Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |  |
1780. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-06 17:47:16
Üzenet elküldve: 2024-08-06 17:47:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Az odakint lassan nyugvó világossággal csitulnak a saját gondolatai is. A földeken, az erdőben, ha kint van, hozzáigazodik a test a természet rendjéhez. Vadászként azonban sokszor nem az emberekéhez, hanem azokhoz az állatokéhoz, akiket követ. Élénkül, ha nyugszik a nap, álmosodik, ha kel. Ha maga van, és emberek munkáit végzi, akár bent a faluban is, visszaáll a rendes kerékvágás, alszik, ha szürkül, ébred, ha virrad. Most is ezt érzi inkább. Talán ez a természetesebb mégis, mint a szarvasok rendje. A tagjaiba nyugalom költözik, egy újabb bevégzett nap biztossága, bár a mai feladatait nem végezte el, s tudja, nem érdemelte ki a pihenését sem. A test átveszi a világot, a tudat azonban nem képes rá. Az eddig horgonyként szolgáló füzet a párkányra kerül, miután sokadjára is átolvasta, de nem sokkal később a hosszúéletű közelsége riasztja a szótlanul hullámzó gondolatai közül. Nincs ideje belefulladni az újraéledő rossz érzésekbe. Felé pillant, majd ahogy az visszaindul az asztal felé megissza az elé rakott vizet. Jólesően hűti a torkát.
Az asztalhoz kerül maga is, hogy rátegye a poharat, s hogy visszaadja a könyvet. Nem csak valahol elhagyva a lakásban, és nem anélkül megköszönve azt a nőnek, hogy ne a szemébe nézne közben. Ha érzékel is valamit a másik tekintetén, nem tudja hova tenni, a biccentés az egyetlen, aminek értelme van ebben a helyzetben számára, ha még oly apró mozdulat is. Viszonozza mégis, elhúzva végül a kezét a borítóról, ahogy az elf is fordul, hogy a kredencen pakoljon. Nem figyeli azonban, mit csinál pontosan, ha látná, hogy középnél is középebbre próbálja tenni a kosarat, biztosan nem maradna észrevétlen számára a furcsa, kényszernek ható mozdulat. A szék támlájára fogva húzza azt kijjebb az asztaltól, hogy rá tudjon ülni. A bokája tiltakozik a mozdulat ellen, amivel a földre rakná, kell néhány helyváltoztatás, amíg talál neki olyan pontot, ahol ha nem is fájdalommentesen, de legalábbis elviselhetően tudja letenni. Nem terhel rá, de ahogy az elmúlt órákat egy helyben töltötte az ágyban, érzékenyebb lett a megpihent végtag.
A nő szavaira visszafordul felé az ablaktól, amit a székről oldalt fordítva a fejét is bámult. Vajon látná-e a csillagokat a házak felett..? Felnéz a másik szekrény mellett álló alakjára. A gyertyák félhomályos terében lehetne akár vadidegen is, ugyanúgy, mint a kunyhóban, a tűzrakó mellett. Ott is szinte csak a furcsa színű szempár villant a fényekkel.*
- Kevés egy éjszaka megismerni őket.
*Feleli. S valóban, mi az, egy éjszaka? Valamihez, amit a másiknak nyíltan évekbe telt tanítással, aztán anélkül elsajátítani. Megérteni, kiismerni, és magabiztosan uralni a megszerzett dolgokat.. Nem ereszti a tekintetével a hosszúéletűt. Lehet, hogy elfáradt. Messze vannak innen a földek..*
//Második szál//
*Az odakint lassan nyugvó világossággal csitulnak a saját gondolatai is. A földeken, az erdőben, ha kint van, hozzáigazodik a test a természet rendjéhez. Vadászként azonban sokszor nem az emberekéhez, hanem azokhoz az állatokéhoz, akiket követ. Élénkül, ha nyugszik a nap, álmosodik, ha kel. Ha maga van, és emberek munkáit végzi, akár bent a faluban is, visszaáll a rendes kerékvágás, alszik, ha szürkül, ébred, ha virrad. Most is ezt érzi inkább. Talán ez a természetesebb mégis, mint a szarvasok rendje. A tagjaiba nyugalom költözik, egy újabb bevégzett nap biztossága, bár a mai feladatait nem végezte el, s tudja, nem érdemelte ki a pihenését sem. A test átveszi a világot, a tudat azonban nem képes rá. Az eddig horgonyként szolgáló füzet a párkányra kerül, miután sokadjára is átolvasta, de nem sokkal később a hosszúéletű közelsége riasztja a szótlanul hullámzó gondolatai közül. Nincs ideje belefulladni az újraéledő rossz érzésekbe. Felé pillant, majd ahogy az visszaindul az asztal felé megissza az elé rakott vizet. Jólesően hűti a torkát.
Az asztalhoz kerül maga is, hogy rátegye a poharat, s hogy visszaadja a könyvet. Nem csak valahol elhagyva a lakásban, és nem anélkül megköszönve azt a nőnek, hogy ne a szemébe nézne közben. Ha érzékel is valamit a másik tekintetén, nem tudja hova tenni, a biccentés az egyetlen, aminek értelme van ebben a helyzetben számára, ha még oly apró mozdulat is. Viszonozza mégis, elhúzva végül a kezét a borítóról, ahogy az elf is fordul, hogy a kredencen pakoljon. Nem figyeli azonban, mit csinál pontosan, ha látná, hogy középnél is középebbre próbálja tenni a kosarat, biztosan nem maradna észrevétlen számára a furcsa, kényszernek ható mozdulat. A szék támlájára fogva húzza azt kijjebb az asztaltól, hogy rá tudjon ülni. A bokája tiltakozik a mozdulat ellen, amivel a földre rakná, kell néhány helyváltoztatás, amíg talál neki olyan pontot, ahol ha nem is fájdalommentesen, de legalábbis elviselhetően tudja letenni. Nem terhel rá, de ahogy az elmúlt órákat egy helyben töltötte az ágyban, érzékenyebb lett a megpihent végtag.
A nő szavaira visszafordul felé az ablaktól, amit a székről oldalt fordítva a fejét is bámult. Vajon látná-e a csillagokat a házak felett..? Felnéz a másik szekrény mellett álló alakjára. A gyertyák félhomályos terében lehetne akár vadidegen is, ugyanúgy, mint a kunyhóban, a tűzrakó mellett. Ott is szinte csak a furcsa színű szempár villant a fényekkel.*
- Kevés egy éjszaka megismerni őket.
*Feleli. S valóban, mi az, egy éjszaka? Valamihez, amit a másiknak nyíltan évekbe telt tanítással, aztán anélkül elsajátítani. Megérteni, kiismerni, és magabiztosan uralni a megszerzett dolgokat.. Nem ereszti a tekintetével a hosszúéletűt. Lehet, hogy elfáradt. Messze vannak innen a földek..*
1779. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-06 10:24:17
Üzenet elküldve: 2024-08-06 10:24:17
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Ahogy leteszi a saját poharát újra, nézi annak peremén játszadozó gyertyafényt. Szereti megfigyelni az apróságokat, amióta nincs jobb dolga. Nem sok jutott neki az ittléte alatt abból, hogy bármi igazán érdekeset fedezzen fel, na nem is törte magát, így kisebb és régebben kevesebb jelentéssel bíró dolgok ragadják meg a figyelmét. Mint akkor, a tisztáson is… A félvért hamar újra a közelében érzi, talán elég volt a bámészkodásból. Nincs is nagyon mit nézni a környéken. Ha volna, akkor Ril is biztos hamarabb találná meg a helyét, ami nem is biztos, hogy egyáltalán van. Itt, vagy máshol. Azt látta, hogy a füzet már becsukódott a férfi előtt, de a keze ügyében hagyja. Azzal is tér vissza és tolja felé az asztallapon, ő pedig csak a kezet nézi, ami lapozta, ahogy a borításon pihen még mindig. Mennyire nem zavarja az, hogy más érinti azt, ami az övé. Ez elképzelhetetlen volt. Mert nincs is sok dolga ami "fontos". Lassan néz fel a szó hallatán, találkozva annak szürkéivel, amiben most mintha látni szeretne valamit, de maga sem tudja mit keres, csak összeakadtak. Mintha tőle akarna válaszokat nemlétező kérdésekre. Ha szóval nem is, talán így kap. De mire? Némán áll, csak egy alig észrevehető biccentéssel nyugtázva, hogy hallotta, amit mond. És amikor elkezdi azt a pillanatot is hosszúnak érezni, amíg fürkészi a pillantást, elkapja róla, újra a vízért nyúl. Elfordulva sétál pár lépést a kredencig, hogy annak pultjára tegye. Egy kicsit próbál figyelni, hogy megtörik-e benne a csend vagy az a béke, de nem. Mégis mintha ki akart volna sétálni belőle. Nem ad ennek több gondolatot. Még néhány apró mozdulat, hogy rendezze a már amúgy is rendben lévő dolgokat a pulton, a kosarat is a középnél is középebbre tolja. Lehet, hogy elkezdett nem tudni mit kezdeni az ismeretlen békességgel, de figyelmen kívül hagyja. Visszafordul. *
- Ha eléggé ismered azokat, sokban tudnak segíteni. Csalódást még nem okoztak.
*Mosolyodik el újfent, de elég haloványan. Többre tartja a növényeket, mint bárkit, vagy bármit. Ki kell ismerni, résen kell lenni, de azok, amik. Ha álcával élnek, ha beleolvadnak a többi közé, ha szúrós, ha nyálkás, ha jótékony, ha gyilkos… akkor sem lesz más a hatása. Gyengébb, vagy kissé erősebb igen, de kiszámítható. Ha hasonlítanak egy másikra és csak egyetlen barázda árulkodik, akkor is marad az, ami. Csak ismerni kell. És jó olyat ismerni, ami nem tévesztheti meg. Őt nem. Ő megtéveszthet bárkit. A félvér is. Mást, vagy őt. Bár nem gondolná róla, de épp ez a lényege. Nem lehet ismerni senkit annyira, hogy úgy bízzon bennük, mint amikről a feljegyzéseket írta. Ami másoknak csak gyom. *
//Második szál//
*Ahogy leteszi a saját poharát újra, nézi annak peremén játszadozó gyertyafényt. Szereti megfigyelni az apróságokat, amióta nincs jobb dolga. Nem sok jutott neki az ittléte alatt abból, hogy bármi igazán érdekeset fedezzen fel, na nem is törte magát, így kisebb és régebben kevesebb jelentéssel bíró dolgok ragadják meg a figyelmét. Mint akkor, a tisztáson is… A félvért hamar újra a közelében érzi, talán elég volt a bámészkodásból. Nincs is nagyon mit nézni a környéken. Ha volna, akkor Ril is biztos hamarabb találná meg a helyét, ami nem is biztos, hogy egyáltalán van. Itt, vagy máshol. Azt látta, hogy a füzet már becsukódott a férfi előtt, de a keze ügyében hagyja. Azzal is tér vissza és tolja felé az asztallapon, ő pedig csak a kezet nézi, ami lapozta, ahogy a borításon pihen még mindig. Mennyire nem zavarja az, hogy más érinti azt, ami az övé. Ez elképzelhetetlen volt. Mert nincs is sok dolga ami "fontos". Lassan néz fel a szó hallatán, találkozva annak szürkéivel, amiben most mintha látni szeretne valamit, de maga sem tudja mit keres, csak összeakadtak. Mintha tőle akarna válaszokat nemlétező kérdésekre. Ha szóval nem is, talán így kap. De mire? Némán áll, csak egy alig észrevehető biccentéssel nyugtázva, hogy hallotta, amit mond. És amikor elkezdi azt a pillanatot is hosszúnak érezni, amíg fürkészi a pillantást, elkapja róla, újra a vízért nyúl. Elfordulva sétál pár lépést a kredencig, hogy annak pultjára tegye. Egy kicsit próbál figyelni, hogy megtörik-e benne a csend vagy az a béke, de nem. Mégis mintha ki akart volna sétálni belőle. Nem ad ennek több gondolatot. Még néhány apró mozdulat, hogy rendezze a már amúgy is rendben lévő dolgokat a pulton, a kosarat is a középnél is középebbre tolja. Lehet, hogy elkezdett nem tudni mit kezdeni az ismeretlen békességgel, de figyelmen kívül hagyja. Visszafordul. *
- Ha eléggé ismered azokat, sokban tudnak segíteni. Csalódást még nem okoztak.
*Mosolyodik el újfent, de elég haloványan. Többre tartja a növényeket, mint bárkit, vagy bármit. Ki kell ismerni, résen kell lenni, de azok, amik. Ha álcával élnek, ha beleolvadnak a többi közé, ha szúrós, ha nyálkás, ha jótékony, ha gyilkos… akkor sem lesz más a hatása. Gyengébb, vagy kissé erősebb igen, de kiszámítható. Ha hasonlítanak egy másikra és csak egyetlen barázda árulkodik, akkor is marad az, ami. Csak ismerni kell. És jó olyat ismerni, ami nem tévesztheti meg. Őt nem. Ő megtéveszthet bárkit. A félvér is. Mást, vagy őt. Bár nem gondolná róla, de épp ez a lényege. Nem lehet ismerni senkit annyira, hogy úgy bízzon bennük, mint amikről a feljegyzéseket írta. Ami másoknak csak gyom. *
1778. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-05 20:11:46
Üzenet elküldve: 2024-08-05 20:11:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Belefeledkezik egy darabig a kinti világba. Nyugszik a nap, ami nemrég kelt csak fel. Ki tudja, beérkezett-e már a hajó, amire várnia kellene? Akaratlanul is a dokkok felé kanyarodnak újra a füzet lapjairól szabadult gondolatai. Az utcát figyeli, a többi házat kémlelve, felgyúló ablakok fényeit, nyíló vagy csukódó ajtókat, a közlekedőket, ha vannak egyáltalán. Ha nincs mozgás, akkor pedig éppen a furcsa mozdulatlanságot, ami uralkodik. Annyit sejt, hogy a kikötő egészen más arcát mutatja az est leszálltával, mint előtte, s napközben sem a legbarátságosabb környék. Sosem marad itt addig, hogy megtudja, milyenek az utcák éjjel. Elég a sejtelem róluk. Most mégis itt áll, egy sohase volt idegen nő házában, és azt nézi, hogyan huny ki odakint a maradék világosság is az égen. Arany, aztán kék, szürke, sötét. Szereti az alkonyokat, sokkal inkább, mint a pirkadatot. Mindkettőben meglátja a szépet, s egyetlen hajnali órát sem adna vissza azok közül, amiket eddig átélt, de a szürkület mégis közelebb áll a szívéhez. Itt azonban csak a tetők felett látja az eget; a bőrén érzi a nyitott ablakon túlról érkező, lehűlt levegőt, de mégsem borul rá a csendesedő világ úgy, ahogy az erdőben, vagy akár a vadászlakban. Itt idegen minden természet része. Mintha tompítva érzékelné csak azt, amit a odakint, a földeken megszokott. Fák helyett kőházak..
A mellélépő nő alakja húzza vissza a helyére. Belefeledkezik annyira az odakint ereszkedő éjbe, hogy ezúttal nem hallja, csak érzi a közelébe került másik élőlényt. Lehúzódott időközben a párkányról is: két kézzel támaszkodva a fájára, az egyikben a könyvet tartva bámul kifele. Terhelni továbbra sem terhel a sérült bokára, de ezúttal is csak a megszokás, mint a tudat irányítja a döntést. Ha letenné, különben is szinte egyből jelezne a fájdalom. Az elé tett pohárról az arany szemek felé néz, miközben azok már lassan fordulnak is, s indulnak vissza az asztal felé. Nem követi az elf útját ezúttal. Visszapillant az utca felé, egy darabig még kémlelve az ismeretlen közeget, mielőtt végleg elengedné a tekintetével.
Felemeli a vizet, két-három korttyal tüntetve el az egészet. Feltűnt neki korábban is, hogy szomjas, de sosem iszik sokat, és időközben elterelte a figyelmét a másik a könyvvel. A könyvet és a poharat is egy kezébe fogva ugrik vissza az asztalhoz az időközben gyertyák fényével megvilágított lakásban. Az egyik szék támlájára fogva hajol előrébb, hogy az asztalra tegye poharat, s mellé a füzetet, közelebb tolva a nő felé azt a bútor lapján. Felpillant a szemekbe, a borítón feledve a kezét.*
- Köszönöm.
//Második szál//
*Belefeledkezik egy darabig a kinti világba. Nyugszik a nap, ami nemrég kelt csak fel. Ki tudja, beérkezett-e már a hajó, amire várnia kellene? Akaratlanul is a dokkok felé kanyarodnak újra a füzet lapjairól szabadult gondolatai. Az utcát figyeli, a többi házat kémlelve, felgyúló ablakok fényeit, nyíló vagy csukódó ajtókat, a közlekedőket, ha vannak egyáltalán. Ha nincs mozgás, akkor pedig éppen a furcsa mozdulatlanságot, ami uralkodik. Annyit sejt, hogy a kikötő egészen más arcát mutatja az est leszálltával, mint előtte, s napközben sem a legbarátságosabb környék. Sosem marad itt addig, hogy megtudja, milyenek az utcák éjjel. Elég a sejtelem róluk. Most mégis itt áll, egy sohase volt idegen nő házában, és azt nézi, hogyan huny ki odakint a maradék világosság is az égen. Arany, aztán kék, szürke, sötét. Szereti az alkonyokat, sokkal inkább, mint a pirkadatot. Mindkettőben meglátja a szépet, s egyetlen hajnali órát sem adna vissza azok közül, amiket eddig átélt, de a szürkület mégis közelebb áll a szívéhez. Itt azonban csak a tetők felett látja az eget; a bőrén érzi a nyitott ablakon túlról érkező, lehűlt levegőt, de mégsem borul rá a csendesedő világ úgy, ahogy az erdőben, vagy akár a vadászlakban. Itt idegen minden természet része. Mintha tompítva érzékelné csak azt, amit a odakint, a földeken megszokott. Fák helyett kőházak..
A mellélépő nő alakja húzza vissza a helyére. Belefeledkezik annyira az odakint ereszkedő éjbe, hogy ezúttal nem hallja, csak érzi a közelébe került másik élőlényt. Lehúzódott időközben a párkányról is: két kézzel támaszkodva a fájára, az egyikben a könyvet tartva bámul kifele. Terhelni továbbra sem terhel a sérült bokára, de ezúttal is csak a megszokás, mint a tudat irányítja a döntést. Ha letenné, különben is szinte egyből jelezne a fájdalom. Az elé tett pohárról az arany szemek felé néz, miközben azok már lassan fordulnak is, s indulnak vissza az asztal felé. Nem követi az elf útját ezúttal. Visszapillant az utca felé, egy darabig még kémlelve az ismeretlen közeget, mielőtt végleg elengedné a tekintetével.
Felemeli a vizet, két-három korttyal tüntetve el az egészet. Feltűnt neki korábban is, hogy szomjas, de sosem iszik sokat, és időközben elterelte a figyelmét a másik a könyvvel. A könyvet és a poharat is egy kezébe fogva ugrik vissza az asztalhoz az időközben gyertyák fényével megvilágított lakásban. Az egyik szék támlájára fogva hajol előrébb, hogy az asztalra tegye poharat, s mellé a füzetet, közelebb tolva a nő felé azt a bútor lapján. Felpillant a szemekbe, a borítón feledve a kezét.*
- Köszönöm.
1777. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-05 18:34:23
Üzenet elküldve: 2024-08-05 18:34:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Ugyan nem válna meg tőle, de ha lenne róla sejtelme, hogy találkoznak a közeljövőben, nem féltené a füzetet. Sem attól, hogy olyasmit olvas ki belőle, amit nem szabadna tudnia, sem attól, hogy megrongálódna, de még attól sem, hogy többé nem kapná vissza. Talán ez az, amit nem szabadna csak úgy elhinni, vagy feltételezni. Biztos nem lehet semmiben, főleg nem másban. Mégis egy halovány gondolat sem merül fel, hogy bármi történhetne a tulajdonával. Vagy tovább gondolva, akár vele, aki mégiscsak egy idegent engedett be magához, hiába járt már ő is nála. Talán sok minden mással nem lenne így, nem látná benne a biztosat, vagy biztonságosat, de soha, még csak jelet sem kapott arra, hogy feltételezze a figyelmetlenséget, a rossz szándékot, legyen az bárminemű is. Először sejlik fel az is, hogy egyáltalán adott valamit. Sokkal több ez, mint elárulni holmi múltbéli történeteket. Pedig csak egy tárgy, semmi több. Már minden ott van a fejében és talán el sem tudna tűnni. Visszatekintve mondjuk ő még ebben sem lehet biztos.
A gyertyák meggyulladnak, a szoba több pontjára is helyez belőlük. Nem éles a fény így sem, de megteszi. Neki biztosan így a jó, nem tudhatja, hogy a félvér mit szeret, s bár elég szótlan, a nemtetszését kinyilváníthatja, ha akarja. Az alak felé pillant és szemernyit sem zavarja, hogy nem figyel rá oda, nem véli illetlenségnek, hiszen ő maga is csak azért ismer ilyesféle szabályokat, mert muszáj volt. Ha valami komfortos, az pontosan az, ha ezektől mentesen sem zavarják egymást. Mert az is más, ha zavaró lenne.
A vizeskancsóra fordulnak az aranyak, s ekkor érzi meg ajkain a szárazságot. Szinte nem is ivott ma. Úgy lefoglalta az, hogy bármit tegyen, tereljen, majd kipihenje, hogy elfelejtette ezt is. De ha eddig nem volt zavaró, nem fog magára haragudni emiatt. Két pohárba tölt végül, beleiszik a sajátjába, majd odalép a férfihez, aki még mindig a párkánynál ácsorog. Mezítlábas léptei a megszokott módon, halkan koppannak csak a a padlón. Nem akarja kizökkenteni, így csak a közelébe férkőzik, épphogy hozzáérve felsőtestével, miközben a párkányra, pont elé rakja le a poharat. De megint nem a kezébe, mintha belerögzült volna, hogy döntéseket hagyjon, ne pedig erőltessen. A nedves kötés kivételével. Mert az még rá fog kerülni később. Csak egy pillanatig tart, míg ő is a kinti világot kémleli, de hamar elmozdul a közelségből és a következő pillanatban már megint az asztalnál találja magát. Innia kell még egy kortyot. *
//Második szál//
*Ugyan nem válna meg tőle, de ha lenne róla sejtelme, hogy találkoznak a közeljövőben, nem féltené a füzetet. Sem attól, hogy olyasmit olvas ki belőle, amit nem szabadna tudnia, sem attól, hogy megrongálódna, de még attól sem, hogy többé nem kapná vissza. Talán ez az, amit nem szabadna csak úgy elhinni, vagy feltételezni. Biztos nem lehet semmiben, főleg nem másban. Mégis egy halovány gondolat sem merül fel, hogy bármi történhetne a tulajdonával. Vagy tovább gondolva, akár vele, aki mégiscsak egy idegent engedett be magához, hiába járt már ő is nála. Talán sok minden mással nem lenne így, nem látná benne a biztosat, vagy biztonságosat, de soha, még csak jelet sem kapott arra, hogy feltételezze a figyelmetlenséget, a rossz szándékot, legyen az bárminemű is. Először sejlik fel az is, hogy egyáltalán adott valamit. Sokkal több ez, mint elárulni holmi múltbéli történeteket. Pedig csak egy tárgy, semmi több. Már minden ott van a fejében és talán el sem tudna tűnni. Visszatekintve mondjuk ő még ebben sem lehet biztos.
A gyertyák meggyulladnak, a szoba több pontjára is helyez belőlük. Nem éles a fény így sem, de megteszi. Neki biztosan így a jó, nem tudhatja, hogy a félvér mit szeret, s bár elég szótlan, a nemtetszését kinyilváníthatja, ha akarja. Az alak felé pillant és szemernyit sem zavarja, hogy nem figyel rá oda, nem véli illetlenségnek, hiszen ő maga is csak azért ismer ilyesféle szabályokat, mert muszáj volt. Ha valami komfortos, az pontosan az, ha ezektől mentesen sem zavarják egymást. Mert az is más, ha zavaró lenne.
A vizeskancsóra fordulnak az aranyak, s ekkor érzi meg ajkain a szárazságot. Szinte nem is ivott ma. Úgy lefoglalta az, hogy bármit tegyen, tereljen, majd kipihenje, hogy elfelejtette ezt is. De ha eddig nem volt zavaró, nem fog magára haragudni emiatt. Két pohárba tölt végül, beleiszik a sajátjába, majd odalép a férfihez, aki még mindig a párkánynál ácsorog. Mezítlábas léptei a megszokott módon, halkan koppannak csak a a padlón. Nem akarja kizökkenteni, így csak a közelébe férkőzik, épphogy hozzáérve felsőtestével, miközben a párkányra, pont elé rakja le a poharat. De megint nem a kezébe, mintha belerögzült volna, hogy döntéseket hagyjon, ne pedig erőltessen. A nedves kötés kivételével. Mert az még rá fog kerülni később. Csak egy pillanatig tart, míg ő is a kinti világot kémleli, de hamar elmozdul a közelségből és a következő pillanatban már megint az asztalnál találja magát. Innia kell még egy kortyot. *
1776. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-05 17:31:05
Üzenet elküldve: 2024-08-05 17:31:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Úgy böngészi a lapokat, mintha soha többet nem kerülne a kezébe a füzet. Miért is gondolná másképp? Az első találkozásuk után is szinte biztos volt benne, hogy egyáltalán nem látja majd többet az elfet. Most mégis itt van, de mi garantálná, hogy harmadszorra is belefut? S hogy akkor, valamiért, újra a kezébe adná ezt a könyvet magától? Ahhoz, hogy ő kérje el a nőtől, nem tudja mire lenne szükség. Eszébe sem jut ilyesmi. Elkérni, kölcsönkérni. Talán ösztönösen érzi, mit engedett meg neki a másik azzal, hogy odaadta a már-már naplószerűnek ható munkát akár csak most az egyszer is.
Nem mozdul az ablak mellől, egyedül a fény útját követi a teste. Úgy hajol közelebb az üveg felé a faltól, hogy lásson. Úgy dől végül a párkánynak, úgy ül rá fél lábbal, a sérültet emelve el a földről, de szinte oda sem figyel már rá, hogy vigyázzon rá. A függönyt ha kell, fel sem pillantva igazgatja csak odébb az útból. Van, hogy az ujjai közé csípett oldalt nem előre, hanem visszafele hajtja, ha valamiben nem biztos, amit ott olvasott. Hogy ennyi idő alatt mi ragad meg a fejében, ki tudja. Ez csak akkor derülhetne ki, ha már odahaza lenne, és egy szántón látott virágról meg tudná mondani, mi az, de legalábbis, hogy mire való. A vérfű ábrázolásánál hosszabban időzik lapok között. Erről már beszéltek a múltkor, a hatásáról, amit megjegyzett, de a növényt azóta sem mutatta meg neki senki. Így is csak rajzon látja, nem élőben, az pedig egészen más, bármilyen tehetséges is a másik.
A fülével felfigyel a mozgásra, a szeme sarkából látja is a lakásban járkáló hosszúéletűt, de nem fordul felé, hogy megnézze, mit csinál. Belefeledkezett az olvasásba, és ilyenkor még annyira sem érdeklik az illemszabályok, mint egyébként. Lehet, hogy valóban jó beszélgetőpartner lehetne, ha akarna, de most éppen az ellenkezőjébe fordult át a viselkedése, ami talán a természetesebb is nála. Szótlanul merül el a rajzok közt. Nincs azonban végtelen oldala ennek a könyvnek sem. Túl hamar ér ismét a végére. Másodszor, harmadszor, ki tudja. Az időközben a párkányra került füzet utolsó lapjára elölről hajtja vissza a többit, hogy a borító kerüljön egyből felülre, s nem fordítva, ahogy talán a legtöbben szokták, hogy aztán forgatnia kelljen az egészet. A bőrbe ütött finom mintán marad a keze; felemeli a fejét, az ablakon túl derengő világra pillantva. Egyelőre nem éri még a bűntudat. Mélyebbre merült annál.*
//Második szál//
*Úgy böngészi a lapokat, mintha soha többet nem kerülne a kezébe a füzet. Miért is gondolná másképp? Az első találkozásuk után is szinte biztos volt benne, hogy egyáltalán nem látja majd többet az elfet. Most mégis itt van, de mi garantálná, hogy harmadszorra is belefut? S hogy akkor, valamiért, újra a kezébe adná ezt a könyvet magától? Ahhoz, hogy ő kérje el a nőtől, nem tudja mire lenne szükség. Eszébe sem jut ilyesmi. Elkérni, kölcsönkérni. Talán ösztönösen érzi, mit engedett meg neki a másik azzal, hogy odaadta a már-már naplószerűnek ható munkát akár csak most az egyszer is.
Nem mozdul az ablak mellől, egyedül a fény útját követi a teste. Úgy hajol közelebb az üveg felé a faltól, hogy lásson. Úgy dől végül a párkánynak, úgy ül rá fél lábbal, a sérültet emelve el a földről, de szinte oda sem figyel már rá, hogy vigyázzon rá. A függönyt ha kell, fel sem pillantva igazgatja csak odébb az útból. Van, hogy az ujjai közé csípett oldalt nem előre, hanem visszafele hajtja, ha valamiben nem biztos, amit ott olvasott. Hogy ennyi idő alatt mi ragad meg a fejében, ki tudja. Ez csak akkor derülhetne ki, ha már odahaza lenne, és egy szántón látott virágról meg tudná mondani, mi az, de legalábbis, hogy mire való. A vérfű ábrázolásánál hosszabban időzik lapok között. Erről már beszéltek a múltkor, a hatásáról, amit megjegyzett, de a növényt azóta sem mutatta meg neki senki. Így is csak rajzon látja, nem élőben, az pedig egészen más, bármilyen tehetséges is a másik.
A fülével felfigyel a mozgásra, a szeme sarkából látja is a lakásban járkáló hosszúéletűt, de nem fordul felé, hogy megnézze, mit csinál. Belefeledkezett az olvasásba, és ilyenkor még annyira sem érdeklik az illemszabályok, mint egyébként. Lehet, hogy valóban jó beszélgetőpartner lehetne, ha akarna, de most éppen az ellenkezőjébe fordult át a viselkedése, ami talán a természetesebb is nála. Szótlanul merül el a rajzok közt. Nincs azonban végtelen oldala ennek a könyvnek sem. Túl hamar ér ismét a végére. Másodszor, harmadszor, ki tudja. Az időközben a párkányra került füzet utolsó lapjára elölről hajtja vissza a többit, hogy a borító kerüljön egyből felülre, s nem fordítva, ahogy talán a legtöbben szokták, hogy aztán forgatnia kelljen az egészet. A bőrbe ütött finom mintán marad a keze; felemeli a fejét, az ablakon túl derengő világra pillantva. Egyelőre nem éri még a bűntudat. Mélyebbre merült annál.*
1775. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-05 16:26:17
Üzenet elküldve: 2024-08-05 16:26:17
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem tudja igazából, hogy mi az a béke, de ha keresné rá a leiratot, az élményt, vagy érzést, az ahhoz lenne hasonló, ami éppen most telepedett rá. Olyan, mint egy puha paplan, ami betakarja, ami alatt leragadhat a szeme és nem zaklatja fel belőle semmi. Amikor, ha vannak is a közelében, az nem rúgja le róla a takarót, nem fázik és nem kényelmetlen a létezés. Talán vegyül a félálommal, amiben már kis ideje leledzik. Nem szökik elméjébe sem bántó gondolat, sem olyan űr, ami feltűnőbb a csendél. Nem nehéz a mellkasa, nem feszül az állkapocs összeszorítva a fogait, mit csak akkor vesz észre, mikor enyhít a nyomáson és utána érzékennyé válik az arca. Úgy nincsen semmi, ahogyan azt tényleg nem kell érezni.
Az idegen test a lakásban sosem volt az, az érzések sokszor igen, de köddé vált. Ráereszkedett a szobára, észrevétlen, mint ahogy a szürkület készíti fel a szemet a sötétre, hogy ne legyen éles a váltás. Csak a halk mocorgás, a másik mozdulatai hozzák jobbára vissza néhány fokkal az éberségbe. Kinyílnak az aranyak, de ő a fal felé néz, nem Kyr irányába. Már látni, ahogy a fény, ami a felületre vetül, nem világít, csak lassan hasonló színűvé változik, mint a vakolat. Innen tudja, hogy nem süt be rajta szinte semmi. Hagy időt magának, mert erre van most szüksége. Nem mintha bármikor igazán törődött volna azzal, hogy neki mi a jó. Ösztönösen fordult afelé, ami elviselhetőbbé tette a napokat, de nem keresett benne tényleg jót. Most pedig talán épp ezért kapott és épp ezért engedi. Tudja, hogy már nem a közvetlen közelében van a félvér. Idő kell, míg úgy dönt, hogy gyertyát gyújt. Lassú mozdulattal húzza összébb magát, majd nyújtóztatja meg kissé a tagjait, mielőtt felülne, s lekászálódna az ágyról. A tekintetét a másik alakjára szegezi, azzal a rajta maradt érzéssel simogatja végig a látottat képet, ahogy még mindig az ő füzetét bújja. Nem szól, csak az kandallóhoz lép, ahol már majdnem csonkig égett a víz megmelegítéséhez használatos vastag gyertya. Majd arról gyújt meg még párat. A kredenc ajtaját nyitja ki, s veszi elő belőle a belerejtetteket, mindegyik nagyobbacska, mert látni is szeretne, nem csak a homályban tapogatózni. Talán a félvérnek is elég lesz, bár még mindig meglehetne lenni nélküle, viszont pillanatok alatt be tud sötétedni. *
//Második szál//
*Nem tudja igazából, hogy mi az a béke, de ha keresné rá a leiratot, az élményt, vagy érzést, az ahhoz lenne hasonló, ami éppen most telepedett rá. Olyan, mint egy puha paplan, ami betakarja, ami alatt leragadhat a szeme és nem zaklatja fel belőle semmi. Amikor, ha vannak is a közelében, az nem rúgja le róla a takarót, nem fázik és nem kényelmetlen a létezés. Talán vegyül a félálommal, amiben már kis ideje leledzik. Nem szökik elméjébe sem bántó gondolat, sem olyan űr, ami feltűnőbb a csendél. Nem nehéz a mellkasa, nem feszül az állkapocs összeszorítva a fogait, mit csak akkor vesz észre, mikor enyhít a nyomáson és utána érzékennyé válik az arca. Úgy nincsen semmi, ahogyan azt tényleg nem kell érezni.
Az idegen test a lakásban sosem volt az, az érzések sokszor igen, de köddé vált. Ráereszkedett a szobára, észrevétlen, mint ahogy a szürkület készíti fel a szemet a sötétre, hogy ne legyen éles a váltás. Csak a halk mocorgás, a másik mozdulatai hozzák jobbára vissza néhány fokkal az éberségbe. Kinyílnak az aranyak, de ő a fal felé néz, nem Kyr irányába. Már látni, ahogy a fény, ami a felületre vetül, nem világít, csak lassan hasonló színűvé változik, mint a vakolat. Innen tudja, hogy nem süt be rajta szinte semmi. Hagy időt magának, mert erre van most szüksége. Nem mintha bármikor igazán törődött volna azzal, hogy neki mi a jó. Ösztönösen fordult afelé, ami elviselhetőbbé tette a napokat, de nem keresett benne tényleg jót. Most pedig talán épp ezért kapott és épp ezért engedi. Tudja, hogy már nem a közvetlen közelében van a félvér. Idő kell, míg úgy dönt, hogy gyertyát gyújt. Lassú mozdulattal húzza összébb magát, majd nyújtóztatja meg kissé a tagjait, mielőtt felülne, s lekászálódna az ágyról. A tekintetét a másik alakjára szegezi, azzal a rajta maradt érzéssel simogatja végig a látottat képet, ahogy még mindig az ő füzetét bújja. Nem szól, csak az kandallóhoz lép, ahol már majdnem csonkig égett a víz megmelegítéséhez használatos vastag gyertya. Majd arról gyújt meg még párat. A kredenc ajtaját nyitja ki, s veszi elő belőle a belerejtetteket, mindegyik nagyobbacska, mert látni is szeretne, nem csak a homályban tapogatózni. Talán a félvérnek is elég lesz, bár még mindig meglehetne lenni nélküle, viszont pillanatok alatt be tud sötétedni. *
1774. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-05 14:47:29
Üzenet elküldve: 2024-08-05 14:47:29
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Hallja most is, de nem reagál ezúttal sem különösebben a válaszra. Érti, de nem felel rá szóval. Visszasüllyed a csendbe, amibe olyan jól elvannak mindketten. Mintha egy közös nyelv lenne közöttük, a létezőn kívül. Nem érzi szükségét, hogy szóljon, ha megérti anélkül is a másik, kérdése pedig nincs több, egyelőre.
Az elf közben megint helyezkedik mellette. Egyre inkább úgy tűnik, mintha aludni készülne, de legalábbis mintha fáradt volna. Ha nem foglalná le éppen a kapott rajzos könyv teljesen, egy idő után biztosan azon kezdene gondolkozni, mit csinálhat tulajdonképpen a másik a kikötőben. Nincs itt régóta, de mivel töltheti a napjait. Fest, festéket keres, tavernába jár, és..? Ha lenne szabad kapacitású gondolata elképzelni az itteni életet, az elképzelhetetlennek bizonyulna számára. Így, bezártan, ágyhoz kötötten természetesnek tűnhet az unalom bárhol, de itt, még ha ki is mehetne.. mit csinálna odakint, az utcákon? Mit csinálnak mások? Egy városban? Ha nem éppen növény ábrázolások és a hozzájuk mellékelt feljegyzések kötnék le a figyelmét fel kellene ismernie, hogy hozzánőtt a természet, ha régen nem is volt ekkora része az életének. Most már képtelen lenne visszamenni.
A halványodó kinti világot magában nem észleli, csak azt, hogy a kezében tartott lapokat nehezebb egy idő után olvasnia, bár félvérként elég jó a szeme. A korábban egy-egy furcsa szó felett összevont szemöldöke mostanra állandó vonás az arcán, ahogy önkéntelenül is összébbhúzza a szemét, hogy ki tudja venni a vékony vonalakat. Szeret tisztán látni, a rajzokat, kézírást..
Hogy a nő mellette fekszik, közel, csak annyiban akadályozza a mozgását, hogy felé tekintve ügyel rá, hogy ne érjen hozzá, ne üsse meg, ne zavarja fel, ahogy becsukva a füzetet maga mellé támaszkodik a kezével. Kiül az ágy szélére, a földre emelve a sérült lábát. Azon már száraz lehet a kence maradéka annyira, hogy ne kenje vele össze a padlót. Nem terhel rá. Azért, mert a nő kérte, vagy azért, mert belátta, ki tudja. A másik lábára nehezedve áll fel, és ugrik az ablakig, a kezében tartva a könyvecskét. A hosszúéletű korábban a párkányra ült, de egyelőre ezt nem veszi át tőle. Nem a kényelmet keresi. A falnak dől csupán a vállával, úgy fordulva, hogy a maradék kinti fény az újra fellapozott füzet lapjaira essen, a szeme azonban megszokásból még mindig összehúzva figyeli azokat. Hogy sötétedik, most nem von maga után mást, csak a felismerést, hogy nem látja azt, ami érdekli.*
//Második szál//
*Hallja most is, de nem reagál ezúttal sem különösebben a válaszra. Érti, de nem felel rá szóval. Visszasüllyed a csendbe, amibe olyan jól elvannak mindketten. Mintha egy közös nyelv lenne közöttük, a létezőn kívül. Nem érzi szükségét, hogy szóljon, ha megérti anélkül is a másik, kérdése pedig nincs több, egyelőre.
Az elf közben megint helyezkedik mellette. Egyre inkább úgy tűnik, mintha aludni készülne, de legalábbis mintha fáradt volna. Ha nem foglalná le éppen a kapott rajzos könyv teljesen, egy idő után biztosan azon kezdene gondolkozni, mit csinálhat tulajdonképpen a másik a kikötőben. Nincs itt régóta, de mivel töltheti a napjait. Fest, festéket keres, tavernába jár, és..? Ha lenne szabad kapacitású gondolata elképzelni az itteni életet, az elképzelhetetlennek bizonyulna számára. Így, bezártan, ágyhoz kötötten természetesnek tűnhet az unalom bárhol, de itt, még ha ki is mehetne.. mit csinálna odakint, az utcákon? Mit csinálnak mások? Egy városban? Ha nem éppen növény ábrázolások és a hozzájuk mellékelt feljegyzések kötnék le a figyelmét fel kellene ismernie, hogy hozzánőtt a természet, ha régen nem is volt ekkora része az életének. Most már képtelen lenne visszamenni.
A halványodó kinti világot magában nem észleli, csak azt, hogy a kezében tartott lapokat nehezebb egy idő után olvasnia, bár félvérként elég jó a szeme. A korábban egy-egy furcsa szó felett összevont szemöldöke mostanra állandó vonás az arcán, ahogy önkéntelenül is összébbhúzza a szemét, hogy ki tudja venni a vékony vonalakat. Szeret tisztán látni, a rajzokat, kézírást..
Hogy a nő mellette fekszik, közel, csak annyiban akadályozza a mozgását, hogy felé tekintve ügyel rá, hogy ne érjen hozzá, ne üsse meg, ne zavarja fel, ahogy becsukva a füzetet maga mellé támaszkodik a kezével. Kiül az ágy szélére, a földre emelve a sérült lábát. Azon már száraz lehet a kence maradéka annyira, hogy ne kenje vele össze a padlót. Nem terhel rá. Azért, mert a nő kérte, vagy azért, mert belátta, ki tudja. A másik lábára nehezedve áll fel, és ugrik az ablakig, a kezében tartva a könyvecskét. A hosszúéletű korábban a párkányra ült, de egyelőre ezt nem veszi át tőle. Nem a kényelmet keresi. A falnak dől csupán a vállával, úgy fordulva, hogy a maradék kinti fény az újra fellapozott füzet lapjaira essen, a szeme azonban megszokásból még mindig összehúzva figyeli azokat. Hogy sötétedik, most nem von maga után mást, csak a felismerést, hogy nem látja azt, ami érdekli.*
1773. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-04 20:59:12
Üzenet elküldve: 2024-08-04 20:59:12
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem gondolta volna, hogy így leköti a másikat a füzete, de ez most neki is jó. Nem is igen érez semmit, csak élvezi a furcsa lebegést, amíg a félvér elmélyedni látszik a kéznyomában. Még mindig nem moccant meg, erre úgy lehet álmában is képtelen. Csak szívja magába az idillt, ahogy el tudnak létezni egymás mellett. Most nem törik meg feszült mozdulatok. Fel sem pillant újra addig, amíg a másik ismét nem szól. Lusta szavak, de nem esik nehezére a válasz. *
- Sokat tanítottak. Nagyon sokat. *Most sem az arcot nézi kifejezetten, hanem a rezdüléseket a karon. Mintha jobban tetszene neki, az amit nem lehet eltakarni. Azért mégiscsak jó érzés, hogy olyasmibe mélyedt bele, amit ő alkotott. Még ha a tudás ára cseppet sem biztos, hogy megérte. Nem tudja. Nem efelé forog az agya. Félálomszerű állapot, amikor akár vallatni is lehetne, amikor nem gondolkodik, de nagyon nincs is min. Egész gyerekkorában, ami az elfekéhez híven meglehetősen hosszúra nyúlt, csak és kizárólag tanult. Ez a része volt benne csak szép. A növények, még ha a zöme a rosszabbik tulajdonságuk miatt is került előtérbe. A sérüléseinek ellátása, ami szintén csak terelés volt, hogy ne azon gondolkodhasson miért kerültek rá. A harc, az erőnlét, a fájdalmak, amikor cseperedett pedig az adottságok kihasználása egyáltalán nem hiányzott. Soha nem is akarta, de nem volt választás.*
- Amikor abbahagyták, utána folytattam magam.
*Végre megtörik az egy helyben lét, most a hasára fordul, úgy, ahogy nem is olyan rég. Meztelen talpai az égnek merednek, összekulcsolva a bokájánál ő pedig az álla alá gyűri a párnát, homloka majdhogynem a félvért éri, de észre sem veszi, most annyira más minden. Nem tudná megmagyarázni. Nem kötelező semmi. Belül nem érzi a késztetést. Kissé fordítja csak fejét később az ablak irányába. Ha rájuk sötétedik illene gyertyát gyújtania, vagy előszedni az olajlámpást, ha nagyobb fényt akarnak, de mindig jobban érzi magát a halovány terekben. Akár egész éjjel is pislákolhat. De még van egy kis ideje. Kényelmes. Nem akarja megzavarni a másikat, ha akar valamit tudni kérdezősködjön csak. Ha pedig nem, akkor éppen elég az, ami van. Nem érzi, hogy álmos, mégis olyan nehezek a tagjai, a szempillája. Nem küzd, mert most még csak nem is játszanak. A kötést sem feledte, de az most elodázná, amiben éppen vannak. Lehunyja a szemeit.*
//Második szál//
*Nem gondolta volna, hogy így leköti a másikat a füzete, de ez most neki is jó. Nem is igen érez semmit, csak élvezi a furcsa lebegést, amíg a félvér elmélyedni látszik a kéznyomában. Még mindig nem moccant meg, erre úgy lehet álmában is képtelen. Csak szívja magába az idillt, ahogy el tudnak létezni egymás mellett. Most nem törik meg feszült mozdulatok. Fel sem pillant újra addig, amíg a másik ismét nem szól. Lusta szavak, de nem esik nehezére a válasz. *
- Sokat tanítottak. Nagyon sokat. *Most sem az arcot nézi kifejezetten, hanem a rezdüléseket a karon. Mintha jobban tetszene neki, az amit nem lehet eltakarni. Azért mégiscsak jó érzés, hogy olyasmibe mélyedt bele, amit ő alkotott. Még ha a tudás ára cseppet sem biztos, hogy megérte. Nem tudja. Nem efelé forog az agya. Félálomszerű állapot, amikor akár vallatni is lehetne, amikor nem gondolkodik, de nagyon nincs is min. Egész gyerekkorában, ami az elfekéhez híven meglehetősen hosszúra nyúlt, csak és kizárólag tanult. Ez a része volt benne csak szép. A növények, még ha a zöme a rosszabbik tulajdonságuk miatt is került előtérbe. A sérüléseinek ellátása, ami szintén csak terelés volt, hogy ne azon gondolkodhasson miért kerültek rá. A harc, az erőnlét, a fájdalmak, amikor cseperedett pedig az adottságok kihasználása egyáltalán nem hiányzott. Soha nem is akarta, de nem volt választás.*
- Amikor abbahagyták, utána folytattam magam.
*Végre megtörik az egy helyben lét, most a hasára fordul, úgy, ahogy nem is olyan rég. Meztelen talpai az égnek merednek, összekulcsolva a bokájánál ő pedig az álla alá gyűri a párnát, homloka majdhogynem a félvért éri, de észre sem veszi, most annyira más minden. Nem tudná megmagyarázni. Nem kötelező semmi. Belül nem érzi a késztetést. Kissé fordítja csak fejét később az ablak irányába. Ha rájuk sötétedik illene gyertyát gyújtania, vagy előszedni az olajlámpást, ha nagyobb fényt akarnak, de mindig jobban érzi magát a halovány terekben. Akár egész éjjel is pislákolhat. De még van egy kis ideje. Kényelmes. Nem akarja megzavarni a másikat, ha akar valamit tudni kérdezősködjön csak. Ha pedig nem, akkor éppen elég az, ami van. Nem érzi, hogy álmos, mégis olyan nehezek a tagjai, a szempillája. Nem küzd, mert most még csak nem is játszanak. A kötést sem feledte, de az most elodázná, amiben éppen vannak. Lehunyja a szemeit.*
1772. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-04 19:27:20
Üzenet elküldve: 2024-08-04 19:27:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Ha a nő nem teszi mellé a feljegyzésekkel teli virágos könyvet, most újra csak csendben terelné a gondolatait magában, ki tudja, hanyadszorra a nap folyamán, birokra kelve az erőszakosabbakkal. Nem lenne nyugodt, bármit is mutasson kifele a világnak. Képtelen lenne elvonatkoztatni attól, hogy hol van, mit csinál, s mit kéne csinálnia valójában. A képek viszont lefoglalják. Ha ismerőset lát köztük, részleteiben olvassa a hozzájuk fűzött kommentárokat, szóljanak azok bármiről. Színről, szagról, lelőhelyről, virágról, levélről, méregről, hatásokról, mennyiségről. Ha nem ismerős a kép, és nincs hova kötnie azt az emlékei között, akkor elsőként legfeljebb csak megnézi a rajzot, ha megakad rajta valamiért a tekintete. Ha ismerősnek tűnik, de kiderül, hogy nem az, félbehagyja sokszor az olvasást. Van információ, amit hallott már, falusiaktól, helybeliektől, növényekről, a hasznukról. De sosem ilyen részletesen. Sosem illusztrálva. A gazdag tudásanyag, ami a kezébe került, egészében leköti, nem hagy barangoló gondolatfoszlányokat sem maga után. Amik barangolnak, azok a helyeket keresik, ahol látott már egy-egy növényt, szántók szélén, erdőben, vízparton, otthon.. Ahogy lapozza a füzetet, először csak tudni akarja, mi van benne. Az egészben. Csak ha majd a végére ér kezdi elölről, alaposabban tanulmányozva másodszorra a leírtakat. Feltűnik ugyan, hogy rengeteg receptnek tűnő feljegyzést lát, adagokról, mérgekről de nem gondol rosszra. Egyelőre az sem fordul meg a fejében, hogy mi kellett ahhoz, hogy ezeket a hatást valaki felfedezze..? Nem gondol rosszra, leköti a figyelmét a hirtelen sok információ.*
- Tanította valaki, vagy magadtól tanultad ezeket?
*Kérdezi, összébb húzva a szemöldökét egy áthúzott, nehezen kiolvashatóvá tett szó fölött. Hiszen engedélyt kapott rá, hogy kérdezzen. Nem gondol rosszra, csupán arra, hogyha a másiknak nem volt tanára, akkor könyvtárba járt a hatásokat kutatni, a természetbe a rajzolni, és a kettőt egybegyűjtötte magától. Bár legutóbb, mikor nyúlra vadásztak, volt ugyan a nőnél papírt, de nem virágokat rajzolt rá. De ki tudja, a táskájában nem volt-e ott a füzet? Gyerekként tanult növényekről, de azt nem mondta, hogy tanították volna. Lehet, hogy a füzet későbbi. Nem hiszi, hogy egy nap alatt készült volna az egész. Ami kósza gondolatok felmerülnek, azok is csak a könyvet érintik.
Regisztrálja ugyan a füle hogy álmosnak hatottak az iménti szavak, de nem igazán törődik vele. Épp ésszel tudná, hogyha túl hamar átnézi, ha túl hamar megérti, ha túl hamar végigolvassa, akkor túl hamar meg fogja ismerni, s túl hamar, el is fogja unni, ahogyan a gerendák erezetét is a mennyezeten. Ám ez a legkevésbé sem fékezi most, ahogy a tekintete az írott szavakat olvassa, a rajzok vonalait követi. Hogy a másik közben elalszik-e mellette, nem zavarja, ahogy nem zavarta annak idején a réten sem. Ha vihar jönne, úgyis felkeltené.*
//Második szál//
*Ha a nő nem teszi mellé a feljegyzésekkel teli virágos könyvet, most újra csak csendben terelné a gondolatait magában, ki tudja, hanyadszorra a nap folyamán, birokra kelve az erőszakosabbakkal. Nem lenne nyugodt, bármit is mutasson kifele a világnak. Képtelen lenne elvonatkoztatni attól, hogy hol van, mit csinál, s mit kéne csinálnia valójában. A képek viszont lefoglalják. Ha ismerőset lát köztük, részleteiben olvassa a hozzájuk fűzött kommentárokat, szóljanak azok bármiről. Színről, szagról, lelőhelyről, virágról, levélről, méregről, hatásokról, mennyiségről. Ha nem ismerős a kép, és nincs hova kötnie azt az emlékei között, akkor elsőként legfeljebb csak megnézi a rajzot, ha megakad rajta valamiért a tekintete. Ha ismerősnek tűnik, de kiderül, hogy nem az, félbehagyja sokszor az olvasást. Van információ, amit hallott már, falusiaktól, helybeliektől, növényekről, a hasznukról. De sosem ilyen részletesen. Sosem illusztrálva. A gazdag tudásanyag, ami a kezébe került, egészében leköti, nem hagy barangoló gondolatfoszlányokat sem maga után. Amik barangolnak, azok a helyeket keresik, ahol látott már egy-egy növényt, szántók szélén, erdőben, vízparton, otthon.. Ahogy lapozza a füzetet, először csak tudni akarja, mi van benne. Az egészben. Csak ha majd a végére ér kezdi elölről, alaposabban tanulmányozva másodszorra a leírtakat. Feltűnik ugyan, hogy rengeteg receptnek tűnő feljegyzést lát, adagokról, mérgekről de nem gondol rosszra. Egyelőre az sem fordul meg a fejében, hogy mi kellett ahhoz, hogy ezeket a hatást valaki felfedezze..? Nem gondol rosszra, leköti a figyelmét a hirtelen sok információ.*
- Tanította valaki, vagy magadtól tanultad ezeket?
*Kérdezi, összébb húzva a szemöldökét egy áthúzott, nehezen kiolvashatóvá tett szó fölött. Hiszen engedélyt kapott rá, hogy kérdezzen. Nem gondol rosszra, csupán arra, hogyha a másiknak nem volt tanára, akkor könyvtárba járt a hatásokat kutatni, a természetbe a rajzolni, és a kettőt egybegyűjtötte magától. Bár legutóbb, mikor nyúlra vadásztak, volt ugyan a nőnél papírt, de nem virágokat rajzolt rá. De ki tudja, a táskájában nem volt-e ott a füzet? Gyerekként tanult növényekről, de azt nem mondta, hogy tanították volna. Lehet, hogy a füzet későbbi. Nem hiszi, hogy egy nap alatt készült volna az egész. Ami kósza gondolatok felmerülnek, azok is csak a könyvet érintik.
Regisztrálja ugyan a füle hogy álmosnak hatottak az iménti szavak, de nem igazán törődik vele. Épp ésszel tudná, hogyha túl hamar átnézi, ha túl hamar megérti, ha túl hamar végigolvassa, akkor túl hamar meg fogja ismerni, s túl hamar, el is fogja unni, ahogyan a gerendák erezetét is a mennyezeten. Ám ez a legkevésbé sem fékezi most, ahogy a tekintete az írott szavakat olvassa, a rajzok vonalait követi. Hogy a másik közben elalszik-e mellette, nem zavarja, ahogy nem zavarta annak idején a réten sem. Ha vihar jönne, úgyis felkeltené.*
1771. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-04 16:57:57
Üzenet elküldve: 2024-08-04 16:57:57
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Kényelmes. Nem tud sokáig egy helyben maradni, de ahogy most lefeküdt, a párnáját megint félig ölelve, ahogy a szellő meglibbenti a függönyt és lassan végigkúszik a vállán is az érzés, az most több, mint amit várhat. Nem kíván változtatni. Egy időre a szemeit is behunyja, és olyan békét érez, amit nem is tud, miért van vele. Talán, mert nem akar semmit és még csak az sem zaklatja, hogy valamit csinálnia kell, mert előbukhat olyasmi, amit kerülne. Ha nem faggat, ha nem vár el, akkor egyszerűbb minden. A másik csöndje furcsa volt a sok szó után, ahogyan instruálta az ajzás közben, de már nem hiányzik úgy a hang. Elég, amit észlel. Behunyt szemmel a frissülni látszó levegő illatát, amikor ezzel jelzi a nap, hogy nyugovóra szeretne térni és nem fűti tovább a teret, a másik légzése, és ahogy hallja mozdulni, hozzátapadni az ujjait a borítóhoz, majd kezébe veszi és nyílik a füzet. A csendnél is nagyobb csend, ahogy a figyelem kötődik hozzá valamihez és elfelejti sugározni a test az esetleges zaklatottságot. Csak a kérdés töri meg, ekkor nyílnak az aranyak és néznek a férfi irányába. Pislog csak lassú ütemben, pedig nem álmos, mindössze elfelejti, hogy tettre kész kellene legyen. Megragadja a kéz vonalát, ahogy ráhajlik a pergamenre lapozás közben, majd visszasiklik az arcra, ami nem mozdul, mégsem hiányolja róla most még azt sem.*
- Mh.
*Millióképpen lehet hangot kiadni, de ez is csak azzal van fűszerezve, amiben most pihen. Kissé elmélázik, mintha ő is épp azt olvasná, hogy miket is rejtenek az oldalak. Bár lenne mit felfedezni benne, ha ismerné a másik a múltját, ennek hiányában sokkal nagyobb elemzőkészségre lehet szükség. Hogy mit hogyan köt fejben össze a félvér, az számára nem ismert. Jelölések sokasága, vagy éppen az, hogy a mérgeknél is éppúgy van kihúzva, esetenként átírva hatás, mennyiség. A legegyszerűbb növényektől kezdve, szinte ismeretlen fajokig sok minden feltűnhet benne, arra is utalhatva, hogy merre is fordult meg a világon belül. Néhány lapja osztott, számára kevésbé érdekességekből akár négy kép is egy lapon, kevéske írással, de van, ami egy egészet betölt és mellette lévő rajztalan oldalon csak felsorolások, szavak, aláhúzott fontosabb megjegyzések találhatóak. Akár egy könyvtárban is megállná a helyét, de nem adná más kezébe. Azt sem pontosan tudja, mit keres a férfiéban. De amaz mit sem tudhat arról, hogy olyat oszt meg vele, ami másnak nem igen járna. Feljegyzések halmaza csupán annak, aki látja épp. Ha nem figyel eléggé, csak néz.
Végül visszafordítja tekintetét a fal felé. Idő telik el, még újra szól, akkor is lágyan, mint aki mindjárt alszik, pedig a közelében sincs.*
- Ha valami érdekel, kérdezz csak.
*Persze nem utal másra, mint az éppen olvasottra. Meglelhet benne számtalan dolgot, ami mellett már sokszor sétált el és mit sem tud arról, hogy használható.*
//Második szál//
*Kényelmes. Nem tud sokáig egy helyben maradni, de ahogy most lefeküdt, a párnáját megint félig ölelve, ahogy a szellő meglibbenti a függönyt és lassan végigkúszik a vállán is az érzés, az most több, mint amit várhat. Nem kíván változtatni. Egy időre a szemeit is behunyja, és olyan békét érez, amit nem is tud, miért van vele. Talán, mert nem akar semmit és még csak az sem zaklatja, hogy valamit csinálnia kell, mert előbukhat olyasmi, amit kerülne. Ha nem faggat, ha nem vár el, akkor egyszerűbb minden. A másik csöndje furcsa volt a sok szó után, ahogyan instruálta az ajzás közben, de már nem hiányzik úgy a hang. Elég, amit észlel. Behunyt szemmel a frissülni látszó levegő illatát, amikor ezzel jelzi a nap, hogy nyugovóra szeretne térni és nem fűti tovább a teret, a másik légzése, és ahogy hallja mozdulni, hozzátapadni az ujjait a borítóhoz, majd kezébe veszi és nyílik a füzet. A csendnél is nagyobb csend, ahogy a figyelem kötődik hozzá valamihez és elfelejti sugározni a test az esetleges zaklatottságot. Csak a kérdés töri meg, ekkor nyílnak az aranyak és néznek a férfi irányába. Pislog csak lassú ütemben, pedig nem álmos, mindössze elfelejti, hogy tettre kész kellene legyen. Megragadja a kéz vonalát, ahogy ráhajlik a pergamenre lapozás közben, majd visszasiklik az arcra, ami nem mozdul, mégsem hiányolja róla most még azt sem.*
- Mh.
*Millióképpen lehet hangot kiadni, de ez is csak azzal van fűszerezve, amiben most pihen. Kissé elmélázik, mintha ő is épp azt olvasná, hogy miket is rejtenek az oldalak. Bár lenne mit felfedezni benne, ha ismerné a másik a múltját, ennek hiányában sokkal nagyobb elemzőkészségre lehet szükség. Hogy mit hogyan köt fejben össze a félvér, az számára nem ismert. Jelölések sokasága, vagy éppen az, hogy a mérgeknél is éppúgy van kihúzva, esetenként átírva hatás, mennyiség. A legegyszerűbb növényektől kezdve, szinte ismeretlen fajokig sok minden feltűnhet benne, arra is utalhatva, hogy merre is fordult meg a világon belül. Néhány lapja osztott, számára kevésbé érdekességekből akár négy kép is egy lapon, kevéske írással, de van, ami egy egészet betölt és mellette lévő rajztalan oldalon csak felsorolások, szavak, aláhúzott fontosabb megjegyzések találhatóak. Akár egy könyvtárban is megállná a helyét, de nem adná más kezébe. Azt sem pontosan tudja, mit keres a férfiéban. De amaz mit sem tudhat arról, hogy olyat oszt meg vele, ami másnak nem igen járna. Feljegyzések halmaza csupán annak, aki látja épp. Ha nem figyel eléggé, csak néz.
Végül visszafordítja tekintetét a fal felé. Idő telik el, még újra szól, akkor is lágyan, mint aki mindjárt alszik, pedig a közelében sincs.*
- Ha valami érdekel, kérdezz csak.
*Persze nem utal másra, mint az éppen olvasottra. Meglelhet benne számtalan dolgot, ami mellett már sokszor sétált el és mit sem tud arról, hogy használható.*
1770. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-04 15:52:54
Üzenet elküldve: 2024-08-04 15:52:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem bocsátja áruba az arca az érzelmeit túl gyakran. A mostani helyzetben ez inkább szinte már 'soha' lehetne. Az aggodalmát, a nyugtalanságát, a türelmetlenségét, a bosszúságát, a bizonytalanságát, az ingerlékenységét ha eddig mutatta is, mert képtelen volt elrejteni, döntő többségében talán mégis inkább a mozdulataiból lehetett megérteni. Az alkarvédők félredobásából, a konokul átugrott szobából, abból, ahogy az ágy mellé telepedett, a földre, s nem fel, rá. Mostanra azonban kivesztek a testéből a mozdulatok is. Egy helyben marad, a korábban háta mögé tolt párnának dőlve, félig ülve, karbafont kézzel. Vagy néz, vagy csukva van a szeme, olykor elfordul a feje vagy vissza, de nincs más, ami a hangulatáról árulkodna. Megengedték már egyszer, mégsem mozdul. A mindenét átható kifejezéstelenség mintha veleszületett volna, és részben így is volt, a legtöbb szobor tulajdonság azonban korántsem uralja olyan régóta az életét.
Behunyja a szemét, de nem sokáig tart ezúttal sem az állapot. Hallja, a másikat, újra a lépteit, a ládát, amit egyszer már hallott felnyílni, majd csukódni, és akkor konkrét tárgyhoz is kapcsolta a hangot, az ismét ágy felé közeledő lépteket. Amire nem számít azok a szavak, és a mellé tett ismeretlen dolog. Felnéz a nőre, az újabb mosoly kezdeményére, majd le, maga mellé, a füzetre.
Annyit, hogy az az elfé lehet, az elejére ütött mintából is tényként kezel. Tévedhet, de ez mégis egyértelműnek tűnik számára. Szétbontva maga előtt a karjait nyúl érte, hogy a kezébe vegye. Egy ideig csak a borítót nézi, mielőtt felnyitná az első oldalon. Tud olvasni, de ha nem tudna is lekötné hamar a benne talált rajzok látványa, mint a gyerekeket. Könnyebben meg is érti, miről szólnak, mire vonatkoznak a megjegyzések mellettük. Nem ismeri a történetet a füzet mögött, de azt azért sejti, hogy tanulást szolgált. Hogy gyerekként, vagy idősebb korban, azt már nem tudhatja. Számára minden újdonság lehet, amit benne talál, hacsak nincsenek olyan egyszerű növények is ábrázolva, mint mondjuk a csalán, amit azért ő is megtanult felismerni az évek alatt. A falusiaktól a tulajdonságairól is hallott, a teájáról, a szúrásáról, de közel sem olyan részletekben, mint ahogyan a jegyzetekben látja. Onnan, ahonnan ő jött, kevesebb az ilyen típusú növény, így ha érdekelte volna az ilyen irányú tudás, akkor sem szerezhette volna meg. Más növényekét igen. De nem is nagyon érdekelte. Ismerősnek tűnő ábrázolást keres a szeme, vagy éppen olyat, ami valamiért teljesen idegen, valamiért érdekes, szokatlan, amin ki tudja miért, megakadna a tekintete.*
- Te csináltad?
*Kérdezi, miközben átfut a szeme egy újabb oldalon, a következőre hajtva. Nem ismeri a hosszúéletű kézírását, így aszerint bárkiéi lehetnek a feljegyzett megfigyelések, a rajzok is akár, de ha a másik vigyázott az íjára, úgy vigyáz ő is a kezében tartott tárgyra, legyen az akárki munkája. A nőé, s ez elég. Ha nem is tűnik ki talán elsőre a figyelme, hiszen csak úgy használja a kis könyvet, ahogyan azt szokás, mégis, ha két lap össze lenne ragadva, vagy a sok használattól meggyűrődve, azt óvatosan szedné szét, a gyűrődést az ujjával simítva vissza a helyére.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.04 15:53:41
//Második szál//
*Nem bocsátja áruba az arca az érzelmeit túl gyakran. A mostani helyzetben ez inkább szinte már 'soha' lehetne. Az aggodalmát, a nyugtalanságát, a türelmetlenségét, a bosszúságát, a bizonytalanságát, az ingerlékenységét ha eddig mutatta is, mert képtelen volt elrejteni, döntő többségében talán mégis inkább a mozdulataiból lehetett megérteni. Az alkarvédők félredobásából, a konokul átugrott szobából, abból, ahogy az ágy mellé telepedett, a földre, s nem fel, rá. Mostanra azonban kivesztek a testéből a mozdulatok is. Egy helyben marad, a korábban háta mögé tolt párnának dőlve, félig ülve, karbafont kézzel. Vagy néz, vagy csukva van a szeme, olykor elfordul a feje vagy vissza, de nincs más, ami a hangulatáról árulkodna. Megengedték már egyszer, mégsem mozdul. A mindenét átható kifejezéstelenség mintha veleszületett volna, és részben így is volt, a legtöbb szobor tulajdonság azonban korántsem uralja olyan régóta az életét.
Behunyja a szemét, de nem sokáig tart ezúttal sem az állapot. Hallja, a másikat, újra a lépteit, a ládát, amit egyszer már hallott felnyílni, majd csukódni, és akkor konkrét tárgyhoz is kapcsolta a hangot, az ismét ágy felé közeledő lépteket. Amire nem számít azok a szavak, és a mellé tett ismeretlen dolog. Felnéz a nőre, az újabb mosoly kezdeményére, majd le, maga mellé, a füzetre.
Annyit, hogy az az elfé lehet, az elejére ütött mintából is tényként kezel. Tévedhet, de ez mégis egyértelműnek tűnik számára. Szétbontva maga előtt a karjait nyúl érte, hogy a kezébe vegye. Egy ideig csak a borítót nézi, mielőtt felnyitná az első oldalon. Tud olvasni, de ha nem tudna is lekötné hamar a benne talált rajzok látványa, mint a gyerekeket. Könnyebben meg is érti, miről szólnak, mire vonatkoznak a megjegyzések mellettük. Nem ismeri a történetet a füzet mögött, de azt azért sejti, hogy tanulást szolgált. Hogy gyerekként, vagy idősebb korban, azt már nem tudhatja. Számára minden újdonság lehet, amit benne talál, hacsak nincsenek olyan egyszerű növények is ábrázolva, mint mondjuk a csalán, amit azért ő is megtanult felismerni az évek alatt. A falusiaktól a tulajdonságairól is hallott, a teájáról, a szúrásáról, de közel sem olyan részletekben, mint ahogyan a jegyzetekben látja. Onnan, ahonnan ő jött, kevesebb az ilyen típusú növény, így ha érdekelte volna az ilyen irányú tudás, akkor sem szerezhette volna meg. Más növényekét igen. De nem is nagyon érdekelte. Ismerősnek tűnő ábrázolást keres a szeme, vagy éppen olyat, ami valamiért teljesen idegen, valamiért érdekes, szokatlan, amin ki tudja miért, megakadna a tekintete.*
- Te csináltad?
*Kérdezi, miközben átfut a szeme egy újabb oldalon, a következőre hajtva. Nem ismeri a hosszúéletű kézírását, így aszerint bárkiéi lehetnek a feljegyzett megfigyelések, a rajzok is akár, de ha a másik vigyázott az íjára, úgy vigyáz ő is a kezében tartott tárgyra, legyen az akárki munkája. A nőé, s ez elég. Ha nem is tűnik ki talán elsőre a figyelme, hiszen csak úgy használja a kis könyvet, ahogyan azt szokás, mégis, ha két lap össze lenne ragadva, vagy a sok használattól meggyűrődve, azt óvatosan szedné szét, a gyűrődést az ujjával simítva vissza a helyére.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.04 15:53:41
1769. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-04 14:02:00
Üzenet elküldve: 2024-08-04 14:02:00
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nincs mosoly, egy árva hümmentés, sem semmi. Valamiféle morgást előbb várt volna talán a másiktól, mikor hátat fordított neki végül, de a szobron kívül, aki ott fekszik az ágyában és időnként ránéz, vagy kérdez egyet, nem kap mást. Igazából ez csak akkor zavarja, ha tényleg érdeklődne valamiről, s nem kap választ. De ez is lecsitult, s talán lángol majd még, most hűlt helye van. Talán pont arra van szükség, hogy úgy értsék meg ahogy van. Vagy ne is akarják érteni, csak elfogadni, azt ami. Vagy, mint ahogy kérte, észre se vegye. Az azért elég nehézkes egy ekkora területen. Nem akar többet faggatózni, ha bármi gát át kívánna szakadni, hiszi, hogy fel fogja ismerni. Egyébként is csak valaki olyan az életében, aki időnként felbukkan, aztán úgy lehet soha többet nem is látja. Nem kell belefolyni. Ő a saját részéről csak örül annak, hogy nem teher a férfi jelenléte, hogyha Kyr rá is pillant sosem azzal a szándékkal, mintha valamit akarna tőle, de még munkát sem ajánl. Kevés szál fűzte olyanhoz, aki nem keres benne valamit, ha egyáltalán...
A csend beállt, miután megválaszolta az egyszerűnek ható kérdést. Néha mutat érdeklődést a növények iránt a félvér, de mégsem érzi úgy, hogy kifejezetten bele akar menni. De még mielőtt újra lehetetlen pózokban érné az ágyat, eszébe ötlik a kis bőrborítású füzete. Nincs nagyon más, ami ő. Csak a festmények, rajzok. A tűszúrásból kialakított képek. Odasétál a ládához ismét, amit már egyszer felnyitott, csak akkor teljesen más impulzus vezérelte. Az akkori düh elszállt, helyére visszaköltözött a jótékony nyugalom. Kiveszi belőle a kis könyvecskét. Egyszerű vékony barna borítás, amit ellátott néhány szúrással, pont olyannal, mint a mi a karján fut végig tövisekkel tarkítva. Csak azért véste bele, mert az övé. Viseletes, mert sokszor nyitotta és zárta be, a lapok pedig pontosan ugyan ezt tükrözik; volt idő, amikor serényen dolgozott benne, mára csak hever a dolgai között, mint egy tananyag, amit már kívülről tud úgy is, de nem válna meg tőle. Mert ezeken a sárgás lapokon minden az ő kéznyoma. Vékony pennával belerajzolt növények, azok minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Mérgek és gyógyhatású levelek, virágok, termések. Néha hozzáírva új felfedezés, néha áthúzva az, amit nem úgy tapasztalt, ahogy arról tanult. Részletesnek mondható rajzok, amik szintén semmi másra nem voltak jók, minthogy lefoglalja azokat az estéket, amikor éppen két állomás között volt és nem akarta a semmivel tölteni. Feláll, majd az ágyhoz lép, letéve a másik mellé azt. Nem a kezébe, nem erőltet. De lehet még az eltöltött csendes percekben olyan idő, amikor inkább forgatná ezt, mint a saját gondolatait a fejében. Könyvek híján mást nem tud adni, amit fekve is lehet csinálni. *
- Ha megunnád amin gondolkodsz.
*Mozdul szája sarka, de már nem széles mosolyra. Nem teljesen hülye. Lehet terelni bármennyit, lehet kibámulni az ablakon és a semmibe ereszkedni, de minden réteg alatt vannak meghúzódó történések. És azt ő sem feltétlenül akarná látni, ezért is tudja, hogy jól jöhet az ilyesmi. Nem olyan tudatos, mint aminek a szavai nyomán tűnik. Inkább ösztönös.
Aztán újra keresztbe fekszik az ágyon, a cseppet sem orkra hajazó mellett és az otthagyott párnájára hajtja a fejét. Ha feljebb mozdítaná az aranyakat, nézhetné Kyr arcát, de most nem teszi. Mintha csak egy kis pihenésre készülne, de igazából megpróbálja csak kiélvezni azt, amit ki tud a körötte honoló rátelepedett nyugalomból.*
//Második szál//
*Nincs mosoly, egy árva hümmentés, sem semmi. Valamiféle morgást előbb várt volna talán a másiktól, mikor hátat fordított neki végül, de a szobron kívül, aki ott fekszik az ágyában és időnként ránéz, vagy kérdez egyet, nem kap mást. Igazából ez csak akkor zavarja, ha tényleg érdeklődne valamiről, s nem kap választ. De ez is lecsitult, s talán lángol majd még, most hűlt helye van. Talán pont arra van szükség, hogy úgy értsék meg ahogy van. Vagy ne is akarják érteni, csak elfogadni, azt ami. Vagy, mint ahogy kérte, észre se vegye. Az azért elég nehézkes egy ekkora területen. Nem akar többet faggatózni, ha bármi gát át kívánna szakadni, hiszi, hogy fel fogja ismerni. Egyébként is csak valaki olyan az életében, aki időnként felbukkan, aztán úgy lehet soha többet nem is látja. Nem kell belefolyni. Ő a saját részéről csak örül annak, hogy nem teher a férfi jelenléte, hogyha Kyr rá is pillant sosem azzal a szándékkal, mintha valamit akarna tőle, de még munkát sem ajánl. Kevés szál fűzte olyanhoz, aki nem keres benne valamit, ha egyáltalán...
A csend beállt, miután megválaszolta az egyszerűnek ható kérdést. Néha mutat érdeklődést a növények iránt a félvér, de mégsem érzi úgy, hogy kifejezetten bele akar menni. De még mielőtt újra lehetetlen pózokban érné az ágyat, eszébe ötlik a kis bőrborítású füzete. Nincs nagyon más, ami ő. Csak a festmények, rajzok. A tűszúrásból kialakított képek. Odasétál a ládához ismét, amit már egyszer felnyitott, csak akkor teljesen más impulzus vezérelte. Az akkori düh elszállt, helyére visszaköltözött a jótékony nyugalom. Kiveszi belőle a kis könyvecskét. Egyszerű vékony barna borítás, amit ellátott néhány szúrással, pont olyannal, mint a mi a karján fut végig tövisekkel tarkítva. Csak azért véste bele, mert az övé. Viseletes, mert sokszor nyitotta és zárta be, a lapok pedig pontosan ugyan ezt tükrözik; volt idő, amikor serényen dolgozott benne, mára csak hever a dolgai között, mint egy tananyag, amit már kívülről tud úgy is, de nem válna meg tőle. Mert ezeken a sárgás lapokon minden az ő kéznyoma. Vékony pennával belerajzolt növények, azok minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Mérgek és gyógyhatású levelek, virágok, termések. Néha hozzáírva új felfedezés, néha áthúzva az, amit nem úgy tapasztalt, ahogy arról tanult. Részletesnek mondható rajzok, amik szintén semmi másra nem voltak jók, minthogy lefoglalja azokat az estéket, amikor éppen két állomás között volt és nem akarta a semmivel tölteni. Feláll, majd az ágyhoz lép, letéve a másik mellé azt. Nem a kezébe, nem erőltet. De lehet még az eltöltött csendes percekben olyan idő, amikor inkább forgatná ezt, mint a saját gondolatait a fejében. Könyvek híján mást nem tud adni, amit fekve is lehet csinálni. *
- Ha megunnád amin gondolkodsz.
*Mozdul szája sarka, de már nem széles mosolyra. Nem teljesen hülye. Lehet terelni bármennyit, lehet kibámulni az ablakon és a semmibe ereszkedni, de minden réteg alatt vannak meghúzódó történések. És azt ő sem feltétlenül akarná látni, ezért is tudja, hogy jól jöhet az ilyesmi. Nem olyan tudatos, mint aminek a szavai nyomán tűnik. Inkább ösztönös.
Aztán újra keresztbe fekszik az ágyon, a cseppet sem orkra hajazó mellett és az otthagyott párnájára hajtja a fejét. Ha feljebb mozdítaná az aranyakat, nézhetné Kyr arcát, de most nem teszi. Mintha csak egy kis pihenésre készülne, de igazából megpróbálja csak kiélvezni azt, amit ki tud a körötte honoló rátelepedett nyugalomból.*
1768. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-04 13:05:52
Üzenet elküldve: 2024-08-04 13:05:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A jókedvet nem ismeri. Talán, régen, tudta mi az. Ha a mosolya akkor sem volt gyakori vendég az arcán, az örömöt, a derűs nyugalmat, a boldogságot ismerte, s ha nevetett, azt biztosan igazán tette, ahogy minden mást is. Mostanra eleget jelent, ha csupán a nyugalmát képes megtalálni, és megtartani magának. Minden más elveszett, mintha nem is lett volna. Egyedül a szeme sarkában olykor ritkaságként feltűnő szarkalábak jelezhetik, hogy volt, amikor többet mosolygott. Ha magában van, nem is hiányzik a múlt, csak ha valami felhívja rá a figyelmét. Mint a nő, a kérdéseivel, amikkel korábban akaratlanul is odaterelte a gondolatait a benne tátongó űr szélére, a hiány peremére. Nem hiány, ha maga van, és nincs mellette más, hogy figyelmeztesse rá. Most azonban van más. Aranyszemű hosszúéletű, akinek továbbra is csak részleteket ismer a történetéből. Nem is fojtogatja a kíváncsiság, hogy többet tudjon. Érteni egészen más jelent. Az arcot nézi, amin megindul, megáll, majd végigfut a mosoly, s a szavakat hallgatja. A saját humora, amennyi adatott neki belőle, fanyarabb annál, minthogy ilyesmin elmosolyodjon. Megérti, de nem mulattatja, a tekintete azonban nem mozdul a másik arcáról, akkor is követi a szobán át az elf alakját, amikor az elmenekülne előle a vödrökhöz. Ha nem is látja, akkor is nézi még egy darabig, mielőtt újra csak a lába felé fordulna. Zöld. Megmozdítja a lábujját. Valóban. Nem morgolódik. Kicsit kevesebb helyet foglal viszont a nő ágyában, mint egy ork.
A visszaérkező hosszúéletű már csak a válasz reményével képes felé fordítani újra a szürke pillantást. Mivel terelésképpen kérdezte, így nem zavarja, hogy nem kap minden apróságra kiterjedő magyarázatot. Nem is várt. Ha zavarná, kérdezne tovább, minden részletre, módszeresen, ami homályban maradt előtte, de valójában megelégszik most bármivel, amit kap. Nincs azonban egyelőre más, több, ami egyáltalán felmerül benne, s azon a szinten, hogy csak azért szólaljon meg, hogy a hangját hallassa továbbra sem bukott még át. Inkább hallgat, ha mondani nincs mit. Nem tart tőle, hogy pont az elf rossz néven venné a csendet. Az ablak felé tekint csak újra, szinte kényszerből, a kinti időt, a fényeket figyelve. Fogalma sincs, hány órára járhat. Szinte mindegy is. Annak, hogy mai dolgát elvégezze már nem látja esélyét. Hogy hogyan fogja elmagyarázni, kikerülni belőle, ha történik valami, amit megakadályozhatott volna, amit neki kellett volna, még nem tudja. Akkor megy át a hídon, ha odaért hozzá, de képtelen lefojtani az újra fellángoló nyugtalanságot a gyomrában. A gondolatok jönnek, a lehetséges kérdések, a válaszok, hazugság vagy sem, a menekülés.. A térbe mered maga elé, mielőtt behunyná inkább a szemét, összébb húzva az ujjait a karja takarásában.*
//Második szál//
*A jókedvet nem ismeri. Talán, régen, tudta mi az. Ha a mosolya akkor sem volt gyakori vendég az arcán, az örömöt, a derűs nyugalmat, a boldogságot ismerte, s ha nevetett, azt biztosan igazán tette, ahogy minden mást is. Mostanra eleget jelent, ha csupán a nyugalmát képes megtalálni, és megtartani magának. Minden más elveszett, mintha nem is lett volna. Egyedül a szeme sarkában olykor ritkaságként feltűnő szarkalábak jelezhetik, hogy volt, amikor többet mosolygott. Ha magában van, nem is hiányzik a múlt, csak ha valami felhívja rá a figyelmét. Mint a nő, a kérdéseivel, amikkel korábban akaratlanul is odaterelte a gondolatait a benne tátongó űr szélére, a hiány peremére. Nem hiány, ha maga van, és nincs mellette más, hogy figyelmeztesse rá. Most azonban van más. Aranyszemű hosszúéletű, akinek továbbra is csak részleteket ismer a történetéből. Nem is fojtogatja a kíváncsiság, hogy többet tudjon. Érteni egészen más jelent. Az arcot nézi, amin megindul, megáll, majd végigfut a mosoly, s a szavakat hallgatja. A saját humora, amennyi adatott neki belőle, fanyarabb annál, minthogy ilyesmin elmosolyodjon. Megérti, de nem mulattatja, a tekintete azonban nem mozdul a másik arcáról, akkor is követi a szobán át az elf alakját, amikor az elmenekülne előle a vödrökhöz. Ha nem is látja, akkor is nézi még egy darabig, mielőtt újra csak a lába felé fordulna. Zöld. Megmozdítja a lábujját. Valóban. Nem morgolódik. Kicsit kevesebb helyet foglal viszont a nő ágyában, mint egy ork.
A visszaérkező hosszúéletű már csak a válasz reményével képes felé fordítani újra a szürke pillantást. Mivel terelésképpen kérdezte, így nem zavarja, hogy nem kap minden apróságra kiterjedő magyarázatot. Nem is várt. Ha zavarná, kérdezne tovább, minden részletre, módszeresen, ami homályban maradt előtte, de valójában megelégszik most bármivel, amit kap. Nincs azonban egyelőre más, több, ami egyáltalán felmerül benne, s azon a szinten, hogy csak azért szólaljon meg, hogy a hangját hallassa továbbra sem bukott még át. Inkább hallgat, ha mondani nincs mit. Nem tart tőle, hogy pont az elf rossz néven venné a csendet. Az ablak felé tekint csak újra, szinte kényszerből, a kinti időt, a fényeket figyelve. Fogalma sincs, hány órára járhat. Szinte mindegy is. Annak, hogy mai dolgát elvégezze már nem látja esélyét. Hogy hogyan fogja elmagyarázni, kikerülni belőle, ha történik valami, amit megakadályozhatott volna, amit neki kellett volna, még nem tudja. Akkor megy át a hídon, ha odaért hozzá, de képtelen lefojtani az újra fellángoló nyugtalanságot a gyomrában. A gondolatok jönnek, a lehetséges kérdések, a válaszok, hazugság vagy sem, a menekülés.. A térbe mered maga elé, mielőtt behunyná inkább a szemét, összébb húzva az ujjait a karja takarásában.*
1767. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-04 11:21:16
Üzenet elküldve: 2024-08-04 11:21:16
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A jókedvet szereti, azt nem vonja körül mindig valamiféle álcával. Nem sok jut belőle, magának teremt képeket, ha pedig komikus helyzetet lát, ami a kikötőben igen ritkán fordul elő, akkor ennyit még megenged magának. Mindig is szeretett ugratni, vagy azzal nyerni meg lapos helyzeteket. Ez csak a saját szórakozása, mert más nemigen akadt soha. Nem zökkent ki, sokszor el is mélyít, egy sajátos világot képezve. De ahogy rávilágít a másik, hogy meglátta a rákúszó vonást, először megállítja azt, majd még tovább fut ajka ívén. Felpillant a szürkékre, amik őt nézik, és tűnődve figyel, hogy kimondja-e, amit látni vélt.*
- Csak túl jó a képzelőerőm.
*Harap rá finoman alsó ajkára, majd fordul ismét a dolgára. De nem hagyja nyugodni a kép. Ha a másik nincs is humoránál, attól ő még lehet.*
- Láttam egy orkot, pont ilyen színe volt.
*És eddig bírta, halkan nevet fel, majd lehúzza végre az anyagot és el is menekül gyorsan a vedrekhez, a másik esetleges morgása elől. Lehet megbánja, de kit érdekel ez most?
Az ötlete nem aratott osztatlan sikert, de már megszokta. Úgyis azt csinál a másik, amit akar, az is nagy szó lehet, hogy egyáltalán az ágyba feküdt, miután kissé kiterítette elé a gondolatait. Amilyen konok, azt is látja maga előtt, ahogy a kikötőben próbál helytállni a sérült lábával. Talán sokan képtelenek észrevenni azt, ami igazából valahol egy ajándék. Mert ő sem tudná így nézni, adott helyzetben meg főleg. Nem mindenki után nyúl óvó kar és nem mindenkit mentenek meg a vihar elől sem. És mindez a kettejük furcsa kis játékában önzetlenül zajlik. Ril legalábbis biztosan nem várna cserébe semmit, s a másikról sem gondolná ugyan ezt, de meglepetések még mindig lehetnek. Nem szól, csak megértően bólint egyet. Ki ne utálná? Nem zavarná az sem, ha kimondaná, nem hiszi, hogy olyan légkört teremtett, ahol ne lehetne kiejteni azt, amit gondol. Tőle aztán szitokszavakként is távozhatnának a gondolatok, legalább nem lennének úgy elzárva. De hát ismeri ezt... ő is belülről mérgeződik.
Az újabb kérdés viszont kissé elgondolkodtatja. A honnan-t még csak csak tudja, de ilyenkor mindig a kitől az érdekesebb. Az mindig elvezeti az űr legmélyére, ahol elveszik. Soha nem fogja megtudni. És nem is kutatja már.*
- Gyerekként tanultam meg a legtöbbet. Aztán valahogy mindig ragadt rám ez-az.
*Halványodik el a hangja, de igazi érzelmeket nélkülöz. Inkább csak az sejlik fel, hogy az egyértelmű számára nem létezik ezzel kapcsolatban sem. A teljes igazsághoz az tartozik, hogy a mérgekről, amiket némely növény ad, sokkal többet tud. De ezt a mérleget is egyensúlyba próbálta mozgatni önszorgalomból.*
//Második szál//
*A jókedvet szereti, azt nem vonja körül mindig valamiféle álcával. Nem sok jut belőle, magának teremt képeket, ha pedig komikus helyzetet lát, ami a kikötőben igen ritkán fordul elő, akkor ennyit még megenged magának. Mindig is szeretett ugratni, vagy azzal nyerni meg lapos helyzeteket. Ez csak a saját szórakozása, mert más nemigen akadt soha. Nem zökkent ki, sokszor el is mélyít, egy sajátos világot képezve. De ahogy rávilágít a másik, hogy meglátta a rákúszó vonást, először megállítja azt, majd még tovább fut ajka ívén. Felpillant a szürkékre, amik őt nézik, és tűnődve figyel, hogy kimondja-e, amit látni vélt.*
- Csak túl jó a képzelőerőm.
*Harap rá finoman alsó ajkára, majd fordul ismét a dolgára. De nem hagyja nyugodni a kép. Ha a másik nincs is humoránál, attól ő még lehet.*
- Láttam egy orkot, pont ilyen színe volt.
*És eddig bírta, halkan nevet fel, majd lehúzza végre az anyagot és el is menekül gyorsan a vedrekhez, a másik esetleges morgása elől. Lehet megbánja, de kit érdekel ez most?
Az ötlete nem aratott osztatlan sikert, de már megszokta. Úgyis azt csinál a másik, amit akar, az is nagy szó lehet, hogy egyáltalán az ágyba feküdt, miután kissé kiterítette elé a gondolatait. Amilyen konok, azt is látja maga előtt, ahogy a kikötőben próbál helytállni a sérült lábával. Talán sokan képtelenek észrevenni azt, ami igazából valahol egy ajándék. Mert ő sem tudná így nézni, adott helyzetben meg főleg. Nem mindenki után nyúl óvó kar és nem mindenkit mentenek meg a vihar elől sem. És mindez a kettejük furcsa kis játékában önzetlenül zajlik. Ril legalábbis biztosan nem várna cserébe semmit, s a másikról sem gondolná ugyan ezt, de meglepetések még mindig lehetnek. Nem szól, csak megértően bólint egyet. Ki ne utálná? Nem zavarná az sem, ha kimondaná, nem hiszi, hogy olyan légkört teremtett, ahol ne lehetne kiejteni azt, amit gondol. Tőle aztán szitokszavakként is távozhatnának a gondolatok, legalább nem lennének úgy elzárva. De hát ismeri ezt... ő is belülről mérgeződik.
Az újabb kérdés viszont kissé elgondolkodtatja. A honnan-t még csak csak tudja, de ilyenkor mindig a kitől az érdekesebb. Az mindig elvezeti az űr legmélyére, ahol elveszik. Soha nem fogja megtudni. És nem is kutatja már.*
- Gyerekként tanultam meg a legtöbbet. Aztán valahogy mindig ragadt rám ez-az.
*Halványodik el a hangja, de igazi érzelmeket nélkülöz. Inkább csak az sejlik fel, hogy az egyértelmű számára nem létezik ezzel kapcsolatban sem. A teljes igazsághoz az tartozik, hogy a mérgekről, amiket némely növény ad, sokkal többet tud. De ezt a mérleget is egyensúlyba próbálta mozgatni önszorgalomból.*
1766. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-03 18:56:40
Üzenet elküldve: 2024-08-03 18:56:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem is ellenkezik ezúttal a másikkal, hogy az mit akar s mit fog csinálni. Szóban sem, de ezúttal már az arca sem tükrözi olyan hevesen az ellenérzését a helyzettel kapcsolatban, mint korábban. Visszaveszi a szokásos kifejezéstelenségét, amivel a nőt figyeli, majd visszafordítja a tekintetét ő is a lába felé. Látja a lekerülő rongyot, a zöld pépet alatta. Mintha nem lenne az ő része, úgy néz a végtagra. Érdektelenség uralja a vonásait, egy röpke pillanatra a gondolatai is kiüresednek mögöttük. Nem veszi észre, mikor kezd vándorolni a szeme, s mikor állapodik meg a hosszúéletű arcán. Amit észrevesz, azt viszont ezúttal egyből, szűrő nélkül önti szavakba, azelőtt, hogy egyáltalán ideje lenne végiggondolni, hogy megszólaljon-e egyáltalán.*
- Mi olyan mulatságos?
*Szólal meg halkan, a tekintetével a saját lába helyett egy ideje már az elf arcát fürkészve. Nem rosszindulat vezérli a kérdést, vagy nemtetszés, ezúttal tényleg csak egyszerű kíváncsiság húzódik mögötte. Látta már korábban is, többször is a másik mosolyait, különböző helyzetekben, különböző formákban, de általában nem is érdekli, és nem is zavarja, mi rejlik a nő látszólagos jókedve mögött. A bánata vagy rosszkedve mögött.. Most mégis az előbbire kérdez rá. Elég furcsa hozzá a helyzet, hogy miközben a lábáról veszi le a kötést, vajon, mi juthat eszébe, ami szórakoztatja, ha halvány is a mosoly hozzá?
Nem tart azonban sokáig szerencsére, amíg lekerül a bokájáról a rongy. Ahogy eltűnik mellőle a nő, ismét nincs más, ami lefoglalná a kóborláshoz, távolságokhoz szokott pillantását, csak a bűnös végtag, ami szinte az árulás jeleként viseli magán a zöld kence maradékát. A visszaérkező szavakra sem emeli már meg a fejét róla. Unalmas, igen. De mégis nyersen hatna ez a fajta őszinteség ahhoz, hogy kimondja.*
- Nem szoktam meg.. ezt..
*Fújja ki maga elé a levegőt, mint egy apró sóhajt. Hogy mit, nem definiálja pontosan, de talán a hosszúéletű így is érti, mire gondol. A sérülésre, az idegen helyre, az idegen törődésre.. Nem is engedi hogy kifussák magukat a gondolatai.*
- Honnan értesz a füvekhez amúgy is?
*Fordul inkább újra a nő felé. Terel. Nem mozdul a helyéről, mintha még ugyanúgy a lábán lenne a kötés. Nem szabad, tudja. S különben is, hova menne? Ahova menne, oda nem mehet.*
//Második szál//
*Nem is ellenkezik ezúttal a másikkal, hogy az mit akar s mit fog csinálni. Szóban sem, de ezúttal már az arca sem tükrözi olyan hevesen az ellenérzését a helyzettel kapcsolatban, mint korábban. Visszaveszi a szokásos kifejezéstelenségét, amivel a nőt figyeli, majd visszafordítja a tekintetét ő is a lába felé. Látja a lekerülő rongyot, a zöld pépet alatta. Mintha nem lenne az ő része, úgy néz a végtagra. Érdektelenség uralja a vonásait, egy röpke pillanatra a gondolatai is kiüresednek mögöttük. Nem veszi észre, mikor kezd vándorolni a szeme, s mikor állapodik meg a hosszúéletű arcán. Amit észrevesz, azt viszont ezúttal egyből, szűrő nélkül önti szavakba, azelőtt, hogy egyáltalán ideje lenne végiggondolni, hogy megszólaljon-e egyáltalán.*
- Mi olyan mulatságos?
*Szólal meg halkan, a tekintetével a saját lába helyett egy ideje már az elf arcát fürkészve. Nem rosszindulat vezérli a kérdést, vagy nemtetszés, ezúttal tényleg csak egyszerű kíváncsiság húzódik mögötte. Látta már korábban is, többször is a másik mosolyait, különböző helyzetekben, különböző formákban, de általában nem is érdekli, és nem is zavarja, mi rejlik a nő látszólagos jókedve mögött. A bánata vagy rosszkedve mögött.. Most mégis az előbbire kérdez rá. Elég furcsa hozzá a helyzet, hogy miközben a lábáról veszi le a kötést, vajon, mi juthat eszébe, ami szórakoztatja, ha halvány is a mosoly hozzá?
Nem tart azonban sokáig szerencsére, amíg lekerül a bokájáról a rongy. Ahogy eltűnik mellőle a nő, ismét nincs más, ami lefoglalná a kóborláshoz, távolságokhoz szokott pillantását, csak a bűnös végtag, ami szinte az árulás jeleként viseli magán a zöld kence maradékát. A visszaérkező szavakra sem emeli már meg a fejét róla. Unalmas, igen. De mégis nyersen hatna ez a fajta őszinteség ahhoz, hogy kimondja.*
- Nem szoktam meg.. ezt..
*Fújja ki maga elé a levegőt, mint egy apró sóhajt. Hogy mit, nem definiálja pontosan, de talán a hosszúéletű így is érti, mire gondol. A sérülésre, az idegen helyre, az idegen törődésre.. Nem is engedi hogy kifussák magukat a gondolatai.*
- Honnan értesz a füvekhez amúgy is?
*Fordul inkább újra a nő felé. Terel. Nem mozdul a helyéről, mintha még ugyanúgy a lábán lenne a kötés. Nem szabad, tudja. S különben is, hova menne? Ahova menne, oda nem mehet.*
1765. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-03 17:44:26
Üzenet elküldve: 2024-08-03 17:44:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Nem vár már nagy ellenállásokat, arra talán tényleg rájött a férfi, hogy amit a bokája körül művel, az semmi mást nem szolgál, minthogy minél előbb lábra tudjon állni. Az egy másik dolog, hogy tőle nem fog nyugtató szavakat hallani arra vonatkozóan, hogy holnap már zokszó nélkül tud menni a dolgára. Nem szegné ennyire kedvét annak, aki láthatóan semmilyen kedvében nincs, mert a szobor álcája mögé nehezen látni be. Ettől még vannak sejtelmei, s néha a levegőt is megváltoztatja körötte, még ha nem is akarja. Néha talán ő is képes erre, amikor maga elé húzza a pajzsot, de ha így is van, nem tud róla. Most csak az újabb kis feladat van, megszabadítani a már száradófélben lévő anyagtól. A massza alatta is kezd feleslegessé válni, ennyi idő alatt amennyi hatást tudott, azt már ki kellett fejtenie, aztán reményei szerint lassan de biztosan reagál rá a végtag is. Lebontva finoman a rongyot eltűnődik a látványon. Ugyanúgy duzzadt, ugyanúgy sötétebb a bőrfelület, de csak soknak tűnik az idő, ami eltelt, a testnek ez vajmi kevés. Mindenesetre a kissé ázott felületnek ad időt, hogy újra visszanyerje a szokásos érzetét, azzal is, hogy elkezdi leszedni róla a zöld mázat. Most nem nevet fel, pedig a színt, ahogy szét van terülve, egy ork is megirigyelhetné. Csak egy halvány mosoly fut rajta végig, ami mintha visszavarázsolta volna a jókedvet rá, amit már nélkülöznek a vonásai egy ideje. Nem koncentrál olyan erőteljesen, mint az íj leajzására, de azért a figyelem teljes egészében ott leledzik. Nem viszi túlzásba, nem akarja sokáig zaklatni a másikat a piszmogásával. Valahogy tudja, hogy van ebben teher. Lehúzza végül a szinte fűszínre festődött anyagot, s elviszi a vödörig, amiből átönt egy kisebbe, hogy beleáztassa azt. Anélkül tér hát vissza, újra a félvér felé véve az irányt. Bármit is gondol, Ril egészen megengedő, ha nem csinál valaki hatalmas baromságot. A pihenés fontos, de ha nem terhel rá a lábára, tőle aztán ugrándozhat is egy kicsit, ha nem szeretne feküdni. *
- Ha nem próbálsz meg ráállni, akkor mozoghatsz egy kicsit, biztos kurva unalmas.
*Ejti el a mondatot, csak úgy mellékesen. Úgyis a másiké a döntés ezzel kapcsolatban. Nem nagy a tér, hogy ne boldogulna, mankónak pedig ott van ő, ha szükséges. Így hát nem kell kérnie sem az almát, sem a vizet, ha úgy dönt. Még a bor is az asztalon van, de kétli, hogy azt választaná, ha egyáltalán feláll. Többnyire emlékszik minden rezdülésre és kiejtett szóra. *
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Nem vár már nagy ellenállásokat, arra talán tényleg rájött a férfi, hogy amit a bokája körül művel, az semmi mást nem szolgál, minthogy minél előbb lábra tudjon állni. Az egy másik dolog, hogy tőle nem fog nyugtató szavakat hallani arra vonatkozóan, hogy holnap már zokszó nélkül tud menni a dolgára. Nem szegné ennyire kedvét annak, aki láthatóan semmilyen kedvében nincs, mert a szobor álcája mögé nehezen látni be. Ettől még vannak sejtelmei, s néha a levegőt is megváltoztatja körötte, még ha nem is akarja. Néha talán ő is képes erre, amikor maga elé húzza a pajzsot, de ha így is van, nem tud róla. Most csak az újabb kis feladat van, megszabadítani a már száradófélben lévő anyagtól. A massza alatta is kezd feleslegessé válni, ennyi idő alatt amennyi hatást tudott, azt már ki kellett fejtenie, aztán reményei szerint lassan de biztosan reagál rá a végtag is. Lebontva finoman a rongyot eltűnődik a látványon. Ugyanúgy duzzadt, ugyanúgy sötétebb a bőrfelület, de csak soknak tűnik az idő, ami eltelt, a testnek ez vajmi kevés. Mindenesetre a kissé ázott felületnek ad időt, hogy újra visszanyerje a szokásos érzetét, azzal is, hogy elkezdi leszedni róla a zöld mázat. Most nem nevet fel, pedig a színt, ahogy szét van terülve, egy ork is megirigyelhetné. Csak egy halvány mosoly fut rajta végig, ami mintha visszavarázsolta volna a jókedvet rá, amit már nélkülöznek a vonásai egy ideje. Nem koncentrál olyan erőteljesen, mint az íj leajzására, de azért a figyelem teljes egészében ott leledzik. Nem viszi túlzásba, nem akarja sokáig zaklatni a másikat a piszmogásával. Valahogy tudja, hogy van ebben teher. Lehúzza végül a szinte fűszínre festődött anyagot, s elviszi a vödörig, amiből átönt egy kisebbe, hogy beleáztassa azt. Anélkül tér hát vissza, újra a félvér felé véve az irányt. Bármit is gondol, Ril egészen megengedő, ha nem csinál valaki hatalmas baromságot. A pihenés fontos, de ha nem terhel rá a lábára, tőle aztán ugrándozhat is egy kicsit, ha nem szeretne feküdni. *
- Ha nem próbálsz meg ráállni, akkor mozoghatsz egy kicsit, biztos kurva unalmas.
*Ejti el a mondatot, csak úgy mellékesen. Úgyis a másiké a döntés ezzel kapcsolatban. Nem nagy a tér, hogy ne boldogulna, mankónak pedig ott van ő, ha szükséges. Így hát nem kell kérnie sem az almát, sem a vizet, ha úgy dönt. Még a bor is az asztalon van, de kétli, hogy azt választaná, ha egyáltalán feláll. Többnyire emlékszik minden rezdülésre és kiejtett szóra. *
1764. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-03 16:15:46
Üzenet elküldve: 2024-08-03 16:15:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem kell azt figyelnie, hogy a nő hogyan bánik a dolgaival, hogy tudja, figyel rá. Nem ebből tudja. Tudja azóta, hogy legutóbb azt rótta fel neki, hogy nem alszik majd kényelmesen. Ha nem figyelne rá, miért érdekelné, hogyan alszik? Ez akkor ellenszenvet váltott ki belőle, mert túlzásnak tűnt a szemében, de mégiscsak a figyelem jele. Ki, ha nem az ajánlaná fel, hogy menjen vele haza, aki figyel..? Túlzás, lehet, de nem egyéb, mint figyelem. Még ha nem is érti az okát.
Követi a tekintete az ideg útját a tegezéig, a helyére, de nem azért, hogy lássa, hogyan bánik vele a másik, még csak ellenőrzésképpen sem, hogy jó helyre teszi-e. Talán csak nincs egyéb, amivel leköthetné a pillantását. Megjegyzést sem tesz, ahogyan a múltkor sem tett, csak amikor már valóban zavarta a szokatlan, félmeztelenre vetkőzött idegen az életterében, de azt is egyből jelezte, amikor túl sok lett. Lehet, hogy nem finoman, burkoltan, ahogy illik, de jelezte. Ha zavarná, ahogy a hegyesfülű a haját hordja, szólna érte, de nem zavarja. Nem is igen érdekli. Szeme van, s nem is vak, ha néha úgy is tűnik, de egyedül arra használja, amire való: néz, és nem megjegyzéseket tesz vele.
Visszafonódik a karja maga elé közben, és az ablak felé fordul újra az ágyon. Elfogyott a mondanivaló, és egyelőre úgy tűnik, a tennivaló is. Ismét csak a gondolatok maradtak. Nem szokott unatkozni, még így, hogy helyhez van kötve is megtalálná előbb vagy utóbb a menekülési utat a fejében, de továbbra is nehezíti a dolgot, hogy nem otthon van, és hogy segítségre szorul. Ha ez egyelőre csupán annyiban merül is ki, hogy az íjról lekerült ideget a másikkal viteti a tegezéhez. Meg tudná tenni ő is, de akkor biztosan tönkretenné mind a kötést, mind az alá felvitt kencét is, ha ugrándozni kezdene. Azt is kétli, hogy a nő egyáltalán hagyná neki. Különben sem sértené meg vele, ha nem is érti, és kezelni sem tudja sokszor a furcsa törődést. Az ideg is maradhatott volna mellette, a kabátján. Nem éhes, és nem is szomjas egyelőre, de ha az lenne, akkor is csak újabb komoly belsőharc árán lenne képes arra, hogy kérjen.
A szavakra újra a hosszúéletűre úszik a tekintete. Furcsa törődés. Nem reagál egyből a kijelentésre, mert az nem kérdés formájában hangzott el. Persze, hagyott már figyelmen kívül kérdést is. Ezúttal azonban a feje sem mozdul, hogy biccentsen; szótlanul figyeli csupán a nőt egy darabig.*
- Mh..
*Felel végül békésen, s a helyzet ellenére, talán ezúttal valóban úgy is érzi magát egy pillanatra ismét. Békében.*
//Második szál//
*Nem kell azt figyelnie, hogy a nő hogyan bánik a dolgaival, hogy tudja, figyel rá. Nem ebből tudja. Tudja azóta, hogy legutóbb azt rótta fel neki, hogy nem alszik majd kényelmesen. Ha nem figyelne rá, miért érdekelné, hogyan alszik? Ez akkor ellenszenvet váltott ki belőle, mert túlzásnak tűnt a szemében, de mégiscsak a figyelem jele. Ki, ha nem az ajánlaná fel, hogy menjen vele haza, aki figyel..? Túlzás, lehet, de nem egyéb, mint figyelem. Még ha nem is érti az okát.
Követi a tekintete az ideg útját a tegezéig, a helyére, de nem azért, hogy lássa, hogyan bánik vele a másik, még csak ellenőrzésképpen sem, hogy jó helyre teszi-e. Talán csak nincs egyéb, amivel leköthetné a pillantását. Megjegyzést sem tesz, ahogyan a múltkor sem tett, csak amikor már valóban zavarta a szokatlan, félmeztelenre vetkőzött idegen az életterében, de azt is egyből jelezte, amikor túl sok lett. Lehet, hogy nem finoman, burkoltan, ahogy illik, de jelezte. Ha zavarná, ahogy a hegyesfülű a haját hordja, szólna érte, de nem zavarja. Nem is igen érdekli. Szeme van, s nem is vak, ha néha úgy is tűnik, de egyedül arra használja, amire való: néz, és nem megjegyzéseket tesz vele.
Visszafonódik a karja maga elé közben, és az ablak felé fordul újra az ágyon. Elfogyott a mondanivaló, és egyelőre úgy tűnik, a tennivaló is. Ismét csak a gondolatok maradtak. Nem szokott unatkozni, még így, hogy helyhez van kötve is megtalálná előbb vagy utóbb a menekülési utat a fejében, de továbbra is nehezíti a dolgot, hogy nem otthon van, és hogy segítségre szorul. Ha ez egyelőre csupán annyiban merül is ki, hogy az íjról lekerült ideget a másikkal viteti a tegezéhez. Meg tudná tenni ő is, de akkor biztosan tönkretenné mind a kötést, mind az alá felvitt kencét is, ha ugrándozni kezdene. Azt is kétli, hogy a nő egyáltalán hagyná neki. Különben sem sértené meg vele, ha nem is érti, és kezelni sem tudja sokszor a furcsa törődést. Az ideg is maradhatott volna mellette, a kabátján. Nem éhes, és nem is szomjas egyelőre, de ha az lenne, akkor is csak újabb komoly belsőharc árán lenne képes arra, hogy kérjen.
A szavakra újra a hosszúéletűre úszik a tekintete. Furcsa törődés. Nem reagál egyből a kijelentésre, mert az nem kérdés formájában hangzott el. Persze, hagyott már figyelmen kívül kérdést is. Ezúttal azonban a feje sem mozdul, hogy biccentsen; szótlanul figyeli csupán a nőt egy darabig.*
- Mh..
*Felel végül békésen, s a helyzet ellenére, talán ezúttal valóban úgy is érzi magát egy pillanatra ismét. Békében.*
1763. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-03 14:13:38
Üzenet elküldve: 2024-08-03 14:13:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Idegen, hogy nem találja a helyét, pedig ez nem volt jellemző sem egyedül, sem a másik mellett. Talán nem is csupán az a baj, hogy nincs mivel lefoglalnia magát. Miért is kéne, ha igazából akad társasága? Ugyan nem az a szószátyár típus a mostani néhány percet leszámítva, de ott van. Csak ne fedne el annyi mindent magáról. Sokszor hideg az elutasítás, talán ez zökkenti ki. Teljesen jól el tud vele lenni, ha egymáshoz sem szólnak. Viszont nem szokott hozzá, hogy ne úgy történjenek a dolgok, ahogyan azt ő akarja, vagy eltervezi. És a férfi pont ebben bolygatja meg annyiszor. Ezért a sokszor hatalmába kerítő méreg és ezért túlontúl a nyugodtság, ha nem vár éppen mellette semmit, vagy esetenként válaszokat kap. Nehezen birkózik meg mindennel, ami megtöri a saját medrében folyó életét. Mintha felépített volna benne egy kis gátat, ami nem hagyja haladni. Ha nem akarná eltüntetni magából a rossz érzéseket ugyan úgy, mint a jókat, akkor most vekenghetne magában ezen. Az ilyesmin amúgy is egyszerűbb, mint azon morfondírozni, hogy miért olyan természetes a jelenléte mindennek ellenére.
Ahogy visszasétál ő nem is várna megjegyzést, sőt semmit. Nem azért változtat a haján, vagy veszi le a nadrágját ismeretlen lakásban, mert ki akarja vívni a figyelmet. Persze ezt nem biztos, hogy bárki elhinné. Néha felsejlik, hogy milyen felszabadító is az, hogy nincs mustrálás, hogy nem hall megjegyzéseket, sőt, mintha cseppet sem érdekelné a másikat a jelenléte akárhogy is fest éppen. Ha valamit mindig is utált, az az, amikor adottságait kellett felhasználni. Vagy ha nem kellett, akkor akarták mások, kéretlenül. Hány kezet vágott volna le szívesen egy elkallódott érintésért, keresetlen bókért. Csakhogy nem tehette meg, mert szükséges volt. *
- Mh.
*Veszi el újfent az ideget, hogy óvatosan a zsebbe helyezze. Tényleg olyan óvón bánik a másikkal s dolgaival, mint semmi mással. Ha valami, akkor ez mutathat csak abból bármit, hogy figyel rá. Nem a vonásai, nem a csillogó szemek, vagy kedves szavak. Így is érthető, ha valaki érteni kívánja.
Visszamegy az ágyhoz, újra a rátekert anyagra figyel.*
- Leveszem egy kicsit, majd este visszakapod.
*Túl sokáig volt rajta, szellőznie kell annak a felületnek, legalábbis most így dönt. Ha a másik hagyja persze. Még mindig nem tükrözi, hogy ez olyan nagy dolog lenne, hogy szánná a másikat. Ha hasonlót érez, ha megalázottságot vél magában felfedezni, az csak belülről fakadhat, Ril nem tesz érte semmit.*
//Második szál//
*Idegen, hogy nem találja a helyét, pedig ez nem volt jellemző sem egyedül, sem a másik mellett. Talán nem is csupán az a baj, hogy nincs mivel lefoglalnia magát. Miért is kéne, ha igazából akad társasága? Ugyan nem az a szószátyár típus a mostani néhány percet leszámítva, de ott van. Csak ne fedne el annyi mindent magáról. Sokszor hideg az elutasítás, talán ez zökkenti ki. Teljesen jól el tud vele lenni, ha egymáshoz sem szólnak. Viszont nem szokott hozzá, hogy ne úgy történjenek a dolgok, ahogyan azt ő akarja, vagy eltervezi. És a férfi pont ebben bolygatja meg annyiszor. Ezért a sokszor hatalmába kerítő méreg és ezért túlontúl a nyugodtság, ha nem vár éppen mellette semmit, vagy esetenként válaszokat kap. Nehezen birkózik meg mindennel, ami megtöri a saját medrében folyó életét. Mintha felépített volna benne egy kis gátat, ami nem hagyja haladni. Ha nem akarná eltüntetni magából a rossz érzéseket ugyan úgy, mint a jókat, akkor most vekenghetne magában ezen. Az ilyesmin amúgy is egyszerűbb, mint azon morfondírozni, hogy miért olyan természetes a jelenléte mindennek ellenére.
Ahogy visszasétál ő nem is várna megjegyzést, sőt semmit. Nem azért változtat a haján, vagy veszi le a nadrágját ismeretlen lakásban, mert ki akarja vívni a figyelmet. Persze ezt nem biztos, hogy bárki elhinné. Néha felsejlik, hogy milyen felszabadító is az, hogy nincs mustrálás, hogy nem hall megjegyzéseket, sőt, mintha cseppet sem érdekelné a másikat a jelenléte akárhogy is fest éppen. Ha valamit mindig is utált, az az, amikor adottságait kellett felhasználni. Vagy ha nem kellett, akkor akarták mások, kéretlenül. Hány kezet vágott volna le szívesen egy elkallódott érintésért, keresetlen bókért. Csakhogy nem tehette meg, mert szükséges volt. *
- Mh.
*Veszi el újfent az ideget, hogy óvatosan a zsebbe helyezze. Tényleg olyan óvón bánik a másikkal s dolgaival, mint semmi mással. Ha valami, akkor ez mutathat csak abból bármit, hogy figyel rá. Nem a vonásai, nem a csillogó szemek, vagy kedves szavak. Így is érthető, ha valaki érteni kívánja.
Visszamegy az ágyhoz, újra a rátekert anyagra figyel.*
- Leveszem egy kicsit, majd este visszakapod.
*Túl sokáig volt rajta, szellőznie kell annak a felületnek, legalábbis most így dönt. Ha a másik hagyja persze. Még mindig nem tükrözi, hogy ez olyan nagy dolog lenne, hogy szánná a másikat. Ha hasonlót érez, ha megalázottságot vél magában felfedezni, az csak belülről fakadhat, Ril nem tesz érte semmit.*
1762. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-03 13:26:29
Üzenet elküldve: 2024-08-03 13:26:29
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Szótlanul hagyja a választ. Ahogyan kérte, úgy is veszi el a felé nyújtott ideget: csendben, nyugodtan. Nem viszonozza az arcára vetett pillantást, s az sem zavarja meg, hogy a nő ismét hozzáér aztán a lábához. Szinte meg is feledkezett róla az elmúlt percekben.
Nem sejti, hogy a másik hiányolná esetleg a hangját, hacsak a terelés részeként is. Ő éppen ellenkezőleg, inkább úgy érzi, túl sokat is hallatta mára. Nem szokta ennyit. Nincs mit mondania, és nem is hozza lázba, hogy beszélhet. Egyedül él jó ideje, de sosem zavarta, hogy nincs, akivel megossza a gondolatait. Nem hiányzik. A minden másodpercnyi csendet kitöltő zűrzavarát is ezért gyűlöli a városnak. Több részét is utálja, a lakóit magukat is, de mivel keveset használja a nyelvet, talán megfogalmazni nem is tudná, mi a baja pontosan, ha kérdeznék sem. Mégis, ahogy végigpillant a kezébe kerülő idegen, s elkerülhetetlennek látszik, hogy előbb vagy utóbb azt is megviaszolja, újra csak a városi piac képe merül fel. Bár viaszt a thargoknál is szerezhet, ha már így is, úgy is emberek közé kell mennie, logikusabbnak tűnik Arthenior. Már csak a festékek miatt is.
Elgondolkozva futnak össze a szemöldökei, ahogy az ideg végeit lezáró hurkokat egymásba fűzi, könnyű csomóba kötve őket. A nő az íját teszi el valahova közben, de ha hallotta is, hova, nem reagál rá. Meglepő lenne, ha belegondolna, hogy nem zavarja, hova kerül a valamilyen szinten védelmét jelentő fegyvert. De leköti a figyelmét más, nem tűnik fel neki. Legalábbis, később biztosan foghatja erre. Óvatosan kezdi összehajtani a húrt a kezében. Nem azért nem bízta a hosszúéletűre ezt a részét, mert szüksége volna a feladatra, hogy elterelje a gondolatait, hanem azért, mert sérülékenyebb anyag, mint a fa. Elég egy törés, egy élesebb hajlásszög, és vége. Akkor pedig végképp be kellene mennie majd a városba, mert tartalék nélkül sehova sem szeret menni. Most is itt van a tegeze zsebében a másik húr, a régebbi, használtabb a kettő közül. De itt van, tartaléknak, ha kellene. Bár tudja, hogy a kikötő nem az a hely, ahol kifejezetten előnyét élvezheti egy íjnak. Amit éppen most ajzott le a kérésére a hosszúéletű. De a lakónegyed szűk utcái egyébként is az apróbb, élesebb tárgyaknak kedveznek. Lehet, hogy elsőre olyasvalakinek tűnik a nő számára, akit valamilyen okból féltenie kellene, pedig az idő nagy részében, tényleg képes vigyázni magára. Még a kikötőben is, ami valóban nem minősíthető a hazai terepének. Azt, hogy mit kell elkerülnie, itt is tudja.
Az íj nélkül visszatérő elf felé fordul, egyetlen szó nélkül nyugtázva annak megváltozott haját. Egy pillantás csupán, amivel a háta mögé villan a szeme, amikor realizálja, hogy nem tudja, hova került pontosan a fegyver, de nem kérdez rá. Habozik mégis egy rövid ideig, mielőtt újra megszólalna.*
- Betennéd a tegez zsebébe? *kérdezi a nőre emelve a tekintetét, a kezében tartott, ezúttal már összehajtott idegre utalva. Nem bizonytalan a hangja, pedig nem érzi jól magát ebben a helyzetben.* - Kérlek.. *Teszi még hozzá lágyabban. A magyarázatoknak vége, nincs miért tovább utasítania.
Utál kérni. Utál ebben a kiszolgáltatott szituációban lenni. Mintha megaláznák, ha épp ésszel tudja is, hogy nem így van. Távol tőle. A rögtönzött terelésnek azonban vége, a maga számára is. Kénytelen lesz beletörődni, megszokni vagy megszökni a jelenlegi helyzetből. Utóbbi pedig továbbra is a nehezebben kivitelezhető feladat. *
//Második szál//
*Szótlanul hagyja a választ. Ahogyan kérte, úgy is veszi el a felé nyújtott ideget: csendben, nyugodtan. Nem viszonozza az arcára vetett pillantást, s az sem zavarja meg, hogy a nő ismét hozzáér aztán a lábához. Szinte meg is feledkezett róla az elmúlt percekben.
Nem sejti, hogy a másik hiányolná esetleg a hangját, hacsak a terelés részeként is. Ő éppen ellenkezőleg, inkább úgy érzi, túl sokat is hallatta mára. Nem szokta ennyit. Nincs mit mondania, és nem is hozza lázba, hogy beszélhet. Egyedül él jó ideje, de sosem zavarta, hogy nincs, akivel megossza a gondolatait. Nem hiányzik. A minden másodpercnyi csendet kitöltő zűrzavarát is ezért gyűlöli a városnak. Több részét is utálja, a lakóit magukat is, de mivel keveset használja a nyelvet, talán megfogalmazni nem is tudná, mi a baja pontosan, ha kérdeznék sem. Mégis, ahogy végigpillant a kezébe kerülő idegen, s elkerülhetetlennek látszik, hogy előbb vagy utóbb azt is megviaszolja, újra csak a városi piac képe merül fel. Bár viaszt a thargoknál is szerezhet, ha már így is, úgy is emberek közé kell mennie, logikusabbnak tűnik Arthenior. Már csak a festékek miatt is.
Elgondolkozva futnak össze a szemöldökei, ahogy az ideg végeit lezáró hurkokat egymásba fűzi, könnyű csomóba kötve őket. A nő az íját teszi el valahova közben, de ha hallotta is, hova, nem reagál rá. Meglepő lenne, ha belegondolna, hogy nem zavarja, hova kerül a valamilyen szinten védelmét jelentő fegyvert. De leköti a figyelmét más, nem tűnik fel neki. Legalábbis, később biztosan foghatja erre. Óvatosan kezdi összehajtani a húrt a kezében. Nem azért nem bízta a hosszúéletűre ezt a részét, mert szüksége volna a feladatra, hogy elterelje a gondolatait, hanem azért, mert sérülékenyebb anyag, mint a fa. Elég egy törés, egy élesebb hajlásszög, és vége. Akkor pedig végképp be kellene mennie majd a városba, mert tartalék nélkül sehova sem szeret menni. Most is itt van a tegeze zsebében a másik húr, a régebbi, használtabb a kettő közül. De itt van, tartaléknak, ha kellene. Bár tudja, hogy a kikötő nem az a hely, ahol kifejezetten előnyét élvezheti egy íjnak. Amit éppen most ajzott le a kérésére a hosszúéletű. De a lakónegyed szűk utcái egyébként is az apróbb, élesebb tárgyaknak kedveznek. Lehet, hogy elsőre olyasvalakinek tűnik a nő számára, akit valamilyen okból féltenie kellene, pedig az idő nagy részében, tényleg képes vigyázni magára. Még a kikötőben is, ami valóban nem minősíthető a hazai terepének. Azt, hogy mit kell elkerülnie, itt is tudja.
Az íj nélkül visszatérő elf felé fordul, egyetlen szó nélkül nyugtázva annak megváltozott haját. Egy pillantás csupán, amivel a háta mögé villan a szeme, amikor realizálja, hogy nem tudja, hova került pontosan a fegyver, de nem kérdez rá. Habozik mégis egy rövid ideig, mielőtt újra megszólalna.*
- Betennéd a tegez zsebébe? *kérdezi a nőre emelve a tekintetét, a kezében tartott, ezúttal már összehajtott idegre utalva. Nem bizonytalan a hangja, pedig nem érzi jól magát ebben a helyzetben.* - Kérlek.. *Teszi még hozzá lágyabban. A magyarázatoknak vége, nincs miért tovább utasítania.
Utál kérni. Utál ebben a kiszolgáltatott szituációban lenni. Mintha megaláznák, ha épp ésszel tudja is, hogy nem így van. Távol tőle. A rögtönzött terelésnek azonban vége, a maga számára is. Kénytelen lesz beletörődni, megszokni vagy megszökni a jelenlegi helyzetből. Utóbbi pedig továbbra is a nehezebben kivitelezhető feladat. *
1761. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-03 11:45:04
Üzenet elküldve: 2024-08-03 11:45:04
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Mit tudott tenni régen, amikor egy-egy küldetése véget ért? Biztosan nem ereszkedett bele a semmittevésbe, azonnal megtalálta a következő munkát. Mindig előre elvolt tervezve, hová is megy tovább. Ha éppen üresjárat volt, akkor tetovált. Megvoltak az emberei mindenre, s ő megvolt másoknak, akik tudhatták mit űz. Itt szinte senki nincsen. Még felszínes kapcsolatai sem, csak egy csapos, egy már vélhetőleg halott mélységi, néhány kofa, akitől vásárolja az itt elérhető dolgokat, vagy élelmet. És itt van Kyr, akivel beengedték egymást a saját terükbe. Akivel olyan óvón jár el, mint annak íjával, nem arra használva, hogy kicsaljon belőle valamit, nincs benne érdek, ha csak nem annyi, hogy mellette sokszor jobb. Az elzárt gondolatok hamar rúgnák rá az ajtót, ha nem találna valamit, ami lefoglalja. Ezért olyan szörnyű a tétlenség és az is, ha ebben ott a másik. Felébreszti jobban benne azt, amiről nem is tud, mintha nem lenne a közelében. Akkor edzene, a világítótoronynál vívna, festene, vagy bármi. Persze ezek sem olyan segítségek, mint amikor valakit követni kellett, valaki életében helyet kellett teremteni magának, vagy éppen a mérgeihez kereste a növényeket. Hirtelen csalogatóbbá válik az a régi lét, mint most, amikor végül lekerült az ideg és szembesült azzal, hogy megint nincsen mit csinálni. Bármi jó lenne, de már takarítani sem tud mit. Másnap talán, ha a férfi már lábra tud állni, aminek szerinte még mindig csekély esélye van, akkor inkább megnézi azt a várost. De még van kérdése, hogy kissé odázza a terve kidolgozását.*
- Ó, értem.
*Bólint is egyet, a magyarázat tényleg olyan egyszerű, amit ő is tudhatott volna, ha nem a másik hangját szeretné annyira hallani, hogy továbbra is lefoglalja. De ennek láthatóan lassan vége, nincs tovább mit leszerelni. Már csak egy mozdulatsor, hogy kiszabadítsa teljes egészében az ideget. Összehajtaná ő. Az még néhány másodperc. De a férfi kiragadja ebből, s magának akarja. Megérti. Ott az ágyon fekve neki is szüksége lehet arra, amire neki. Így is hálás a percekért, amíg kivonta a világból. Kezében a leajzott íjjal lép felé, s óvatosan adja oda, amit kért. Nem tudja nem az arcot nézni, és közben keresni valamit a levegőben, ami hiányzik, ami mintha eltűnt volna. De nem állapodik meg végül hosszan rajta, inkább szabad kezével érinti az anyagot, ami újra vízért kiált. De most még hagyja egy kicsit.*
- Oda teszem a komódra.
*Mondja, majd el is indul a paraván felé, hogy az ő kardja mellé helyezze a fát. Ott van hely, sőt, az a helye. Nincs rajta más általában, csak fegyver. Nem dől fel, nem akadnak bele, nem veri le senki, még a szél sem járja be a lakás azon zugát. Az amellett lévő tükörbe néz és látja meg saját szemeiben a változást. Bár mondhatni különlegesek, sosem látni bennük igazán semmit. Most mégis kutatja, hogy mi lehet az. Nem jön rá. Elhúzza száját, majd a kissé szélfútta haját rendezi egy oldalt lefutó fonatba, hogy ne zavarjon. Nem mintha eddig feltűnt volna egyáltalán neki belőle bármi is, de most ez is egy kis elfoglaltság. Szétnéz. Van elég vizük, a levegő már friss, hogy nem fűti annyira a nap. Ételen kívül mindenük van, amire szükség lehet. De neki elég az alma. Nagy halk levegőt vesz, majd visszasétál az ágyhoz.*
//Második szál//
*Mit tudott tenni régen, amikor egy-egy küldetése véget ért? Biztosan nem ereszkedett bele a semmittevésbe, azonnal megtalálta a következő munkát. Mindig előre elvolt tervezve, hová is megy tovább. Ha éppen üresjárat volt, akkor tetovált. Megvoltak az emberei mindenre, s ő megvolt másoknak, akik tudhatták mit űz. Itt szinte senki nincsen. Még felszínes kapcsolatai sem, csak egy csapos, egy már vélhetőleg halott mélységi, néhány kofa, akitől vásárolja az itt elérhető dolgokat, vagy élelmet. És itt van Kyr, akivel beengedték egymást a saját terükbe. Akivel olyan óvón jár el, mint annak íjával, nem arra használva, hogy kicsaljon belőle valamit, nincs benne érdek, ha csak nem annyi, hogy mellette sokszor jobb. Az elzárt gondolatok hamar rúgnák rá az ajtót, ha nem találna valamit, ami lefoglalja. Ezért olyan szörnyű a tétlenség és az is, ha ebben ott a másik. Felébreszti jobban benne azt, amiről nem is tud, mintha nem lenne a közelében. Akkor edzene, a világítótoronynál vívna, festene, vagy bármi. Persze ezek sem olyan segítségek, mint amikor valakit követni kellett, valaki életében helyet kellett teremteni magának, vagy éppen a mérgeihez kereste a növényeket. Hirtelen csalogatóbbá válik az a régi lét, mint most, amikor végül lekerült az ideg és szembesült azzal, hogy megint nincsen mit csinálni. Bármi jó lenne, de már takarítani sem tud mit. Másnap talán, ha a férfi már lábra tud állni, aminek szerinte még mindig csekély esélye van, akkor inkább megnézi azt a várost. De még van kérdése, hogy kissé odázza a terve kidolgozását.*
- Ó, értem.
*Bólint is egyet, a magyarázat tényleg olyan egyszerű, amit ő is tudhatott volna, ha nem a másik hangját szeretné annyira hallani, hogy továbbra is lefoglalja. De ennek láthatóan lassan vége, nincs tovább mit leszerelni. Már csak egy mozdulatsor, hogy kiszabadítsa teljes egészében az ideget. Összehajtaná ő. Az még néhány másodperc. De a férfi kiragadja ebből, s magának akarja. Megérti. Ott az ágyon fekve neki is szüksége lehet arra, amire neki. Így is hálás a percekért, amíg kivonta a világból. Kezében a leajzott íjjal lép felé, s óvatosan adja oda, amit kért. Nem tudja nem az arcot nézni, és közben keresni valamit a levegőben, ami hiányzik, ami mintha eltűnt volna. De nem állapodik meg végül hosszan rajta, inkább szabad kezével érinti az anyagot, ami újra vízért kiált. De most még hagyja egy kicsit.*
- Oda teszem a komódra.
*Mondja, majd el is indul a paraván felé, hogy az ő kardja mellé helyezze a fát. Ott van hely, sőt, az a helye. Nincs rajta más általában, csak fegyver. Nem dől fel, nem akadnak bele, nem veri le senki, még a szél sem járja be a lakás azon zugát. Az amellett lévő tükörbe néz és látja meg saját szemeiben a változást. Bár mondhatni különlegesek, sosem látni bennük igazán semmit. Most mégis kutatja, hogy mi lehet az. Nem jön rá. Elhúzza száját, majd a kissé szélfútta haját rendezi egy oldalt lefutó fonatba, hogy ne zavarjon. Nem mintha eddig feltűnt volna egyáltalán neki belőle bármi is, de most ez is egy kis elfoglaltság. Szétnéz. Van elég vizük, a levegő már friss, hogy nem fűti annyira a nap. Ételen kívül mindenük van, amire szükség lehet. De neki elég az alma. Nagy halk levegőt vesz, majd visszasétál az ágyhoz.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820