Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |  |
1800. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-12 19:58:21
Üzenet elküldve: 2024-08-12 19:58:21
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Fekete festék, tinta, pennák, ecsetek... Kyr. Mélázása közepette lustán fordítja a fejét az ablak irányába, hogy nyugtázza: még ott van. A legmélyebbre került a mérge, vagy úgy lehet el is múlt. Nem fogja háborgatni. Őt sem háborgatja már a vele kapcsolatos harag. Pergamen, száradt festék, amit növényből nyert valamikor és egy régi vastag tű becsomagolva... Azért jobb lenne, ha bejönne. Csak pakolászik, szortíroz és néha akaratlanul jönnek a képek, amik nem a ládába valók. Nem terel, de nem is köti le olyan hosszasan, mint akarta. Fogalma sincs minek csinálja egyáltalán. Mindenből kevés van, mégis elég jó pár napra, ha akarja hatokra is. De nincsenek színek. Mintha meg akarná győzni magát, hogy szinte azonnal indulnia kéne a városba. Bármiről meggyőzné magát, csak ne fordítsa még egyszer arra a fejét.
Halkan puffan a ládatető, s úgy áll fel, hogy megtámaszkodik rajta. A kidobásra ítélt holmikat a tetején hagyja. Kell valami, ami megtöri a rendet, hátha később nem tetszik neki és utánanyúlhat.
Kifejezéstelenség ül rajta, ki tudja mióta. Már nem tudja, hogyan vánszorog az idő, csak azt, hogy sötét van. Olyan végtelenül sötét, hogyha nem figyeli meg jól, akkor az a paca sincs ott az ablakon. Csak egyetlen gyertyát fúj el, a legnagyobbat. A többi halvány fényre szüksége van. Aludni akar, de az álom messzire kerüli. Nincs több dolog. Csak az ágy várja. De nem fekszik le. A vizeskancsóból újabb adag kerül poharába. Nem is kéri. Ott van az a vörös, amit a fogadóból szerzett, talán majd attól tompul annyira, hogy végre elaludjon és hátrahagyja ezt a napot is. Nézi, ahogy a karmazsin ital a talpas pohárba csorog. A székeket úgy mozgatja, hogy megint a másik támláján kulcsolhassa össze a lábait, miután leült. A pohár üvegfalán nézi a borgyűrűt, minden egyes táncnál, ahogy körbejáratja benne az italt. Egy jó ideig bele sem iszik, csak nézi. Nincs semmi baj, eltűntek a mérgező gondolatok, csak az űr van vele. Nem mondaná, hogy a másik hagyta. Amolyan hiányérzete annak, ami benne lehetne, de nem találja. Az a fertályóra, amikor feküdt és könnyebb volt a teste a levegőnél is. Amikor majdnem el tudott aludni.
Ha a félvért már el is nyomta az álom, ő még nem mozdul. Nem keres és nem vár talán semmit. Ez megtörténik akkor is, ha egyáltalán a közelében sincs a másik. Néha szenvedésnek éli meg a tétlenséget, néha pedig hála övezi, hogy nem kell ott lennie, ahonnan elment.
A kis füzetet húzza maga elé, majd veszi az ölébe. Régen lapozta csak úgy.
"Elija csókja". Egy egész oldalt kapott csak maga a növény. Tudja milyen színt kell odaképzelni, mégis mellé van írva, hogy sötétlila. Vajon ha őt mérgeznék vele... mit tudna elmondani az, aki nem ismeri az érzelmek jelentését sem? Ha erősebb főzetet kapna belőle, milyen igazságot tudna kinyögni? Megrázza a fejét. Az meg még mindig ott fagyoskodik kint.
"Végzetes Iptun". Ez csak egy fél oldalnyi anyag, de grimaszolva bólogat, mikor eszébe jut róla egy kaland. Nem csak azok a füvek vannak ám, amik azt a sérült lábat gyógyítják. Végre beleiszik a pohárba is. Ugyanúgy nem kell, mint a víz sem. De talán hat.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.12 20:01:26
//Második szál//
*Fekete festék, tinta, pennák, ecsetek... Kyr. Mélázása közepette lustán fordítja a fejét az ablak irányába, hogy nyugtázza: még ott van. A legmélyebbre került a mérge, vagy úgy lehet el is múlt. Nem fogja háborgatni. Őt sem háborgatja már a vele kapcsolatos harag. Pergamen, száradt festék, amit növényből nyert valamikor és egy régi vastag tű becsomagolva... Azért jobb lenne, ha bejönne. Csak pakolászik, szortíroz és néha akaratlanul jönnek a képek, amik nem a ládába valók. Nem terel, de nem is köti le olyan hosszasan, mint akarta. Fogalma sincs minek csinálja egyáltalán. Mindenből kevés van, mégis elég jó pár napra, ha akarja hatokra is. De nincsenek színek. Mintha meg akarná győzni magát, hogy szinte azonnal indulnia kéne a városba. Bármiről meggyőzné magát, csak ne fordítsa még egyszer arra a fejét.
Halkan puffan a ládatető, s úgy áll fel, hogy megtámaszkodik rajta. A kidobásra ítélt holmikat a tetején hagyja. Kell valami, ami megtöri a rendet, hátha később nem tetszik neki és utánanyúlhat.
Kifejezéstelenség ül rajta, ki tudja mióta. Már nem tudja, hogyan vánszorog az idő, csak azt, hogy sötét van. Olyan végtelenül sötét, hogyha nem figyeli meg jól, akkor az a paca sincs ott az ablakon. Csak egyetlen gyertyát fúj el, a legnagyobbat. A többi halvány fényre szüksége van. Aludni akar, de az álom messzire kerüli. Nincs több dolog. Csak az ágy várja. De nem fekszik le. A vizeskancsóból újabb adag kerül poharába. Nem is kéri. Ott van az a vörös, amit a fogadóból szerzett, talán majd attól tompul annyira, hogy végre elaludjon és hátrahagyja ezt a napot is. Nézi, ahogy a karmazsin ital a talpas pohárba csorog. A székeket úgy mozgatja, hogy megint a másik támláján kulcsolhassa össze a lábait, miután leült. A pohár üvegfalán nézi a borgyűrűt, minden egyes táncnál, ahogy körbejáratja benne az italt. Egy jó ideig bele sem iszik, csak nézi. Nincs semmi baj, eltűntek a mérgező gondolatok, csak az űr van vele. Nem mondaná, hogy a másik hagyta. Amolyan hiányérzete annak, ami benne lehetne, de nem találja. Az a fertályóra, amikor feküdt és könnyebb volt a teste a levegőnél is. Amikor majdnem el tudott aludni.
Ha a félvért már el is nyomta az álom, ő még nem mozdul. Nem keres és nem vár talán semmit. Ez megtörténik akkor is, ha egyáltalán a közelében sincs a másik. Néha szenvedésnek éli meg a tétlenséget, néha pedig hála övezi, hogy nem kell ott lennie, ahonnan elment.
A kis füzetet húzza maga elé, majd veszi az ölébe. Régen lapozta csak úgy.
"Elija csókja". Egy egész oldalt kapott csak maga a növény. Tudja milyen színt kell odaképzelni, mégis mellé van írva, hogy sötétlila. Vajon ha őt mérgeznék vele... mit tudna elmondani az, aki nem ismeri az érzelmek jelentését sem? Ha erősebb főzetet kapna belőle, milyen igazságot tudna kinyögni? Megrázza a fejét. Az meg még mindig ott fagyoskodik kint.
"Végzetes Iptun". Ez csak egy fél oldalnyi anyag, de grimaszolva bólogat, mikor eszébe jut róla egy kaland. Nem csak azok a füvek vannak ám, amik azt a sérült lábat gyógyítják. Végre beleiszik a pohárba is. Ugyanúgy nem kell, mint a víz sem. De talán hat.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.12 20:01:26
1799. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-12 18:50:01
Üzenet elküldve: 2024-08-12 18:50:01
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Mintha csak az erdőben lenne, fák között, a szarvaira lesve, figyeli a számára idegen környezet neszeit. Zajokat, amik megzavarják az érzékekkel lassan kitapintott alapszintet. Hangok, szagok, ablakok villanásai, váratlan színek, az állandónak tűnő, mégsem egyforma szélmozgás, ami a néptelen utcán jár. Ha eleget ülne idekint, ezt is megszokná, mint a lombos erdőket. Megérezné, ha egy árnyék nem odavaló lenne. De nem kíván itt maradni addig, amíg megismeri ezt a helyet is. A kikötő mocska a negyednek ebbe a felébe már lehet, hogy nem ér fel, de ugyanúgy ott van a lábánál. Ha reggel elindul innen, ugyanúgy szembetalálkozik majd vele. Csatornák kiömlő bűzével, rothadó haltól és egyéb tengeri lényektől terhes, zajos, fülledt, koszos levegőjű sikátorokkal, épületek útvesztőjével, idegenekkel, akikkel nem szívesen menne egy oldalán az utcának. Idegenekkel, akik nem fogják felsegíteni, ha elesik, s nem fogják hazavinni sem magukhoz utána, hogy megvédjék, még ha nevetségesnek tűnik is a félelmük..
Lustán forognak a fejében a gondolatok, mintha gömb helyett kocka görögne egyik oldaláról a következőre. Lehet a fáradtság teszi, lehet a háborítatlan világ, vagy az a nyugalom, ami végre rátelepszik a párkányon ülve. Nem kutatja, mi történik bent, mit csinál a nő, vagy mit nem. A lakásban égő fényeket valamelyest látja így is, abból sejti, hogy a másik nem feküdt még le. Vagy ha le is feküdt már, a gyertyákat égve hagyta. Önző most ahhoz eléggé, hogy ne érdekelje semmi, csak a saját kényelme. Az, hogy végre kint van, ha az elf bent is maradt, hogy emiatt mit, vagy kellene-e egyáltalán éreznie valamit, nem törődik már vele. Lehet, hogy udvariatlan, de az sem hatná meg, ha az lenne. A múltkor a kunyhóba mentette a vihar elől a hosszúéletűt, s azt mondta neki, ott alszik, ahol akar, s most ő is itt van, és ott alszik, ahol akar. Reggel pedig megy tovább, ahogyan a nő is tette, s még csak nem is vetkőzik félmeztelenre. Még csak ki sem egyenlít egészen. Érzéketlen most annyira, hogy ezt gondolja. Behunyja a szemét.
Egy ideje nem a csillagokat, hanem a szemközti házakat nézte amúgy is. Csak a térbe bámult, szinte unottan. Vár, ahogy annyiszor. A napra, a melegre, a reggelre. Hűvös a háta mögötti fal is, s nem is a legkényelmesebb a tarkója mögötti kő, de nem panaszkodik. Némán fut végig a hátán a hideg. Tompán bizsereg a bőr alatt. Nem alszik párnával, sem takaróval, a legtöbbször még ágyban sem, főleg egy idegenében nem.
Sötét a világ a lehunyt pillák mögött, de nem alszik még. A néma éjszakában hallaná, ha valaki az utcán közlekedne. Nem tudja veszélyben érezni magát, pedig a nő minden bizonnyal jobban ismeri a helyet nála. De túlaggódja a dolgokat. Nem hajlandó betartani olyan szabályokat, amiket nem ért, nem érzi a súlyukat, s amik, legfőképp, a szabadságában korlátoznák. Bár arra az egyre, a lábára még mindig ügyel. Talán a saját érdekében is, de ki tudná megmondani, ha azért is tenné csak, mert a másik erre kérte. A zavartalan hagyott közegben hamar mélyül el végül a légzés. Ha szarvasok közelében alszik is felriad, ha ág reccsen a közelben. Egy kihalt kikötői utcán is fel fog..*
//Második szál//
*Mintha csak az erdőben lenne, fák között, a szarvaira lesve, figyeli a számára idegen környezet neszeit. Zajokat, amik megzavarják az érzékekkel lassan kitapintott alapszintet. Hangok, szagok, ablakok villanásai, váratlan színek, az állandónak tűnő, mégsem egyforma szélmozgás, ami a néptelen utcán jár. Ha eleget ülne idekint, ezt is megszokná, mint a lombos erdőket. Megérezné, ha egy árnyék nem odavaló lenne. De nem kíván itt maradni addig, amíg megismeri ezt a helyet is. A kikötő mocska a negyednek ebbe a felébe már lehet, hogy nem ér fel, de ugyanúgy ott van a lábánál. Ha reggel elindul innen, ugyanúgy szembetalálkozik majd vele. Csatornák kiömlő bűzével, rothadó haltól és egyéb tengeri lényektől terhes, zajos, fülledt, koszos levegőjű sikátorokkal, épületek útvesztőjével, idegenekkel, akikkel nem szívesen menne egy oldalán az utcának. Idegenekkel, akik nem fogják felsegíteni, ha elesik, s nem fogják hazavinni sem magukhoz utána, hogy megvédjék, még ha nevetségesnek tűnik is a félelmük..
Lustán forognak a fejében a gondolatok, mintha gömb helyett kocka görögne egyik oldaláról a következőre. Lehet a fáradtság teszi, lehet a háborítatlan világ, vagy az a nyugalom, ami végre rátelepszik a párkányon ülve. Nem kutatja, mi történik bent, mit csinál a nő, vagy mit nem. A lakásban égő fényeket valamelyest látja így is, abból sejti, hogy a másik nem feküdt még le. Vagy ha le is feküdt már, a gyertyákat égve hagyta. Önző most ahhoz eléggé, hogy ne érdekelje semmi, csak a saját kényelme. Az, hogy végre kint van, ha az elf bent is maradt, hogy emiatt mit, vagy kellene-e egyáltalán éreznie valamit, nem törődik már vele. Lehet, hogy udvariatlan, de az sem hatná meg, ha az lenne. A múltkor a kunyhóba mentette a vihar elől a hosszúéletűt, s azt mondta neki, ott alszik, ahol akar, s most ő is itt van, és ott alszik, ahol akar. Reggel pedig megy tovább, ahogyan a nő is tette, s még csak nem is vetkőzik félmeztelenre. Még csak ki sem egyenlít egészen. Érzéketlen most annyira, hogy ezt gondolja. Behunyja a szemét.
Egy ideje nem a csillagokat, hanem a szemközti házakat nézte amúgy is. Csak a térbe bámult, szinte unottan. Vár, ahogy annyiszor. A napra, a melegre, a reggelre. Hűvös a háta mögötti fal is, s nem is a legkényelmesebb a tarkója mögötti kő, de nem panaszkodik. Némán fut végig a hátán a hideg. Tompán bizsereg a bőr alatt. Nem alszik párnával, sem takaróval, a legtöbbször még ágyban sem, főleg egy idegenében nem.
Sötét a világ a lehunyt pillák mögött, de nem alszik még. A néma éjszakában hallaná, ha valaki az utcán közlekedne. Nem tudja veszélyben érezni magát, pedig a nő minden bizonnyal jobban ismeri a helyet nála. De túlaggódja a dolgokat. Nem hajlandó betartani olyan szabályokat, amiket nem ért, nem érzi a súlyukat, s amik, legfőképp, a szabadságában korlátoznák. Bár arra az egyre, a lábára még mindig ügyel. Talán a saját érdekében is, de ki tudná megmondani, ha azért is tenné csak, mert a másik erre kérte. A zavartalan hagyott közegben hamar mélyül el végül a légzés. Ha szarvasok közelében alszik is felriad, ha ág reccsen a közelben. Egy kihalt kikötői utcán is fel fog..*
1798. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-12 16:43:54
Üzenet elküldve: 2024-08-12 16:43:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Olyan szép és ismerős lehetne a csend, ha a homloka mögött nem duruzsolna tompán a zaj. Minden részét ismeri annak, amikor eltűnik minden és csak ő van az érzékeivel együtt, ami sosem tart tovább az adott pillanatnál. De most annyi minden megjelent... annyi mindenre van ideje, mégsem lát el addig, hogy bármit kihasználjon belőle. Csak a múltból bekopogó árnyak vannak jelen, és a jövő, ami mindig csak egy vízió. Olyan gondolatok, testi érzetek, amik máskor meg sem tudtak volna foganni. Áll a megvetett ágy előtt és mintha annak szövésében keresne valamit, ami segít megfejteni, mégis miért váltakozik benne percről percre a világ. Valamiféle ismeretlen jókedvet és kellemest vált fel a mellkasában remegő tépelődés. Mintha saját maga akarná előidézni a haragot, a nemtetszést. A maga gesztusai elég haloványak, csak az erősíti fel, hogy még sosem csinált hasonlót. Annak sem lehet ez könnyebb, aki nem kapott sokat, vagy éppen hogy kapott, de elvette tőle valami. Belemerül a cérnaszálak használattól előbukó felszínébe. Olyan apróságokat lát meg, mit eleddig soha. Ha annyira utálná azt, ami történik, akkor már rég elcsendesítette volna örökre. Valójában lehet benne valami torz vágy arra, hogy megismerje ezeket is. A furcsa hideget, amit aztán felvált a meleg, de még csak nem is az időjárás okozza. Beleharap alsó ajkába, majd behunyja a szemét. Ostobaság az ággyal szemben állni és csak bámulni a takarót. De nem tudja mi mást nézzen. Nem tudja mi adhatna megfejtést. A megnyugvás sem kell annyira, mint hiszi, mert akkor esélye sem lenne kibogozni. Ha nem is akarná, akkor a közelébe sem ment volna a félvérnek a dokkoknál. A sejtjei vágyják, hogy többet tudjon a világ dolgairól és ez is egy világ. Ez volt a kezdeti terv. Megismerni más szegmensét, ahol nem csak a pusztítás van jelen, ami még csak bánatot sem okoz. Örömöt sem. Nem tudta mi vár rá és vannak pillanatok, hogy nem tud megküzdeni. Hagyja hát, hogy haladjon át rajta, majd lesz valami. Legfeljebb visszatáncol, ha olyan nehézkessé válna a lét.
De kimenni nem akar. Ha érezné, hogy van ott helye, akkor megtenné, de most nem érzi. Nem kellene ott keresnie valamit, ahol nincs. Bele kell törődnie, hogy nem fog mindent azonnal megérteni. Ha aludna, talán helyre kerülnének a dolgok, vagy kiálmodná magából. De nem álmos. Oldalt fordítja a fejét, hogy az ablakban mennyit lát a másikból. Sötét folt csupán, még akkor is, ha a szemei igen jók. Ha ott jó neki, miért is akarná ezt elvenni tőle? Semmire nem vezető sértettségét leheli ki egy mélyről jövő sóhajjal. Butaságnak tűnik, pedig napjában többször búg a fülébe. Nem haragudhat arra, aki csak színesít . Magára sem, mert érzékel. Egyszer elválik, hogy mennyit bír el belőle. Nem aggódik magáért, így hát másért sem kéne. Pedig ott a földön az a hülye bakancs, amit nem vett fel. Hang nélkül neveti el magát, mikkel tud törődni, amikor hagyja. Mert ő hagyja. Megrázza a fejét, az ágy helyett a láda elé ül, miután felnyitotta. Most nem terelni próbál, csak együtt járnak a gondolatok a kezeivel. Az egyetlen hely, ahol tud még rendezkedni, így abba merül bele. Szép lassan előkerül egy papír is, hogy rávesse azt a sok mindent, ami hiányzik, amiért tán a városba kell majd mennie... Szép lassan elcsendesedik végre. Amaz pedig tegyen ugyan úgy... ha arra van szüksége.*
//Második szál//
*Olyan szép és ismerős lehetne a csend, ha a homloka mögött nem duruzsolna tompán a zaj. Minden részét ismeri annak, amikor eltűnik minden és csak ő van az érzékeivel együtt, ami sosem tart tovább az adott pillanatnál. De most annyi minden megjelent... annyi mindenre van ideje, mégsem lát el addig, hogy bármit kihasználjon belőle. Csak a múltból bekopogó árnyak vannak jelen, és a jövő, ami mindig csak egy vízió. Olyan gondolatok, testi érzetek, amik máskor meg sem tudtak volna foganni. Áll a megvetett ágy előtt és mintha annak szövésében keresne valamit, ami segít megfejteni, mégis miért váltakozik benne percről percre a világ. Valamiféle ismeretlen jókedvet és kellemest vált fel a mellkasában remegő tépelődés. Mintha saját maga akarná előidézni a haragot, a nemtetszést. A maga gesztusai elég haloványak, csak az erősíti fel, hogy még sosem csinált hasonlót. Annak sem lehet ez könnyebb, aki nem kapott sokat, vagy éppen hogy kapott, de elvette tőle valami. Belemerül a cérnaszálak használattól előbukó felszínébe. Olyan apróságokat lát meg, mit eleddig soha. Ha annyira utálná azt, ami történik, akkor már rég elcsendesítette volna örökre. Valójában lehet benne valami torz vágy arra, hogy megismerje ezeket is. A furcsa hideget, amit aztán felvált a meleg, de még csak nem is az időjárás okozza. Beleharap alsó ajkába, majd behunyja a szemét. Ostobaság az ággyal szemben állni és csak bámulni a takarót. De nem tudja mi mást nézzen. Nem tudja mi adhatna megfejtést. A megnyugvás sem kell annyira, mint hiszi, mert akkor esélye sem lenne kibogozni. Ha nem is akarná, akkor a közelébe sem ment volna a félvérnek a dokkoknál. A sejtjei vágyják, hogy többet tudjon a világ dolgairól és ez is egy világ. Ez volt a kezdeti terv. Megismerni más szegmensét, ahol nem csak a pusztítás van jelen, ami még csak bánatot sem okoz. Örömöt sem. Nem tudta mi vár rá és vannak pillanatok, hogy nem tud megküzdeni. Hagyja hát, hogy haladjon át rajta, majd lesz valami. Legfeljebb visszatáncol, ha olyan nehézkessé válna a lét.
De kimenni nem akar. Ha érezné, hogy van ott helye, akkor megtenné, de most nem érzi. Nem kellene ott keresnie valamit, ahol nincs. Bele kell törődnie, hogy nem fog mindent azonnal megérteni. Ha aludna, talán helyre kerülnének a dolgok, vagy kiálmodná magából. De nem álmos. Oldalt fordítja a fejét, hogy az ablakban mennyit lát a másikból. Sötét folt csupán, még akkor is, ha a szemei igen jók. Ha ott jó neki, miért is akarná ezt elvenni tőle? Semmire nem vezető sértettségét leheli ki egy mélyről jövő sóhajjal. Butaságnak tűnik, pedig napjában többször búg a fülébe. Nem haragudhat arra, aki csak színesít . Magára sem, mert érzékel. Egyszer elválik, hogy mennyit bír el belőle. Nem aggódik magáért, így hát másért sem kéne. Pedig ott a földön az a hülye bakancs, amit nem vett fel. Hang nélkül neveti el magát, mikkel tud törődni, amikor hagyja. Mert ő hagyja. Megrázza a fejét, az ágy helyett a láda elé ül, miután felnyitotta. Most nem terelni próbál, csak együtt járnak a gondolatok a kezeivel. Az egyetlen hely, ahol tud még rendezkedni, így abba merül bele. Szép lassan előkerül egy papír is, hogy rávesse azt a sok mindent, ami hiányzik, amiért tán a városba kell majd mennie... Szép lassan elcsendesedik végre. Amaz pedig tegyen ugyan úgy... ha arra van szüksége.*
1797. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-12 14:47:39
Üzenet elküldve: 2024-08-12 14:47:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Azt, hogy a másik azért nem tekerte vissza a bokájára a vizes rongyot, hogy ne fázzon meg, és azt, hogy ő maga pedig ennek ellenére mégis mezítláb megy ki az utcára nem köti össze a fejében, s ha összekötné sem érdekelné. Sosem érdekelte az ilyesmi. A féltés, ha valaha igazán féltették is. Ha fázna, visszamenne a csizmájáért, de az első érzeten túl, hogy hűvösek a kövek a talpa alatt, nem jut el más a kinti hidegből a tudatáig egyelőre. A friss, tenger felől járó szellő az arcát éri, ahogy kilép; nehéz lepelként érzi maga köré borulni a csendet, ami a környéket uralja. Szinte szentségtörésnek érezné megtörni; szavakkal, beszéddel, bármilyen hanggal, ami értelmes lénytől származik. Szótlanul ugrik az ablakhoz, miután halkan behúzta maga mögött az ajtót. Hogy ezzel valójában kit zár ki, és ki marad bent, nem tudja, de ez is olyasmi kérdés, amivel nem is törődik. Túl sok gondolat. Felesleges bonyolítása az egyszerű valóságnak; annak, hogy ő kijött, a nő meg bent maradt.
Nem fél idekint. Nem fél egyedül, nem fél a sötétben. A csillagok egyébként is elég fényt adnak, hogyha nem is olyan élesen talán, mint a hosszúéletű, de elég jól lásson a világuknál. A párkányra nem kerül sok erőfeszítésbe felülnie, egy lendület, s csakhamar a saját mozgása keltette apró zajok is belevesznek az éjszaka egyéb neszei közé, ami itt is csak olyan nyugalmas, mint az erdőben. A falnak támasztja a hátát, megtámasztva rajta a tarkóját is, óvatosan nyújtva maga elé a sérült lábát. Ha a másik azt hiszi nincs nála kés, téved. Sosem hordja elsősorban fegyverként, de mindig az öve hátulján van a vadászkés. Amíg nadrág van rajta, addig van mivel védekeznie, és jó ideje már, hogy ugyanabban alszik, amiben kel. De egyébként sem tart tőle, hogy bármi baja esne idekint. Az utca bármely feléről előbb meghallaná, hogy jön valaki, minthogy őt valaki kiszúrná a sötétben, hosszú, sötét kabátban a párkány beszögellésében. Messziről egy nagyobb kupac lehet legfeljebb emberek számára, ami takarja a benti gyertyafényt. Talán egy kikötői koszton nagyranőtt macska, de nem egy öntörvényű félvér, aki úgy döntött, kint éjszakázik az ablakban.
A csillagokat figyeli kifejezéstelen arccal, mosolytalanul, de a visszahűlt levegő újra a tüdeje mélyét éri. Más, mint a földeké. Ott tiszta, itt örökké párás, és mintha örökké ragadna a sótól. A bőrére ül, ha sokat van errefelé. Az ideg sem szereti. Már csak ezért is vissza kell mennie reggel. Nem fog elszökni most, ha meg is fordult a fejében, tudja, hogy ostobaság lenne. Az ablakba ülni ahhoz képest gyerekek játékának tűnik csak. Talán az is. De nyugodtabb idekint. A hideget is csak lassan kezdi érezni maga körül, ahogy a ruhája alá kúszik, tompa bizsergést, libabőrt hagyva maga után. Összébb húzza a kabátját maga előtt, de nem mozdul, hogy visszamenjen a házba. Még nem, és egyelőre nem is néz messzebb az időben. Hogy a nő közben két személynek ágyaz odabent, nem tudja, s ha tudná is, lehet, hogy újra csak a törődés bosszantó oldalát látná benne.*
//Második szál//
*Azt, hogy a másik azért nem tekerte vissza a bokájára a vizes rongyot, hogy ne fázzon meg, és azt, hogy ő maga pedig ennek ellenére mégis mezítláb megy ki az utcára nem köti össze a fejében, s ha összekötné sem érdekelné. Sosem érdekelte az ilyesmi. A féltés, ha valaha igazán féltették is. Ha fázna, visszamenne a csizmájáért, de az első érzeten túl, hogy hűvösek a kövek a talpa alatt, nem jut el más a kinti hidegből a tudatáig egyelőre. A friss, tenger felől járó szellő az arcát éri, ahogy kilép; nehéz lepelként érzi maga köré borulni a csendet, ami a környéket uralja. Szinte szentségtörésnek érezné megtörni; szavakkal, beszéddel, bármilyen hanggal, ami értelmes lénytől származik. Szótlanul ugrik az ablakhoz, miután halkan behúzta maga mögött az ajtót. Hogy ezzel valójában kit zár ki, és ki marad bent, nem tudja, de ez is olyasmi kérdés, amivel nem is törődik. Túl sok gondolat. Felesleges bonyolítása az egyszerű valóságnak; annak, hogy ő kijött, a nő meg bent maradt.
Nem fél idekint. Nem fél egyedül, nem fél a sötétben. A csillagok egyébként is elég fényt adnak, hogyha nem is olyan élesen talán, mint a hosszúéletű, de elég jól lásson a világuknál. A párkányra nem kerül sok erőfeszítésbe felülnie, egy lendület, s csakhamar a saját mozgása keltette apró zajok is belevesznek az éjszaka egyéb neszei közé, ami itt is csak olyan nyugalmas, mint az erdőben. A falnak támasztja a hátát, megtámasztva rajta a tarkóját is, óvatosan nyújtva maga elé a sérült lábát. Ha a másik azt hiszi nincs nála kés, téved. Sosem hordja elsősorban fegyverként, de mindig az öve hátulján van a vadászkés. Amíg nadrág van rajta, addig van mivel védekeznie, és jó ideje már, hogy ugyanabban alszik, amiben kel. De egyébként sem tart tőle, hogy bármi baja esne idekint. Az utca bármely feléről előbb meghallaná, hogy jön valaki, minthogy őt valaki kiszúrná a sötétben, hosszú, sötét kabátban a párkány beszögellésében. Messziről egy nagyobb kupac lehet legfeljebb emberek számára, ami takarja a benti gyertyafényt. Talán egy kikötői koszton nagyranőtt macska, de nem egy öntörvényű félvér, aki úgy döntött, kint éjszakázik az ablakban.
A csillagokat figyeli kifejezéstelen arccal, mosolytalanul, de a visszahűlt levegő újra a tüdeje mélyét éri. Más, mint a földeké. Ott tiszta, itt örökké párás, és mintha örökké ragadna a sótól. A bőrére ül, ha sokat van errefelé. Az ideg sem szereti. Már csak ezért is vissza kell mennie reggel. Nem fog elszökni most, ha meg is fordult a fejében, tudja, hogy ostobaság lenne. Az ablakba ülni ahhoz képest gyerekek játékának tűnik csak. Talán az is. De nyugodtabb idekint. A hideget is csak lassan kezdi érezni maga körül, ahogy a ruhája alá kúszik, tompa bizsergést, libabőrt hagyva maga után. Összébb húzza a kabátját maga előtt, de nem mozdul, hogy visszamenjen a házba. Még nem, és egyelőre nem is néz messzebb az időben. Hogy a nő közben két személynek ágyaz odabent, nem tudja, s ha tudná is, lehet, hogy újra csak a törődés bosszantó oldalát látná benne.*
1796. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-11 15:36:24
Üzenet elküldve: 2024-08-11 15:36:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Amíg elmerül a füzet borításában, a férfi már mozgolódni kezd, de nem figyel rá. Amennyit kell, lát belőle és most átadta magát a saját világának megint. Minél többet fürkészi annak alakját, annál több mindennel kell elszámolnia és éppen elég, hogy saját magát nem érti, nemhogy őt és az általa kiváltottakat. Akkor néz csak rá igazán, amikor hallja az ajtót nyílni. Az óaranyak a földre tévednek, meglátja a meztelen lábfejeket, az egyiket, amit még mindig igyekszik óvni, és a másikat, ami a padlót éri. Nem tekerte rá a hűs anyagot, hogy ne érje még emiatt is baj. Amaz pedig fogja magát és úgy, mezítelen talppal megy ki a hidegbe. Szemeit forgatja, és megrázza a fejét, mit sem láthat ebből a másik. Mintha direkt keresné a bajt, mert még nincs neki elég, amin duzzoghat magában. A beszökő hidegtől libabőrös lesz a karja, az tereli el egy pillanatra a képről, ami rosszallását csalta elő. Ha itt bent ennyitől képes fázni, pedig szereti a hűvöset, akkor az bakancs nélkül... kezd biztos lenni benne, hogy ebben a lakásban nem csak vele vannak bajok. De az alak eltűnik a hideggel együtt, csak a helyét hagyva meg bőrén az érzetnek. És benne a furcsa morgolódásnak. Meg is érdemli. Ki ő, hogy figyelmeztesse bármire is? Elérte, hogy ne éjszakázzon a dokkoknál, mert hatalmába kerítette a féltés, s észérvek mentén győzött. Mégis mint egy gyerek szökik meg minden elől, aki már csak azért is megmutatja, hogy azt csinál amit akar. Csinálja. El tudja hinni, hogy jobb ott kint annak, aki a nyitott terekhez van szokva. Ril is jóváhagyta. Mégis olyan ostobának tartja, mint saját magát, aki foglalkozik vele, pedig semmi, de semmi értelme, ha a félvér sem tud saját magával törődni.
Nem akar kimenni hozzá, most még biztosan, későbbre pedig nem gondol. Nem múlik az értelmetlen sérelem, amit érez ezzel kapcsolatban, egészen kiült a vonásaira. Hallja a tompa hangot, ahogy a párkányra ül, de nem hajlandó tovább az irányába nézni. Még egy árva kést sem vitt magával, legjobb tudomása szerint, ha valakinek kedve lenne megtalálni őt az éj leple alatt, sérült lábbal, annak igen csak szerencséje lenne. És ő még nyitva hagyta volna a kedvéért az ajtót is, és képes lett volna éberen aludni, hogy ha gond adódna hamar cselekedhessen. Őt zárták be a saját házába. Mégis inkább kizárva érzi magát valamiből, amire túl sok felesleges energiát pazarolt. Halkan morog magában, majd az ágyhoz sétál. Egyáltalán nem álmos már. Kezdenie kellene magával valamit. De mégis mit tudna? Egy századik rajzot alkosson abból, amit nem ért? Inkább megágyaz.
A párnák ott vannak, az ágy több pontján is, az alatta lévő védőhuzat enyhe gyűrődése hiányolja a nemrégiben belesüppedőt. Hamar tünteti el. A takarót szedi végül elő, és teríti ki. Először csak egyet. A belső oldalra. Megáll egy pillanatra, hezitál. Minek a másik? Itt hagyta. Minden holmija bent, de ő még sincs itt. Nem akar. Sértődött mozdulattal vesz elő egy újabb, vékonyabbat. Oda teríti mégis, hátha majd kell... Minek ennyi párna? Minek ennyi takaró? Ha ő választotta volna a lakásba a tárgyakat, használati cikkeket, biztosan csak egymagára lenne berendezkedve. Akkor nem kellene gondolkodni, hogy kapjon-e takarót az, akinek nem is kell. *
//Második szál//
*Amíg elmerül a füzet borításában, a férfi már mozgolódni kezd, de nem figyel rá. Amennyit kell, lát belőle és most átadta magát a saját világának megint. Minél többet fürkészi annak alakját, annál több mindennel kell elszámolnia és éppen elég, hogy saját magát nem érti, nemhogy őt és az általa kiváltottakat. Akkor néz csak rá igazán, amikor hallja az ajtót nyílni. Az óaranyak a földre tévednek, meglátja a meztelen lábfejeket, az egyiket, amit még mindig igyekszik óvni, és a másikat, ami a padlót éri. Nem tekerte rá a hűs anyagot, hogy ne érje még emiatt is baj. Amaz pedig fogja magát és úgy, mezítelen talppal megy ki a hidegbe. Szemeit forgatja, és megrázza a fejét, mit sem láthat ebből a másik. Mintha direkt keresné a bajt, mert még nincs neki elég, amin duzzoghat magában. A beszökő hidegtől libabőrös lesz a karja, az tereli el egy pillanatra a képről, ami rosszallását csalta elő. Ha itt bent ennyitől képes fázni, pedig szereti a hűvöset, akkor az bakancs nélkül... kezd biztos lenni benne, hogy ebben a lakásban nem csak vele vannak bajok. De az alak eltűnik a hideggel együtt, csak a helyét hagyva meg bőrén az érzetnek. És benne a furcsa morgolódásnak. Meg is érdemli. Ki ő, hogy figyelmeztesse bármire is? Elérte, hogy ne éjszakázzon a dokkoknál, mert hatalmába kerítette a féltés, s észérvek mentén győzött. Mégis mint egy gyerek szökik meg minden elől, aki már csak azért is megmutatja, hogy azt csinál amit akar. Csinálja. El tudja hinni, hogy jobb ott kint annak, aki a nyitott terekhez van szokva. Ril is jóváhagyta. Mégis olyan ostobának tartja, mint saját magát, aki foglalkozik vele, pedig semmi, de semmi értelme, ha a félvér sem tud saját magával törődni.
Nem akar kimenni hozzá, most még biztosan, későbbre pedig nem gondol. Nem múlik az értelmetlen sérelem, amit érez ezzel kapcsolatban, egészen kiült a vonásaira. Hallja a tompa hangot, ahogy a párkányra ül, de nem hajlandó tovább az irányába nézni. Még egy árva kést sem vitt magával, legjobb tudomása szerint, ha valakinek kedve lenne megtalálni őt az éj leple alatt, sérült lábbal, annak igen csak szerencséje lenne. És ő még nyitva hagyta volna a kedvéért az ajtót is, és képes lett volna éberen aludni, hogy ha gond adódna hamar cselekedhessen. Őt zárták be a saját házába. Mégis inkább kizárva érzi magát valamiből, amire túl sok felesleges energiát pazarolt. Halkan morog magában, majd az ágyhoz sétál. Egyáltalán nem álmos már. Kezdenie kellene magával valamit. De mégis mit tudna? Egy századik rajzot alkosson abból, amit nem ért? Inkább megágyaz.
A párnák ott vannak, az ágy több pontján is, az alatta lévő védőhuzat enyhe gyűrődése hiányolja a nemrégiben belesüppedőt. Hamar tünteti el. A takarót szedi végül elő, és teríti ki. Először csak egyet. A belső oldalra. Megáll egy pillanatra, hezitál. Minek a másik? Itt hagyta. Minden holmija bent, de ő még sincs itt. Nem akar. Sértődött mozdulattal vesz elő egy újabb, vékonyabbat. Oda teríti mégis, hátha majd kell... Minek ennyi párna? Minek ennyi takaró? Ha ő választotta volna a lakásba a tárgyakat, használati cikkeket, biztosan csak egymagára lenne berendezkedve. Akkor nem kellene gondolkodni, hogy kapjon-e takarót az, akinek nem is kell. *
1795. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-10 21:02:42
Üzenet elküldve: 2024-08-10 21:02:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Az ablak jó lesz. Beleegyezik, de nem indul még, magától sem, s a segítő kezet sem fogadja el hozzá. Biztos lehet azonban benne a nő, hogy meg fog mozdulni előbb vagy utóbb, de egyelőre azzal törődik még, hogy a másik mikor akarja visszatekerni a lábára a rongyot. A kitérő válaszra viszont nem számított. Hiszen ott van a hosszúéletű kezében a borogatásnak bevizezett anyag. Csak egy értetlen ránc halovány vonala töri meg a homloka nyugalmát, miközben a nő hátat fordítva visszamegy a vödörhöz. Nem érti, mi változtatta meg a véleményét, de nem is igazából érdekli. Ahogy az elf elindul visszafele a vízhez, ő maga is megmozdul végül; az ép lábára terhelve tolja fel magát az ágyról. Elveszthet egyet, szerencsére a másikban is van annyi erő, hogy egyedül is megemelje a súlyát. Már az ablak felé tekint, a kint sötét világra húzva össze a szemét, mintha úgy többet látna benne, amikor meghallja az újabb szavakat. Mert kint hideg van. A nő felé fordul a tekintete. Szótlanul fürkészi az alakját. Választ azonban nem ad, megjegyzést sem tesz. A féltés olyasmi, amit továbbra sem tud hova tenni, de nem is merül bele most mélyebben a kérdésbe. Engedélyt kapott, ha nem is tudja miért kért egyáltalán, és nem akar tovább idebent maradni.
Ahogy korábban az ablakhoz, előtte az ágyhoz, úgy ugrik ezúttal a bejárathoz is. Ha mindent fel is rúg, azt az egyet betartja, hogy nem erőlteti a lábát. Odébb kell igazítania magát, hogy a kilincsre tudjon nyúlni, és erőt is ki tudjon fejteni ahhoz, hogy kinyissa az ajtót, de alighogy megteszi, már érzi is a lakásba beáramló levegő huzatát a teste mellett. Hűvös. Kirázza a hideg. Aprót mozdul kifele. Az utca köveire lépve éri utol a tény, hogy mezítláb van, de nem zavarja. A küszöb előtt maradva néz körbe a házak között. Ugyanolyan kihalt a környék, amilyennek korábban látta. Az ég felé fordítja az arcát. A tetők vakfekete sziluettként rajzolódnak ki a csillagok előtt. Sóhajszerűen engednek a gerince mellé kötött izmok.
A tenger mellett mindig élénkebb szél a hajába túr, ahogy kijjebb ugrik, óvatosan csukva vissza maga mögött az ajtót. Nem akar feleslegesen szellőztetni, hiszen a nőn már csak egy hálóruha van. Hogy a másik közben egyébként mit csinál, nem figyelte. Ebben a pillanatban érdektelen annyira, hogy nem is kíváncsi rá. Ha akar, majd kijön. Hívni nem fogja. A feje feletti szikrázó pontokat nézi újra egy pillanatig, mielőtt odébb lépne, hogy tovább ugorjon az ablakhoz, a kezeire támaszkodva lökve fel magát a párkányra. A gyertyák miatt belátna, de nem a bent égő meleg, hanem a házakra feszülő égbolt hideg fényei vonzzák a szemét. A falnak dönti a hátát az ablak kerete mellett, a sérült lábát húzva fel maga mellé, amennyire a hely engedi kinyújtva azt előre. Hűvös a levegő, ami az arcát éri. Az ölébe engedi a kezét, egykedvűen pislogva a házak feletti csillagokra. Mennyivel végtelenebb a tér a réten, ahol nincsenek kéz alkotta épületek.. De itt is ugyanúgy hamar a semmibe szívja a fenti világ, ami úgy tágul körülötte, mint a tüdeje a szabad ég alatt. A kunyhó mellett éjszakákat töltött a fűben fekve. Ha nem zavarják, könnyen lehet, hogy egy kikötői ablakpárkányon sem lesz másként.*
//Második szál//
*Az ablak jó lesz. Beleegyezik, de nem indul még, magától sem, s a segítő kezet sem fogadja el hozzá. Biztos lehet azonban benne a nő, hogy meg fog mozdulni előbb vagy utóbb, de egyelőre azzal törődik még, hogy a másik mikor akarja visszatekerni a lábára a rongyot. A kitérő válaszra viszont nem számított. Hiszen ott van a hosszúéletű kezében a borogatásnak bevizezett anyag. Csak egy értetlen ránc halovány vonala töri meg a homloka nyugalmát, miközben a nő hátat fordítva visszamegy a vödörhöz. Nem érti, mi változtatta meg a véleményét, de nem is igazából érdekli. Ahogy az elf elindul visszafele a vízhez, ő maga is megmozdul végül; az ép lábára terhelve tolja fel magát az ágyról. Elveszthet egyet, szerencsére a másikban is van annyi erő, hogy egyedül is megemelje a súlyát. Már az ablak felé tekint, a kint sötét világra húzva össze a szemét, mintha úgy többet látna benne, amikor meghallja az újabb szavakat. Mert kint hideg van. A nő felé fordul a tekintete. Szótlanul fürkészi az alakját. Választ azonban nem ad, megjegyzést sem tesz. A féltés olyasmi, amit továbbra sem tud hova tenni, de nem is merül bele most mélyebben a kérdésbe. Engedélyt kapott, ha nem is tudja miért kért egyáltalán, és nem akar tovább idebent maradni.
Ahogy korábban az ablakhoz, előtte az ágyhoz, úgy ugrik ezúttal a bejárathoz is. Ha mindent fel is rúg, azt az egyet betartja, hogy nem erőlteti a lábát. Odébb kell igazítania magát, hogy a kilincsre tudjon nyúlni, és erőt is ki tudjon fejteni ahhoz, hogy kinyissa az ajtót, de alighogy megteszi, már érzi is a lakásba beáramló levegő huzatát a teste mellett. Hűvös. Kirázza a hideg. Aprót mozdul kifele. Az utca köveire lépve éri utol a tény, hogy mezítláb van, de nem zavarja. A küszöb előtt maradva néz körbe a házak között. Ugyanolyan kihalt a környék, amilyennek korábban látta. Az ég felé fordítja az arcát. A tetők vakfekete sziluettként rajzolódnak ki a csillagok előtt. Sóhajszerűen engednek a gerince mellé kötött izmok.
A tenger mellett mindig élénkebb szél a hajába túr, ahogy kijjebb ugrik, óvatosan csukva vissza maga mögött az ajtót. Nem akar feleslegesen szellőztetni, hiszen a nőn már csak egy hálóruha van. Hogy a másik közben egyébként mit csinál, nem figyelte. Ebben a pillanatban érdektelen annyira, hogy nem is kíváncsi rá. Ha akar, majd kijön. Hívni nem fogja. A feje feletti szikrázó pontokat nézi újra egy pillanatig, mielőtt odébb lépne, hogy tovább ugorjon az ablakhoz, a kezeire támaszkodva lökve fel magát a párkányra. A gyertyák miatt belátna, de nem a bent égő meleg, hanem a házakra feszülő égbolt hideg fényei vonzzák a szemét. A falnak dönti a hátát az ablak kerete mellett, a sérült lábát húzva fel maga mellé, amennyire a hely engedi kinyújtva azt előre. Hűvös a levegő, ami az arcát éri. Az ölébe engedi a kezét, egykedvűen pislogva a házak feletti csillagokra. Mennyivel végtelenebb a tér a réten, ahol nincsenek kéz alkotta épületek.. De itt is ugyanúgy hamar a semmibe szívja a fenti világ, ami úgy tágul körülötte, mint a tüdeje a szabad ég alatt. A kunyhó mellett éjszakákat töltött a fűben fekve. Ha nem zavarják, könnyen lehet, hogy egy kikötői ablakpárkányon sem lesz másként.*
1794. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-10 13:21:56
Üzenet elküldve: 2024-08-10 13:21:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Sosem foglalkozott még olyasvalamivel, mint mások, legalábbis tényleges érdeklődésből. Az érzései, hangulata, haragja, vagy bármi, ami ki tud ülni egy arcra. Az egykedvűséggel sem. Minden idegen, ami azzal jár, hogy itt van vele a másik, ő mégsem tud az lenni és ez már elmúlni sem tudna. Csakhogy tényleg nehéz bármit is kezdenie a helyzettel, de valamiért a szívén viseli, még ha nem is az a fajta gondoskodás, vagy érdeklődés jön ki belőle, mint azt másoktól esetleg már láthatta. Nem tudja percenként kérdezni, hogy hogy van, nem tudja igazán mutatni sem, mégis több a kelleténél a másiknak az a semmi is, amit ad. A kezét, amit felé nyújt lassan ereszti le. Nem csalódik az ilyesfajta elutasítás miatt. Igazából tényleg azt csinál, amit akar, azt amit tud, ott, ahol épp kedve van, csak... ne menjen el. Nem érti miért kell a közelség, még ha sokszor bántó is volt a magatartás. Kényelmet tudni neki, biztonságot, vagy nyugalmat. Lehetetlenség, ami benne fel tud forrani. Mégsem tudja elengedni, csak időről időre. De nem fogja rázúdítani, mert nem is tudja, hogy kell és ha tudná sem tenné. *
- Nem, nem most.
*Érzi meg tenyerének bőrén a vizes tapintást, hiszen a rongy is ott van a kezében. Újra elsétál a vödörig, jobb is, ha kicsit kezd a tagjaival valamit. Beleejti a vízbe, de nem dobja. A vízcseppekből néhány így is kiszökik a földre. Nem azonnal indul el. Csak néz a lába elé, ahová csillogást festettek a cseppek. Kell neki egyáltalán bármit is tennie? Neki mi volna a jó, ha ő lenne az, aki most a félvér? Hogy hagyják békén.*
- Kint már hűvös van, nem kell ez is.
*Szólal meg végül. Mert még meg is fázna. Nevetni tudna, hogy most gondolkodik azon, mennyire nem kell neki semmit tennie mégis az első gondolata ez. Ha most mutatkozna be a tükörképének, akkor elégedett lenne a látvánnyal? Nem biztos benne. Ha nem a másikról lenne szó, már... nem gondolja tovább.
Az álmosság, ami szép lassan rátelepedett végül csak szertefoszlott. De nem azért nem fog azonnal lefeküdni, mert a másik sem. Azt csinál, amit akar... nála is azt csinál, amit akar, máshol is. Ha hívná, menne. Ha az ablak egyik oldalán ül, ülne a másikon. Szép kép lenne, hogy elválasztja őket az üveg. Azt a helyet amúgy is valamiért kedveli. De most úgy érzi kellhet a magány, az a magány, ami itt igazából nem lehetséges.
Nem az ágyhoz megy most, hanem az asztalhoz. Megtámaszkodik a lapjában és a kis füzetre tekint. Nézi a tüskéket, amik úgy fonják körbe, mintha egy védelem lenne. Mintha azt üzenné, hogy ehhez ne nyúlj. Rajta is ez fut körbe. Nem szokta túl sűrűn fejtegetni a műveit, éppen azért dolgozik velük, hogy ne kelljen rájönnie. Csak tűnjön el belőle. Most mégis érdekes a felismerés. Nem éri meg gondolkodni.*
//Második szál//
*Sosem foglalkozott még olyasvalamivel, mint mások, legalábbis tényleges érdeklődésből. Az érzései, hangulata, haragja, vagy bármi, ami ki tud ülni egy arcra. Az egykedvűséggel sem. Minden idegen, ami azzal jár, hogy itt van vele a másik, ő mégsem tud az lenni és ez már elmúlni sem tudna. Csakhogy tényleg nehéz bármit is kezdenie a helyzettel, de valamiért a szívén viseli, még ha nem is az a fajta gondoskodás, vagy érdeklődés jön ki belőle, mint azt másoktól esetleg már láthatta. Nem tudja percenként kérdezni, hogy hogy van, nem tudja igazán mutatni sem, mégis több a kelleténél a másiknak az a semmi is, amit ad. A kezét, amit felé nyújt lassan ereszti le. Nem csalódik az ilyesfajta elutasítás miatt. Igazából tényleg azt csinál, amit akar, azt amit tud, ott, ahol épp kedve van, csak... ne menjen el. Nem érti miért kell a közelség, még ha sokszor bántó is volt a magatartás. Kényelmet tudni neki, biztonságot, vagy nyugalmat. Lehetetlenség, ami benne fel tud forrani. Mégsem tudja elengedni, csak időről időre. De nem fogja rázúdítani, mert nem is tudja, hogy kell és ha tudná sem tenné. *
- Nem, nem most.
*Érzi meg tenyerének bőrén a vizes tapintást, hiszen a rongy is ott van a kezében. Újra elsétál a vödörig, jobb is, ha kicsit kezd a tagjaival valamit. Beleejti a vízbe, de nem dobja. A vízcseppekből néhány így is kiszökik a földre. Nem azonnal indul el. Csak néz a lába elé, ahová csillogást festettek a cseppek. Kell neki egyáltalán bármit is tennie? Neki mi volna a jó, ha ő lenne az, aki most a félvér? Hogy hagyják békén.*
- Kint már hűvös van, nem kell ez is.
*Szólal meg végül. Mert még meg is fázna. Nevetni tudna, hogy most gondolkodik azon, mennyire nem kell neki semmit tennie mégis az első gondolata ez. Ha most mutatkozna be a tükörképének, akkor elégedett lenne a látvánnyal? Nem biztos benne. Ha nem a másikról lenne szó, már... nem gondolja tovább.
Az álmosság, ami szép lassan rátelepedett végül csak szertefoszlott. De nem azért nem fog azonnal lefeküdni, mert a másik sem. Azt csinál, amit akar... nála is azt csinál, amit akar, máshol is. Ha hívná, menne. Ha az ablak egyik oldalán ül, ülne a másikon. Szép kép lenne, hogy elválasztja őket az üveg. Azt a helyet amúgy is valamiért kedveli. De most úgy érzi kellhet a magány, az a magány, ami itt igazából nem lehetséges.
Nem az ágyhoz megy most, hanem az asztalhoz. Megtámaszkodik a lapjában és a kis füzetre tekint. Nézi a tüskéket, amik úgy fonják körbe, mintha egy védelem lenne. Mintha azt üzenné, hogy ehhez ne nyúlj. Rajta is ez fut körbe. Nem szokta túl sűrűn fejtegetni a műveit, éppen azért dolgozik velük, hogy ne kelljen rájönnie. Csak tűnjön el belőle. Most mégis érdekes a felismerés. Nem éri meg gondolkodni.*
1793. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-10 12:07:00
Üzenet elküldve: 2024-08-10 12:07:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Sosem szorult rá, hogy bármit is kérnie kelljen. Nehezen jönnek a szavak. Még ha nem is konkrét kérés formájában hangzanak el, akkor is mintha köveket kellene kiejtenie a száján. Utálja. Az egészet, a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, azt, hogy egyáltalán eszébe jut, hogy kérjen, ahelyett, hogy egyszerűen csak menne. Mi akadályozná meg benne? Lehajtott fejjel fixírozza a padlót a lába alatt, türelmetlenül összevont szemöldökkel. A megalázottságot nem a nő teszi bele, az már ott van, de fokozza, hogy ő is itt van hozzá tanúként. Ha más lenne most mellette Ril helyett biztosan, sőt kérdés nélkül menne. Ha más lenne, ide sem jött volna, sérült láb ide vagy oda, s ha más lenne, nem is terelte volna el a figyelmét a feladatáról reggel a dokkoknál.. Hibáztathatná a hosszúéletűt is, gyűlölhetné teljes szívéből - ha más lenne. De nem az. Így viszont az összes felgyűlt haragja legfeljebb önmaga ellen fordulhat. Sötéten mered a földre, abbahagyva időközben az ujjai csavargatását is, miután még egyet sikerül roppantania valamelyiken.
Nehezen ül a szégyenérzet a tarkóján, ami miatt nem néz fel az elf szájából elhangzó felismerés hangjára sem, csupán az arcát fordítja vissza az ajtó felé, továbbra is lehajtott fejjel. Utálja, hogy be van zárva, és utálja, hogy képtelen egyszerűen csak felállni és kisétálni az utcára, ha egyszer oda akar menni. Mert miért ne tehetné meg? Még magyarázattal sem tartozna. A válasz további része pedig, bár beleegyezés, sem könnyít a helyzeten. Ezen már talán csak az könnyítene, ha felszívódhatna belőle, vagy ha vissza tudná venni az elmúlt órák alatt megbillent nemtörődömségét annyira, hogy akár szó nélkül is itt tudja hagyni ezt a helyet és vele együtt a másikat is. De nem tudja. A másikat nem.
Egy darabig még az ajtót figyeli a szavakat követően, csak lassan engedi el azt a tekintete. Visszafordul maga elé, aprót biccentve végül az elhangzottakra:*
- Az ablak jó lesz.
*Egyezik bele csendben. Nem emlékszik, hogy kint volt-e párkány, de tulajdonképpen a bent is megtenné, ha a nyitott ablak mellett ülhetne. Aludni egyelőre képtelennek érezné magát, főleg az idegen helyen, az idegen ágyban. Nem a közelség zavarná, hiszen az a kunyhóban sem érdekelte, de a tér mégis túl szűk lett hirtelen idebent ahhoz, hogy álomra hajtsa a fejét, vagy akárcsak megnyugodjon benne valamelyest. Nem fog már segítséget kérni ahhoz, hogy felálljon. Épp eleget kért már így is. Mégsem mozdul egyelőre, csak a szemét emeli végül a nőre.*
- Itt akarod rárakni?
*Kérdezi tőle egykedvű arccal. Nem akar az maradni, akinek segítségre van szüksége. Ha bent zűrzavar is van, kifele visszaerőlteti magára a közönyét. A vizes rongy a lábára fog kerülni, ebben biztos, nem is ellenkezik, de hogy aztán hova megy, azt már magának fogja eldönteni. Csak azt tudná, miért lett mindez hirtelen ilyen bonyolult.*
//Második szál//
*Sosem szorult rá, hogy bármit is kérnie kelljen. Nehezen jönnek a szavak. Még ha nem is konkrét kérés formájában hangzanak el, akkor is mintha köveket kellene kiejtenie a száján. Utálja. Az egészet, a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, azt, hogy egyáltalán eszébe jut, hogy kérjen, ahelyett, hogy egyszerűen csak menne. Mi akadályozná meg benne? Lehajtott fejjel fixírozza a padlót a lába alatt, türelmetlenül összevont szemöldökkel. A megalázottságot nem a nő teszi bele, az már ott van, de fokozza, hogy ő is itt van hozzá tanúként. Ha más lenne most mellette Ril helyett biztosan, sőt kérdés nélkül menne. Ha más lenne, ide sem jött volna, sérült láb ide vagy oda, s ha más lenne, nem is terelte volna el a figyelmét a feladatáról reggel a dokkoknál.. Hibáztathatná a hosszúéletűt is, gyűlölhetné teljes szívéből - ha más lenne. De nem az. Így viszont az összes felgyűlt haragja legfeljebb önmaga ellen fordulhat. Sötéten mered a földre, abbahagyva időközben az ujjai csavargatását is, miután még egyet sikerül roppantania valamelyiken.
Nehezen ül a szégyenérzet a tarkóján, ami miatt nem néz fel az elf szájából elhangzó felismerés hangjára sem, csupán az arcát fordítja vissza az ajtó felé, továbbra is lehajtott fejjel. Utálja, hogy be van zárva, és utálja, hogy képtelen egyszerűen csak felállni és kisétálni az utcára, ha egyszer oda akar menni. Mert miért ne tehetné meg? Még magyarázattal sem tartozna. A válasz további része pedig, bár beleegyezés, sem könnyít a helyzeten. Ezen már talán csak az könnyítene, ha felszívódhatna belőle, vagy ha vissza tudná venni az elmúlt órák alatt megbillent nemtörődömségét annyira, hogy akár szó nélkül is itt tudja hagyni ezt a helyet és vele együtt a másikat is. De nem tudja. A másikat nem.
Egy darabig még az ajtót figyeli a szavakat követően, csak lassan engedi el azt a tekintete. Visszafordul maga elé, aprót biccentve végül az elhangzottakra:*
- Az ablak jó lesz.
*Egyezik bele csendben. Nem emlékszik, hogy kint volt-e párkány, de tulajdonképpen a bent is megtenné, ha a nyitott ablak mellett ülhetne. Aludni egyelőre képtelennek érezné magát, főleg az idegen helyen, az idegen ágyban. Nem a közelség zavarná, hiszen az a kunyhóban sem érdekelte, de a tér mégis túl szűk lett hirtelen idebent ahhoz, hogy álomra hajtsa a fejét, vagy akárcsak megnyugodjon benne valamelyest. Nem fog már segítséget kérni ahhoz, hogy felálljon. Épp eleget kért már így is. Mégsem mozdul egyelőre, csak a szemét emeli végül a nőre.*
- Itt akarod rárakni?
*Kérdezi tőle egykedvű arccal. Nem akar az maradni, akinek segítségre van szüksége. Ha bent zűrzavar is van, kifele visszaerőlteti magára a közönyét. A vizes rongy a lábára fog kerülni, ebben biztos, nem is ellenkezik, de hogy aztán hova megy, azt már magának fogja eldönteni. Csak azt tudná, miért lett mindez hirtelen ilyen bonyolult.*
1792. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-10 08:10:33
Üzenet elküldve: 2024-08-10 08:10:33
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A megfogalmazás nem lett volna félrevezető egy percig sem, ha már nem arra rezonált volna minden gondolata, hogy itt egyáltalán nem jó a másiknak, feszélyezve ezzel őt is, vagy inkább megmutatva azt, ami neki is a gondja. Addig most nem tudta elvinni a gondolatait, hogy igazi miértekre gondoljon; a hátrahagyott munka terhére, vagy hogy kényszer pihenőre van ítélve az, akinek a szabad mozgás a lételeme, lévén az erdőt járja a szarvasai után. Bár olyan sokat nem tud erről sem. És mit kezdeni sem vele. Azt viszont tudja, hogy ott nála nem volt teljesen zárt a tér. Még ha a környék összehasonlíthatatlan is, valamiért megoldásokat keres, valamit, ami célravezető, valamit, ami enyhít. Hogy magán, vagy a félvér terhein, azt már rég nem tudja. Összemosódott azzal, ahogy betette ide a lábát, mert nem egyedül van. A mozdulatait, gesztusait akaratlan hatja át, hogy figyelni kell, csak nem ért ehhez. Nem így. Ha amaz munka lenne, már rég tudná mire van szüksége. De nem az, az agya mégis hasonlóan kezdte összekötni egymással az információkat, de kudarcba fulladt, mert a végkifejlet idegen. Hogyan lehet eljutni addig, hogy ne legyen borzalmas a lét? Csak azt ismeri, hogyan lehet annak véget vetni.
Nem volna bölcs döntés. Valóban nem. De nem tudja mit akarhat az, aki mintha készenlétben várná, hogy távozhasson. Frusztrálja a helyzet. Nem akarja, hogy menjen. De észrevenni sem akarja, ahogy azt kérte tőle. Foglalkozni sem vele, de leginkább saját magával sem. Hiányozni kezdett a zavartalanság. Az ösztön irányította cselekedetek. Mostanra jobban felszínre tört, mint amikor a paraván mögött vetette le a nappali ruháit.
Beszélne, vagy kérdezne tovább, ekkor hangzik el az az egyetlen szó, ami torkára fojtja a sajátját. A tördelt ujjakra néz, megmerevedett pillantásai enyhülni látszanak és az iménti gondolatai is homályosodnak. Nincs sajnálat, nem ismeri, felfedezés van. És erősödik benne az, amit már pontosan tudott, csak kissé drasztikusabban és önmagukat veszélyeztetve akarta megoldani. Tényleg rettenetes ötletei vannak, ha nem ismer bizonyos szituációkat. Ilyen lehet a tehetetlenség?
Folytatódik a mondat, világosabbá téve mindent. Örül, hogy beszél. Azzal lehet mit kezdeni, még akkor is sokkal többet tud ebből meríteni, ha nekik az idilli csend tud lenni a legszebb.*
- Ó. *Ad hangot is a megértésnek, majd a lefelé szegeződő arcot nézi. Nem látta még ilyennek, de így közelebb van hozzá az egész.* - Én szoktam az ablakban ülni kint is, ha az jó... *Bár talán bármi jó lehet, ha valaki ki akar szabadulni. A környék nem híres a kényelméről, de itt a házak között már nagyobb terek vannak és az övé legfelül van, ahonnan tán még érdekesek is lehetnek a lenti világ sötétet megtörő ablakfényei, vagy a világítótorony ebből a távlatból. A kezét nyújtja felé, ha kell kikíséri, de igazából nem feltétlenül tervez ott is maradni.*
//Második szál//
*A megfogalmazás nem lett volna félrevezető egy percig sem, ha már nem arra rezonált volna minden gondolata, hogy itt egyáltalán nem jó a másiknak, feszélyezve ezzel őt is, vagy inkább megmutatva azt, ami neki is a gondja. Addig most nem tudta elvinni a gondolatait, hogy igazi miértekre gondoljon; a hátrahagyott munka terhére, vagy hogy kényszer pihenőre van ítélve az, akinek a szabad mozgás a lételeme, lévén az erdőt járja a szarvasai után. Bár olyan sokat nem tud erről sem. És mit kezdeni sem vele. Azt viszont tudja, hogy ott nála nem volt teljesen zárt a tér. Még ha a környék összehasonlíthatatlan is, valamiért megoldásokat keres, valamit, ami célravezető, valamit, ami enyhít. Hogy magán, vagy a félvér terhein, azt már rég nem tudja. Összemosódott azzal, ahogy betette ide a lábát, mert nem egyedül van. A mozdulatait, gesztusait akaratlan hatja át, hogy figyelni kell, csak nem ért ehhez. Nem így. Ha amaz munka lenne, már rég tudná mire van szüksége. De nem az, az agya mégis hasonlóan kezdte összekötni egymással az információkat, de kudarcba fulladt, mert a végkifejlet idegen. Hogyan lehet eljutni addig, hogy ne legyen borzalmas a lét? Csak azt ismeri, hogyan lehet annak véget vetni.
Nem volna bölcs döntés. Valóban nem. De nem tudja mit akarhat az, aki mintha készenlétben várná, hogy távozhasson. Frusztrálja a helyzet. Nem akarja, hogy menjen. De észrevenni sem akarja, ahogy azt kérte tőle. Foglalkozni sem vele, de leginkább saját magával sem. Hiányozni kezdett a zavartalanság. Az ösztön irányította cselekedetek. Mostanra jobban felszínre tört, mint amikor a paraván mögött vetette le a nappali ruháit.
Beszélne, vagy kérdezne tovább, ekkor hangzik el az az egyetlen szó, ami torkára fojtja a sajátját. A tördelt ujjakra néz, megmerevedett pillantásai enyhülni látszanak és az iménti gondolatai is homályosodnak. Nincs sajnálat, nem ismeri, felfedezés van. És erősödik benne az, amit már pontosan tudott, csak kissé drasztikusabban és önmagukat veszélyeztetve akarta megoldani. Tényleg rettenetes ötletei vannak, ha nem ismer bizonyos szituációkat. Ilyen lehet a tehetetlenség?
Folytatódik a mondat, világosabbá téve mindent. Örül, hogy beszél. Azzal lehet mit kezdeni, még akkor is sokkal többet tud ebből meríteni, ha nekik az idilli csend tud lenni a legszebb.*
- Ó. *Ad hangot is a megértésnek, majd a lefelé szegeződő arcot nézi. Nem látta még ilyennek, de így közelebb van hozzá az egész.* - Én szoktam az ablakban ülni kint is, ha az jó... *Bár talán bármi jó lehet, ha valaki ki akar szabadulni. A környék nem híres a kényelméről, de itt a házak között már nagyobb terek vannak és az övé legfelül van, ahonnan tán még érdekesek is lehetnek a lenti világ sötétet megtörő ablakfényei, vagy a világítótorony ebből a távlatból. A kezét nyújtja felé, ha kell kikíséri, de igazából nem feltétlenül tervez ott is maradni.*
1791. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-09 20:07:00
Üzenet elküldve: 2024-08-09 20:07:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Számolná az órákat, ha tudná tartani az idő ütemét. Hogy hajnal óta mennyi telt el, a fény hiányából tudja. Egy nap. Hogy az előző este óta, amikor elindult a kikötőbe mennyi: még egy fél. Napnyugtától napkeltéig. Hogy holnap reggelig mennyi: egy éjszaka. Számolná a perceket, ha volna valamije, amivel képes az időt mérni. Így egyedül a gondolatok vannak, az állandóan kutatott cselekvés, amik mégis kevésnek bizonyulnak kitölteni a hosszú órákat, amióta itt lehet. Az asztalon nyugvó könyv, ami elterelt, de csupán egy darabig. Nem tarthat örökké. Ha jó lenne a lába, nem maradna itt csak azért, hogy itt legyen – menne a dolgára, de ha elvégezte, mégsem biztos, hogy egyből a földek felé venné az irányt. Ha nem lenne idekötve is lehet ugyanitt ülne, de különbség van aközött, hogy az alapvető ok kényszer-e vagy választás. Ezúttal csak a kényszert érzi, a tehetetlenséget, és a függetlenségétől megfosztott test súlyát. A kicsukott levegő sem éri már a bőrét, hogy legalább az meghagyná a képzetét annak, hogy szabad.
Az ajtóra kérdez, de nem arra, hogy nyitva, vagy csukva szokta-e tartani a hosszúéletű, hanem arra, hogy bezárja-e éjszakára kulccsal is. Mégis félreérthető lehetett a megfogalmazás, mert a válasz is kérdés, s nem az, amire számítana. Nem ismeri a nőt, így nem tudhatja, hogy mi jutna osztályrészéül annak, aki hívatlanul annak küszöbére lépne, ezért nem is érti elsőre az ötletet. Összébb húzza a szemöldökét, ahogy az elfet figyeli pillanatnyi bizonytalansággal a tekintetében. Nem úgy látta eddig, mint aki meggondolatlan lenne, és főleg nem úgy, mint aki ostoba. Nem ismeri, nem tudja ki ő, vagy ki volt, mire képes vagy mire nem, de a korábban elhangzott információ, hogy valaha fegyverforgató lehetett, önmagában nem elég nyomós ok arra, hogy nyitva hagyja az ajtót a kikötőben. Nőként, egyedül, ha most nincs is épp magában. Miközben néhány órája még éppen őt féltette a dokkoknál..*
- Nem volna bölcs döntés.
*Feleli végül nyugodtan. Hogy a hosszúéletű miért az erdei lakhoz hasonlít, nem tudja pontosan, talán tényleg csak félreérthetően fogalmazott, de nem is tartja fontosnak. Bár a másik kétségkívül nem jár messze attól, ami egybevágna a saját akaratával. Nyitva hagyni az ajtót őrültség volna, kimenni az utcára ilyenkor sem lenne kevésbé nagy butaság. Mégsem képes szakadni a tudattól. Egyelőre azonban csupán a fejét fordítja újra a bejárat felé, de mozdulni nem mozdul, hogy menjen. Miért akar valamit az egyik fele, amiről a másik fele pontosan tudja, hogy nem normális..? Az összefűzött ujjait csavargatja maga előtt, az egyiket ki is roppantva közben.*
- Csak.. *szólal meg halkan; a csukott ajtót figyeli. Zavarja. Nem kell nyitva hagyni éjjelre.. Összébb húzza a szemét. Pontosan tudja, hogy nevetséges..* - Lehet, hogy kiülnék inkább.
*A küszöbre, vagy az ablak külső párkányára, ha van neki, a tetőre, kertbe, teljesen mindegy.. Nem néz már vissza a nőre; tovább bámulja egy darabon a bejáratot, az ablakot, mielőtt behunyná a szemét, lehajtva a fejét.*
//Második szál//
*Számolná az órákat, ha tudná tartani az idő ütemét. Hogy hajnal óta mennyi telt el, a fény hiányából tudja. Egy nap. Hogy az előző este óta, amikor elindult a kikötőbe mennyi: még egy fél. Napnyugtától napkeltéig. Hogy holnap reggelig mennyi: egy éjszaka. Számolná a perceket, ha volna valamije, amivel képes az időt mérni. Így egyedül a gondolatok vannak, az állandóan kutatott cselekvés, amik mégis kevésnek bizonyulnak kitölteni a hosszú órákat, amióta itt lehet. Az asztalon nyugvó könyv, ami elterelt, de csupán egy darabig. Nem tarthat örökké. Ha jó lenne a lába, nem maradna itt csak azért, hogy itt legyen – menne a dolgára, de ha elvégezte, mégsem biztos, hogy egyből a földek felé venné az irányt. Ha nem lenne idekötve is lehet ugyanitt ülne, de különbség van aközött, hogy az alapvető ok kényszer-e vagy választás. Ezúttal csak a kényszert érzi, a tehetetlenséget, és a függetlenségétől megfosztott test súlyát. A kicsukott levegő sem éri már a bőrét, hogy legalább az meghagyná a képzetét annak, hogy szabad.
Az ajtóra kérdez, de nem arra, hogy nyitva, vagy csukva szokta-e tartani a hosszúéletű, hanem arra, hogy bezárja-e éjszakára kulccsal is. Mégis félreérthető lehetett a megfogalmazás, mert a válasz is kérdés, s nem az, amire számítana. Nem ismeri a nőt, így nem tudhatja, hogy mi jutna osztályrészéül annak, aki hívatlanul annak küszöbére lépne, ezért nem is érti elsőre az ötletet. Összébb húzza a szemöldökét, ahogy az elfet figyeli pillanatnyi bizonytalansággal a tekintetében. Nem úgy látta eddig, mint aki meggondolatlan lenne, és főleg nem úgy, mint aki ostoba. Nem ismeri, nem tudja ki ő, vagy ki volt, mire képes vagy mire nem, de a korábban elhangzott információ, hogy valaha fegyverforgató lehetett, önmagában nem elég nyomós ok arra, hogy nyitva hagyja az ajtót a kikötőben. Nőként, egyedül, ha most nincs is épp magában. Miközben néhány órája még éppen őt féltette a dokkoknál..*
- Nem volna bölcs döntés.
*Feleli végül nyugodtan. Hogy a hosszúéletű miért az erdei lakhoz hasonlít, nem tudja pontosan, talán tényleg csak félreérthetően fogalmazott, de nem is tartja fontosnak. Bár a másik kétségkívül nem jár messze attól, ami egybevágna a saját akaratával. Nyitva hagyni az ajtót őrültség volna, kimenni az utcára ilyenkor sem lenne kevésbé nagy butaság. Mégsem képes szakadni a tudattól. Egyelőre azonban csupán a fejét fordítja újra a bejárat felé, de mozdulni nem mozdul, hogy menjen. Miért akar valamit az egyik fele, amiről a másik fele pontosan tudja, hogy nem normális..? Az összefűzött ujjait csavargatja maga előtt, az egyiket ki is roppantva közben.*
- Csak.. *szólal meg halkan; a csukott ajtót figyeli. Zavarja. Nem kell nyitva hagyni éjjelre.. Összébb húzza a szemét. Pontosan tudja, hogy nevetséges..* - Lehet, hogy kiülnék inkább.
*A küszöbre, vagy az ablak külső párkányára, ha van neki, a tetőre, kertbe, teljesen mindegy.. Nem néz már vissza a nőre; tovább bámulja egy darabon a bejáratot, az ablakot, mielőtt behunyná a szemét, lehajtva a fejét.*
1790. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-09 16:23:24
Üzenet elküldve: 2024-08-09 16:23:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Túl sokszor változik meg minden a nap leforgása alatt és még csak vége sincs. Túl sok minden, mégsem tud kiértékelni belőle semmit. Finoman húzza valami a szélére annak, amit elbír, s talán valamikor eljön a határozott mozdulat is, amivel visszarúgja egy láb a mélybe. Ott csendesebb, még ha most sem hangos a zaj, ami benne jelez. De elég.
A rongyot mártja a vízbe, s csavarja ki belőle amit felszívott az anyag, hogy aztán kifacsarja belőle a felesleget. Dolga van. Lassan, de célirányosan közelíti meg a félvért, majd áll meg a közelében, s néz rajta végig. A kabát rajta, a térdén könyököl, mint aki várakozik. Így az szokott ülni, aki csak a végszóra vár, hogy szabad indulni. A pillantása mér, most többet szív be belőle, mint amit hagyni szokott magának. Látja a feltűrt nadrágszárat, s állkapcsa kissé megfeszül tőle, mert szorosnak nézi. Elrontja a munkáját, pedig meg sem tapintotta, hogy tudja, hogy valóban így van-e. Az ajtót figyeli a másik, s lassabban telik az idő, mint ahogy valójában történnek a dolgok. A képek már sorakoznak: Kabát, várakozás, ajtó. De a férfi szavai másfelé terelik a benne először felvillanókat. Töredék idő alatt az elemek határozottan kezdenek illeszkedni. Bevillan annak otthona. A kandalló barátságos melege, az érzés, amikor belépett, a bögrék este az asztalon, a nyúl a tányéron a medvehagymával. Oldalvást fordítja a fejét. Megcsapja a hideg, de nem az, ami az ablakból szivárog be. Teljesen más. Nem is hideg... ridegség. Néhány alma és minden, ami másé volt. A nehezen nyíló ablak. A kopott paraván. A másik, ahogy indulásra készen ül előtte, pedig nem is készül igazából sehová, mert nem tud. Az ajtó. Résnyire nyílnak szét az ajkai, ahogy ráeszmél. Ott nyitva, itt zárva. Ott meleg, itt a hűvös. Ott élet, itt pedig...
Az óaranyak a vonásokban már nem keresnek választ, mert megvannak. A sajátjai ugyan, de megvannak. Itt nem jó. Nemhogy neki, másnak sem. Nem tűnik úgy, de nehezen nyílik még tovább a száj és végtelenül nehéz kipréselni a szót fogai közül.*
- Hagyjam nyitva... mint nálad?
*Igazából nem hezitál, csak az agya dolgozik tovább. Ez nem az erdő. Ez a pusztulat legszéle. Talán ide nem ér fel senki, mert tudják jól, hogy nincs könnyű préda, de mégis a kikötőhöz közeli lakónegyed. Talán csak annyira gondolt a félelf, hogy kulcsra zárja-e, de az ő házához hasonlít. Ott tárva az ajtó, ott beszökhet az élet, itt pedig egészen más szökhet be. De Ril nem félős fajta, még ha jobban is tenné. Ösztönök irányítják, ha veszély van. És hideg, tanult cselekedetek. Ha valaki bejönne, megölné. Nem kérdezne. Ha a párnája alá kerül valamelyik csillaga, csukott szemmel dobná az irányába a legmélyebb álmából felkelve is. Ha egy fokkal jobb lenne úgy... nyitva, akkor neki is jobb. Nem kifejezetten Kyr miatt. Hanem mert akkor legalább az egyikük szívesebben lenne itt, ha csak egyetlen fokkal is. Sosem gyűlölte még ennyire a falait.*
//Második szál//
*Túl sokszor változik meg minden a nap leforgása alatt és még csak vége sincs. Túl sok minden, mégsem tud kiértékelni belőle semmit. Finoman húzza valami a szélére annak, amit elbír, s talán valamikor eljön a határozott mozdulat is, amivel visszarúgja egy láb a mélybe. Ott csendesebb, még ha most sem hangos a zaj, ami benne jelez. De elég.
A rongyot mártja a vízbe, s csavarja ki belőle amit felszívott az anyag, hogy aztán kifacsarja belőle a felesleget. Dolga van. Lassan, de célirányosan közelíti meg a félvért, majd áll meg a közelében, s néz rajta végig. A kabát rajta, a térdén könyököl, mint aki várakozik. Így az szokott ülni, aki csak a végszóra vár, hogy szabad indulni. A pillantása mér, most többet szív be belőle, mint amit hagyni szokott magának. Látja a feltűrt nadrágszárat, s állkapcsa kissé megfeszül tőle, mert szorosnak nézi. Elrontja a munkáját, pedig meg sem tapintotta, hogy tudja, hogy valóban így van-e. Az ajtót figyeli a másik, s lassabban telik az idő, mint ahogy valójában történnek a dolgok. A képek már sorakoznak: Kabát, várakozás, ajtó. De a férfi szavai másfelé terelik a benne először felvillanókat. Töredék idő alatt az elemek határozottan kezdenek illeszkedni. Bevillan annak otthona. A kandalló barátságos melege, az érzés, amikor belépett, a bögrék este az asztalon, a nyúl a tányéron a medvehagymával. Oldalvást fordítja a fejét. Megcsapja a hideg, de nem az, ami az ablakból szivárog be. Teljesen más. Nem is hideg... ridegség. Néhány alma és minden, ami másé volt. A nehezen nyíló ablak. A kopott paraván. A másik, ahogy indulásra készen ül előtte, pedig nem is készül igazából sehová, mert nem tud. Az ajtó. Résnyire nyílnak szét az ajkai, ahogy ráeszmél. Ott nyitva, itt zárva. Ott meleg, itt a hűvös. Ott élet, itt pedig...
Az óaranyak a vonásokban már nem keresnek választ, mert megvannak. A sajátjai ugyan, de megvannak. Itt nem jó. Nemhogy neki, másnak sem. Nem tűnik úgy, de nehezen nyílik még tovább a száj és végtelenül nehéz kipréselni a szót fogai közül.*
- Hagyjam nyitva... mint nálad?
*Igazából nem hezitál, csak az agya dolgozik tovább. Ez nem az erdő. Ez a pusztulat legszéle. Talán ide nem ér fel senki, mert tudják jól, hogy nincs könnyű préda, de mégis a kikötőhöz közeli lakónegyed. Talán csak annyira gondolt a félelf, hogy kulcsra zárja-e, de az ő házához hasonlít. Ott tárva az ajtó, ott beszökhet az élet, itt pedig egészen más szökhet be. De Ril nem félős fajta, még ha jobban is tenné. Ösztönök irányítják, ha veszély van. És hideg, tanult cselekedetek. Ha valaki bejönne, megölné. Nem kérdezne. Ha a párnája alá kerül valamelyik csillaga, csukott szemmel dobná az irányába a legmélyebb álmából felkelve is. Ha egy fokkal jobb lenne úgy... nyitva, akkor neki is jobb. Nem kifejezetten Kyr miatt. Hanem mert akkor legalább az egyikük szívesebben lenne itt, ha csak egyetlen fokkal is. Sosem gyűlölte még ennyire a falait.*
1789. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-09 11:04:06
Üzenet elküldve: 2024-08-09 11:04:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nincs képessége arra, hogy olvassa bárki gondolatait. Sejtései vannak, megfigyelésekre épült következtetések, feltételezések. Hogy a másik nem tekintheti otthonaként ezt a helyet is lehet tévedés, de ezt vette ki annak szavaiból elsősorban. Ott a réten is, s most nemrég, amikor szóba került, hogy miért jött ide, akkor is csak egy házként említette, szükségként. Ezt érzi a bőrén is, de egy érzés könnyebben lehet, hogy csak saját magára vonatkozik, saját maga az okozója. Miért is érezné otthon magát valahol, idegen helyen? A kunyhóhoz is évek kellettek, mire úgy érezte, az övé. Mostanra egy olyan pont lett, ahova szívesen tér vissza, haza, ha továbbra is inkább csak eszköz a szemében vadászlak, mint sajátként tekintett tulajdon, még ha neki is adták a falubeliek. Ő úgy tekinti, megőrzésre. Amíg nem jön valaki más, aki őrizze. Miért is kellene otthon éreznie magát valahol, idegen helyen, egy idegennel..?
Nem figyeli tovább, mit csinál a nő, amikor eltűnik a látóteréből. Meghagyja őt a maga csendjében. Az ágyra menekül inkább a hirtelen szűkké váló tér elől, hogy történjen valami. A nadrágja szárát kezdi feltűrni a fekhely szélére ülve, lent hagyva a lábait a talajon. Ugyanolyan gondosan dolgozik, ahogyan az ingujjánál is tette, ami azóta sem bomlott le a könyöke fölül, hiába mozog benne jó ideje. A kétszer-háromszor szorosan felhajtott sötét vászon anyagot a térde alatt rendezi el. Nem annyira feszes, de tudja, hogy ez sem fog egyhamar elengedni a mozgásra. De valójában ez is csak terelés, egy újabb fajtája. Addig is lefoglalja valamivel a kezét, valami hasznossal. Ha lenne a nőnél csizmapucoló kefe és zsír, még annak is nekiállna. Bárminek. Nevetségesnek tűnik, hogy ő, aki ha kell egy helyben állva képes órákat várni szarvasokra, hajókra, képtelen legyen elviselni néhány óra kényszerű mozdulatlanságot. Pedig úgy lehet, így van. Sötétben hagyja a szemöldökcsontja a szemét, amíg lehajtott fejjel igazítja még az utolsókat a felhajtott nadrág szárán.
A földre tett kabátjáért nyúl, alighogy ezzel a feladattal végez a keze. Oldalt dőlve emeli félre róla a korábban rápakolt alkarvédőket, a földön hagyva őket az ágy mellett. Hűvös a levegő a bőrén. Nem fázik. Mégis szükségét érzi, hogy valamivel betakarja magát. Miközben a karjába bújik a kabátnak hallja újra a másik lépteit a paraván felől. Felnéz rá, csak futó észrevételként nyugtázva magában a leváltott öltözetet. Úri mulatság. Rezzenéstelen arccal fordul vissza előre. Más ruhában lenni.. A vállára emeli a kabátot, és húzza magára annak másik karját is. De legalább a vizes rongyot is látta a hosszúéletű kezében. Legalább ezen is túl lesznek, s aztán újra csak várnia kell. Ha van pont, amikor megbánja, hogy beleegyezett bármibe is, az most van. A térdeire támasztva a könyökét hajtja le a fejét egy pillanatra, összefonva az ujjait maga előtt. Holnap reggel.. A röviden behunyt szeme újra a bokáján állapodik meg. Holnap reggel. És ha nem lesz jobb, akkor is. Akaratlanul is az ajtó felé indul a pillantása először, ahogy felnéz, mielőtt a nő felé fordulna.*
- Zárod éjszakára?
*Nem szükséges az állával jeleznie; egyértelmű, mire érti. A térdein könyökölve figyeli az ágy széléről az elfet.*
//Második szál//
*Nincs képessége arra, hogy olvassa bárki gondolatait. Sejtései vannak, megfigyelésekre épült következtetések, feltételezések. Hogy a másik nem tekintheti otthonaként ezt a helyet is lehet tévedés, de ezt vette ki annak szavaiból elsősorban. Ott a réten is, s most nemrég, amikor szóba került, hogy miért jött ide, akkor is csak egy házként említette, szükségként. Ezt érzi a bőrén is, de egy érzés könnyebben lehet, hogy csak saját magára vonatkozik, saját maga az okozója. Miért is érezné otthon magát valahol, idegen helyen? A kunyhóhoz is évek kellettek, mire úgy érezte, az övé. Mostanra egy olyan pont lett, ahova szívesen tér vissza, haza, ha továbbra is inkább csak eszköz a szemében vadászlak, mint sajátként tekintett tulajdon, még ha neki is adták a falubeliek. Ő úgy tekinti, megőrzésre. Amíg nem jön valaki más, aki őrizze. Miért is kellene otthon éreznie magát valahol, idegen helyen, egy idegennel..?
Nem figyeli tovább, mit csinál a nő, amikor eltűnik a látóteréből. Meghagyja őt a maga csendjében. Az ágyra menekül inkább a hirtelen szűkké váló tér elől, hogy történjen valami. A nadrágja szárát kezdi feltűrni a fekhely szélére ülve, lent hagyva a lábait a talajon. Ugyanolyan gondosan dolgozik, ahogyan az ingujjánál is tette, ami azóta sem bomlott le a könyöke fölül, hiába mozog benne jó ideje. A kétszer-háromszor szorosan felhajtott sötét vászon anyagot a térde alatt rendezi el. Nem annyira feszes, de tudja, hogy ez sem fog egyhamar elengedni a mozgásra. De valójában ez is csak terelés, egy újabb fajtája. Addig is lefoglalja valamivel a kezét, valami hasznossal. Ha lenne a nőnél csizmapucoló kefe és zsír, még annak is nekiállna. Bárminek. Nevetségesnek tűnik, hogy ő, aki ha kell egy helyben állva képes órákat várni szarvasokra, hajókra, képtelen legyen elviselni néhány óra kényszerű mozdulatlanságot. Pedig úgy lehet, így van. Sötétben hagyja a szemöldökcsontja a szemét, amíg lehajtott fejjel igazítja még az utolsókat a felhajtott nadrág szárán.
A földre tett kabátjáért nyúl, alighogy ezzel a feladattal végez a keze. Oldalt dőlve emeli félre róla a korábban rápakolt alkarvédőket, a földön hagyva őket az ágy mellett. Hűvös a levegő a bőrén. Nem fázik. Mégis szükségét érzi, hogy valamivel betakarja magát. Miközben a karjába bújik a kabátnak hallja újra a másik lépteit a paraván felől. Felnéz rá, csak futó észrevételként nyugtázva magában a leváltott öltözetet. Úri mulatság. Rezzenéstelen arccal fordul vissza előre. Más ruhában lenni.. A vállára emeli a kabátot, és húzza magára annak másik karját is. De legalább a vizes rongyot is látta a hosszúéletű kezében. Legalább ezen is túl lesznek, s aztán újra csak várnia kell. Ha van pont, amikor megbánja, hogy beleegyezett bármibe is, az most van. A térdeire támasztva a könyökét hajtja le a fejét egy pillanatra, összefonva az ujjait maga előtt. Holnap reggel.. A röviden behunyt szeme újra a bokáján állapodik meg. Holnap reggel. És ha nem lesz jobb, akkor is. Akaratlanul is az ajtó felé indul a pillantása először, ahogy felnéz, mielőtt a nő felé fordulna.*
- Zárod éjszakára?
*Nem szükséges az állával jeleznie; egyértelmű, mire érti. A térdein könyökölve figyeli az ágy széléről az elfet.*
1788. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-08 18:12:28
Üzenet elküldve: 2024-08-08 18:12:28
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Hogyan is lehetne ez egy otthon a számára? Kényszermegoldás. Büntetés. Tárgyak egy helyen, ahová nem való semmi. Sem ő, sem a vásznai. Mintha ő is csak egy lenne közülük, de nem szép holmiként azonosítja magát egy ócska helyen, hanem fordítva. Másnak lehetne otthon is. Van, akinek nem jutna jobb, mint akik lejjebb élnek, mint ő, és mindent megadnának ezért. Mindene adott lenne, hogy máshová menjen, de hol lehet olyan máshol, amit nem rontana el saját magával? Leheletnyi megnyugvás a férfi ebben az egészben. Mutatott valamit, amit senki. Pedig nem tett érte sokat, csak létezik. Lélegzik. Minden szobor takarta valóságát élőbbnek hisz a sajátjánál. Sejtelmei szerint nem olyasmit leplez a rezzenéstelen álca, amilyet az övéi. Amit jelen helyzetben nem is leplez jobbára semmi, mert a mozdulatok árulkodnak. Kétségbeesni nem tudna. Megfogalmazni sem biztos. Erővel húzza vissza a saját sorsa, amiben nem hisz. Ha úgysincs otthona, ami eddig sem volt, mégis mit keres? Ő maga nem érzi, hogy szinte elkerülhetetlen a visszatáncolás, de már látnia kéne. De pont azért nem látja, mert éppen akkor sem látott semmit. Az üresség kényelmes biztonsága. Abban nincs ténfergés és sehová nem vezető léptek. A gondolat sem gondolat, csak terv. A férfi pedig egy emlékeztető, minden egyes percben.
A víz hűsíti, kellett, mint az a kinti levegő, amit most elvett a másiktól, hogy kettejüket fojtogassa. Bár nyílna szóra annak szája. Akkor tudna lépéseket. Akkor lehetne terv. Soha nem volt még elveszve, mert ismerte a világát, de ezt nem. Az egyetlen ismerős ebben az egész mocsokban az, aki a széken ül, akinek hallja a moccanását, ahogy visszakerül az ágyába. Ahol az álmok sem lehetnek rendben. Talán, majd ha visszafekszik ő is, elkapja az az idill, mint egy kis ideje. Csak újabb néhány percet szeretne belőle. A gondolatok olyan tompák, hogy semmi használhatót nem hall ki belőlük, csak a lüktetést.
Gépiesen lép a komódhoz, húzva ki annak fiókját, ami ugyanolyan lustán fájó hangot ad ki, mint ami benne pislákol. De üvöltenie kéne. Előveszi a hálóruháját, vissza akar menni, bele abba a kis jóba. És abban elaludni. A tükör felé néz, mint amikor a haját fonta. Nem tudja ki néz vissza rá, mert még csak be sem mutatkoztak egymásnak. Újra kellene vérteznie magát. Dereng a lehetőség. Akkor minden jobb lesz, csak nem lesz helye benne annak, akit épp ápol. Mi a jobb? Úgy sem látja többet. Hunyorog a képre. Csak egy buta ötlet volt a füzetet rábízni, hátha egyszer visszaadja. Nincs szüksége tárgyakra. Kézre sem, ami visszanyújtja. De nyel egyet, le a gyomrába küldve mindent, ami zaklatja. Ennek most nincs helye.
Az övcsatja halkan koppan a padlón, a bőrnadrággal együtt. A felsőt hajtja össze előbb, amit szintén levetett. A paraván mögötti halovány fény kevéssé jut el ide, csak finom lángszín vonalakat fest annak deszkái közé. Felveszi a fekete anyagot, amiben aludni szokott. Semmi flanc, de legalább kényelmes, ha már más nem az. Egyszerű hálóing, ami épphogy feszül rá, nélkülözve nemes díszeket, mégis jobban fest, mintha rajtuk lenne a csipke, vagy az aranyozott varrás. Mert legalább van benne valami, amit kedvel: szabadon hagyja a karját, mellkasát és térdeit. Nem szorítja bele a lehetetlen szorítású bőrbe a testét. Bár annak is meg van a bája. De most kap levegőt.
Eleget időzött már, hogy a rongyot újra bevizezze és azzal térhessen vissza, szemeivel egy pillantást vetve csak a másikra.*
//Második szál//
*Hogyan is lehetne ez egy otthon a számára? Kényszermegoldás. Büntetés. Tárgyak egy helyen, ahová nem való semmi. Sem ő, sem a vásznai. Mintha ő is csak egy lenne közülük, de nem szép holmiként azonosítja magát egy ócska helyen, hanem fordítva. Másnak lehetne otthon is. Van, akinek nem jutna jobb, mint akik lejjebb élnek, mint ő, és mindent megadnának ezért. Mindene adott lenne, hogy máshová menjen, de hol lehet olyan máshol, amit nem rontana el saját magával? Leheletnyi megnyugvás a férfi ebben az egészben. Mutatott valamit, amit senki. Pedig nem tett érte sokat, csak létezik. Lélegzik. Minden szobor takarta valóságát élőbbnek hisz a sajátjánál. Sejtelmei szerint nem olyasmit leplez a rezzenéstelen álca, amilyet az övéi. Amit jelen helyzetben nem is leplez jobbára semmi, mert a mozdulatok árulkodnak. Kétségbeesni nem tudna. Megfogalmazni sem biztos. Erővel húzza vissza a saját sorsa, amiben nem hisz. Ha úgysincs otthona, ami eddig sem volt, mégis mit keres? Ő maga nem érzi, hogy szinte elkerülhetetlen a visszatáncolás, de már látnia kéne. De pont azért nem látja, mert éppen akkor sem látott semmit. Az üresség kényelmes biztonsága. Abban nincs ténfergés és sehová nem vezető léptek. A gondolat sem gondolat, csak terv. A férfi pedig egy emlékeztető, minden egyes percben.
A víz hűsíti, kellett, mint az a kinti levegő, amit most elvett a másiktól, hogy kettejüket fojtogassa. Bár nyílna szóra annak szája. Akkor tudna lépéseket. Akkor lehetne terv. Soha nem volt még elveszve, mert ismerte a világát, de ezt nem. Az egyetlen ismerős ebben az egész mocsokban az, aki a széken ül, akinek hallja a moccanását, ahogy visszakerül az ágyába. Ahol az álmok sem lehetnek rendben. Talán, majd ha visszafekszik ő is, elkapja az az idill, mint egy kis ideje. Csak újabb néhány percet szeretne belőle. A gondolatok olyan tompák, hogy semmi használhatót nem hall ki belőlük, csak a lüktetést.
Gépiesen lép a komódhoz, húzva ki annak fiókját, ami ugyanolyan lustán fájó hangot ad ki, mint ami benne pislákol. De üvöltenie kéne. Előveszi a hálóruháját, vissza akar menni, bele abba a kis jóba. És abban elaludni. A tükör felé néz, mint amikor a haját fonta. Nem tudja ki néz vissza rá, mert még csak be sem mutatkoztak egymásnak. Újra kellene vérteznie magát. Dereng a lehetőség. Akkor minden jobb lesz, csak nem lesz helye benne annak, akit épp ápol. Mi a jobb? Úgy sem látja többet. Hunyorog a képre. Csak egy buta ötlet volt a füzetet rábízni, hátha egyszer visszaadja. Nincs szüksége tárgyakra. Kézre sem, ami visszanyújtja. De nyel egyet, le a gyomrába küldve mindent, ami zaklatja. Ennek most nincs helye.
Az övcsatja halkan koppan a padlón, a bőrnadrággal együtt. A felsőt hajtja össze előbb, amit szintén levetett. A paraván mögötti halovány fény kevéssé jut el ide, csak finom lángszín vonalakat fest annak deszkái közé. Felveszi a fekete anyagot, amiben aludni szokott. Semmi flanc, de legalább kényelmes, ha már más nem az. Egyszerű hálóing, ami épphogy feszül rá, nélkülözve nemes díszeket, mégis jobban fest, mintha rajtuk lenne a csipke, vagy az aranyozott varrás. Mert legalább van benne valami, amit kedvel: szabadon hagyja a karját, mellkasát és térdeit. Nem szorítja bele a lehetetlen szorítású bőrbe a testét. Bár annak is meg van a bája. De most kap levegőt.
Eleget időzött már, hogy a rongyot újra bevizezze és azzal térhessen vissza, szemeivel egy pillantást vetve csak a másikra.*
1787. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-08 17:06:36
Üzenet elküldve: 2024-08-08 17:06:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem. Egyértelmű, ha nem is egyértelműen tiszta válasz. A mozdulatok pedig újrakezdődnek; vissza az ablakhoz.. Követi a másik lépteit. Nem érti. A tetteket, amik közül sokat ő maga is ugyanúgy tenne mégis, fordított esetben, a szavakat, nem érti, mi történne, ha most nem lenne itt. Mit csinálna akkor a nő? Ugyanezt? A tétlennek tűnő fel s alá mászkálást a lakásban? Látja, hogy az ablakot nyitja, vagy éppen csukja, és látja a vásznakat is, a bútorokat, látszólag mindent, ami kellhet, mégsem érzi úgy, hogy egy otthonban lenne. Talán azért, mert a hosszúéletű sem úgy gondol rá. A legutóbbi alkalmakkor mindannyiszor úgy említette, mint egy házat, amire egyszerűen csak szüksége volt. Nem érzi azonban, hogy bármelyikük is szívesebben lenne itt, mint a másik, ha nem lenne muszáj. Az elf muszája azonban rejtve marad, míg most az övé, a sérült boka képében kivételesen jól látható. Ellenkezhetne, talán haza is jutna, ha több időbe telne is és lehet némi erőszak árába, de az talán szavak nélkül is egyértelmű lehet, hogy egy üres házban nem maradna meg, ha fáj a lába, akkor sem. Hogy a nő miért nem megy, miért marad, nem tudja, csak sejti, hogy neki is ugyanígy van rá oka. Nem ítélkezik azonban. Ki lenne ő hozzá? Valamiért, amiről nem is tud.
Választalanul figyeli a mozdulatokat. A fa szorulni látszik, de nem reagál, hogy segítsen. Az ösztön felizzik, de nem tudna időben odalépni, s valamiért a szája sem nyílik, hogy szóljon, ahogy meghallja a halk szitkokat. Ha meg kellene magyarázni nem tudná. A neveltetés, amire annyi mindent fogott akkor, a kunyhóban, ha még ott is van, néma marad. A lejjebb csukott ablaktábla mögött azonban ismét csak feszültebbek lesznek az izmok a gerince mellett. Feszültebb a tudat. Rezzenéstelen marad a helyén, egyedül a feje fordul az elffel, ahogy az ismét a vödrök felé indul, egy darabig követve még az útját, amíg el nem tűnik a szeme elől.
Nem rá vár. Visszapillant az ablak felé. Bezárva érzi magát. A házba, a helyzetbe, s most talán ha még hazafele menne sem lenne képes változtatni ezen az érzésen. Csillagok alatt igazán könnyű elveszettnek éreznie magát, most mégis arra vágyna, az eget látni a sötétbe vesző gerendás mennyezet helyett. Őrültség, persze. Mégis szinte a nyelvére kell harapnia, hogy ne szólaljon meg. Megfeszülnek az izmok az állkapcsán.
Felemelkedik a székről, visszarakva a felhúzott talpát a földre. A támlára fogva löki el magát, újrakezdve a körforgást; vissza, az ágyhoz.. Őrültség volna kimennie az utcára, egyedül nem is tud. De talán csak az utcára, a ház elé..? Leül az ágy szélére. Ha padlás lenne, oda mászna, onnan a tetőre. Ostobaság. Lehajol, hogy feljebb húzza újra a mozgástól lecsúszott nadrágszárát, árnyékot vonva a mozdulattal a szemére a gyertyák fénye alatt.*
//Második szál//
*Nem. Egyértelmű, ha nem is egyértelműen tiszta válasz. A mozdulatok pedig újrakezdődnek; vissza az ablakhoz.. Követi a másik lépteit. Nem érti. A tetteket, amik közül sokat ő maga is ugyanúgy tenne mégis, fordított esetben, a szavakat, nem érti, mi történne, ha most nem lenne itt. Mit csinálna akkor a nő? Ugyanezt? A tétlennek tűnő fel s alá mászkálást a lakásban? Látja, hogy az ablakot nyitja, vagy éppen csukja, és látja a vásznakat is, a bútorokat, látszólag mindent, ami kellhet, mégsem érzi úgy, hogy egy otthonban lenne. Talán azért, mert a hosszúéletű sem úgy gondol rá. A legutóbbi alkalmakkor mindannyiszor úgy említette, mint egy házat, amire egyszerűen csak szüksége volt. Nem érzi azonban, hogy bármelyikük is szívesebben lenne itt, mint a másik, ha nem lenne muszáj. Az elf muszája azonban rejtve marad, míg most az övé, a sérült boka képében kivételesen jól látható. Ellenkezhetne, talán haza is jutna, ha több időbe telne is és lehet némi erőszak árába, de az talán szavak nélkül is egyértelmű lehet, hogy egy üres házban nem maradna meg, ha fáj a lába, akkor sem. Hogy a nő miért nem megy, miért marad, nem tudja, csak sejti, hogy neki is ugyanígy van rá oka. Nem ítélkezik azonban. Ki lenne ő hozzá? Valamiért, amiről nem is tud.
Választalanul figyeli a mozdulatokat. A fa szorulni látszik, de nem reagál, hogy segítsen. Az ösztön felizzik, de nem tudna időben odalépni, s valamiért a szája sem nyílik, hogy szóljon, ahogy meghallja a halk szitkokat. Ha meg kellene magyarázni nem tudná. A neveltetés, amire annyi mindent fogott akkor, a kunyhóban, ha még ott is van, néma marad. A lejjebb csukott ablaktábla mögött azonban ismét csak feszültebbek lesznek az izmok a gerince mellett. Feszültebb a tudat. Rezzenéstelen marad a helyén, egyedül a feje fordul az elffel, ahogy az ismét a vödrök felé indul, egy darabig követve még az útját, amíg el nem tűnik a szeme elől.
Nem rá vár. Visszapillant az ablak felé. Bezárva érzi magát. A házba, a helyzetbe, s most talán ha még hazafele menne sem lenne képes változtatni ezen az érzésen. Csillagok alatt igazán könnyű elveszettnek éreznie magát, most mégis arra vágyna, az eget látni a sötétbe vesző gerendás mennyezet helyett. Őrültség, persze. Mégis szinte a nyelvére kell harapnia, hogy ne szólaljon meg. Megfeszülnek az izmok az állkapcsán.
Felemelkedik a székről, visszarakva a felhúzott talpát a földre. A támlára fogva löki el magát, újrakezdve a körforgást; vissza, az ágyhoz.. Őrültség volna kimennie az utcára, egyedül nem is tud. De talán csak az utcára, a ház elé..? Leül az ágy szélére. Ha padlás lenne, oda mászna, onnan a tetőre. Ostobaság. Lehajol, hogy feljebb húzza újra a mozgástól lecsúszott nadrágszárát, árnyékot vonva a mozdulattal a szemére a gyertyák fénye alatt.*
1786. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-08 14:55:20
Üzenet elküldve: 2024-08-08 14:55:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Törődés. Fogalma sincs, hogy mi az és még nem is igen jutott neki. Vagy csak nincs neve. Az, hogy most úgy jár el, mintha pont azt tenné a másikkal... törődne, mégis valahonnan olyan mélyről jön, ami szintén azok közé sorolandó, amiket nem nagyon ért. De olyan természetes, hogy gondolkodni nemigen kell rajta. Nem vissza ad valamit és nincs is mit várni érte. Hogy ez terhes lehet sem jut el hozzá akkor, amikor épp nem láttatja. Hogy amaz befogadni nehezen tudja viszont érthető lenne, ha tudná, hogy ezen mit kell befogadni. Pedig ő is ilyen. Most szükségesnek véli a cselekedeteit, de nem ruházná fel szavakkal... a másik is úgy lépett be az életébe, ahogy ez az érzés is. Nem feltűnően, mégis szilárdan ott van.
A fényeket nem a plafonon, nem a falon nézi. A másikon is éppúgy eljátszanak, az aranyak pedig rajta maradnak, de nem bámul, nem sért, mégis érezhető. Talán azért fordul irányába a férfi és kérdez. Kell egy kis idő, mire felfogja, hogy mit is akart ezzel. Kissé hunyorogva nézi állának vonalát, nem keresi a szemeket. Rá vár? Érdekes kérdés. Mindent csinált eddig, csak nem várt senkit. De itt van. Ugyanúgy, mint a helyzet, hogy a vizes rongyot rá kell majd tekerni újfent. Hogy alkalmazkodni kell úgy, hogy fel sem tűnik, mert valójában nem kell. Tudja jól, hogyha elfeküdne és aludna, akkor sem történne semmi. Mégis az tartja ébren, hogy még van feladata. Várakozásnak viszont cseppet sem értékelné. Megingatja a fejét, amolyan nemlegesen. *
- Nem..
*Áll fel végül, az útja pedig az ablak felé vezet. Egészen hűvös lett, de a levegőre szüksége van. A párkányra könyököl és behunyja rövid időre a szemét, hogy érezze a hűs szellőt, ami most az arcát éri. Aztán feltolja magát a tenyerével, mintha csak meg akarná nézni, hogy mi van kint. Teljes csend. A környék szörnyű, de a legélhetőbb pontját sikerült választani. Mintha a hang sem jutna el ide, úgy ahogy a bűz sem. Visszaereszkedik, majd a nehezen mozdítható ablakot, amivel mindig küzd, épp úgy, mint most, lejjebb ereszti, egy halk szitokszó közben, s némi morgolódás kíséretében. Utálja, hogy ilyen egyszerű dolog tud nehézkes lenni. De ez is lefoglalja. Végül kitámasztja éppen annyira, hogy még szűrődjön be valami, de meg ne fázhassanak. Újra a paraván irányát veszi célba, de előtte ránéz a másik lábára. Nem a legjobb a pozíció, de nem fog szólni. Még. Majd csak lefekszik, akkor pedig hűtheti a kötés, amit rátesz. Addig is az egyik vödörköz megy, hogy az arcát mossa meg kissé. Mintha már készülődne a lefekvéshez, de nem azért teszi, hogy ezzel felhívja a másik figyelmét. Nem is érzékelteti talán. *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.08 14:58:39
//Második szál//
*Törődés. Fogalma sincs, hogy mi az és még nem is igen jutott neki. Vagy csak nincs neve. Az, hogy most úgy jár el, mintha pont azt tenné a másikkal... törődne, mégis valahonnan olyan mélyről jön, ami szintén azok közé sorolandó, amiket nem nagyon ért. De olyan természetes, hogy gondolkodni nemigen kell rajta. Nem vissza ad valamit és nincs is mit várni érte. Hogy ez terhes lehet sem jut el hozzá akkor, amikor épp nem láttatja. Hogy amaz befogadni nehezen tudja viszont érthető lenne, ha tudná, hogy ezen mit kell befogadni. Pedig ő is ilyen. Most szükségesnek véli a cselekedeteit, de nem ruházná fel szavakkal... a másik is úgy lépett be az életébe, ahogy ez az érzés is. Nem feltűnően, mégis szilárdan ott van.
A fényeket nem a plafonon, nem a falon nézi. A másikon is éppúgy eljátszanak, az aranyak pedig rajta maradnak, de nem bámul, nem sért, mégis érezhető. Talán azért fordul irányába a férfi és kérdez. Kell egy kis idő, mire felfogja, hogy mit is akart ezzel. Kissé hunyorogva nézi állának vonalát, nem keresi a szemeket. Rá vár? Érdekes kérdés. Mindent csinált eddig, csak nem várt senkit. De itt van. Ugyanúgy, mint a helyzet, hogy a vizes rongyot rá kell majd tekerni újfent. Hogy alkalmazkodni kell úgy, hogy fel sem tűnik, mert valójában nem kell. Tudja jól, hogyha elfeküdne és aludna, akkor sem történne semmi. Mégis az tartja ébren, hogy még van feladata. Várakozásnak viszont cseppet sem értékelné. Megingatja a fejét, amolyan nemlegesen. *
- Nem..
*Áll fel végül, az útja pedig az ablak felé vezet. Egészen hűvös lett, de a levegőre szüksége van. A párkányra könyököl és behunyja rövid időre a szemét, hogy érezze a hűs szellőt, ami most az arcát éri. Aztán feltolja magát a tenyerével, mintha csak meg akarná nézni, hogy mi van kint. Teljes csend. A környék szörnyű, de a legélhetőbb pontját sikerült választani. Mintha a hang sem jutna el ide, úgy ahogy a bűz sem. Visszaereszkedik, majd a nehezen mozdítható ablakot, amivel mindig küzd, épp úgy, mint most, lejjebb ereszti, egy halk szitokszó közben, s némi morgolódás kíséretében. Utálja, hogy ilyen egyszerű dolog tud nehézkes lenni. De ez is lefoglalja. Végül kitámasztja éppen annyira, hogy még szűrődjön be valami, de meg ne fázhassanak. Újra a paraván irányát veszi célba, de előtte ránéz a másik lábára. Nem a legjobb a pozíció, de nem fog szólni. Még. Majd csak lefekszik, akkor pedig hűtheti a kötés, amit rátesz. Addig is az egyik vödörköz megy, hogy az arcát mossa meg kissé. Mintha már készülődne a lefekvéshez, de nem azért teszi, hogy ezzel felhívja a másik figyelmét. Nem is érzékelteti talán. *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.08 14:58:39
1785. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-08 13:50:52
Üzenet elküldve: 2024-08-08 13:50:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nincs szüksége rá, hogy bárki átérezze, ami most, vagy akármikor máskor történik vele. Sosem volt szüksége rá, hogy bárki kifejezetten törődjön vele. Elég volt, ha meghagyták a szabadságát, a nyugalmát, hogy tehessen, amit akar. Most azonban ezek közül egyik sem adatik meg neki. Fizikailag is egy helyre köti a sérülés, mentálisan pedig képtelen kiszakadni a saját maga generálta képek közül. Időről-időre, ha sikerül is, visszarántják, amint ellankad a figyelme. Képtelen beletörődni, hogy nem képes elvégezni valamit, amit ha szó szerint meg nem is ígért, de mindenképpen elvállalta. Az ablakot kémlelő tekintetében már az elkövetkezők peregnek. A lehetségesek, a kizártak. Lehetséges, hogyha képes lesz járni, egyből a városba megy, és elmondja, hogy félig teljesítette, amit rábíztak. Lehetséges, hogy előbb kideríti a dokkoknál, vajon történt-e egyáltalán olyan fennakadás, amit az ő dolga lett volna elhárítani. Kizárt, hogy itt maradjon tovább, mint kellene. Holnapig, ezt mondta a nő. Egy éjszaka, s reggel, ha fáj is, nem marad tovább. Nem maradhat.
A karfán nyugvó kezén pihen az álla, a lába felhúzva. Talán aludni is képes volna így. Egykedvűen figyeli az ablak melletti falon táncoló fényeket. Odakint sötétebb van, nem lát benne semmit. A csillagokat, ha vannak is, elnyomják a lángok. Magán érzi az ágy felől rászegeződő arany szemeket. A kintről beáramló levegőben lassan fut végig a hideg a gerince mentén. Hűvös az éjszaka a nappali meleg után.
Tudja, hogy vissza fog kerülni a lábára a vizes borogatás, s hogy a nő talán éppen erre vár; rá. Nem mozdul azonban a helyéről. Úgy találta eddig is, hogy a hosszúéletű szól, ha zavarja valami. Biztosan szólna, ha menne aludni, és ő ebben hátráltatná éppen. Ő mindenesetre akkor sem sértődne meg, ha éjszakára békén hagynák már a lábát. Így is többet kapott, mint amit kért. Jóval többet, mint amivel képes elszámolni önmaga felé.. Behunyja a szemét. Kényelmes lenne. Mindig csak menekülni..*
- Rám vársz?
*Szólal meg végül anélkül, hogy ezzel igazából megtörné a csendet, az apró kanócok csendes lobogását, az egyetlen zaj forrását a lakásban. Kinyitja a szemét; oldalt fordítva az állát pillant a másik felé. Nem figyelte, mikor ült fel, csak hallotta, s aztán a szemeit érezte. Most nem hívták, mint hajnalban, de ugyanúgy nem tudja kizárni őket. Nyugodtan figyeli az ágyon ülő alakját.*
//Második szál//
*Nincs szüksége rá, hogy bárki átérezze, ami most, vagy akármikor máskor történik vele. Sosem volt szüksége rá, hogy bárki kifejezetten törődjön vele. Elég volt, ha meghagyták a szabadságát, a nyugalmát, hogy tehessen, amit akar. Most azonban ezek közül egyik sem adatik meg neki. Fizikailag is egy helyre köti a sérülés, mentálisan pedig képtelen kiszakadni a saját maga generálta képek közül. Időről-időre, ha sikerül is, visszarántják, amint ellankad a figyelme. Képtelen beletörődni, hogy nem képes elvégezni valamit, amit ha szó szerint meg nem is ígért, de mindenképpen elvállalta. Az ablakot kémlelő tekintetében már az elkövetkezők peregnek. A lehetségesek, a kizártak. Lehetséges, hogyha képes lesz járni, egyből a városba megy, és elmondja, hogy félig teljesítette, amit rábíztak. Lehetséges, hogy előbb kideríti a dokkoknál, vajon történt-e egyáltalán olyan fennakadás, amit az ő dolga lett volna elhárítani. Kizárt, hogy itt maradjon tovább, mint kellene. Holnapig, ezt mondta a nő. Egy éjszaka, s reggel, ha fáj is, nem marad tovább. Nem maradhat.
A karfán nyugvó kezén pihen az álla, a lába felhúzva. Talán aludni is képes volna így. Egykedvűen figyeli az ablak melletti falon táncoló fényeket. Odakint sötétebb van, nem lát benne semmit. A csillagokat, ha vannak is, elnyomják a lángok. Magán érzi az ágy felől rászegeződő arany szemeket. A kintről beáramló levegőben lassan fut végig a hideg a gerince mentén. Hűvös az éjszaka a nappali meleg után.
Tudja, hogy vissza fog kerülni a lábára a vizes borogatás, s hogy a nő talán éppen erre vár; rá. Nem mozdul azonban a helyéről. Úgy találta eddig is, hogy a hosszúéletű szól, ha zavarja valami. Biztosan szólna, ha menne aludni, és ő ebben hátráltatná éppen. Ő mindenesetre akkor sem sértődne meg, ha éjszakára békén hagynák már a lábát. Így is többet kapott, mint amit kért. Jóval többet, mint amivel képes elszámolni önmaga felé.. Behunyja a szemét. Kényelmes lenne. Mindig csak menekülni..*
- Rám vársz?
*Szólal meg végül anélkül, hogy ezzel igazából megtörné a csendet, az apró kanócok csendes lobogását, az egyetlen zaj forrását a lakásban. Kinyitja a szemét; oldalt fordítva az állát pillant a másik felé. Nem figyelte, mikor ült fel, csak hallotta, s aztán a szemeit érezte. Most nem hívták, mint hajnalban, de ugyanúgy nem tudja kizárni őket. Nyugodtan figyeli az ágyon ülő alakját.*
1784. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-07 19:15:50
Üzenet elküldve: 2024-08-07 19:15:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem volt még hasonlóra sem példa az életében, a beleérzőkészsége talán nem fejlődött ki túlságosan, vagy csak nem volt mikor előhozni... de talán akár tudna is osztozni az érzésben. Azt nem tudja még mindig, hogy mi a feladata a másiknak, de azt tudja, hogy az övé mi volt és azt mindig maradéktalanul teljesítette. Még akkor is, ha minden sejtje ellen akart állni. Az utolsó mozdulatig minden körötte csak jelzés volt arra, hogy mit ne tegyen, de nem foglalkozott vele. Talán akkor neki tett volna jót egy bokaficam. Vagy inkább törés. Akkor hosszú ideje lett volna átgondolni azt, amit nem volt hajlandó. Nem enged utat a bűntudatnak, nem törhet a felszínre, csak belülről rongálhatja, onnan mérgezheti minden lépését. Így száműzte magát a mocsokba és így jut a békéből is csak egy kevés. Olyan gyorsan párolog el, mint a nyári zápor után a földről az esővíz. Ha rá is tud ereszkedni, ha volt is belőle, az csak egy elhúzott mézesmadzag. Hogy létezik, de nem az övé. Ezért mozdul keze kényszeresen, megmutatva, hogy valami még sincs rendben.
Nem kap választ, mint oly sokszor. De nem is kérdezett és nem is hiányzik neki. A felajánlás él, bármeddig él, nem úgy mint a nyugalma.
Most csak a cikázó fények, amik kissé terelik a meg nem értett belső vibrálástól. Ahogy a szellő a még mindig nyitott ablakon befúj, úgy táncoltatja a gyertya lángját és pont ilyen semmiségekre van szüksége, ahogy halványan sárgásra festi a teret. Pedig vele még csak nem is történt semmi eget rengető, leszámítva a teljesen ismeretlen helyzetet, hogy valaki ott van, ahol senki nem szokott lenni.
Kevéssel ezelőtt is majdnem elaludt, de akkor még kijelentette volna, hogy egyáltalán nem álmos. Ez már kezd másként alakulni. Még lesz dolga a félvérrel, ezért nem helyezi magát túlzott kényelembe, csak felül, majd felhúzza a lábait törökülésbe, hogy aztán úgy könyököljön térdeire. A lángok játéka nem kötötte le túl hosszan, a félvér alakja már más. Azt tudná nézni hosszasan, mintha megfejthető lenne, de nagyon távol áll bármilyen ismerettől, mégis... nem kérdés, hogy itt lehet, itt van a helye ilyen állapotban és nem a dokkoknál.*
//Második szál//
*Nem volt még hasonlóra sem példa az életében, a beleérzőkészsége talán nem fejlődött ki túlságosan, vagy csak nem volt mikor előhozni... de talán akár tudna is osztozni az érzésben. Azt nem tudja még mindig, hogy mi a feladata a másiknak, de azt tudja, hogy az övé mi volt és azt mindig maradéktalanul teljesítette. Még akkor is, ha minden sejtje ellen akart állni. Az utolsó mozdulatig minden körötte csak jelzés volt arra, hogy mit ne tegyen, de nem foglalkozott vele. Talán akkor neki tett volna jót egy bokaficam. Vagy inkább törés. Akkor hosszú ideje lett volna átgondolni azt, amit nem volt hajlandó. Nem enged utat a bűntudatnak, nem törhet a felszínre, csak belülről rongálhatja, onnan mérgezheti minden lépését. Így száműzte magát a mocsokba és így jut a békéből is csak egy kevés. Olyan gyorsan párolog el, mint a nyári zápor után a földről az esővíz. Ha rá is tud ereszkedni, ha volt is belőle, az csak egy elhúzott mézesmadzag. Hogy létezik, de nem az övé. Ezért mozdul keze kényszeresen, megmutatva, hogy valami még sincs rendben.
Nem kap választ, mint oly sokszor. De nem is kérdezett és nem is hiányzik neki. A felajánlás él, bármeddig él, nem úgy mint a nyugalma.
Most csak a cikázó fények, amik kissé terelik a meg nem értett belső vibrálástól. Ahogy a szellő a még mindig nyitott ablakon befúj, úgy táncoltatja a gyertya lángját és pont ilyen semmiségekre van szüksége, ahogy halványan sárgásra festi a teret. Pedig vele még csak nem is történt semmi eget rengető, leszámítva a teljesen ismeretlen helyzetet, hogy valaki ott van, ahol senki nem szokott lenni.
Kevéssel ezelőtt is majdnem elaludt, de akkor még kijelentette volna, hogy egyáltalán nem álmos. Ez már kezd másként alakulni. Még lesz dolga a félvérrel, ezért nem helyezi magát túlzott kényelembe, csak felül, majd felhúzza a lábait törökülésbe, hogy aztán úgy könyököljön térdeire. A lángok játéka nem kötötte le túl hosszan, a félvér alakja már más. Azt tudná nézni hosszasan, mintha megfejthető lenne, de nagyon távol áll bármilyen ismerettől, mégis... nem kérdés, hogy itt lehet, itt van a helye ilyen állapotban és nem a dokkoknál.*
1783. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-07 18:25:34
Üzenet elküldve: 2024-08-07 18:25:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 287
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem tudja, hogy a másiknak kényszer uralja a mozdulatait, nem figyel rájuk. Lekötik a maga gondolatai, amik ha halkabban is mint napközben, de továbbra is emésztik a tudatát. Hogy nem végzi a dolgát. Nem tartja az adott szavát. Nem megbízható. Nem becsületes, nem tisztességes, s amilyen kényelmetlenül érzi magát a helyzettől valójában már attól sem áll messze, hogy egyszerűen hazudjon arról, hogy ott volt-e a dokkoknál. Ha nem történik baj, ki állíthatná az ellenkezőjét..? Azt, hogy helyette itt volt, a nő házában, semmilyen vas nem lenne képes kihúzni belőle. Ha kérdeznék erről biztosan hazudna, ha minden másról nem is. Ezek és az ehhez hasonló, háttérben mardosó gondolatok nem eresztik, csak annyi időre, amíg a könyv kiemeli közülük, s amíg azt végül visszaadja a gazdájának, amíg felnéz rá az asztal felett. Nem időzik azonban önmaga miatt sokat a szeme, inkább csak az udvariasság az, ami ott tartja a tekintetét a másik arcán amíg az el nem fordul tőle.
Az asztal mellé ül vissza, bár kényelmetlenebb, mint az ágy volt, most mégis csak részletként fogja fel a lába fájdalmát. Annyira törődik csak vele, hogy ne legyen elviselhetetlen. Biztosan nem a legszerencsésebb így pihentetni a bokát, de pihent eleget, ha ő maga nem is. Az előző éjszaka jó része gyaloglással telt, hogy ideérjen, s ha nem kellene itt maradnia, mostanra már ugyanúgy a földek felé vezető utat taposná. Nem zavarná, hogy fáradt. Amíg tudja, hogy hazafele megy..
A hosszúéletű válaszára visszhangként, csendben érkezik a tudatában valami feleletféle, de nem fogalmazza meg, nem mondja ki. Talán ellenvetne. Többet tud, lehet. De még mindig, mi az, az egészhez képest.. Nem ereszti la pultnak támaszkodó alakot a tekintete. Ezúttal ő az, aki csak figyeli az arcot, anélkül, hogy gondolat foganna a pillantás mögött. Mintha tudni akarna, más érdekelné, de valójában nem kérdeznek a vonásai sem, s a száját sem nyitja szóra. Elfáradt, úgy lehet. A következő szó mégis meglepetésként éri a csendesedő világban. Tisztán hallja a lakás homályában. A gyertyák fényében elforduló nő furcsa árnyékokat vet. Figyeli. Ahogy az ágyhoz megy. Elfekszik rajta. Visszapillant az asztalon hagyott könyvre. Elvinni..? Lehetséges válaszok fordulnak lustán a fejében, miközben a borítót nézi, a beleszúrt mintát rajta. Nem nyílik szóra a szája. Nem felel. Nem dönt. Nem most. Az arca sem rezdül a megszokott nyugalmából. Akármik is futnak keresztül az elméjén, nem ad nekik hangot, talán még maga előtt sem. Nem dönt, nem akar.
Visszafordítja a fejét az ablak felé. Felhúzza a székre az ép lábát, a karfára fektetett karjára hajtva az állát. A gyertyákon túl nincs fény a kihalt utcákon.*
//Második szál//
*Nem tudja, hogy a másiknak kényszer uralja a mozdulatait, nem figyel rájuk. Lekötik a maga gondolatai, amik ha halkabban is mint napközben, de továbbra is emésztik a tudatát. Hogy nem végzi a dolgát. Nem tartja az adott szavát. Nem megbízható. Nem becsületes, nem tisztességes, s amilyen kényelmetlenül érzi magát a helyzettől valójában már attól sem áll messze, hogy egyszerűen hazudjon arról, hogy ott volt-e a dokkoknál. Ha nem történik baj, ki állíthatná az ellenkezőjét..? Azt, hogy helyette itt volt, a nő házában, semmilyen vas nem lenne képes kihúzni belőle. Ha kérdeznék erről biztosan hazudna, ha minden másról nem is. Ezek és az ehhez hasonló, háttérben mardosó gondolatok nem eresztik, csak annyi időre, amíg a könyv kiemeli közülük, s amíg azt végül visszaadja a gazdájának, amíg felnéz rá az asztal felett. Nem időzik azonban önmaga miatt sokat a szeme, inkább csak az udvariasság az, ami ott tartja a tekintetét a másik arcán amíg az el nem fordul tőle.
Az asztal mellé ül vissza, bár kényelmetlenebb, mint az ágy volt, most mégis csak részletként fogja fel a lába fájdalmát. Annyira törődik csak vele, hogy ne legyen elviselhetetlen. Biztosan nem a legszerencsésebb így pihentetni a bokát, de pihent eleget, ha ő maga nem is. Az előző éjszaka jó része gyaloglással telt, hogy ideérjen, s ha nem kellene itt maradnia, mostanra már ugyanúgy a földek felé vezető utat taposná. Nem zavarná, hogy fáradt. Amíg tudja, hogy hazafele megy..
A hosszúéletű válaszára visszhangként, csendben érkezik a tudatában valami feleletféle, de nem fogalmazza meg, nem mondja ki. Talán ellenvetne. Többet tud, lehet. De még mindig, mi az, az egészhez képest.. Nem ereszti la pultnak támaszkodó alakot a tekintete. Ezúttal ő az, aki csak figyeli az arcot, anélkül, hogy gondolat foganna a pillantás mögött. Mintha tudni akarna, más érdekelné, de valójában nem kérdeznek a vonásai sem, s a száját sem nyitja szóra. Elfáradt, úgy lehet. A következő szó mégis meglepetésként éri a csendesedő világban. Tisztán hallja a lakás homályában. A gyertyák fényében elforduló nő furcsa árnyékokat vet. Figyeli. Ahogy az ágyhoz megy. Elfekszik rajta. Visszapillant az asztalon hagyott könyvre. Elvinni..? Lehetséges válaszok fordulnak lustán a fejében, miközben a borítót nézi, a beleszúrt mintát rajta. Nem nyílik szóra a szája. Nem felel. Nem dönt. Nem most. Az arca sem rezdül a megszokott nyugalmából. Akármik is futnak keresztül az elméjén, nem ad nekik hangot, talán még maga előtt sem. Nem dönt, nem akar.
Visszafordítja a fejét az ablak felé. Felhúzza a székre az ép lábát, a karfára fektetett karjára hajtva az állát. A gyertyákon túl nincs fény a kihalt utcákon.*
1782. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-07 10:46:59
Üzenet elküldve: 2024-08-07 10:46:59
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Úgy fest, hogy a sétálás tulajdonképpen nem is volt rossz ötlet. A mozgás valamennyire segít abban, hogy tisztulni kezdjen a feje, talán mintha pár kóbor emlékkép is kezdene előjönni. Legalábbis annak a háznak a falán, ami előtt épp elsétál, lát egy nagyon ismerős formájú foltot. Nem biztos benne, de mintha lenne hozzá köze ahhoz, hogy az a folt oda került. De erre most nem akar gondolni, pláne nem úgy, hogy a szája ilyen pocsék ízű.
A zavaros tócsákat és a gyanús mocsokhalmokat kerülgeti óvatosan, vigyázva arra, hogy csizmája talpa lehetőleg egyikbe se érjen bele. Ez néhol nem is olyan egyszerű feladat, hiszen jelenleg még egyenesen sem igen tudna menni, ha arra lenne szükség. De összeszorított fogakkal próbálkozik. Igaz, az összeszorított fogak annak is szólnak, hogy a gyomrával és az utca szagával küzd. Újra eszébe jut a fogadalma a pancsolt rumról.
Megigazítja vállán a hangszerét, apró szökkenéssel ugrik át egy különösen nagy tócsát. Szerencsére nem billen meg, és nem esik bele. Folytatja az útját, próbál rájönni, hogy merre is lehet. Még mindig csak a tegnap este szilánkjait őrzi fejében.*
A zavaros tócsákat és a gyanús mocsokhalmokat kerülgeti óvatosan, vigyázva arra, hogy csizmája talpa lehetőleg egyikbe se érjen bele. Ez néhol nem is olyan egyszerű feladat, hiszen jelenleg még egyenesen sem igen tudna menni, ha arra lenne szükség. De összeszorított fogakkal próbálkozik. Igaz, az összeszorított fogak annak is szólnak, hogy a gyomrával és az utca szagával küzd. Újra eszébe jut a fogadalma a pancsolt rumról.
Megigazítja vállán a hangszerét, apró szökkenéssel ugrik át egy különösen nagy tócsát. Szerencsére nem billen meg, és nem esik bele. Folytatja az útját, próbál rájönni, hogy merre is lehet. Még mindig csak a tegnap este szilánkjait őrzi fejében.*
1781. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-06 18:47:07
Üzenet elküldve: 2024-08-06 18:47:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nehéz úrrá lenni kényszercselekvéseken, de mindig jeleznek valamit. Hamar befejezi viszont, mikor ráeszmél. Ha nem magára és a saját kezének lefoglalására akar figyelni, akkor elkerülhetetlen, hogy a félvérben találjon meg valamit, ami érdekes. És ahogy hozzászól, amaz pedig felé fordul, már le is köti az aranyakat. Egész nap, reggel óta a látóterében van, de mostanra van olyan fáradt, szívott magába annyi nyugalmat végül, hogy ottfelejthesse rajta a szemeit. Nem bámul, csak lustán barangolja be a mosoly helyét, a szürkék sokatmondó semmijét, a vonások merevségét, a szobrot, amiről mégsem hiányzik semmi. Nem mindig tudja hová tenni, de most legalább nem is akarja. Nem ül le hozzá az asztalhoz, a pultnak dől derekával, majd a bőrborításra kerül a pillantása. Tényleg semmiség egy éjszaka, egy világot megismerni. Tényleg kevés egy nap, de még kettő is bármihez, de ahhoz elég volt egy dobás mégis, hogy most itt üljön a székén valaki, akit nem akar eltávolítani. Nem mélyek a gondoltok, de lassan hullámoznak belül tengerként, mosva a partot, néha kilökve a vízből egy-egy ismeretlen érzést. Nem kíván törődni vele, éppen elég, hogy nyugalom van.*
- Mh... de máris többet tudsz, mint néhány órája.
*Találja meg végül megint az íriszeket. Nem tukmálná senkire a tudását, nem kell senkinek beszívnia belőle semmit. Puszta érdekesség. Valamiért ettől függetlenül mintha érdeke lenne abban, hogy néhány dolgot tudasson vele. Csak mert bár teljesen biztos benne, hogy tud magára vigyázni, annak ellenére, hogy rossz szájízzel gondol a dokkoknál történő munkavégzésére, ha megtalálná valami baj, mint kora délután, akkor tudná mihez nyúljon. Nélküle is tudná. Mert minden óra lehet, hogy az utolsó és nem látja többet. Nem gondol ebbe sem bele, mert nem képes rá. De az a víz mégis partra mos belőle újra valamit, szavak formájában.*
- Elviheted.
*Hátranyúl, hogy azonnal foglalja le magát újfent, megint a poharat keresi, még nem ürült ki, így ihat belőle ismét, csak, hogy történjen valami. Aztán visszakerül. Talán harmadjára. Ki számolja? Ellöki magát finoman, majd az ágyhoz megy, hogy leüljön rá és hátradől rajta, talpait a padlón tartva. Megint a fényekre figyelmes, de most a gyertyáké lobognak, az fest színeket a plafonra, nem a nap. Bár ismeri ezt is, nézte már sokszor.*
//Második szál//
*Nehéz úrrá lenni kényszercselekvéseken, de mindig jeleznek valamit. Hamar befejezi viszont, mikor ráeszmél. Ha nem magára és a saját kezének lefoglalására akar figyelni, akkor elkerülhetetlen, hogy a félvérben találjon meg valamit, ami érdekes. És ahogy hozzászól, amaz pedig felé fordul, már le is köti az aranyakat. Egész nap, reggel óta a látóterében van, de mostanra van olyan fáradt, szívott magába annyi nyugalmat végül, hogy ottfelejthesse rajta a szemeit. Nem bámul, csak lustán barangolja be a mosoly helyét, a szürkék sokatmondó semmijét, a vonások merevségét, a szobrot, amiről mégsem hiányzik semmi. Nem mindig tudja hová tenni, de most legalább nem is akarja. Nem ül le hozzá az asztalhoz, a pultnak dől derekával, majd a bőrborításra kerül a pillantása. Tényleg semmiség egy éjszaka, egy világot megismerni. Tényleg kevés egy nap, de még kettő is bármihez, de ahhoz elég volt egy dobás mégis, hogy most itt üljön a székén valaki, akit nem akar eltávolítani. Nem mélyek a gondoltok, de lassan hullámoznak belül tengerként, mosva a partot, néha kilökve a vízből egy-egy ismeretlen érzést. Nem kíván törődni vele, éppen elég, hogy nyugalom van.*
- Mh... de máris többet tudsz, mint néhány órája.
*Találja meg végül megint az íriszeket. Nem tukmálná senkire a tudását, nem kell senkinek beszívnia belőle semmit. Puszta érdekesség. Valamiért ettől függetlenül mintha érdeke lenne abban, hogy néhány dolgot tudasson vele. Csak mert bár teljesen biztos benne, hogy tud magára vigyázni, annak ellenére, hogy rossz szájízzel gondol a dokkoknál történő munkavégzésére, ha megtalálná valami baj, mint kora délután, akkor tudná mihez nyúljon. Nélküle is tudná. Mert minden óra lehet, hogy az utolsó és nem látja többet. Nem gondol ebbe sem bele, mert nem képes rá. De az a víz mégis partra mos belőle újra valamit, szavak formájában.*
- Elviheted.
*Hátranyúl, hogy azonnal foglalja le magát újfent, megint a poharat keresi, még nem ürült ki, így ihat belőle ismét, csak, hogy történjen valami. Aztán visszakerül. Talán harmadjára. Ki számolja? Ellöki magát finoman, majd az ágyhoz megy, hogy leüljön rá és hátradől rajta, talpait a padlón tartva. Megint a fényekre figyelmes, de most a gyertyáké lobognak, az fest színeket a plafonra, nem a nap. Bár ismeri ezt is, nézte már sokszor.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1805-1824