúttal is a mellkasa elé fonja, ahogy hátradől a falnak. Maga elé bámul egy darabig, aztán behunyja a szemét inkább. Ennyi mozgás után is egyből érzi a lábát, ami a hűvös borogatás és kence alatt is ugyanolyan érzékeny még. Nem akar szembesülni vele, hogy itt fog maradni. Valószínűleg holnapig. Elhessegeti inkább, hazudik, csúsztat, önmagát csalja meg. Felnéz. Odakint mintha már nem lenne olyan éles a fény..
Oldalt fordítja a fejét. A nő alakja mozdulatlan a székek közt. Szótlanul figyeli egy darabig, mielőtt a tegeze felé pillantana. Rajta van az íja, azon az ideg. Minden lehetséges feladatot megragad az agya, hogy tereljen. Üres tekintettel nézi a fegyvert. Ha lábra tudna állni, az az ideg már régen nem lenne rajta. De ha meg is kérné a másikat, hogy adja oda az íjat, akkor is ügyesebb mozdulat lenne, hogy levegye róla, anélkül, hogy fel kellene kelnie az ágyból. Megoldható. Pontosan tudja. De most nem arra van szüksége, hogy valami egyszerűen megoldható legyen. Csendesen pislog a szék mellé állított tegezre, az arra kötött fegyverre.*
- Tudod, hogy kell levenni róla az ideget?
*Szólal meg végül halkan, a szavai végeztével sem emelve fel a tekintetét az íjról. Emlékszik még, mire kérte az elf a nyúlsütögetés közben. Ha nem akar több kérdést, ami a talajt rángatja ki alóla, talán most lesz itt az ideje, hogy másra terelje a hosszúéletű figyelmét. Legalább egy darabig. Amíg képes lesz újra normálisan lélegezni, s nem úgy, mint akit gyomron vágtak, de legalábbis azzal fenyegetik. Fáradtan pillant fel a nőre. *
1749. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-29 09:04:28
Üzenet elküldve: 2024-07-29 09:04:28
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Képes mindent megtenni azért, hogy ne éledjen fel benne semmi abból, amit bizonyos kérdések idézhetnének elő. Kevés ilyen van, de azok olyan sebek, amiket ha engedne igazán feltépni, akkor megállíthatatlanul indulna útnak a karmazsinszín folyam. Ezért hát a kötés alá soha nem is néz. Olyan, amilyen. A felszíne mégis éppúgy szépen van eligazgatva, mint a félelf lábán. Addig jó, amíg fogalma sincsen róla, mit rejt, éppen ezért nyúl a tálért, amibe kissé beleszáradt a maradék néhány levélke, s ezért helyezi el mértani pontossággal egymás mellé az üvegeket, s csereberéli azokat, míg sikerül mennyiség szerint is sorrendbe tenni. Ha tudna a színek mentén dolgozni, akkor azokban is lenne megfelelő skála, de annyi polca, vagy inkább annyi gyógyfüve nincsen, hogy ez a küldetés is sikerülhessen. De amint mindennek megvan a helye, úgy tűnik belül is lecsendesedik az, ami igazán fel sem éledt. Vajon akkor mi következne, ha egyszer igazán előtörik? Túl veszélyes a másik. Túl szívesen válaszol neki, legtöbb esetben az igazi átgondolást is mellőzve. Persze folyamatos elméjének készenléte, de ennyire nem szokta pihenőre venni. Talán azt kellene követnie, amit a félvér csinál, eddig is jól működött a saját élete anélkül, hogy bárki is beleavatkozzon. Jó, hogy most nem engedi szabadon elméjét ez irányban. De valami mégis mocorog benne, hiszen, amikor újra felveszi a számára kényelmes pozíciót, kissé félbehajtva magát a széken, akkor kibukik az ő kérdése is. Eddig nem is figyelt oda, hogy pakolászásba kezdett a férfi, annyira lefoglalta a saját menekülése.
Valójában végig tekintve a napjuk eddigi részét, még az is meglepte, hogy egyáltalán kinyílt a szája. A tartalom pont az, amit gondolt. Nem is kellett több, nem mást kérdezett. Az aranyakkal lassan méri végig a Kyr-t, az egykedvű vonásokon át a kezéig, amivel már az alkarvédőkért nyúl. Nem fog belesegíteni, ennyi mozgás biztosan kell, még akkor is, ha szemei megrovón villannak, minden pillanatnál, amikor a kötés, vagy a sérült láb is mozdulhat a test többi részével együtt. Nem kéne egy véletlen rossz mozdulattal elrontani az egészet. *
-Hm. *"Mond" végül csak ennyit, hogy ne hagyja teljesen választalan. Erről tényleg nincs mit faggatózni, ha valamit, akkor ezt érti. Nincs. Neki sem kellene legyen, mégis itt fekszik az ágyában. Megeszi az utolsó falatot is, majd újra az ablakon át nézi a kinti világot, amiből innen elég keveset látni. Egészen nyugodtnak hat, s befejezte a takarító rituálét is, hogy belül is így legyen. Valami mégis belobbant, még ha nincs is vele tisztában.*
//Második szál//
*Képes mindent megtenni azért, hogy ne éledjen fel benne semmi abból, amit bizonyos kérdések idézhetnének elő. Kevés ilyen van, de azok olyan sebek, amiket ha engedne igazán feltépni, akkor megállíthatatlanul indulna útnak a karmazsinszín folyam. Ezért hát a kötés alá soha nem is néz. Olyan, amilyen. A felszíne mégis éppúgy szépen van eligazgatva, mint a félelf lábán. Addig jó, amíg fogalma sincsen róla, mit rejt, éppen ezért nyúl a tálért, amibe kissé beleszáradt a maradék néhány levélke, s ezért helyezi el mértani pontossággal egymás mellé az üvegeket, s csereberéli azokat, míg sikerül mennyiség szerint is sorrendbe tenni. Ha tudna a színek mentén dolgozni, akkor azokban is lenne megfelelő skála, de annyi polca, vagy inkább annyi gyógyfüve nincsen, hogy ez a küldetés is sikerülhessen. De amint mindennek megvan a helye, úgy tűnik belül is lecsendesedik az, ami igazán fel sem éledt. Vajon akkor mi következne, ha egyszer igazán előtörik? Túl veszélyes a másik. Túl szívesen válaszol neki, legtöbb esetben az igazi átgondolást is mellőzve. Persze folyamatos elméjének készenléte, de ennyire nem szokta pihenőre venni. Talán azt kellene követnie, amit a félvér csinál, eddig is jól működött a saját élete anélkül, hogy bárki is beleavatkozzon. Jó, hogy most nem engedi szabadon elméjét ez irányban. De valami mégis mocorog benne, hiszen, amikor újra felveszi a számára kényelmes pozíciót, kissé félbehajtva magát a széken, akkor kibukik az ő kérdése is. Eddig nem is figyelt oda, hogy pakolászásba kezdett a férfi, annyira lefoglalta a saját menekülése.
Valójában végig tekintve a napjuk eddigi részét, még az is meglepte, hogy egyáltalán kinyílt a szája. A tartalom pont az, amit gondolt. Nem is kellett több, nem mást kérdezett. Az aranyakkal lassan méri végig a Kyr-t, az egykedvű vonásokon át a kezéig, amivel már az alkarvédőkért nyúl. Nem fog belesegíteni, ennyi mozgás biztosan kell, még akkor is, ha szemei megrovón villannak, minden pillanatnál, amikor a kötés, vagy a sérült láb is mozdulhat a test többi részével együtt. Nem kéne egy véletlen rossz mozdulattal elrontani az egészet. *
-Hm. *"Mond" végül csak ennyit, hogy ne hagyja teljesen választalan. Erről tényleg nincs mit faggatózni, ha valamit, akkor ezt érti. Nincs. Neki sem kellene legyen, mégis itt fekszik az ágyában. Megeszi az utolsó falatot is, majd újra az ablakon át nézi a kinti világot, amiből innen elég keveset látni. Egészen nyugodtnak hat, s befejezte a takarító rituálét is, hogy belül is így legyen. Valami mégis belobbant, még ha nincs is vele tisztában.*
1748. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 21:08:44
Üzenet elküldve: 2024-07-28 21:08:44
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A plafont bámulja némán. Nincs több kérdése egyelőre. Lehet, hogy később még lesz. Maga sem gondolta volna, hogy ennyi volt talonban eredendően is. A válaszok viszont nem teszik tisztábbá a képet a felszínen, csak mintha felkavarnák az amúgy is nehezen átlátható, hordalékos vizet alatta. Talán jobb lenne, ha nem keresné a szavak értelmét. Akkor egy idő után leülne az iszap, s láthatóvá válna, akármit is rejtsen a víz. Ha a tettekre figyelne.. Ha érzésre kellemes, akkor miért is kívánna amúgy is, mindig a dolgok mélyére látni? Mert megtanulta, hogy sosem jó ötlet az érzéseiben bízni. Az agya a fék, de ha nem látja át a helyzetet, akkor honnan tudná, mikor kell azt behúzni? A repedések, fa mintázatok, gerendák között cikázik a tekintete. Nem talál nyugtot az ismeretlen lakás mennyezetén. Ha be kellene ismernie, hogy el van veszve, letagadná.
A nő újra mozdul mellette. Felé pillant, de inkább csak futólag, a perifériáján tartva az alakját követi a nyomát. Ezúttal nem rajta mászik át, ahogy feláll az ágyról. Csendben hallgatja a nesztelen lépteket a házban. Nem csapnak nagyobb zajt a meztelen talpak a fapadlón, mint legutóbb, a kunyhóban. Nem rezdül az arca, miközben a másik takarítani kezd. Az állkapcsa vonala lesz csupán élesebb. Újra csak a röghöz kötött helyzetére emlékezteti az elf szabadsága, de igazságtalan volna ezért őt hibáztatnia. Mindent ért, mégsem képes azt érezni, amit kellene. Ha haragszik valakire, az megint egyedül önmaga lehet. A mellkasa előtt összefonva a karjai, észre sem vette, mikor húzta őket szorosra maga körül. Az újabb tétlen csendben nem tehet mást, minthogy hallgatja a másikat. Ahogy pakol. Pontosan tudja, hol vannak a saját dolgai a lakásban. Egyetlen gondolat választja el attól, hogy felálljon, és segítsen a nőnek. Az biztosan nem díjazná az ötletet. Mégis megmozdul végül, oldalt dőlve az ágy szélén. Lenyúl a földre dobott kabátjáért, futólag intve közben csupán nemet a fejével a hosszúéletű elkapott, szótlan kérdésére a gyümölccsel kapcsolatban. Nem éhes. Nem is biztos, hogy lesz. Hogy elég lesz az alma is csak azért mondta, mert nem akarta, hogy a másik elterelje a szót. Visszahúzza magát ülésbe, a lába felé tekintve, amit igyekezett úgy tartani, hogy ne, vagy csak minimálisan forduljon el a párnán, de rajta van még a kötés. Az ölébe emeli a kabátját. Nem pillant már a nőre, ahogy elkezdi összehajtogatni, ha annak ellenvetése lenne azt szóban kell jeleznie. De ha van is, képtelen tovább ülni egy helyben. Valahogyan uralkodnia kell a csendben újraéledő nyugtalanságán. Az elf váratlan kérdése azonban nem segítség ebben. Szótlanul hajt még egyet a kabát gallérján, lesimítva az anyagot. Egykedvűen mered az ölében tartott ruhára, rajta feledve a kezét egy pillanatra. Oldalt fordul.*
- Nincs.
*Dobja le maga mellé a földre a felsőrészt.*
~ Már nincs..~
*A mellette fekvő alkarvédőkért nyúl.*
//Második szál//
*A plafont bámulja némán. Nincs több kérdése egyelőre. Lehet, hogy később még lesz. Maga sem gondolta volna, hogy ennyi volt talonban eredendően is. A válaszok viszont nem teszik tisztábbá a képet a felszínen, csak mintha felkavarnák az amúgy is nehezen átlátható, hordalékos vizet alatta. Talán jobb lenne, ha nem keresné a szavak értelmét. Akkor egy idő után leülne az iszap, s láthatóvá válna, akármit is rejtsen a víz. Ha a tettekre figyelne.. Ha érzésre kellemes, akkor miért is kívánna amúgy is, mindig a dolgok mélyére látni? Mert megtanulta, hogy sosem jó ötlet az érzéseiben bízni. Az agya a fék, de ha nem látja át a helyzetet, akkor honnan tudná, mikor kell azt behúzni? A repedések, fa mintázatok, gerendák között cikázik a tekintete. Nem talál nyugtot az ismeretlen lakás mennyezetén. Ha be kellene ismernie, hogy el van veszve, letagadná.
A nő újra mozdul mellette. Felé pillant, de inkább csak futólag, a perifériáján tartva az alakját követi a nyomát. Ezúttal nem rajta mászik át, ahogy feláll az ágyról. Csendben hallgatja a nesztelen lépteket a házban. Nem csapnak nagyobb zajt a meztelen talpak a fapadlón, mint legutóbb, a kunyhóban. Nem rezdül az arca, miközben a másik takarítani kezd. Az állkapcsa vonala lesz csupán élesebb. Újra csak a röghöz kötött helyzetére emlékezteti az elf szabadsága, de igazságtalan volna ezért őt hibáztatnia. Mindent ért, mégsem képes azt érezni, amit kellene. Ha haragszik valakire, az megint egyedül önmaga lehet. A mellkasa előtt összefonva a karjai, észre sem vette, mikor húzta őket szorosra maga körül. Az újabb tétlen csendben nem tehet mást, minthogy hallgatja a másikat. Ahogy pakol. Pontosan tudja, hol vannak a saját dolgai a lakásban. Egyetlen gondolat választja el attól, hogy felálljon, és segítsen a nőnek. Az biztosan nem díjazná az ötletet. Mégis megmozdul végül, oldalt dőlve az ágy szélén. Lenyúl a földre dobott kabátjáért, futólag intve közben csupán nemet a fejével a hosszúéletű elkapott, szótlan kérdésére a gyümölccsel kapcsolatban. Nem éhes. Nem is biztos, hogy lesz. Hogy elég lesz az alma is csak azért mondta, mert nem akarta, hogy a másik elterelje a szót. Visszahúzza magát ülésbe, a lába felé tekintve, amit igyekezett úgy tartani, hogy ne, vagy csak minimálisan forduljon el a párnán, de rajta van még a kötés. Az ölébe emeli a kabátját. Nem pillant már a nőre, ahogy elkezdi összehajtogatni, ha annak ellenvetése lenne azt szóban kell jeleznie. De ha van is, képtelen tovább ülni egy helyben. Valahogyan uralkodnia kell a csendben újraéledő nyugtalanságán. Az elf váratlan kérdése azonban nem segítség ebben. Szótlanul hajt még egyet a kabát gallérján, lesimítva az anyagot. Egykedvűen mered az ölében tartott ruhára, rajta feledve a kezét egy pillanatra. Oldalt fordul.*
- Nincs.
*Dobja le maga mellé a földre a felsőrészt.*
~ Már nincs..~
*A mellette fekvő alkarvédőkért nyúl.*
1747. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 18:38:15
Üzenet elküldve: 2024-07-28 18:38:15
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nincs több kérdés, csak a megszokott hang. Némán figyeli, hogy a vonások változásnak indulnak-e, mozdul-e egy apró izom, vagy másként csillog-e a szem, bármi, amit észlelhet és következtetést vonhat le belőle. De semmi. Vagy rendkívül ügyes, ami, ha magából indul ki, akkor lehetséges, vagy nem okozott benne túl nagy változást a hallott információ. Megnyugtatja némiképp. Ugyan rajta sem látszik, de szívének néhány dobbanása erősödött mellkasa fogságában. Utólag tűnik fel neki is, mikor lecsendesedik minden, mikor már nem kell több szó. De nem lett zaklatott. Talán nem is attól tartott, ha tartott valamitől, hogy kiderül róla bármi is, hanem a másik reakciójától. Akiről feltételezte nemrégiben, hogy aludni sem merne mellette. Pedig mit sem tudott róla. Minden apró gondolatfoszlány csak magából ered. Nem tudja, miért fontos, mégis az. Lassan fordítja el az aranyakat, ottmaradtak a félvér arcán. Lehetőleg ennyiben marad az egész. Kis ideig csak nézi őt, nézi a támlát, a felette lévő falat, majd ismét a helyváltoztatás mellett dönt. De most nem marad fekve, felül az ágyon és elhúzódik annak végébe, hogy most ne a férfin másszon át, hanem csak úgy, mint mindenki más, szépen felálljon és menjen a dolgára.
Megáll egy pillanatra és szétnéz. A földön heverő alkarvédők, az asztalon uralkodó enyhe káosz, a pulton maradt üvegcsék. Rendet akar, mert benne sincs rend az érintett téma okán. Talán nem háborog annyira, hogy feltűnhessen, máshogyan vetül ki mint mindig; össze kell pakolnia.
Kyr dolgihoz nem nyúl, mintha azt érezné, hogy talán kiakasztaná vele, ha még ezt is helyette csinálná meg, ha feltűnést mutatna azzal, hogy van, ami nem oda való és az övé. Igazából csak ezek nem zavarják a szemét, sőt, valahogy élőbb az egész tér. Még sosem hevert más dolga a padlón. Akaratlan mosolyodik el, majd lép az asztalhoz, hogy rámolásba kezdjen. Az edényt el kell mosni, az üvegcséket a helyére tenni, még azt az egészen apró maradékot is, amit azért hagyott meg, hogyha másnap szükség lenne még egy kis támogatásra, akkor legyen belőle, bár tényleg nem sokra elég. Eltölt egy kevés időt a rendezkedéssel, addig hagyja a másikat, hadd merüljön a gondolataiba.
Eztán megtámaszkodik a kredencnél és a kosárra néz, el is vesz belőle egy almát. A félvérre néz, hogy kér-e, de csak kezeivel mutatja, s ha amaz bólint, akkor dob neki egyet. Nem, kora délután óta sem lett jobb vendéglátó, de legalább gondol a másik gyomrára. Ha nem kell, neki úgy is jó, akkor nem vesz ki magának másikat, hanem azzal ballag a székhez, amik pont úgy állnak, hogy le tudjon rá ülni, a másik támla tetején pedig összekulcsolja bokáját, egy lehetetlen V-alakot felvéve ezzel, majd eztán harap bele a gyümölcsbe. A papírlap még az asztalon, másik kezébe veszi. Olyan távoli az emléke. Mindig olyan messze tud tőle sodródni a harag, amit fel tud benne szítani a félelf. Vissza is teszi, s csak bámul, kifelé az ablakon, ahonnan már nem olyan erősen süt be a fény. A kandalló előtti gyertya még ég - mintha sosem tudna elfogyni
-, majd ha kell arról meggyújtja a többit. De most olyan jól elhelyezkedett, legalább öt percre.*
- Van, akinek elárulsz magadról bármit is?
*Kérdi egyszerűen a semmiből.*
//Második szál//
*Nincs több kérdés, csak a megszokott hang. Némán figyeli, hogy a vonások változásnak indulnak-e, mozdul-e egy apró izom, vagy másként csillog-e a szem, bármi, amit észlelhet és következtetést vonhat le belőle. De semmi. Vagy rendkívül ügyes, ami, ha magából indul ki, akkor lehetséges, vagy nem okozott benne túl nagy változást a hallott információ. Megnyugtatja némiképp. Ugyan rajta sem látszik, de szívének néhány dobbanása erősödött mellkasa fogságában. Utólag tűnik fel neki is, mikor lecsendesedik minden, mikor már nem kell több szó. De nem lett zaklatott. Talán nem is attól tartott, ha tartott valamitől, hogy kiderül róla bármi is, hanem a másik reakciójától. Akiről feltételezte nemrégiben, hogy aludni sem merne mellette. Pedig mit sem tudott róla. Minden apró gondolatfoszlány csak magából ered. Nem tudja, miért fontos, mégis az. Lassan fordítja el az aranyakat, ottmaradtak a félvér arcán. Lehetőleg ennyiben marad az egész. Kis ideig csak nézi őt, nézi a támlát, a felette lévő falat, majd ismét a helyváltoztatás mellett dönt. De most nem marad fekve, felül az ágyon és elhúzódik annak végébe, hogy most ne a férfin másszon át, hanem csak úgy, mint mindenki más, szépen felálljon és menjen a dolgára.
Megáll egy pillanatra és szétnéz. A földön heverő alkarvédők, az asztalon uralkodó enyhe káosz, a pulton maradt üvegcsék. Rendet akar, mert benne sincs rend az érintett téma okán. Talán nem háborog annyira, hogy feltűnhessen, máshogyan vetül ki mint mindig; össze kell pakolnia.
Kyr dolgihoz nem nyúl, mintha azt érezné, hogy talán kiakasztaná vele, ha még ezt is helyette csinálná meg, ha feltűnést mutatna azzal, hogy van, ami nem oda való és az övé. Igazából csak ezek nem zavarják a szemét, sőt, valahogy élőbb az egész tér. Még sosem hevert más dolga a padlón. Akaratlan mosolyodik el, majd lép az asztalhoz, hogy rámolásba kezdjen. Az edényt el kell mosni, az üvegcséket a helyére tenni, még azt az egészen apró maradékot is, amit azért hagyott meg, hogyha másnap szükség lenne még egy kis támogatásra, akkor legyen belőle, bár tényleg nem sokra elég. Eltölt egy kevés időt a rendezkedéssel, addig hagyja a másikat, hadd merüljön a gondolataiba.
Eztán megtámaszkodik a kredencnél és a kosárra néz, el is vesz belőle egy almát. A félvérre néz, hogy kér-e, de csak kezeivel mutatja, s ha amaz bólint, akkor dob neki egyet. Nem, kora délután óta sem lett jobb vendéglátó, de legalább gondol a másik gyomrára. Ha nem kell, neki úgy is jó, akkor nem vesz ki magának másikat, hanem azzal ballag a székhez, amik pont úgy állnak, hogy le tudjon rá ülni, a másik támla tetején pedig összekulcsolja bokáját, egy lehetetlen V-alakot felvéve ezzel, majd eztán harap bele a gyümölcsbe. A papírlap még az asztalon, másik kezébe veszi. Olyan távoli az emléke. Mindig olyan messze tud tőle sodródni a harag, amit fel tud benne szítani a félelf. Vissza is teszi, s csak bámul, kifelé az ablakon, ahonnan már nem olyan erősen süt be a fény. A kandalló előtti gyertya még ég - mintha sosem tudna elfogyni
-, majd ha kell arról meggyújtja a többit. De most olyan jól elhelyezkedett, legalább öt percre.*
- Van, akinek elárulsz magadról bármit is?
*Kérdi egyszerűen a semmiből.*
1746. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 17:04:43
Üzenet elküldve: 2024-07-28 17:04:43
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Hét Varjú. Igen, azt a helyet ismeri. Éppen úgy esik, hogy a tulaját is, ha sokat nem is tud róla. Megfejthetetlen maradt előtte az a hosszúéletű is, amikor a thargokhoz kísérte. Mégis összébb húzódik a szemöldöke a válasz hallatán. Lepillant maga elé, de nem a külvilágot, hanem az emlékeit kutatja már a szeme. Az, hogy mihez kellett pontosan információt szereznie a nőnek egy kikötői kocsmában újabb kérdés lehetne, de nem teszi fel. Sokkal érdekesebb, amit eztán hall. Amire képtelen nem felfigyelni, és akármi is járt addig az eszében, felfüggeszteni.
Másokat védett. Ennél kevesebb meglepőbb feleletet várhatott volna. Az arca azonban nem tükrözi, csak ugyanazt a kifejezéstelenséget, ami a sajátja. Az első találkozás képei elevenednek meg a fejében. Sok mindenre tippelt volna a másik hivatását tekintve akkor, s azóta is még annyi dolog felmerült. Egy sem takarta ezt. Nem tudja, mit mondjon. „Nem tűntél” – minek? Testőrnek? Kardforgatónak? Még csak fegyvert sem igazán látott az elfnél a dobócsillagait leszámítva, amiknek kis híján maga is áldozatul esett akkor reggel. Nem tartotta azonban olyasminek a késeket akkor sem és most sem, amivel komoly sérülést okozhatott volna neki a másik, ha a nyulat el is ejtette vele. Akármelyik aspektusát is veti vizsgálat alá, nem találja semmi jelét annak, hogy a nő ilyesmivel foglalkozott volna, de ki tudja. Lehet, hogy éppen erre volt szüksége ott, a tengerentúl. Hogy ne képzeljék róla, hogy ellenfél lenne. Vagy csak itt változott meg. Hogy miért jött el továbbra sem kérdezi meg, de talán elég választ jelent, hogy nem akarta tovább csinálni, akármiért is. Mi emberibb van annál, minthogy valaki változtatni akar..?
Csendben marad, rezzenéstelenül fürkészve tovább a felé forduló arcot, de több kérdés nem hagyja el a száját egyelőre. Nem válik sem ellenségessé, sem elutasítóvá, ha valamit, akkor csak azt mutatják a vonásai, hogy nem gondolat nélkül bambul a nőre. Furcsa érzés, de minél többet hall annak szavaiból, annál zavarosabb lesz benne a kép. Butaságnak tűnhet, de így van, ezt érzi. A hosszúéletűvel kapcsolatban eddig mindig többre ment azzal, hogy mit érzett, minthogy mit gondolt, vagy kellett volna gondolnia róla. Ha ért is a kardforgatáshoz, ha ellenfél lenne sem érte eddig semmilyen bántódás mellette, s miért is érné. Nem adott rá okot ezúttal sem. Nem ő kérte azt sem, hogy idehozza, a saját házába, és elhasználja a lábára a füveit. Ha védett, persze támadnia is kellett, de semmi sem ad okot rá, hogy hirtelen félelmet ébresszen benne a másik. Kételkedni sincs oka a szavaiban. Nem jobban mint máskor, máséban.*
- Mh..
*Enged végül ennyit a maga gondolataiból, miközben elengedi végre a tekintete a nőét. Visszahajtja a fejét hátra, a falnak döntve a tarkóját; a mennyezetre emeli a szemét. Nem adta fel, de ugyanolyan zavaróak a megválaszolt kérdések, mint a megválaszolatlanok. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem akarna megérteni. A gerendák közt ugrál a tekintete, miközben csendben emészti a hallottakat.*
//Második szál//
*Hét Varjú. Igen, azt a helyet ismeri. Éppen úgy esik, hogy a tulaját is, ha sokat nem is tud róla. Megfejthetetlen maradt előtte az a hosszúéletű is, amikor a thargokhoz kísérte. Mégis összébb húzódik a szemöldöke a válasz hallatán. Lepillant maga elé, de nem a külvilágot, hanem az emlékeit kutatja már a szeme. Az, hogy mihez kellett pontosan információt szereznie a nőnek egy kikötői kocsmában újabb kérdés lehetne, de nem teszi fel. Sokkal érdekesebb, amit eztán hall. Amire képtelen nem felfigyelni, és akármi is járt addig az eszében, felfüggeszteni.
Másokat védett. Ennél kevesebb meglepőbb feleletet várhatott volna. Az arca azonban nem tükrözi, csak ugyanazt a kifejezéstelenséget, ami a sajátja. Az első találkozás képei elevenednek meg a fejében. Sok mindenre tippelt volna a másik hivatását tekintve akkor, s azóta is még annyi dolog felmerült. Egy sem takarta ezt. Nem tudja, mit mondjon. „Nem tűntél” – minek? Testőrnek? Kardforgatónak? Még csak fegyvert sem igazán látott az elfnél a dobócsillagait leszámítva, amiknek kis híján maga is áldozatul esett akkor reggel. Nem tartotta azonban olyasminek a késeket akkor sem és most sem, amivel komoly sérülést okozhatott volna neki a másik, ha a nyulat el is ejtette vele. Akármelyik aspektusát is veti vizsgálat alá, nem találja semmi jelét annak, hogy a nő ilyesmivel foglalkozott volna, de ki tudja. Lehet, hogy éppen erre volt szüksége ott, a tengerentúl. Hogy ne képzeljék róla, hogy ellenfél lenne. Vagy csak itt változott meg. Hogy miért jött el továbbra sem kérdezi meg, de talán elég választ jelent, hogy nem akarta tovább csinálni, akármiért is. Mi emberibb van annál, minthogy valaki változtatni akar..?
Csendben marad, rezzenéstelenül fürkészve tovább a felé forduló arcot, de több kérdés nem hagyja el a száját egyelőre. Nem válik sem ellenségessé, sem elutasítóvá, ha valamit, akkor csak azt mutatják a vonásai, hogy nem gondolat nélkül bambul a nőre. Furcsa érzés, de minél többet hall annak szavaiból, annál zavarosabb lesz benne a kép. Butaságnak tűnhet, de így van, ezt érzi. A hosszúéletűvel kapcsolatban eddig mindig többre ment azzal, hogy mit érzett, minthogy mit gondolt, vagy kellett volna gondolnia róla. Ha ért is a kardforgatáshoz, ha ellenfél lenne sem érte eddig semmilyen bántódás mellette, s miért is érné. Nem adott rá okot ezúttal sem. Nem ő kérte azt sem, hogy idehozza, a saját házába, és elhasználja a lábára a füveit. Ha védett, persze támadnia is kellett, de semmi sem ad okot rá, hogy hirtelen félelmet ébresszen benne a másik. Kételkedni sincs oka a szavaiban. Nem jobban mint máskor, máséban.*
- Mh..
*Enged végül ennyit a maga gondolataiból, miközben elengedi végre a tekintete a nőét. Visszahajtja a fejét hátra, a falnak döntve a tarkóját; a mennyezetre emeli a szemét. Nem adta fel, de ugyanolyan zavaróak a megválaszolt kérdések, mint a megválaszolatlanok. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem akarna megérteni. A gerendák közt ugrál a tekintete, miközben csendben emészti a hallottakat.*
1745. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 15:09:45
Üzenet elküldve: 2024-07-28 15:09:45
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Hogyha nem szállt volna fel róla a sértődött köd, akkor biztosan nem válaszolgatna ilyen szívesen, s a "csak azért sem" sem az ő játéka. Ha meg akarja tanulni magát, akkor ez is szükséges hozzá, de ettől még bármelyik percben megmakacsolhatja magát, ha kényelmetlennek, túl faggatózónak érezné a félelf szavait. Ha találna benne olyat, ami vészharangként jelezne neki. Többé nem esik abba a hibába, hogy figyelmen kívül hagy egy-egy kongást. Viszont eddig még egyszer sem adott rá okot a félvér, még olyat sem, amit véletlenül, vagy esetleg direkt értene félre.*
- Mh. Hét Varjú. Eleinte kellett valahonnan információkat szereznem, de már nem járok arra.
*Nem túl jó ómen, nem szívesen térne be újra, ha nem muszáj. Persze akár oda mehetne csak egy ebédre is, de nem érzi a húzását. A kezdeti hév már rég eltűnt belőle, amit akkor meg akart tudni, azt megtudta, másodjára pedig be sem kellett volna tennie a lábát. Hogy később megteszi-e újra, az mindegy. Nem most van.
Nyugodtan beszél, nem elragadtatva magát, hogy megteheti. Ő sem szereti a felesleges szavakat, de Kyr társaságát akkor is kedveli, ha igazából egy mozgó szemű és ajkú szoborral diskurál, aki ha róla van szó teljesen megkövül. Talán egyszer felenged, talán nem. Az utóbbit azért bánná, de nem tud mit tenni. Azt sejti, hogy nem kérdezné olyasmiről, ami nem érdekli, annál sokkal többre értékeli a csendet.
De a következő az egy időre megállítja. Nem feltűnően, hisz eddig sem volt gyorsabb. Várta a kérdést, mert tartott tőle. Talán jobb az ilyesmin túlesni. Az egyetlen félhazugság, vagy féligazság, ami elhangzik tőle. De az arcára nem enged változást, most tudatosan nem. Ha valamit el kell takarnia, el kell tüntetni minden rezdüléséből az ez. Nem a másik miatt, hanem a maga védelme érdekében.*
- Másokat védtem.
*Rövid, velős és valahol igaz. Mindössze semmit nem fed le abból, amit valójában tett. Hogy mi tapad a kezéhez, hogy miért vállalta el a munkákat, hogy hogyan kezdett bele, s hogy egyáltalán nem tudta, hogy létezik más út, mert olyat nem tanult. Ez az egyetlen hagyatéka. Mindössze egyetlen istenes pofon kellett hozzá, hogy gondolkodni kezdjen, hogy nem akarja tovább. Kaphatta volna előbb, vagy később is, teljesen mindegy. Most már itt van és a kezében van a sorsa. Ha csak nem folyik ki ujjai közül, miközben nem figyel eléggé. Ezért veszélyes a férfi... de résen van.*
- De azt már nem akarom többé. *Enged meg végül egy hamis, de szelíd mosolyt. Mintha valódi lenne. Az óaranyak pedig most, miután oldalra fordult és túl van a számára legnehezebb néhány szón, útra indulnak a szilárd vonásokon és abban keresnek valamit, bármit. Ő is terelne, de ha elkezdene faggatózni hirtelen, még feltűnővé válna. Hagyja hát, hogy ha akar még tudni valamit, hát tegye fel a kérdéseit, aztán tűnjenek el a semmibe, vagy raktározza el magában, ahogy akarja. Csak ne hagyjon űrt, hogy egyáltalán gondolkodhasson rajta és újra érdeklődjön valamikor. Békésen nézi, s maga sem tudja miért nem zaklatta fel jobban, hogy miről is beszél.*
//Második szál//
*Hogyha nem szállt volna fel róla a sértődött köd, akkor biztosan nem válaszolgatna ilyen szívesen, s a "csak azért sem" sem az ő játéka. Ha meg akarja tanulni magát, akkor ez is szükséges hozzá, de ettől még bármelyik percben megmakacsolhatja magát, ha kényelmetlennek, túl faggatózónak érezné a félelf szavait. Ha találna benne olyat, ami vészharangként jelezne neki. Többé nem esik abba a hibába, hogy figyelmen kívül hagy egy-egy kongást. Viszont eddig még egyszer sem adott rá okot a félvér, még olyat sem, amit véletlenül, vagy esetleg direkt értene félre.*
- Mh. Hét Varjú. Eleinte kellett valahonnan információkat szereznem, de már nem járok arra.
*Nem túl jó ómen, nem szívesen térne be újra, ha nem muszáj. Persze akár oda mehetne csak egy ebédre is, de nem érzi a húzását. A kezdeti hév már rég eltűnt belőle, amit akkor meg akart tudni, azt megtudta, másodjára pedig be sem kellett volna tennie a lábát. Hogy később megteszi-e újra, az mindegy. Nem most van.
Nyugodtan beszél, nem elragadtatva magát, hogy megteheti. Ő sem szereti a felesleges szavakat, de Kyr társaságát akkor is kedveli, ha igazából egy mozgó szemű és ajkú szoborral diskurál, aki ha róla van szó teljesen megkövül. Talán egyszer felenged, talán nem. Az utóbbit azért bánná, de nem tud mit tenni. Azt sejti, hogy nem kérdezné olyasmiről, ami nem érdekli, annál sokkal többre értékeli a csendet.
De a következő az egy időre megállítja. Nem feltűnően, hisz eddig sem volt gyorsabb. Várta a kérdést, mert tartott tőle. Talán jobb az ilyesmin túlesni. Az egyetlen félhazugság, vagy féligazság, ami elhangzik tőle. De az arcára nem enged változást, most tudatosan nem. Ha valamit el kell takarnia, el kell tüntetni minden rezdüléséből az ez. Nem a másik miatt, hanem a maga védelme érdekében.*
- Másokat védtem.
*Rövid, velős és valahol igaz. Mindössze semmit nem fed le abból, amit valójában tett. Hogy mi tapad a kezéhez, hogy miért vállalta el a munkákat, hogy hogyan kezdett bele, s hogy egyáltalán nem tudta, hogy létezik más út, mert olyat nem tanult. Ez az egyetlen hagyatéka. Mindössze egyetlen istenes pofon kellett hozzá, hogy gondolkodni kezdjen, hogy nem akarja tovább. Kaphatta volna előbb, vagy később is, teljesen mindegy. Most már itt van és a kezében van a sorsa. Ha csak nem folyik ki ujjai közül, miközben nem figyel eléggé. Ezért veszélyes a férfi... de résen van.*
- De azt már nem akarom többé. *Enged meg végül egy hamis, de szelíd mosolyt. Mintha valódi lenne. Az óaranyak pedig most, miután oldalra fordult és túl van a számára legnehezebb néhány szón, útra indulnak a szilárd vonásokon és abban keresnek valamit, bármit. Ő is terelne, de ha elkezdene faggatózni hirtelen, még feltűnővé válna. Hagyja hát, hogy ha akar még tudni valamit, hát tegye fel a kérdéseit, aztán tűnjenek el a semmibe, vagy raktározza el magában, ahogy akarja. Csak ne hagyjon űrt, hogy egyáltalán gondolkodhasson rajta és újra érdeklődjön valamikor. Békésen nézi, s maga sem tudja miért nem zaklatta fel jobban, hogy miről is beszél.*
1744. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 14:06:14
Üzenet elküldve: 2024-07-28 14:06:14
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Figyelmesen hallgatja a szavakat, nem vágva közéjük, ahogy a másik a maga ütemében felel a kérdésre. Nemet is mondhatott volna, de úgy tűnik, azt ezúttal sem teszi. Sosem kényszerítette válaszra a hosszúéletűt, s így, hogy mentesül ettől a vádtól, szabadabban is kérdez. Ha már mást úgysem tehet egyelőre azontúl, hogy a helyén marad. Az, hogy ő maga nem válaszolt a nő korábbi kérdéseire – ugyanez a szabadság megilleti az elfet is. Hogy él-e vele, nem az ő dolga már. Élesebbnek tartja annál, minthogy ezt külön magyaráznia kellene neki. Türelmesen nézi a továbbra is a párnát ölelő alakot, a kikötői kocsma emlegetésénél azonban mintha halvány fény villanna a tudatába.*
- Tavernában?
*Kérdez is vissza a szóra, mely már amikor legelőször találkozott vele is furcsának hatott. Összevonja a szemöldökét, ahogy az emlékei között keresgél. A városi ivókat sem ismeri, nemhogy az ittenieket. Nem iszik, ezt már a nőnek is mondta, ha az nem is jegyezte meg talán ezt róla. De éppen ezért nem is szükséges ilyen helyekre mennie, sem név alapján ismernie őket. Hogy a másik mit keresett egy itteni kocsmában, valószínűleg ugyanazt, amit mindenki más is: italt és hozzá társaságot.
Az elf magyarázata kimerítőnek tűnik, mégis nyitva hagy egy-két dolgot. Fontos részletek, de talán már túl személyes lenne az olyasmi témák feszegetése, minthogy miből van pénze, ha nem dolgozik. Persze, messziről jött, nem is régen.. De ha itt szemmel láthatólag nem találja a helyét, és a városba sem szívesen menne, akkor mi lehetett az oka, ami miatt egyáltalán idejött?*
- Mit csináltál előtte? Hogy eljöttél.
*Másképpen hagyja el végül a száját a kérdés, mint a fejében megfogalmazódott, de ez is egyenesági leszármazottja az eredetinek. Nem kívánja továbbra sem erőszakkal válaszra kényszeríteni azonban a másikat, nem is volna mivel. A nő elengedi a lábát, és megint mozgolódik mellette, mint aki nem találja a helyet, a kényelmes pozíciót, pedig a saját ágyában fekszik. Az örökmozgó elfhez képest ő maga ezúttal is inkább egy élettelen szobrot idéz, miközben a mozdulatokat követi. Nem mozdítja a mellkasa előtt karbafont kezeit, ha nem venne levegőt, és nem pislogna, méltán lehetne kőnek nézni, ahogy némán figyeli tovább a nőt, ugyanúgy, mint korábban, mint egy megfejtésre váró jelet az erdőben; letört ágat, megrágott levelet, vérnyomot. Nem tolakodó a tekintete, de nem is tudná kontrollálni, ha az lenne sem. El van veszve a vonások megértésében, az egész helyzet helyett annak egyetlen elemére, a másikra koncentrál. Addig sem kell magával foglalkoznia.*
//Második szál//
*Figyelmesen hallgatja a szavakat, nem vágva közéjük, ahogy a másik a maga ütemében felel a kérdésre. Nemet is mondhatott volna, de úgy tűnik, azt ezúttal sem teszi. Sosem kényszerítette válaszra a hosszúéletűt, s így, hogy mentesül ettől a vádtól, szabadabban is kérdez. Ha már mást úgysem tehet egyelőre azontúl, hogy a helyén marad. Az, hogy ő maga nem válaszolt a nő korábbi kérdéseire – ugyanez a szabadság megilleti az elfet is. Hogy él-e vele, nem az ő dolga már. Élesebbnek tartja annál, minthogy ezt külön magyaráznia kellene neki. Türelmesen nézi a továbbra is a párnát ölelő alakot, a kikötői kocsma emlegetésénél azonban mintha halvány fény villanna a tudatába.*
- Tavernában?
*Kérdez is vissza a szóra, mely már amikor legelőször találkozott vele is furcsának hatott. Összevonja a szemöldökét, ahogy az emlékei között keresgél. A városi ivókat sem ismeri, nemhogy az ittenieket. Nem iszik, ezt már a nőnek is mondta, ha az nem is jegyezte meg talán ezt róla. De éppen ezért nem is szükséges ilyen helyekre mennie, sem név alapján ismernie őket. Hogy a másik mit keresett egy itteni kocsmában, valószínűleg ugyanazt, amit mindenki más is: italt és hozzá társaságot.
Az elf magyarázata kimerítőnek tűnik, mégis nyitva hagy egy-két dolgot. Fontos részletek, de talán már túl személyes lenne az olyasmi témák feszegetése, minthogy miből van pénze, ha nem dolgozik. Persze, messziről jött, nem is régen.. De ha itt szemmel láthatólag nem találja a helyét, és a városba sem szívesen menne, akkor mi lehetett az oka, ami miatt egyáltalán idejött?*
- Mit csináltál előtte? Hogy eljöttél.
*Másképpen hagyja el végül a száját a kérdés, mint a fejében megfogalmazódott, de ez is egyenesági leszármazottja az eredetinek. Nem kívánja továbbra sem erőszakkal válaszra kényszeríteni azonban a másikat, nem is volna mivel. A nő elengedi a lábát, és megint mozgolódik mellette, mint aki nem találja a helyet, a kényelmes pozíciót, pedig a saját ágyában fekszik. Az örökmozgó elfhez képest ő maga ezúttal is inkább egy élettelen szobrot idéz, miközben a mozdulatokat követi. Nem mozdítja a mellkasa előtt karbafont kezeit, ha nem venne levegőt, és nem pislogna, méltán lehetne kőnek nézni, ahogy némán figyeli tovább a nőt, ugyanúgy, mint korábban, mint egy megfejtésre váró jelet az erdőben; letört ágat, megrágott levelet, vérnyomot. Nem tolakodó a tekintete, de nem is tudná kontrollálni, ha az lenne sem. El van veszve a vonások megértésében, az egész helyzet helyett annak egyetlen elemére, a másikra koncentrál. Addig sem kell magával foglalkoznia.*
1743. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 12:23:06
Üzenet elküldve: 2024-07-28 12:23:06
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A kérdés érzékeny pontot talál, mégsem ébred benne elutasítás. Nem találja meg itt a számításait, amiket még ő sem egészen pontosan tud, hogy mik azok. Más a napi betevőért küzd, ő pedig válogathatna és ebben kínlódik. Az élet nem mindig igazságos, de vele sem volt az, amikor azt kapta útjául, amiből most aranya van. De a másik az akaratra kíváncsi, hogy mit szeretne. Talán egy olyan hosszú életet, ami az övé lehetne, nem fedne le a vagyona, ezért lesz szüksége utánpótlásra. Viszont az erszény, vagy épp láda tartalma megengedő, nem kell hamar döntenie. Csak ne lenne ennyire végtelenül unalmas a semmi. *
- Tetoválnék. De itt... nem túl izgalmas.
*Amit abból szerezhetne pénzt, szintén semminek tűnhet, bármilyen ügyes is. Érezhető, hogy nem amiatt űzné, mert a megélhetéshez kell.* - Ahogy a képeim sem az ittenieknek.
*Párnáját védi, el nem engedve, ahogy útra kel a képzelet és veszi sorra a lehetőségeit, amikbe eddig botlott. Ingyen már védett. Talán nem ülne ki rá a fintor, ha kért volna érte valamit, akkor eltudná könyvelni annak, ami; munkának. A Hét Vajúban is kapott ködös ajánlatot, sejti, milyen remek lehetőség lenne. *
- A kikötői tavernában mondta a csapos, hogy ha szükségem lenne valamire, akkor tudna ajánlani. Képzelem mit.
*Forgatja a szemeit. Mégis... talán bele kell esnie valami olyanba, amit nem szívesen csinál, de legalább lefoglalja. Ami kissé felpezsdíti, felkavarja az állóvizet. Mert így nem maradhat örökké. A város. Megint csak az a rohadt város lebeg a szemei előtt, hogy tán ott bőkezűbb lenne vele a világ a művészete terén.
Az anyagot birizgálja, ottfelejtve kicsit a kezét, majd hallva a szavakat el is engedi. Ettől jobban úgysem tud kinézni valami, ami nem oda való. Tudomásul veszi, nem fogja erőltetni. Majd ha megéheznek, lehet másként gondolják. Újra helyezkedik az örökmozgó. Most oldalvást fordul, a támla, a férfi felé. Innen jobban látja, ha akarja, de nem fürkészi folyamatosan az arcát. Ő is szeretne tudni ezer és egy dolgot róla, de ügyesen intézte el, hogy beletörődjön, nem kaphat eleget. Kissé elveszik a gondolatokban, amiben minden nap. Félő, hogy lecsendesíteni tényleg csak az fogja tudni, ha belemászik valamibe, amit el akart kerülni. De még azért találhat elég felfedezni valót, aztán majd csak megtalálja magát is.*
//Második szál//
*A kérdés érzékeny pontot talál, mégsem ébred benne elutasítás. Nem találja meg itt a számításait, amiket még ő sem egészen pontosan tud, hogy mik azok. Más a napi betevőért küzd, ő pedig válogathatna és ebben kínlódik. Az élet nem mindig igazságos, de vele sem volt az, amikor azt kapta útjául, amiből most aranya van. De a másik az akaratra kíváncsi, hogy mit szeretne. Talán egy olyan hosszú életet, ami az övé lehetne, nem fedne le a vagyona, ezért lesz szüksége utánpótlásra. Viszont az erszény, vagy épp láda tartalma megengedő, nem kell hamar döntenie. Csak ne lenne ennyire végtelenül unalmas a semmi. *
- Tetoválnék. De itt... nem túl izgalmas.
*Amit abból szerezhetne pénzt, szintén semminek tűnhet, bármilyen ügyes is. Érezhető, hogy nem amiatt űzné, mert a megélhetéshez kell.* - Ahogy a képeim sem az ittenieknek.
*Párnáját védi, el nem engedve, ahogy útra kel a képzelet és veszi sorra a lehetőségeit, amikbe eddig botlott. Ingyen már védett. Talán nem ülne ki rá a fintor, ha kért volna érte valamit, akkor eltudná könyvelni annak, ami; munkának. A Hét Vajúban is kapott ködös ajánlatot, sejti, milyen remek lehetőség lenne. *
- A kikötői tavernában mondta a csapos, hogy ha szükségem lenne valamire, akkor tudna ajánlani. Képzelem mit.
*Forgatja a szemeit. Mégis... talán bele kell esnie valami olyanba, amit nem szívesen csinál, de legalább lefoglalja. Ami kissé felpezsdíti, felkavarja az állóvizet. Mert így nem maradhat örökké. A város. Megint csak az a rohadt város lebeg a szemei előtt, hogy tán ott bőkezűbb lenne vele a világ a művészete terén.
Az anyagot birizgálja, ottfelejtve kicsit a kezét, majd hallva a szavakat el is engedi. Ettől jobban úgysem tud kinézni valami, ami nem oda való. Tudomásul veszi, nem fogja erőltetni. Majd ha megéheznek, lehet másként gondolják. Újra helyezkedik az örökmozgó. Most oldalvást fordul, a támla, a férfi felé. Innen jobban látja, ha akarja, de nem fürkészi folyamatosan az arcát. Ő is szeretne tudni ezer és egy dolgot róla, de ügyesen intézte el, hogy beletörődjön, nem kaphat eleget. Kissé elveszik a gondolatokban, amiben minden nap. Félő, hogy lecsendesíteni tényleg csak az fogja tudni, ha belemászik valamibe, amit el akart kerülni. De még azért találhat elég felfedezni valót, aztán majd csak megtalálja magát is.*
1742. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 10:51:09
Üzenet elküldve: 2024-07-28 10:51:09
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nincs dolga. Feljebb emeli az állát a válaszra. Valószínűleg mindenkit meglepne az ilyesfajta kijelentés, akinek sohasem adatott meg, hogy ne kelljen dolgoznia a következő napi, de talán még az aznap esti betevő falatjáért is. Bár a kikötő nem ilyen hely, ez sokkal inkább a földművelő falusi világ sajátja. A városban is rengeteg a léhűtő munkakerülő, a vidék viszont őszinte. Nem ad mást, csak amiért az ember megdolgozik, hamar éhkoppon hagyva azt, aki csalással próbálná kiügyeskedni a földtől a javait. A párnáján fekvő alakot nézi. Ha volt is a félvér életében, amikor nem kellett azon aggódnia, hogy miből lesz kellő pénze arra, amire kell, régen volt, s talán akkor is közelebb állt hozzá a kétkezi munkás földművesek hozzáállása. De a kikötő nem az a hely, itt máshogy keresik a pénzt. Talált arany, egy-egy övről elemelt erszény. Felmerülhetnek gyanúsítások a fejében, a szeme akkor is képtelen úgy nézni a mellette fekvő elfre, mint egy zsebmetszőre. Mint egyre a kikötői alakok közül. Ha nemrég jött csak ide, biztosan azért nincs még dolga.*
- És mit akarsz csinálni?
*Nem „mit fogsz” és nem is számonkérő a hangsúly, ha ismét komolyabb is lesz közben a hangja. Újra csak a legutóbbi féltés az, amit nyomásként érez, ahogy a nőt figyeli. Hirtelen mintha még fiatalabbnak is tűnne a párnáját szorongatva, bár azt sem tudná megmondani róla, hány éves. Egy nevet tud, azt sem teljeset, talán nem is az igazit, egy helyet ismer most már, ahol lakik. A tetteit ismeri, amiket látott, amiket most a bőrén érez, amiket többre tart, mint a szavakat, mégis, most mintha hiányozni kezdenének mögüle az utóbbiak. Lehet még annyira tökéletlen is, akkor is a beszéd a legegyszerűbb módja az egyének közti kommunikációnak. Mégsem kérdez azonban többet.*
- Nekem elég az alma.
*Reagál a vacsorára is csupán ennyit, halkan, oda sem figyelve rá, mintha csak egy terelést hárítana vele. Miatta ne menjen sehova a nő. Többet ne, így is a tűrőképessége határát feszegeti, hogy nyugton kell ülnie, miközben újra a lábát fedő kötést igazítja odébb rajta. Nem szereti vagy elviselni is képtelen a törődést, ezt megválaszolni nem most fogja, de egyre inkább érzi ismét, hogy nem élvezi a helyzetét. Nem veszi le a tekintetét továbbra sem a másikról. Szótlanul kutatja az arcát. Mint egy megfejtendő nyomrendszert az erdő talaján, úgy próbálja összerakni magában az értelmét. Kicsoda, honnan jött, hova megy, miért, milyen állapotban, bármit, amit megtudhat róla csupán azzal, hogy aprólékosan figyeli. Most már igazán érdekli. Vajon mit csinál a másik, ha éppen nem nyúlra vadászik a földeken? Ha épp nem egy gyengélkedő, csökönyös félelfet visz haza magához, ápolni..?*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.28 10:54:46
//Második szál//
*Nincs dolga. Feljebb emeli az állát a válaszra. Valószínűleg mindenkit meglepne az ilyesfajta kijelentés, akinek sohasem adatott meg, hogy ne kelljen dolgoznia a következő napi, de talán még az aznap esti betevő falatjáért is. Bár a kikötő nem ilyen hely, ez sokkal inkább a földművelő falusi világ sajátja. A városban is rengeteg a léhűtő munkakerülő, a vidék viszont őszinte. Nem ad mást, csak amiért az ember megdolgozik, hamar éhkoppon hagyva azt, aki csalással próbálná kiügyeskedni a földtől a javait. A párnáján fekvő alakot nézi. Ha volt is a félvér életében, amikor nem kellett azon aggódnia, hogy miből lesz kellő pénze arra, amire kell, régen volt, s talán akkor is közelebb állt hozzá a kétkezi munkás földművesek hozzáállása. De a kikötő nem az a hely, itt máshogy keresik a pénzt. Talált arany, egy-egy övről elemelt erszény. Felmerülhetnek gyanúsítások a fejében, a szeme akkor is képtelen úgy nézni a mellette fekvő elfre, mint egy zsebmetszőre. Mint egyre a kikötői alakok közül. Ha nemrég jött csak ide, biztosan azért nincs még dolga.*
- És mit akarsz csinálni?
*Nem „mit fogsz” és nem is számonkérő a hangsúly, ha ismét komolyabb is lesz közben a hangja. Újra csak a legutóbbi féltés az, amit nyomásként érez, ahogy a nőt figyeli. Hirtelen mintha még fiatalabbnak is tűnne a párnáját szorongatva, bár azt sem tudná megmondani róla, hány éves. Egy nevet tud, azt sem teljeset, talán nem is az igazit, egy helyet ismer most már, ahol lakik. A tetteit ismeri, amiket látott, amiket most a bőrén érez, amiket többre tart, mint a szavakat, mégis, most mintha hiányozni kezdenének mögüle az utóbbiak. Lehet még annyira tökéletlen is, akkor is a beszéd a legegyszerűbb módja az egyének közti kommunikációnak. Mégsem kérdez azonban többet.*
- Nekem elég az alma.
*Reagál a vacsorára is csupán ennyit, halkan, oda sem figyelve rá, mintha csak egy terelést hárítana vele. Miatta ne menjen sehova a nő. Többet ne, így is a tűrőképessége határát feszegeti, hogy nyugton kell ülnie, miközben újra a lábát fedő kötést igazítja odébb rajta. Nem szereti vagy elviselni is képtelen a törődést, ezt megválaszolni nem most fogja, de egyre inkább érzi ismét, hogy nem élvezi a helyzetét. Nem veszi le a tekintetét továbbra sem a másikról. Szótlanul kutatja az arcát. Mint egy megfejtendő nyomrendszert az erdő talaján, úgy próbálja összerakni magában az értelmét. Kicsoda, honnan jött, hova megy, miért, milyen állapotban, bármit, amit megtudhat róla csupán azzal, hogy aprólékosan figyeli. Most már igazán érdekli. Vajon mit csinál a másik, ha éppen nem nyúlra vadászik a földeken? Ha épp nem egy gyengélkedő, csökönyös félelfet visz haza magához, ápolni..?*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.28 10:54:46
1741. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 09:04:45
Üzenet elküldve: 2024-07-28 09:04:45
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Lehetséges, hogyha tudnának egymás gondolatairól, minden sokkal egyszerűbb lenne. De arra is jó esély van, hogy mindent összekuszálna. A tudat, hogy elkísérné őt a piacra van nap, hogy úgy érhetné el, hogy nem is gondolkodna rajta csak induljanak, de talán csak nem kimutatott lefagyással nézne a szürkékbe, hogy miért is vetemedne hasonlóra. Kifejezte ugyan, hogy valami oka van a gesztusoknak. Egyértelművé tette valahol, hogy ő is azért kísérte le, támogatva a sérült testet a világítótoronytól, mert oka van. De azokat kell-e vajon keresni? És, ha nem kell, akkor miért sértő a feltételezés is, hogy nem tenné? Hogy ott hagyta volna. Túl egyszerű az egész, amíg nélkülözi az igazi belemélyedést. Az egész életet átható ürességet, az ösztönös cselekedést ismeri, ezt már nem, s bár kiszökött belőle, még nem biztos, hogy igazán tud vele mit kezdeni. Gondolatok letört darabkái, de az összeillesztésnek váratnia kell magára, hiába ébredt kíváncsiság, nem olyan erős, hogy megfejtse őket. És nagyban kellene ehhez a másik is. Ha figyel, ha majd egy lépés távolságról nézi, akkor esetleg juthat valamire, most nem. Elég belőle ennyi, vagy még túl sok is. Az idegen mellette, aki már akkor sem volt az, mikor sütötték a nyulat.
Nem kínlódik, ő szereti a párnát. Belenyomni a fejét, maga alá gyűrni, azon feküdni, vagy mellkasához ölelni. A nevetés, a vigyor ugyan elillant, de nincs rossz kedve. Teret hagy, mert teret kell. A saját otthonában is. Nem is olyan zavaró ez, mint lehetne, természetes. A hang mégis előcsalja a rejtekből, lassan emeli újra a fejét, fordulva az arc felé. A mosoly árnya visszaépül a tekintetére, mintha amúgy odavaló volna. *
- Nincs semmi dolgom. Csak ha keresek magamnak.
*Hajtja le újra a fejét, de csak az állát helyezi már a párnára, úgy néz előre, a másik lábai vannak éppen előtte. Mindig talál elfoglaltságot, de minden csak űzi a képet, hogy valójában egyáltalán nem találta meg itt a helyét. Nincs egy munka, amit elvállalna, mert nem fontos, hogy bármi legyen. Pénze van csak, semmi mása. Ahogy tűnődik, fel sem sejlik, hogy ne hagyná itt egyedül. Egyszerűen a gondolatai között meg sem fogan. Lényegében, ha tudna járkálni, az sem zavarná, ha már elveszett volna a vásznai között, mert azokat nézegetné, vagy épp a szárított növényeit az üvegcsékben. A pengéit, vagy a kardot a komódon. Nincs mit takargatni, legalábbis tárgyi szinten, olyat pedig nem engedne ide, aki elől van. *
- De majd elmegyek valami vacsoráért később, nem sokra megyünk azzal a pár szem almával.
*A pulton heverő gyümölcskosár tartalmára gondol és el is néz felé a kredenc irányába. Mondjuk neki tökéletesen elég, de most nem egymaga van. A mondat után újra az általa körbetekert végtagra pillant, s nyúl felé, ugyanúgy hason fekve maradva, hogy egy nem tetsző gyűrődést az egyik kezével eligazgasson. Még elég nedves az anyag, hűvösnek is tűnik.*
//Második szál//
*Lehetséges, hogyha tudnának egymás gondolatairól, minden sokkal egyszerűbb lenne. De arra is jó esély van, hogy mindent összekuszálna. A tudat, hogy elkísérné őt a piacra van nap, hogy úgy érhetné el, hogy nem is gondolkodna rajta csak induljanak, de talán csak nem kimutatott lefagyással nézne a szürkékbe, hogy miért is vetemedne hasonlóra. Kifejezte ugyan, hogy valami oka van a gesztusoknak. Egyértelművé tette valahol, hogy ő is azért kísérte le, támogatva a sérült testet a világítótoronytól, mert oka van. De azokat kell-e vajon keresni? És, ha nem kell, akkor miért sértő a feltételezés is, hogy nem tenné? Hogy ott hagyta volna. Túl egyszerű az egész, amíg nélkülözi az igazi belemélyedést. Az egész életet átható ürességet, az ösztönös cselekedést ismeri, ezt már nem, s bár kiszökött belőle, még nem biztos, hogy igazán tud vele mit kezdeni. Gondolatok letört darabkái, de az összeillesztésnek váratnia kell magára, hiába ébredt kíváncsiság, nem olyan erős, hogy megfejtse őket. És nagyban kellene ehhez a másik is. Ha figyel, ha majd egy lépés távolságról nézi, akkor esetleg juthat valamire, most nem. Elég belőle ennyi, vagy még túl sok is. Az idegen mellette, aki már akkor sem volt az, mikor sütötték a nyulat.
Nem kínlódik, ő szereti a párnát. Belenyomni a fejét, maga alá gyűrni, azon feküdni, vagy mellkasához ölelni. A nevetés, a vigyor ugyan elillant, de nincs rossz kedve. Teret hagy, mert teret kell. A saját otthonában is. Nem is olyan zavaró ez, mint lehetne, természetes. A hang mégis előcsalja a rejtekből, lassan emeli újra a fejét, fordulva az arc felé. A mosoly árnya visszaépül a tekintetére, mintha amúgy odavaló volna. *
- Nincs semmi dolgom. Csak ha keresek magamnak.
*Hajtja le újra a fejét, de csak az állát helyezi már a párnára, úgy néz előre, a másik lábai vannak éppen előtte. Mindig talál elfoglaltságot, de minden csak űzi a képet, hogy valójában egyáltalán nem találta meg itt a helyét. Nincs egy munka, amit elvállalna, mert nem fontos, hogy bármi legyen. Pénze van csak, semmi mása. Ahogy tűnődik, fel sem sejlik, hogy ne hagyná itt egyedül. Egyszerűen a gondolatai között meg sem fogan. Lényegében, ha tudna járkálni, az sem zavarná, ha már elveszett volna a vásznai között, mert azokat nézegetné, vagy épp a szárított növényeit az üvegcsékben. A pengéit, vagy a kardot a komódon. Nincs mit takargatni, legalábbis tárgyi szinten, olyat pedig nem engedne ide, aki elől van. *
- De majd elmegyek valami vacsoráért később, nem sokra megyünk azzal a pár szem almával.
*A pulton heverő gyümölcskosár tartalmára gondol és el is néz felé a kredenc irányába. Mondjuk neki tökéletesen elég, de most nem egymaga van. A mondat után újra az általa körbetekert végtagra pillant, s nyúl felé, ugyanúgy hason fekve maradva, hogy egy nem tetsző gyűrődést az egyik kezével eligazgasson. Még elég nedves az anyag, hűvösnek is tűnik.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820