Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |  |
1840. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-18 18:15:36
Üzenet elküldve: 2025-01-18 18:15:36
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Megjelent a félvér és egy hanyag mozdulattal seperte el a csendjét, pedig amaz jószerivel meg sem szólal. Nem érti, szinte sosem ért semmit, ha mellette van. Hogy először emlékeztette őt valakire, már rég semmis, hiába hasonlít némileg a külső, a közelében mindig megmozdul alatta a talaj. Vele mégsem tudná megtenni, nincsen annyi arany…
Távolinak tűnik a tisztáson sütött nyúl illata is, amit az eső előtti baljós szellő fújt bele az orrába. Távoli a béke, az az ismerősség, az akkori nyugalom. Mit keresnek most is egy légtérben, ha süt a félvérről a harag a megkövült maszk alól is? Sosem érti… Mit keresnek egy légtérben, ha nem tudja normális mederbe terelni tőle a saját gondolatait, mégis a másik sebesülése fontosabb, mint a benne vibráló bizalmatlanság, amit ezidáig sosem érzett, amikor egymás útját keresztezték?
Csak a levegő fut ki az orrán, ahogy a férfi megszólal. Még mindig ott a lenyomata a sértettségnek, amit meg sem tudna nevezni, hiszen amikor utoljára érezte és látszott is rajta, a következményeképpen pontosan így nézett ki az arca, ha nem rosszabbul. Csak egyetlen, a szürkéktől induló, s a bakancs orráig lekúszó pillantás a reakció, aztán elfordul. Mégis minek a tükör? Tudja, hogy lenne rajta is mit ellátni, de olyan ez, mint másnak a ruha. Annyiszor folyt már végig rajta a saját karmazsinszín vére, hogy észre sem veszi, hogy nem odavaló. Majd letörli… Ha régen is volt, nem tudja elfelejteni soha, hogy hányszor tarkította, hányszor fájt. Nem felejti el, de hozzá lehet szokni. Ahhoz viszont nem, amit érez. Pengevékonyra préseli össze az ajkát, ahogy hátat fordít és a paravánhoz lép, amit elmozdít a helyéről, mintha nem férne el tőle. Elfér, mégis útban van. Minden és mindenki útban van és nem teheti azt, amit akar, mert itt van a félvér… Nem dühös a mozdulat, mégis görcsbe rántja tagjait az indulat, amit nem ereszt ki. Minek egyáltalán paraván, úgysincs kitől eltakarja máskor…
Hamar a saját tükörképével találja magát szemben. Alig szűrődik be fény, hogy igazán élesen lássa magát, mégis észreveszi a szilánkokat a bőrébe fúródva. Finom mozdulattal ér hozzá az egyikhez, nem lesz elég hozzá a körme, csak nagyobb kárt okoz, nem mintha érdekelné. A tükröt az ablakhoz közel viszi, majd az a nemlétező fény segít jobban látni. A máskor olyan könnyű mozdulatban elakad a lélegzete, de nincs olyan istenség, hogy engedje, hogy bármi ráíródjon belőle. Le kell tisztítani a bőrét, aztán majd kipiszkálja egy tűvel a szilánkokat, de a mellkasában érzett fájdalommal nem fog tudni mit kezdeni. Telik az idő… A hajón akar lenni, de így nem lehet. Nem lehetnek.
Visszalép a kredenchez, s elveszi róla a kancsó vizet, amit még tegnap töltött bele. Az asztalon a zöld üvegcse mellett ott honol egy másik is; általa kevert tinktúra, semmi bonyolult, csupán vérfű és szesz. Egy tiszta rongyot vesz elő, s benedvesíti, majd rálocsol a keverékből is, aztán újra Kyr felé sandít. Nem bírja ki. Egy pohárba tölt vizet, majd abba is tölt a kis flaskából, de nem viszi hozzá közelebb, csak rábök az állával, miután megszólal.*
- Legalább öblítsd ki vele a szád.
*Nem fog könyörögni, pedig szíve szerint ő maga öntené a képébe, hátha jut az ajkain belülre is belőle. Nem vár soká, a tükörhöz lép, hogy megszabadítsa magát alvadásnak indult vértől, bár ha kihúz néhány üvegdarabot, akkor úgyis újra elered néhol...*
*Megjelent a félvér és egy hanyag mozdulattal seperte el a csendjét, pedig amaz jószerivel meg sem szólal. Nem érti, szinte sosem ért semmit, ha mellette van. Hogy először emlékeztette őt valakire, már rég semmis, hiába hasonlít némileg a külső, a közelében mindig megmozdul alatta a talaj. Vele mégsem tudná megtenni, nincsen annyi arany…
Távolinak tűnik a tisztáson sütött nyúl illata is, amit az eső előtti baljós szellő fújt bele az orrába. Távoli a béke, az az ismerősség, az akkori nyugalom. Mit keresnek most is egy légtérben, ha süt a félvérről a harag a megkövült maszk alól is? Sosem érti… Mit keresnek egy légtérben, ha nem tudja normális mederbe terelni tőle a saját gondolatait, mégis a másik sebesülése fontosabb, mint a benne vibráló bizalmatlanság, amit ezidáig sosem érzett, amikor egymás útját keresztezték?
Csak a levegő fut ki az orrán, ahogy a férfi megszólal. Még mindig ott a lenyomata a sértettségnek, amit meg sem tudna nevezni, hiszen amikor utoljára érezte és látszott is rajta, a következményeképpen pontosan így nézett ki az arca, ha nem rosszabbul. Csak egyetlen, a szürkéktől induló, s a bakancs orráig lekúszó pillantás a reakció, aztán elfordul. Mégis minek a tükör? Tudja, hogy lenne rajta is mit ellátni, de olyan ez, mint másnak a ruha. Annyiszor folyt már végig rajta a saját karmazsinszín vére, hogy észre sem veszi, hogy nem odavaló. Majd letörli… Ha régen is volt, nem tudja elfelejteni soha, hogy hányszor tarkította, hányszor fájt. Nem felejti el, de hozzá lehet szokni. Ahhoz viszont nem, amit érez. Pengevékonyra préseli össze az ajkát, ahogy hátat fordít és a paravánhoz lép, amit elmozdít a helyéről, mintha nem férne el tőle. Elfér, mégis útban van. Minden és mindenki útban van és nem teheti azt, amit akar, mert itt van a félvér… Nem dühös a mozdulat, mégis görcsbe rántja tagjait az indulat, amit nem ereszt ki. Minek egyáltalán paraván, úgysincs kitől eltakarja máskor…
Hamar a saját tükörképével találja magát szemben. Alig szűrődik be fény, hogy igazán élesen lássa magát, mégis észreveszi a szilánkokat a bőrébe fúródva. Finom mozdulattal ér hozzá az egyikhez, nem lesz elég hozzá a körme, csak nagyobb kárt okoz, nem mintha érdekelné. A tükröt az ablakhoz közel viszi, majd az a nemlétező fény segít jobban látni. A máskor olyan könnyű mozdulatban elakad a lélegzete, de nincs olyan istenség, hogy engedje, hogy bármi ráíródjon belőle. Le kell tisztítani a bőrét, aztán majd kipiszkálja egy tűvel a szilánkokat, de a mellkasában érzett fájdalommal nem fog tudni mit kezdeni. Telik az idő… A hajón akar lenni, de így nem lehet. Nem lehetnek.
Visszalép a kredenchez, s elveszi róla a kancsó vizet, amit még tegnap töltött bele. Az asztalon a zöld üvegcse mellett ott honol egy másik is; általa kevert tinktúra, semmi bonyolult, csupán vérfű és szesz. Egy tiszta rongyot vesz elő, s benedvesíti, majd rálocsol a keverékből is, aztán újra Kyr felé sandít. Nem bírja ki. Egy pohárba tölt vizet, majd abba is tölt a kis flaskából, de nem viszi hozzá közelebb, csak rábök az állával, miután megszólal.*
- Legalább öblítsd ki vele a szád.
*Nem fog könyörögni, pedig szíve szerint ő maga öntené a képébe, hátha jut az ajkain belülre is belőle. Nem vár soká, a tükörhöz lép, hogy megszabadítsa magát alvadásnak indult vértől, bár ha kihúz néhány üvegdarabot, akkor úgyis újra elered néhol...*
1839. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-18 11:16:12
Üzenet elküldve: 2025-01-18 11:16:12
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Tompán lüktet a felszín alá szorított haragja. Ha megszüntetni egészen soha nem is tudta, lassan újra a háttérbe kényszeríteni már képes. Mint egy ismerős, zabolátlan lótól, úgy veszi vissza az irányítást. Nem biztosabb így sem, mint előtte, nincs nyereg, nincs kengyel, nincs szár, nincs zabla, nincs semmi, csak egy akarat, hogy ne engedje el, ne mozduljon, ne üssön, ne üvöltsön, ne bántson, ne gázoljon le mindent, ami az útjába kerül. Arany szemeket és a hozzájuk tartozó, minden realitást nélkülöző elképzeléseket. Az ajkai közül kifutó kérdés ha izzik is a levegőben mégis megáll ennyiben, csak a lába mozdul, hogy távolabb kerüljön, ne érezze a háta mögött a falat, mintha oda szorították volna, és nem lenne kiút. Nem biztosabb semmi, mint előtte, ha el is fordul, ha be is szívja a hajnali levegőt, ha az hűti is a torkát, nem lesz biztosabb tőle semmi. Talán ha messzebb volna innen, fák közti csendben, és nem egy ébredező kikötői nyomornegyed közepén, talán. Vagy mérföldekre, ahol a tengeri szél sem nyirkos halszagú, hanem száraz, meleg.. Nem változik semmi, az arcára visszaszilárdult kifejezéstelen vonásokkal pillant ki az utcára a sarkon. Láthatatlan lobog az elfojtott indulat a bőre alatt, ha a gondolatait már nem is színezi meg, a nyelvén még érzi az ízét. Nehéz, sűrű, sós, kedve lenne kiköpni - szótlanul figyeli a környéket, amíg a nő visszaveszi a csuklyáját a háta mögött.
Ha nem is tudja pontosan merre indul, ez nem akadályozza meg a külvilág számára határozottnak tűnő lépteket. Maga elé szegezi a tekintetét, nem fürkészi a kapualjakat, a keresztutcákat, ablakokat, a lézengőket is csak akkor, ha azok túl közel térnének ki az útjából. Nem gondolkozik előre, nem tervez, hogy a nő ne maradjon le, és nézelődés helyett hajtsa inkább le a fejét, ez érdekli, hogy hazavigye, más semmi. Majd utána visszamegy a hajóhoz is, a kijózanodott dühével a mellkasában. Semmi sem biztosabb, ha ki is engedett az ökölbe szorult kéz, ha nem is reagál már sehogyan az ajtóban felé forduló szemekre, ha eső mossa is az arcát. Közönyösen a vonások, amikkel a másik után megy a házba, ahova soha nem gondolta volna, hogy még egyszer beteszi a lábát. Futó a pillantás, amivel felméri a helyet, mielőtt az ablakhoz lépne, hogy a függöny mellett kinézzen az utcára. Jobban zavarja, hogy a kapitány ismeri ezt a helyet, mint az, hogy mi történik a lakásban a háta mögött. Felnéz a tetők felett világosodó ködszürke égre, mielőtt visszafordítaná a tekintetét az utcára.
Ruha surrog, üvegek koccannak egymáson. Mozdulatlanul regisztrálja a füle a halk hangokat. Nem maradni jött, egyértelművé tette a sikátorban is, a csendet megtörő újabb szavak mégis csak azt bizonyítják, hogy a hosszúéletű maga vagy nem érti őket vagy nem érdekli őt. A harag mégsem villan már olyan vakon, mint odalent, ha fel is parázslik újra a torkában az üvöltés, hidegen fordul a szeme az elf alakja felé. Szavak.*
- Keress magadnak egy tükröt. *Ha úgysem érti őket. Az utolsó hangokat pocsékolja rá. Rezzenéstelen az arca, hűvösen gördül végig a halántékán egy csepp víz.* - Nekem nem kell semmi.
*Szavak. Ha a másik nem érti őket, akkor nincs tovább mit használnia őket. Nincs dolga itt, nincs vele. Ha nem érti. Egykedvűen fordul vissza az ablak felé. Meg kell majd igazítania a tegezét. Mozdulatlanul figyeli az utcát.*
*Tompán lüktet a felszín alá szorított haragja. Ha megszüntetni egészen soha nem is tudta, lassan újra a háttérbe kényszeríteni már képes. Mint egy ismerős, zabolátlan lótól, úgy veszi vissza az irányítást. Nem biztosabb így sem, mint előtte, nincs nyereg, nincs kengyel, nincs szár, nincs zabla, nincs semmi, csak egy akarat, hogy ne engedje el, ne mozduljon, ne üssön, ne üvöltsön, ne bántson, ne gázoljon le mindent, ami az útjába kerül. Arany szemeket és a hozzájuk tartozó, minden realitást nélkülöző elképzeléseket. Az ajkai közül kifutó kérdés ha izzik is a levegőben mégis megáll ennyiben, csak a lába mozdul, hogy távolabb kerüljön, ne érezze a háta mögött a falat, mintha oda szorították volna, és nem lenne kiút. Nem biztosabb semmi, mint előtte, ha el is fordul, ha be is szívja a hajnali levegőt, ha az hűti is a torkát, nem lesz biztosabb tőle semmi. Talán ha messzebb volna innen, fák közti csendben, és nem egy ébredező kikötői nyomornegyed közepén, talán. Vagy mérföldekre, ahol a tengeri szél sem nyirkos halszagú, hanem száraz, meleg.. Nem változik semmi, az arcára visszaszilárdult kifejezéstelen vonásokkal pillant ki az utcára a sarkon. Láthatatlan lobog az elfojtott indulat a bőre alatt, ha a gondolatait már nem is színezi meg, a nyelvén még érzi az ízét. Nehéz, sűrű, sós, kedve lenne kiköpni - szótlanul figyeli a környéket, amíg a nő visszaveszi a csuklyáját a háta mögött.
Ha nem is tudja pontosan merre indul, ez nem akadályozza meg a külvilág számára határozottnak tűnő lépteket. Maga elé szegezi a tekintetét, nem fürkészi a kapualjakat, a keresztutcákat, ablakokat, a lézengőket is csak akkor, ha azok túl közel térnének ki az útjából. Nem gondolkozik előre, nem tervez, hogy a nő ne maradjon le, és nézelődés helyett hajtsa inkább le a fejét, ez érdekli, hogy hazavigye, más semmi. Majd utána visszamegy a hajóhoz is, a kijózanodott dühével a mellkasában. Semmi sem biztosabb, ha ki is engedett az ökölbe szorult kéz, ha nem is reagál már sehogyan az ajtóban felé forduló szemekre, ha eső mossa is az arcát. Közönyösen a vonások, amikkel a másik után megy a házba, ahova soha nem gondolta volna, hogy még egyszer beteszi a lábát. Futó a pillantás, amivel felméri a helyet, mielőtt az ablakhoz lépne, hogy a függöny mellett kinézzen az utcára. Jobban zavarja, hogy a kapitány ismeri ezt a helyet, mint az, hogy mi történik a lakásban a háta mögött. Felnéz a tetők felett világosodó ködszürke égre, mielőtt visszafordítaná a tekintetét az utcára.
Ruha surrog, üvegek koccannak egymáson. Mozdulatlanul regisztrálja a füle a halk hangokat. Nem maradni jött, egyértelművé tette a sikátorban is, a csendet megtörő újabb szavak mégis csak azt bizonyítják, hogy a hosszúéletű maga vagy nem érti őket vagy nem érdekli őt. A harag mégsem villan már olyan vakon, mint odalent, ha fel is parázslik újra a torkában az üvöltés, hidegen fordul a szeme az elf alakja felé. Szavak.*
- Keress magadnak egy tükröt. *Ha úgysem érti őket. Az utolsó hangokat pocsékolja rá. Rezzenéstelen az arca, hűvösen gördül végig a halántékán egy csepp víz.* - Nekem nem kell semmi.
*Szavak. Ha a másik nem érti őket, akkor nincs tovább mit használnia őket. Nincs dolga itt, nincs vele. Ha nem érti. Egykedvűen fordul vissza az ablak felé. Meg kell majd igazítania a tegezét. Mozdulatlanul figyeli az utcát.*
1838. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-16 14:11:21
Üzenet elküldve: 2025-01-16 14:11:21
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Nem érdekli, nem érdekelheti a másik igénye. Ha nem ér hozzá és taszítja a falnak, talán már messze járna, talán még több düh gyűlne fel minden öles léptével, folyamatosan táplálva azt, ami már így is majd szétfeszíti. Zúdítsa rá, üssön, mit érdekli, mégis csak a merev kéz vonalát érzi a magáé mellett, ahogy megtámaszkodik a falnál. Nem tudja nem figyelni az arcot, hogy hol fájhat, mit okoztak a félvérnek. Ha nem tudná mivel játszik, nem tartaná vissza, ha nem tudná mivel játszik, mellette sietve lépne fel a hajóra és venné fejét mindenkinek. A teste nehezen engedelmeskedik, de el akar távolodni kissé, nem akar jobban útban lenni annál, mint az szükséges.
Megszokta. Azok az éppen hegyes fülek már hallhatták egyszer, hogy nem bánt vele kíméletesen az élet a sebesülések terén és ő sem bánik magával sokkal kedvesebben, hiszen most sem az számít, hogy az arcát hány seb tarkítja, hogy abból hány heg marad meg. Nem szokott hozzá az elméje ahhoz, hogy aggódjon, hogy mást nézzen a cél helyett. A markába került arany egy feladat elvégzését jelentette, most bármit kapna, nem lenne elég, mert nem hozza helyre azt, amit kellene. Fáj levegőt venni és egy fél lépést hátrálni is a férfitől, mikor amaz félrenéz, majd vissza.
A másik fölé magasodó alakja rántja ki a röpke ideig tartó merengéséből, hogy mi legyen a következő jó lépés, ami a legkevesebb ártalommal jár. Az aranyak pislogás nélkül merednek rá, fejét feljebb szegve, egyetlen lélegzet nélkül hallgatja a szokatlanul hangos szavakat, látja a tekintetet, hogy öni tudna, hogy nem múlik a harag. Nem baj, adja neki az egészet. Mégsem tud azonnal hátrébb mozdulni, hogy a másik kabátja ne érje, ahogy elfordul és ellép tőle. Nem baj, de egy megtorpanásnyi időre újabb túl ismerős, mégis idegen érzet szállja meg. Az arca, ha mutatott is némi indulatot, lassan dermed kővé, a csíráját is elmosva annak, hogy látható legyen, mi játszódik le benne. Nem baj, de mégis érzékeny a füle a hangosabb, erőteljesebb szóra, nem hatna ez bárki szájából így, nyelnie kell. Nem baj, adja neki az egészet, mégis kell a józanító hideg szemű eső, hogy elmossa, amit el kell, hogy nehogy felébredjen az, ami mélyen szunnyad. Mindemellett egyáltalán nem érti a kérdést sem, ha a hangsúly ütött is. ~Mert, kiét?~ Csak a gondolataiban hangzik el a sajátja, a rajta éktelenkedő, mintha ott sem lenne, a mellkasát ért ütés pedig nem olyasmi, amit talán varrni is kellhet.
Lassú a mozdulat, amivel rákerül az arcát eltakaró csuklya, nem vesződik már szavakkal. A léptei követik a másikét, mintha pontosan tudná az irányt, pedig csupán egyszer volt arra, legalább nem kell korrigálnia, nem akar vezetni, nem akar előre menni. Nem akart hátat és tarkót, mégis jobb ez így, egészen addig, míg a házig el nem érnek.
Nincs bizonytalanság a pillantásában, nincs ott semmi, amikor az ajtóhoz érve a férfire néz egy pillanatra, majd csak a zár kattan, hogy bejuthassanak. Kint homályos minden az esőtől, talán napot sem látott még ezen a rohadt helyen, ha sütött is, őt nem érte el… sötétebb a benti tér, mint amire szüksége lenne.
A kabát hamar kerül le, könnyebben mozog, nem szorít. A kard már a hüvelyében, isten tudja mikor csúsztatta bele, nem akar tőle megválni, de most muszáj; hangtalan éri az asztalt. A szekrényéhez lép, ujját húzza végig az üvegcsék előtt, mintha segítene átlátni azt, amit pontosan tud, hogy miből mennyi van és mi lehet a hasznos. A sebet még nem látta, lehet kevés ide egy egyszerű vérfű főzet. A pillantása megakad a zöld italon, amit magára soha nem használna el, hezitál, de kezébe veszi azt is a kék mellől, aztán leteszi a fegyvere elé néhány más egyébbel együtt. Megakad a szeme a markolaton lévő száradásnak indult folton, de hamar lesiklik róla, aztán egyenesen a szürkékig meg sem áll.*
- Van mindenem, de látnom kellene hozzá, hogy milyen a sebed.
*Ha bármire is emlékszik a félvér, akkor azt láthatja, hogy a gyógyfű készlete jóval gazdagabb, mint amikor itt járt. Ezen kívül semmi nem változott a lakásban, ha a még több festett vászon nem számít változásnak. Hogy még mindig nem a saját bajával foglalkozik, az borítékolható volt. A kérdést még mindig nem tudja hová tenni, a hangsúlyt, az erőteljességét, pedig jobb, ha nem is teszi.*
*Nem érdekli, nem érdekelheti a másik igénye. Ha nem ér hozzá és taszítja a falnak, talán már messze járna, talán még több düh gyűlne fel minden öles léptével, folyamatosan táplálva azt, ami már így is majd szétfeszíti. Zúdítsa rá, üssön, mit érdekli, mégis csak a merev kéz vonalát érzi a magáé mellett, ahogy megtámaszkodik a falnál. Nem tudja nem figyelni az arcot, hogy hol fájhat, mit okoztak a félvérnek. Ha nem tudná mivel játszik, nem tartaná vissza, ha nem tudná mivel játszik, mellette sietve lépne fel a hajóra és venné fejét mindenkinek. A teste nehezen engedelmeskedik, de el akar távolodni kissé, nem akar jobban útban lenni annál, mint az szükséges.
Megszokta. Azok az éppen hegyes fülek már hallhatták egyszer, hogy nem bánt vele kíméletesen az élet a sebesülések terén és ő sem bánik magával sokkal kedvesebben, hiszen most sem az számít, hogy az arcát hány seb tarkítja, hogy abból hány heg marad meg. Nem szokott hozzá az elméje ahhoz, hogy aggódjon, hogy mást nézzen a cél helyett. A markába került arany egy feladat elvégzését jelentette, most bármit kapna, nem lenne elég, mert nem hozza helyre azt, amit kellene. Fáj levegőt venni és egy fél lépést hátrálni is a férfitől, mikor amaz félrenéz, majd vissza.
A másik fölé magasodó alakja rántja ki a röpke ideig tartó merengéséből, hogy mi legyen a következő jó lépés, ami a legkevesebb ártalommal jár. Az aranyak pislogás nélkül merednek rá, fejét feljebb szegve, egyetlen lélegzet nélkül hallgatja a szokatlanul hangos szavakat, látja a tekintetet, hogy öni tudna, hogy nem múlik a harag. Nem baj, adja neki az egészet. Mégsem tud azonnal hátrébb mozdulni, hogy a másik kabátja ne érje, ahogy elfordul és ellép tőle. Nem baj, de egy megtorpanásnyi időre újabb túl ismerős, mégis idegen érzet szállja meg. Az arca, ha mutatott is némi indulatot, lassan dermed kővé, a csíráját is elmosva annak, hogy látható legyen, mi játszódik le benne. Nem baj, de mégis érzékeny a füle a hangosabb, erőteljesebb szóra, nem hatna ez bárki szájából így, nyelnie kell. Nem baj, adja neki az egészet, mégis kell a józanító hideg szemű eső, hogy elmossa, amit el kell, hogy nehogy felébredjen az, ami mélyen szunnyad. Mindemellett egyáltalán nem érti a kérdést sem, ha a hangsúly ütött is. ~Mert, kiét?~ Csak a gondolataiban hangzik el a sajátja, a rajta éktelenkedő, mintha ott sem lenne, a mellkasát ért ütés pedig nem olyasmi, amit talán varrni is kellhet.
Lassú a mozdulat, amivel rákerül az arcát eltakaró csuklya, nem vesződik már szavakkal. A léptei követik a másikét, mintha pontosan tudná az irányt, pedig csupán egyszer volt arra, legalább nem kell korrigálnia, nem akar vezetni, nem akar előre menni. Nem akart hátat és tarkót, mégis jobb ez így, egészen addig, míg a házig el nem érnek.
Nincs bizonytalanság a pillantásában, nincs ott semmi, amikor az ajtóhoz érve a férfire néz egy pillanatra, majd csak a zár kattan, hogy bejuthassanak. Kint homályos minden az esőtől, talán napot sem látott még ezen a rohadt helyen, ha sütött is, őt nem érte el… sötétebb a benti tér, mint amire szüksége lenne.
A kabát hamar kerül le, könnyebben mozog, nem szorít. A kard már a hüvelyében, isten tudja mikor csúsztatta bele, nem akar tőle megválni, de most muszáj; hangtalan éri az asztalt. A szekrényéhez lép, ujját húzza végig az üvegcsék előtt, mintha segítene átlátni azt, amit pontosan tud, hogy miből mennyi van és mi lehet a hasznos. A sebet még nem látta, lehet kevés ide egy egyszerű vérfű főzet. A pillantása megakad a zöld italon, amit magára soha nem használna el, hezitál, de kezébe veszi azt is a kék mellől, aztán leteszi a fegyvere elé néhány más egyébbel együtt. Megakad a szeme a markolaton lévő száradásnak indult folton, de hamar lesiklik róla, aztán egyenesen a szürkékig meg sem áll.*
- Van mindenem, de látnom kellene hozzá, hogy milyen a sebed.
*Ha bármire is emlékszik a félvér, akkor azt láthatja, hogy a gyógyfű készlete jóval gazdagabb, mint amikor itt járt. Ezen kívül semmi nem változott a lakásban, ha a még több festett vászon nem számít változásnak. Hogy még mindig nem a saját bajával foglalkozik, az borítékolható volt. A kérdést még mindig nem tudja hová tenni, a hangsúlyt, az erőteljességét, pedig jobb, ha nem is teszi.*
1837. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-14 10:26:55
Üzenet elküldve: 2025-01-14 10:26:55
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*A teste mellett a falat megtámasztó kéz még mindig túl közel van, hogy honnan veszi a bátorságot a hosszúéletű, hogy egyáltalán hozzáérjen, hogy megfogja, fogalma sincs. Nem az első alkalom, és nem is lehet az utolsó, mert most sem repül vissza válaszul ököl, ami szavak nélkül elmagyarázná neki. Szavakkal sosem ért el semmit nála, hiába is olyan hegyesek a fülei. Csak egy porc roppan bele a gondolatba, hogy mozduljon, az elvakult villanásba, hogy üssön, lökjön, ha máshogy nem érti a másik; megfeszülve szorítja le a karját maga mellé.
Szavakkal foglalkozik megint, amikből úgysem lesz soha semmi, az időt pocsékolja, a levegőt, a falon is előbb látszik, ha valaki üti, mintha beszélne hozzá. Az ő füle is hallja, mégsem érti, mit akar tőle az elf, hogy ne menjenek vissza. Miért? Miért ne? Dühödten remeg a bőre alá szorított feszültség. Hogyha így viszi vissza a kapitánynak a nőt is lehet, hogy ő kapná az első pofont, de a megpakolt asztallal együtt borítaná rá a viszonzást. Üvegcsék, doboz, térképek, pénz, gyertya, nehéz tisztán látnia az arcot maga előtt, ha közel is van. Vérzik. Ha így viszi vissza, az érte kijáró pofon nem is érdekli, de így nem viheti sehova.
Látja az előregörnyedést, mielőtt a másik elhúzná végül mellőle a kezét. Nem mozdul, hogy távolabb kerüljön, a kérdésére érkező válasz azonban nem segít lenyelni a felszínen lobogó vérízű haragját, ha a hideg levegő csillapítja is valamelyest a gondolatai közötti zúgást. Tudja. Honnan tudja? A lánya, persze, hogy tudja. Az eddig háttérbe szorult bizalmatlansága élként tör újra a felszínre. Egyre kevésbé tudja, ki ez a nő, hogy a kapitány egy disznó az tisztán ténymegállapítás. Mégis csak az állkapcsa feszül össze egyedül újra a válaszra, ahogy félrefordítva a fejét kinéz a sikátor bejárata felé, a hosszúéletű következő szavai azonban, melyeket úgy lehet megnyugtatásnak szánt éppen az ellenkezőjét érik el. Nem lesz baj. Lassan fordítja vissza az arcát a másik felé annak első mondatára, mintha nem értené, mit mond. Nem lesz baj? Még mielőtt elmélyülhetne a rosszat sejtető ránc a szemöldöke között érkezik az újabb kijelentés. Egyetlen pillanat; elemelkedik a faltól a háta, kihúzva magát magasodik a nő alakja fölé, ha közel is van, nem érdekli - dühödten, nem titkolt indulattal mordul az agybajos elképzelésre.*
- Az enyémet?!
*Ha eddig nem emelte meg a hangját, a kérdés lehet ordításnak hat, pedig csak a szavak élesebbek, mint szoktak, mint egy józanítónak szánt jókora pofon, bár a keze csak ugyanúgy maga mellett szorul ökölbe. Ha ölni tudna a szemével, megtenné, úgy mered az előtte állóra. Nincs olyan kifejezés a szótárában, ami akárcsak a közelébe érne annak, amit gondol, egyedül az arcán átvonagló leplezetlen haragja lehet árulkodó. Vér. Lenyelve fordítja félre újból a fejét, türelmét vesztve lépve ki a fal mellől, ha közben odébb is mozdítja a testével a hosszúéletűt maga elől, nem érdekli, mozduljon. Megáll a sikátor sarkánál, kipillantva az utcára.*
- Vedd fel a csuklyát.
*Hűvösek a szavak, nem sok kétséget hagynak afelől, hogy nem vár ellenkezésre. Nem fordul már hátra. A környéket figyeli. Az kellene még, hogy bárki beléjük, vagy még inkább hogy belé kössön. Ha pontosan nem is emlékszik rá, hogy a másik hol lakik, azt biztosan tudja, hogy felfele. A dokkoktól visszatalálna hozzá, de most csak viszonyításképpen tudja, merre lehet a víz.*
*A teste mellett a falat megtámasztó kéz még mindig túl közel van, hogy honnan veszi a bátorságot a hosszúéletű, hogy egyáltalán hozzáérjen, hogy megfogja, fogalma sincs. Nem az első alkalom, és nem is lehet az utolsó, mert most sem repül vissza válaszul ököl, ami szavak nélkül elmagyarázná neki. Szavakkal sosem ért el semmit nála, hiába is olyan hegyesek a fülei. Csak egy porc roppan bele a gondolatba, hogy mozduljon, az elvakult villanásba, hogy üssön, lökjön, ha máshogy nem érti a másik; megfeszülve szorítja le a karját maga mellé.
Szavakkal foglalkozik megint, amikből úgysem lesz soha semmi, az időt pocsékolja, a levegőt, a falon is előbb látszik, ha valaki üti, mintha beszélne hozzá. Az ő füle is hallja, mégsem érti, mit akar tőle az elf, hogy ne menjenek vissza. Miért? Miért ne? Dühödten remeg a bőre alá szorított feszültség. Hogyha így viszi vissza a kapitánynak a nőt is lehet, hogy ő kapná az első pofont, de a megpakolt asztallal együtt borítaná rá a viszonzást. Üvegcsék, doboz, térképek, pénz, gyertya, nehéz tisztán látnia az arcot maga előtt, ha közel is van. Vérzik. Ha így viszi vissza, az érte kijáró pofon nem is érdekli, de így nem viheti sehova.
Látja az előregörnyedést, mielőtt a másik elhúzná végül mellőle a kezét. Nem mozdul, hogy távolabb kerüljön, a kérdésére érkező válasz azonban nem segít lenyelni a felszínen lobogó vérízű haragját, ha a hideg levegő csillapítja is valamelyest a gondolatai közötti zúgást. Tudja. Honnan tudja? A lánya, persze, hogy tudja. Az eddig háttérbe szorult bizalmatlansága élként tör újra a felszínre. Egyre kevésbé tudja, ki ez a nő, hogy a kapitány egy disznó az tisztán ténymegállapítás. Mégis csak az állkapcsa feszül össze egyedül újra a válaszra, ahogy félrefordítva a fejét kinéz a sikátor bejárata felé, a hosszúéletű következő szavai azonban, melyeket úgy lehet megnyugtatásnak szánt éppen az ellenkezőjét érik el. Nem lesz baj. Lassan fordítja vissza az arcát a másik felé annak első mondatára, mintha nem értené, mit mond. Nem lesz baj? Még mielőtt elmélyülhetne a rosszat sejtető ránc a szemöldöke között érkezik az újabb kijelentés. Egyetlen pillanat; elemelkedik a faltól a háta, kihúzva magát magasodik a nő alakja fölé, ha közel is van, nem érdekli - dühödten, nem titkolt indulattal mordul az agybajos elképzelésre.*
- Az enyémet?!
*Ha eddig nem emelte meg a hangját, a kérdés lehet ordításnak hat, pedig csak a szavak élesebbek, mint szoktak, mint egy józanítónak szánt jókora pofon, bár a keze csak ugyanúgy maga mellett szorul ökölbe. Ha ölni tudna a szemével, megtenné, úgy mered az előtte állóra. Nincs olyan kifejezés a szótárában, ami akárcsak a közelébe érne annak, amit gondol, egyedül az arcán átvonagló leplezetlen haragja lehet árulkodó. Vér. Lenyelve fordítja félre újból a fejét, türelmét vesztve lépve ki a fal mellől, ha közben odébb is mozdítja a testével a hosszúéletűt maga elől, nem érdekli, mozduljon. Megáll a sikátor sarkánál, kipillantva az utcára.*
- Vedd fel a csuklyát.
*Hűvösek a szavak, nem sok kétséget hagynak afelől, hogy nem vár ellenkezésre. Nem fordul már hátra. A környéket figyeli. Az kellene még, hogy bárki beléjük, vagy még inkább hogy belé kössön. Ha pontosan nem is emlékszik rá, hogy a másik hol lakik, azt biztosan tudja, hogy felfele. A dokkoktól visszatalálna hozzá, de most csak viszonyításképpen tudja, merre lehet a víz.*
1836. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-12 09:10:13
Üzenet elküldve: 2025-01-12 09:10:13
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A bent érzékelt, eltompult zajok egyvelege hiányzik a füleinek, ahogy kilép a hűvösbe. Mégis zúg minden a hirtelen beállt csendben, nem hallja saját gondolatait sem tőle, nincs meg azok tisztasága. Kutatja, hova költözött el olyan távol tőle az, hogy jókor és jól reagáljon, hogy ne zakatoljon a szíve, csak az erőkifejtéstől, de ez nem attól van, ez más, ez idegen. A benti mozdulat reflex volt, ha magát védi sem történik másként, de előbb lendült volna a kard, nem futott volna bele egy mázsás könyökébe, a szemeit látta volna, az arcát és azt, hogyan huny ki belőle a fény. Ehelyett tarkót látott csak, hátat, a Kyr ajkai közül kifolyó vért annak takarásában. Egyedül kellett volna lennie, vagy a betört orrú matrózzal, az nem kavart volna fel semmit, az ott éghetne bent, kit érdekel. Rossz döntések, hezitálás, bennmaradt levegő és megint csak egy tarkó, nem a szemek… meg fogja állítani. Egyedül kellett volna lennie, akkor nem terjedne az ereiben a már megint oda nem való, ellenszer nélküli méreg. Egyedül kellett volna, de később egyedül fogja elintézni, akkor nem zavarja meg semmi, akkor mozoghat otthonosan abban, amihez ért, úgy, ahogyan ahhoz ért. Kard sem kell, a mérgei lassabbak, de legalább jobban szenved. Megzavarja az elmét a félvér, Ril nem vérszomjas, csak munkát kap és elvégzi, nincs maradék düh és féltés, nincs semmi. Megkapja az aranyat és keresi az újat. De most nem aranyat akar, látta a kiköpött vöröset, elégtételt kíván venni, már nem csak a róla kiadott információért, ami nem volt olyan fontos, hogy azonnal cselekedjen, de ez az. De nem előtte, nem most. Szürkületkor indul a hajó.
A keze újra a sötét kabát anyagába mar, ráfonódnak a hosszú ujjak a felkarra, megállítja, mert meg kell. Nem az ő dolga, itt sem kellene lennie, nem akar tarkót látni, szemeket akar, arcot. Nem enged könnyen a másik, a falhoz akarja szorítani, meg is teszi, maradt még ereje, nem tudja meddig, mert ismeri a következményeket; újra el fog akadni a lélegzete, fáradt lesz és fájni fog. Szürkületkor indul a hajó, annyi időre újra magára talál, de elveszi az energiáját a másik, nem kellene feltartóztatni, ha gondolkodna. A felkarról a keze annak mellkasára kúszik, hogy végre a háta a falat érhesse, van benne erő, de nem bántani akar. Utálja az érintést, tudja jól, hamar csúszik tenyere a merev kar és test közé, hogy a falat támassza meg. Talán a roppanást is hallja, az igyekezetet, így van jól, vezesse oda, vezesse rá, de ne legyen meggondolatlan, mert megölik.
Tartja magát, de kellett a támasz, nehéz levegőt venni, a fájó szegycsont mögött ki akar ugrani a szíve, egy pillanatra görnyed meg csupán, amikor végre megállt a férfi, de hamar kiegyenesedik, s elvéve a kezét bámulja az arcot. Látja a nyomokat, még nincs sok felfedezni való, de lesznek. Hogy a foga mit és mekkorát sértett fel az ütéstől, így meg nem mondhatja, de helyre kell hoznia, mindene megvan hozzá, az első ez, aztán jöhet minden más.
A kérdés meglepi, egy hosszúra nyúlt pillanatig csak szótlanul áll. Még ő sem gondolt erre, nem is kell, ez egy ködös megbízás volt, de a lényege az, hogy adja át az „ajándékot”. Venshar tudta, mi lehet belőle, azért küldte őt, s végül vele valakit, aki csak elnyeli a pofonokat. Újra gerjed a harag, de letaszítja, csak elront tőle mindent. Nem kellene félnivalója legyen, de mégis eltöpreng azon, hogy vajon a sipítozó nő a fontosabb, az elcseszett románcukkal, vagy Ril, aki csak egy eszköz. Nem felé billen a mérleg. A rövid csend is árulkodó, de nem fog hazudni.*
- Tudja. *Újra csak a sebek helyét keresi, sajátjáéval nem törődve, kezelni kell, nem maradhat így. Mégis betörnek a képek, hogy mi a következő jó lépés; azonnal a hajóra menni, elintézni, vagy átgondolni… egyetlen óra még nem veszteség, addig a tüzet sem oltják el, ha fellobbant, talán benn is égnek mind. A káoszt felszámolni sem könnyű. Venshar munkásai nem jók most semmire, a kapitány nem lép le a hajójáról, ha nem muszáj, van idő… szűkös, de kell legyen, helyre akarja hozni a félvért, aztán megoldja a saját problémáját, mert megoldja mindig valahogyan. * - Nem lesz baj. *Mondja végül, meggyőzve magát.* - Menjünk fel hozzám, meg kell nézzem a sebed, aztán… kitaláljuk. *Kitalálja. Nem kell hozzá a másik, de sosem ment semmire azzal, ha meg akarja mondani, hogy mit csináljon. Abból viszont nem enged, hogy ne lássa el, ezt már pontosan tudhatja amaz is. Levegőt kell venni.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A bent érzékelt, eltompult zajok egyvelege hiányzik a füleinek, ahogy kilép a hűvösbe. Mégis zúg minden a hirtelen beállt csendben, nem hallja saját gondolatait sem tőle, nincs meg azok tisztasága. Kutatja, hova költözött el olyan távol tőle az, hogy jókor és jól reagáljon, hogy ne zakatoljon a szíve, csak az erőkifejtéstől, de ez nem attól van, ez más, ez idegen. A benti mozdulat reflex volt, ha magát védi sem történik másként, de előbb lendült volna a kard, nem futott volna bele egy mázsás könyökébe, a szemeit látta volna, az arcát és azt, hogyan huny ki belőle a fény. Ehelyett tarkót látott csak, hátat, a Kyr ajkai közül kifolyó vért annak takarásában. Egyedül kellett volna lennie, vagy a betört orrú matrózzal, az nem kavart volna fel semmit, az ott éghetne bent, kit érdekel. Rossz döntések, hezitálás, bennmaradt levegő és megint csak egy tarkó, nem a szemek… meg fogja állítani. Egyedül kellett volna lennie, akkor nem terjedne az ereiben a már megint oda nem való, ellenszer nélküli méreg. Egyedül kellett volna, de később egyedül fogja elintézni, akkor nem zavarja meg semmi, akkor mozoghat otthonosan abban, amihez ért, úgy, ahogyan ahhoz ért. Kard sem kell, a mérgei lassabbak, de legalább jobban szenved. Megzavarja az elmét a félvér, Ril nem vérszomjas, csak munkát kap és elvégzi, nincs maradék düh és féltés, nincs semmi. Megkapja az aranyat és keresi az újat. De most nem aranyat akar, látta a kiköpött vöröset, elégtételt kíván venni, már nem csak a róla kiadott információért, ami nem volt olyan fontos, hogy azonnal cselekedjen, de ez az. De nem előtte, nem most. Szürkületkor indul a hajó.
A keze újra a sötét kabát anyagába mar, ráfonódnak a hosszú ujjak a felkarra, megállítja, mert meg kell. Nem az ő dolga, itt sem kellene lennie, nem akar tarkót látni, szemeket akar, arcot. Nem enged könnyen a másik, a falhoz akarja szorítani, meg is teszi, maradt még ereje, nem tudja meddig, mert ismeri a következményeket; újra el fog akadni a lélegzete, fáradt lesz és fájni fog. Szürkületkor indul a hajó, annyi időre újra magára talál, de elveszi az energiáját a másik, nem kellene feltartóztatni, ha gondolkodna. A felkarról a keze annak mellkasára kúszik, hogy végre a háta a falat érhesse, van benne erő, de nem bántani akar. Utálja az érintést, tudja jól, hamar csúszik tenyere a merev kar és test közé, hogy a falat támassza meg. Talán a roppanást is hallja, az igyekezetet, így van jól, vezesse oda, vezesse rá, de ne legyen meggondolatlan, mert megölik.
Tartja magát, de kellett a támasz, nehéz levegőt venni, a fájó szegycsont mögött ki akar ugrani a szíve, egy pillanatra görnyed meg csupán, amikor végre megállt a férfi, de hamar kiegyenesedik, s elvéve a kezét bámulja az arcot. Látja a nyomokat, még nincs sok felfedezni való, de lesznek. Hogy a foga mit és mekkorát sértett fel az ütéstől, így meg nem mondhatja, de helyre kell hoznia, mindene megvan hozzá, az első ez, aztán jöhet minden más.
A kérdés meglepi, egy hosszúra nyúlt pillanatig csak szótlanul áll. Még ő sem gondolt erre, nem is kell, ez egy ködös megbízás volt, de a lényege az, hogy adja át az „ajándékot”. Venshar tudta, mi lehet belőle, azért küldte őt, s végül vele valakit, aki csak elnyeli a pofonokat. Újra gerjed a harag, de letaszítja, csak elront tőle mindent. Nem kellene félnivalója legyen, de mégis eltöpreng azon, hogy vajon a sipítozó nő a fontosabb, az elcseszett románcukkal, vagy Ril, aki csak egy eszköz. Nem felé billen a mérleg. A rövid csend is árulkodó, de nem fog hazudni.*
- Tudja. *Újra csak a sebek helyét keresi, sajátjáéval nem törődve, kezelni kell, nem maradhat így. Mégis betörnek a képek, hogy mi a következő jó lépés; azonnal a hajóra menni, elintézni, vagy átgondolni… egyetlen óra még nem veszteség, addig a tüzet sem oltják el, ha fellobbant, talán benn is égnek mind. A káoszt felszámolni sem könnyű. Venshar munkásai nem jók most semmire, a kapitány nem lép le a hajójáról, ha nem muszáj, van idő… szűkös, de kell legyen, helyre akarja hozni a félvért, aztán megoldja a saját problémáját, mert megoldja mindig valahogyan. * - Nem lesz baj. *Mondja végül, meggyőzve magát.* - Menjünk fel hozzám, meg kell nézzem a sebed, aztán… kitaláljuk. *Kitalálja. Nem kell hozzá a másik, de sosem ment semmire azzal, ha meg akarja mondani, hogy mit csináljon. Abból viszont nem enged, hogy ne lássa el, ezt már pontosan tudhatja amaz is. Levegőt kell venni.*
1835. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-11 19:39:57
Üzenet elküldve: 2025-01-11 19:39:57
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Sötét a levegő. Egy lámpás nem sok, mégis mintha árnyékba borult volna az egész világ, ahogy kialudt a fénye. A folyosó végén is csak sejti az ajtót, nem is látja a hosszúéletűtől maga előtt, nem is nézi. Nyitva van a szeme, de nem dolgoz fel információt, csak az izmokba feszült indulat ég még mögötte - lép, mert húzzák, megy, mert vezetik, de az elméje villanásnyi önereje, amivel kifordult a szobából nincs már sehol. Nehéz a füst szaga, meleg, az agyában egymást érik a képek: megfordul, visszamegy, üres a keze, de benne érzi még a kés markolatát, megfordul, visszamegy. Tompán zeng a fejében a kiabálás a háta mögül. Visszamegy, megfordul, befejezi, amit más kezdett, az idegen nő, a kutyája, a kapitány, visszamegy..
Kiérve rántja csak el a karját a másik kezéből. Arcon csapja a hirtelen hideg, a hátrahagyott hajnali szürkeség, a homály, a sikátor sötétbe vesző csendje. Csapódik az ajtó magától, elnyeli a benti ordítozást, a sikítást. A szabad levegőn élesebb a zúgás a fülében. Megfordul, visszamegy, hogyha bárki utánalépne most, azt ajtóstól rúgná vissza a koszlott örömtanyára, és nem állna fel róla, amíg mozog. Megfordul, visszamegy. Egy pillantás csak, amit a nőre vet, de az összefeszülő állkapcsa alá szorított düh csak tovább gyűlik, ahogy meglátja annak arcát. Grog. Visszamegy.. Üresen szorul ökölbe a keze. Nem áll meg gondolkozni. Visszamegy. Nem áll meg gondolkozni, nem néz hátra, mert visszamegy - kérdés nélkül fordul sarkon és indul előre. Messze van már a lépteiből a tanult nyugalom. Vissza a hajóhoz, a büdös kis kabinba, a részeg tengerészek bármelyikét áthajítja a korláton, ha az útjába állnak...
Idegesen mordul, ahogy újra megérzi magán a belé kapaszkodó, ellentartó kezet. Az elf gyorsabb nála. Megfordulva rántaná ki magát az akaratos ujjak közül, de a nőbe van annyi erő, hogy meg tudja billenteni, hogy a háta a sikátor egyenetlen, hideg falát éri. Haragosan villannak a fogai. Ösztön lenne ütni, azonnal, amikor a másik hozzáér, vörös az agyát elöntő inger - a teste mellé kényszeríti a karját, csak az ökle roppan bele a visszafojtott mozdulatba. Dühödten fújtat vissza a szavakra, a szélben halványan kavarodik a forró lélegzet: „miért?” Miért nem? Ki fogja megállítani? Hogy visszamenjen.. A torkát feszíti a harag. Lát, de nem akar látni. Sebek, vér. Üveg. Grog. Üres a keze, de így is habosra tudja verni vele a kapitány arcát. Szétveti a bőre alá szorult feszültség. A nőre mered maga előtt. Üvölteni, azt kellene.. Nehezen mozdul fel-le a gégeporc a torkán. Vérízű a szájába gyűlt nyál. Szavakat keres, a tüdejét égető indulattal, miközben legszívesebben csak.. Remeg a keze.*
- Tudja hol laksz?
*Nem engednek a vonásai, ahogy megszólal, ha nem is hangosabb, mint máskor. Lát, de nem akar. Látja a szilánkok alatt az övébe bámuló, máskor olyan hűvös arcot. Ködfoltos a gondolatai között a józanság. Hogy mit akar, és mit kell. Hazaviszi, és visszamegy egyedül. Hazaviszi, mert haza kell, aztán visszamegy, mert fehéren izzik a nyelőcsövében a visszanyelt harag.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.01.11 21:38:20
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Sötét a levegő. Egy lámpás nem sok, mégis mintha árnyékba borult volna az egész világ, ahogy kialudt a fénye. A folyosó végén is csak sejti az ajtót, nem is látja a hosszúéletűtől maga előtt, nem is nézi. Nyitva van a szeme, de nem dolgoz fel információt, csak az izmokba feszült indulat ég még mögötte - lép, mert húzzák, megy, mert vezetik, de az elméje villanásnyi önereje, amivel kifordult a szobából nincs már sehol. Nehéz a füst szaga, meleg, az agyában egymást érik a képek: megfordul, visszamegy, üres a keze, de benne érzi még a kés markolatát, megfordul, visszamegy. Tompán zeng a fejében a kiabálás a háta mögül. Visszamegy, megfordul, befejezi, amit más kezdett, az idegen nő, a kutyája, a kapitány, visszamegy..
Kiérve rántja csak el a karját a másik kezéből. Arcon csapja a hirtelen hideg, a hátrahagyott hajnali szürkeség, a homály, a sikátor sötétbe vesző csendje. Csapódik az ajtó magától, elnyeli a benti ordítozást, a sikítást. A szabad levegőn élesebb a zúgás a fülében. Megfordul, visszamegy, hogyha bárki utánalépne most, azt ajtóstól rúgná vissza a koszlott örömtanyára, és nem állna fel róla, amíg mozog. Megfordul, visszamegy. Egy pillantás csak, amit a nőre vet, de az összefeszülő állkapcsa alá szorított düh csak tovább gyűlik, ahogy meglátja annak arcát. Grog. Visszamegy.. Üresen szorul ökölbe a keze. Nem áll meg gondolkozni. Visszamegy. Nem áll meg gondolkozni, nem néz hátra, mert visszamegy - kérdés nélkül fordul sarkon és indul előre. Messze van már a lépteiből a tanult nyugalom. Vissza a hajóhoz, a büdös kis kabinba, a részeg tengerészek bármelyikét áthajítja a korláton, ha az útjába állnak...
Idegesen mordul, ahogy újra megérzi magán a belé kapaszkodó, ellentartó kezet. Az elf gyorsabb nála. Megfordulva rántaná ki magát az akaratos ujjak közül, de a nőbe van annyi erő, hogy meg tudja billenteni, hogy a háta a sikátor egyenetlen, hideg falát éri. Haragosan villannak a fogai. Ösztön lenne ütni, azonnal, amikor a másik hozzáér, vörös az agyát elöntő inger - a teste mellé kényszeríti a karját, csak az ökle roppan bele a visszafojtott mozdulatba. Dühödten fújtat vissza a szavakra, a szélben halványan kavarodik a forró lélegzet: „miért?” Miért nem? Ki fogja megállítani? Hogy visszamenjen.. A torkát feszíti a harag. Lát, de nem akar látni. Sebek, vér. Üveg. Grog. Üres a keze, de így is habosra tudja verni vele a kapitány arcát. Szétveti a bőre alá szorult feszültség. A nőre mered maga előtt. Üvölteni, azt kellene.. Nehezen mozdul fel-le a gégeporc a torkán. Vérízű a szájába gyűlt nyál. Szavakat keres, a tüdejét égető indulattal, miközben legszívesebben csak.. Remeg a keze.*
- Tudja hol laksz?
*Nem engednek a vonásai, ahogy megszólal, ha nem is hangosabb, mint máskor. Lát, de nem akar. Látja a szilánkok alatt az övébe bámuló, máskor olyan hűvös arcot. Ködfoltos a gondolatai között a józanság. Hogy mit akar, és mit kell. Hazaviszi, és visszamegy egyedül. Hazaviszi, mert haza kell, aztán visszamegy, mert fehéren izzik a nyelőcsövében a visszanyelt harag.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.01.11 21:38:20
1834. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-11 09:32:12
Üzenet elküldve: 2025-01-11 09:32:12
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Meglassult pillanatok, elhomályosult periféria, mégis éles az, ami előtte van. Nem a félvért látja… eltűnt, csak a lenyomata maradt meg. A tornyot látja csupán, kitűnve minden közül, az egyetlen pontját a világnak, amit el kell belőle tüntetni, ami az első a sorban és ki tudja, hányan lesznek még, ki fut be a nehéz, füstös levegőjű térbe. Ki tudja, ki védi meg a lepratelep frászt kapott, sikongó úrnőjét.
Utat talál a penge, pontosan tudja már a hosszúéletű, hogy ezzel mit okozott… ahogy kapálódzik a Melák, s a keze az izzásnak indult posztóba kap, magára rántva saját kelepcéjét, már befejezettnek számít; ha ott ég el, akkor azért, ha elviszi a mély, kard által okozott seb, akkor azért. Nincs mire várni, a következő lépés van. Tiszta az út, a környezetét betöltő kiabálás, zokogás, a füst szaga, az égő, mégis éles fájdalom az arcán nem gördíthet eléjük akadályt. Tiszta az út, ki kell rajta menni. A keze mégsem könnyen vonja magával a félvért, egyetlen szívdobbanásnyi idő, amit rápazarol a képre, hogy vérzik, hogy sóbálványként mered előre, hogy tudja mit jelent ez, csak nem ismert a másiktól a számára, de nem érdekli, nincs helye, nincs idő…
Fájnak a mozdulatok, de éppúgy nem számít, mint az, hogy mi marad a helyből, hogy milyen híreket visz a hajóra, hogy ott egyáltalán mond-e bármit, vagy folytatja, amit itt megkezdett. Nem számít, egy lépés van mindig, de azt meg kell tenni és nem könnyíti meg Kyr. Erő kell hozzá, hogy kimozdítsa abból, hogy végig nézze, netán befejezze azt, ami már úgyis biztos. Felesleges idő, pazarlása az életüknek, mert ha most nem mennek ki innen, akkor többé nem is fognak, még ha lassan ébrednek is tudatra a kéjelgők, a személyzet.
Hogy a füst vette át a helyét a tiszta levegőnek, igazán csak kijutva az esős, szürke ég alá éri el, kap levegőt és mégsem. Nincs ideje megtudni, vonja magával a másikat, addig biztonságos, amíg érzi a tenyere alatt a szövetet, az az alatti merev izmot, amíg lép utána, vele, amíg fut, amíg eltűnik onnan, ahová mennie sem kellett volna, nemhogy vele, sehogy.
Kiérve egyetlen újabb pillantás a másiktól, másikra… keresi a sebet, keresi honnan jött a vér, s mutatja a szürkéknek a sajátját is; szembetűnő a tűzforró üveg okozta felületi és mély sebek váltakozása, a megeredt vörösség, az égés, hogy fröccsent-e rá az olajból, már meg sem tudná mondani, ez sem számít, kijutottak.
Látja a megfeszült izmot, ahogy megiramodik a félvér. Nem hagy kétséget afelől, hogy ennyivel nincs vége. Ez más, nem menekülés. Nem hazaindul otthagyva maga mögött Ril-t haragjában. Ismeri ezt, ismeri, csak nem a félelftől. Újdonság, de féltést szül, még ha beazonosítani sem tudná az érzést. Egynek sincs helye, nemhogy ennek, mit érdekli… magától jött, felajánlotta, nem élt vele, ostoba, meggondolatlan, megütötték. Megtorpan, nem érzi már a tenyerén az anyagot, távolodik, ő pedig nehezen kap levegőt, hagynia kéne, ő dolga, de nem tudja hagyni… Ezért nem jó ő semmire, mert erre hallgat; utána siet, hogy még mielőtt túl messze jut, még mielőtt mások is kiszúrják a férfit, vagy a kezében maradt kardot, megállítsa, ha kell erővel. Fáj, de nem érdekli, a falhoz akarja szorítani, utánakapni, és meg is teszi, ha éri. Nem mehet tovább. Helyette vesz levegőt az, aki alig tud… nem úsznak meg még egy helyzetet, akkora szerencséje keveseknek van. Nem így. *
- Kyr! *Szólal meg rekedten, nem a fáradtságtól zihálva.* - Így nem mehetünk vissza! *Kevés alkalommal látszik rajta bármi, de mit takargasson most, előtte; dühös és aggódik, sokadlagos a sérülése, de az sem segít. Abban sem lehet biztos, hogy a hajóhoz igyekszik, de olyan más minden, mégis hová menne? Nem a szarvasokhoz, s nem is egy korsó sörért. Következő lépés kell, de nem ez, nem így.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Meglassult pillanatok, elhomályosult periféria, mégis éles az, ami előtte van. Nem a félvért látja… eltűnt, csak a lenyomata maradt meg. A tornyot látja csupán, kitűnve minden közül, az egyetlen pontját a világnak, amit el kell belőle tüntetni, ami az első a sorban és ki tudja, hányan lesznek még, ki fut be a nehéz, füstös levegőjű térbe. Ki tudja, ki védi meg a lepratelep frászt kapott, sikongó úrnőjét.
Utat talál a penge, pontosan tudja már a hosszúéletű, hogy ezzel mit okozott… ahogy kapálódzik a Melák, s a keze az izzásnak indult posztóba kap, magára rántva saját kelepcéjét, már befejezettnek számít; ha ott ég el, akkor azért, ha elviszi a mély, kard által okozott seb, akkor azért. Nincs mire várni, a következő lépés van. Tiszta az út, a környezetét betöltő kiabálás, zokogás, a füst szaga, az égő, mégis éles fájdalom az arcán nem gördíthet eléjük akadályt. Tiszta az út, ki kell rajta menni. A keze mégsem könnyen vonja magával a félvért, egyetlen szívdobbanásnyi idő, amit rápazarol a képre, hogy vérzik, hogy sóbálványként mered előre, hogy tudja mit jelent ez, csak nem ismert a másiktól a számára, de nem érdekli, nincs helye, nincs idő…
Fájnak a mozdulatok, de éppúgy nem számít, mint az, hogy mi marad a helyből, hogy milyen híreket visz a hajóra, hogy ott egyáltalán mond-e bármit, vagy folytatja, amit itt megkezdett. Nem számít, egy lépés van mindig, de azt meg kell tenni és nem könnyíti meg Kyr. Erő kell hozzá, hogy kimozdítsa abból, hogy végig nézze, netán befejezze azt, ami már úgyis biztos. Felesleges idő, pazarlása az életüknek, mert ha most nem mennek ki innen, akkor többé nem is fognak, még ha lassan ébrednek is tudatra a kéjelgők, a személyzet.
Hogy a füst vette át a helyét a tiszta levegőnek, igazán csak kijutva az esős, szürke ég alá éri el, kap levegőt és mégsem. Nincs ideje megtudni, vonja magával a másikat, addig biztonságos, amíg érzi a tenyere alatt a szövetet, az az alatti merev izmot, amíg lép utána, vele, amíg fut, amíg eltűnik onnan, ahová mennie sem kellett volna, nemhogy vele, sehogy.
Kiérve egyetlen újabb pillantás a másiktól, másikra… keresi a sebet, keresi honnan jött a vér, s mutatja a szürkéknek a sajátját is; szembetűnő a tűzforró üveg okozta felületi és mély sebek váltakozása, a megeredt vörösség, az égés, hogy fröccsent-e rá az olajból, már meg sem tudná mondani, ez sem számít, kijutottak.
Látja a megfeszült izmot, ahogy megiramodik a félvér. Nem hagy kétséget afelől, hogy ennyivel nincs vége. Ez más, nem menekülés. Nem hazaindul otthagyva maga mögött Ril-t haragjában. Ismeri ezt, ismeri, csak nem a félelftől. Újdonság, de féltést szül, még ha beazonosítani sem tudná az érzést. Egynek sincs helye, nemhogy ennek, mit érdekli… magától jött, felajánlotta, nem élt vele, ostoba, meggondolatlan, megütötték. Megtorpan, nem érzi már a tenyerén az anyagot, távolodik, ő pedig nehezen kap levegőt, hagynia kéne, ő dolga, de nem tudja hagyni… Ezért nem jó ő semmire, mert erre hallgat; utána siet, hogy még mielőtt túl messze jut, még mielőtt mások is kiszúrják a férfit, vagy a kezében maradt kardot, megállítsa, ha kell erővel. Fáj, de nem érdekli, a falhoz akarja szorítani, utánakapni, és meg is teszi, ha éri. Nem mehet tovább. Helyette vesz levegőt az, aki alig tud… nem úsznak meg még egy helyzetet, akkora szerencséje keveseknek van. Nem így. *
- Kyr! *Szólal meg rekedten, nem a fáradtságtól zihálva.* - Így nem mehetünk vissza! *Kevés alkalommal látszik rajta bármi, de mit takargasson most, előtte; dühös és aggódik, sokadlagos a sérülése, de az sem segít. Abban sem lehet biztos, hogy a hajóhoz igyekszik, de olyan más minden, mégis hová menne? Nem a szarvasokhoz, s nem is egy korsó sörért. Következő lépés kell, de nem ez, nem így.*
1833. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-10 10:23:46
Üzenet elküldve: 2025-01-10 10:23:46
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Túl van azon, hogy célozzon. Túl azon, hogy számoljon, számítson, hogy törődjön, hogy érdekelje, hogy az erőszak sosem megoldás, és nem is mentség, nem bocsánatos bűn, mégis az egyetlen válasz, amit adhat, ami jólesik, ami ér is valamit, mert a szavak sosem jelentettek semmit. A forró fém, a hajtőből felszakadó vér, a szétpattanó üveg, a sercegve szétfutó, belobbanó olaj az egyetlen, ami számít. Az ujjai már a kése markolatára fonódnak az övén, ahogy a csapkodó, ordító, megvakított férfi felé lép. Ha lángolna is, végignézné egy helyben állva, mert a szavak csak idétlen pocsékolásai a levegőnek. Mit mondjon, amit nem mond el helyette az artikulálatlan üvöltés, a szétrobbant lámpás alatt felizzó levegő? Az arcát éri a melege. Nem ég még, de fog, füstölve issza az ajtóra aggatott függöny.
Egy pillanat csak, amíg a szélesen hadonászó karok előtt megáll, mielőtt közéjük lépne, hogy befejezze, amit valaki más elkezdett, amikor oldalról a szanaszét vert üveg és a csapkodás közé érkezik a hosszúéletű. Hogy a félvér mit lát belőle, mit nem, mit hall vagy mit nem, az arcán nem látszik, csak a haragba kövült vonások vannak, az egyensúlyát vesztett férfire szegezett rezzenéstelen tekintet: kitépi a kezébe akadt függönnyel együtt a szemöldökfába vert szögeket is, hiába próbál megkapaszkodni benne. Pattogva hullanak a földre, de a füle sípolásán át a tudata csak ismeri hangot. Vörös a posztó, és lassulnak a karok is, semmirevaló kaszálás, nem ég még, de fog - gondolat nélkül lép, hogy bezárja végre a távolságot. Grog.
Érzi a kabátjába markoló ujjakat, amik ellenkező irányba próbálják rántani, de olyan nehezen engedi el a tekintete a térdre rogyott férfi képét, hogy a hosszúéletűnek lehet valóban rángatnia kell, ahogy megteszi az első lépést felé. Ha nem is kerül kés végül, morogva, fehérre feszült ízületekkel fonódnak az ujjai a markolatára a kabát alatt. Hunyorogva mered a padlóra kerültre. Grog. A forró olajjal átitatott függönyt próbálja letépni magáról. Üvölt, ezt a zúgáson át is hallja. A kapálózás már csak menekülni akar. Grog. Dühödten mordulva köpi a padlóra a szájában maradt keserű, sötét nyálat, ahogy enged végül a másiknak, és kifordul vele a szobából. Nem ég, de sűrű a levegőbe ült füst szaga a folyosón, elnyomja a többi édes, gyomorforgató illatot. Nem hallja a csengésen át, csak az idegen nő távolodó, kivehetetlen, fejhangú rikácsolását, és a mélyebbet mellette, a fájdalmában síró férfiét.
Nem húzza el a karját, kezét, a hosszúéletű ujjai közé akadt kabátját. Türelmetlenek a máskor nyugodt léptek mögötte, hogy az ócska padlózat beszakadhat alatta már nem érdekli. Ég a harag a bőrén. Szótlanul követi az elfet kifele, azzal sem bajlódik, hogy becsukja maga mögött az ajtót, csapódik az magától, ocsmány trágyadomb, egy utolsó mocsok lebuj, takaros kis hely… Ingerült a mozdulat, amivel végül elrántja a hosszúéletű kezei közül a karját odakint. A félhomályos sikátor bejárata felé fordul, egyetlen pillantást vetve közben csupán a másikra, az arcára, a vérre. Élként feszül az állkapcsára az izom, ahogy elfordul tőle. Öles léptekkel, gondolkodás nélkül, fújtatva indul előre - kifele a sárból emelt házak közül, ki az utcára, vissza a dokkokhoz, a hajóhoz, a kapitányhoz, mit érdeklik már a tollak. Üvölteni, azt kellene; remegve szorul össze a keze.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Túl van azon, hogy célozzon. Túl azon, hogy számoljon, számítson, hogy törődjön, hogy érdekelje, hogy az erőszak sosem megoldás, és nem is mentség, nem bocsánatos bűn, mégis az egyetlen válasz, amit adhat, ami jólesik, ami ér is valamit, mert a szavak sosem jelentettek semmit. A forró fém, a hajtőből felszakadó vér, a szétpattanó üveg, a sercegve szétfutó, belobbanó olaj az egyetlen, ami számít. Az ujjai már a kése markolatára fonódnak az övén, ahogy a csapkodó, ordító, megvakított férfi felé lép. Ha lángolna is, végignézné egy helyben állva, mert a szavak csak idétlen pocsékolásai a levegőnek. Mit mondjon, amit nem mond el helyette az artikulálatlan üvöltés, a szétrobbant lámpás alatt felizzó levegő? Az arcát éri a melege. Nem ég még, de fog, füstölve issza az ajtóra aggatott függöny.
Egy pillanat csak, amíg a szélesen hadonászó karok előtt megáll, mielőtt közéjük lépne, hogy befejezze, amit valaki más elkezdett, amikor oldalról a szanaszét vert üveg és a csapkodás közé érkezik a hosszúéletű. Hogy a félvér mit lát belőle, mit nem, mit hall vagy mit nem, az arcán nem látszik, csak a haragba kövült vonások vannak, az egyensúlyát vesztett férfire szegezett rezzenéstelen tekintet: kitépi a kezébe akadt függönnyel együtt a szemöldökfába vert szögeket is, hiába próbál megkapaszkodni benne. Pattogva hullanak a földre, de a füle sípolásán át a tudata csak ismeri hangot. Vörös a posztó, és lassulnak a karok is, semmirevaló kaszálás, nem ég még, de fog - gondolat nélkül lép, hogy bezárja végre a távolságot. Grog.
Érzi a kabátjába markoló ujjakat, amik ellenkező irányba próbálják rántani, de olyan nehezen engedi el a tekintete a térdre rogyott férfi képét, hogy a hosszúéletűnek lehet valóban rángatnia kell, ahogy megteszi az első lépést felé. Ha nem is kerül kés végül, morogva, fehérre feszült ízületekkel fonódnak az ujjai a markolatára a kabát alatt. Hunyorogva mered a padlóra kerültre. Grog. A forró olajjal átitatott függönyt próbálja letépni magáról. Üvölt, ezt a zúgáson át is hallja. A kapálózás már csak menekülni akar. Grog. Dühödten mordulva köpi a padlóra a szájában maradt keserű, sötét nyálat, ahogy enged végül a másiknak, és kifordul vele a szobából. Nem ég, de sűrű a levegőbe ült füst szaga a folyosón, elnyomja a többi édes, gyomorforgató illatot. Nem hallja a csengésen át, csak az idegen nő távolodó, kivehetetlen, fejhangú rikácsolását, és a mélyebbet mellette, a fájdalmában síró férfiét.
Nem húzza el a karját, kezét, a hosszúéletű ujjai közé akadt kabátját. Türelmetlenek a máskor nyugodt léptek mögötte, hogy az ócska padlózat beszakadhat alatta már nem érdekli. Ég a harag a bőrén. Szótlanul követi az elfet kifele, azzal sem bajlódik, hogy becsukja maga mögött az ajtót, csapódik az magától, ocsmány trágyadomb, egy utolsó mocsok lebuj, takaros kis hely… Ingerült a mozdulat, amivel végül elrántja a hosszúéletű kezei közül a karját odakint. A félhomályos sikátor bejárata felé fordul, egyetlen pillantást vetve közben csupán a másikra, az arcára, a vérre. Élként feszül az állkapcsára az izom, ahogy elfordul tőle. Öles léptekkel, gondolkodás nélkül, fújtatva indul előre - kifele a sárból emelt házak közül, ki az utcára, vissza a dokkokhoz, a hajóhoz, a kapitányhoz, mit érdeklik már a tollak. Üvölteni, azt kellene; remegve szorul össze a keze.*
1832. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-06 16:29:17
Üzenet elküldve: 2025-01-06 16:29:17
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16 + jelenetet tartalmaz!//
*Beszűkült a világ egyetlen pontra. A levegő, amit elvettek tőle, lelassítja a képeket, de zűrzavart kelt belsejében a tudat, hogy mozdulnia kellene, viszont képtelen rá. Mégis, mikor az aranyak megpillantják a Melák takarásából egy pillanatra kivillanó arcot, minden a helyére kerül. A szótlan ajkakon kifutó vér útját látja, a csihadó alakot, ki azt gondolja most, hogy éppen eleget ér egy ütés előre, hogy éppen eleget ér egy könyöklés hátra. Nehezen szakad fel tüdejéből az első valamirevaló levegővétel és érdes hang formájában távozik, bár maga sem tudja, hogy az „Őt nem” szavakat más is hallja-e, vagy csak a fejében visszhangzik veszettül. Hogy teste, s ereje cserbenhagyta, már csak távoli emlék, majd meggyászolja, ha eljön az ideje. Már nincsen aki eldobja érte, már csak magával kell elszámolnia, de az nem történhet meg, hogy a félvér csak egy emlék marad, mert ott előtte hullott el, pusztán azért, mert rosszkor volt rossz helyen. Nincs már ide-oda ingázó mérleg. Nincs már ép gondolat, vagy egy leheletnyi megfelelni vágyás sem, eltűnt a kényszer, hogy soha meg ne láthassa az igazi arcát a másik, mert akkor többé nem érezheti mellette a percnyi békét sem, vagy soha nem haragudhat rá addig, amíg ki nem firkálja magából a dühöt.
Az asztalt fogó kéz elenged, az egyensúly visszaáll, a kéz lendül és nem hallja már a rikácsolást, eltűnik minden, kivéve egyetlen pontja a világnak. Grog. Hogy Kyr miként indítja meg felé a forró lámpást már nem számít, ha ketten együtt találják el sem számít, ha csak ő van talpon sem számít. Véget vet ennek és ha kell utána a meg nem hallott kérdéseket feltevőt is elnémítja, azzal együtt, akit már régen el kellett volna. Hogy testőr volt, csak egy féligazság, csak egy könnyű magyarázat. Hogy ki ő, azt a következő mozdulata mutatja meg, de azt senki nem láthatja, hogy az indítéka az, ami miatt soha nem lesz benne elég jó.
A lámpás eltalálja a hústornyot, a homlok bőre reped, s az azalatt futó erekből bőséges vörösség távozik elvéve a látását, mely miatt észvesztett csapkodásba kezd a félelf felé. A nekiiramodó hosszúéletűt találják el a róla szerteszét pattanó forró, vörös üvegcsék szilánkjai, apró, de mély sebeket okozva arcbőrén. Hogy fáj, nem érzi, hogy megered a vér, nem érzi, hogy majd beszakad a mellkasa, nem érzi. Csak a kard markolatának biztonságot nyújtó fogása az, amit érez, s ahogy a húsba mar a penge, hogy sziklát mozdítana el, csak ne kelljen még egyszer azt átélnie…
Utolsó legyintésekkel próbálkozva rogy térdre a hegyomlás. A sikítás még mindig túl távoli, egy pillantást sem vet felé, ahogy a doboz felé sem. Ha felégne is minden, nem érdekli. Keze Kyr-ért kap, szabad az út, rántja magával a hideg levegő irányába… ki kell innen menni, majd utána gyűlölheti, amiért itt kötöttek ki, majd utána vádolhatnak hidegen a szürkék, hogy ráfonta ujjait, majd utána… *
//A hozzászólás 16 + jelenetet tartalmaz!//
*Beszűkült a világ egyetlen pontra. A levegő, amit elvettek tőle, lelassítja a képeket, de zűrzavart kelt belsejében a tudat, hogy mozdulnia kellene, viszont képtelen rá. Mégis, mikor az aranyak megpillantják a Melák takarásából egy pillanatra kivillanó arcot, minden a helyére kerül. A szótlan ajkakon kifutó vér útját látja, a csihadó alakot, ki azt gondolja most, hogy éppen eleget ér egy ütés előre, hogy éppen eleget ér egy könyöklés hátra. Nehezen szakad fel tüdejéből az első valamirevaló levegővétel és érdes hang formájában távozik, bár maga sem tudja, hogy az „Őt nem” szavakat más is hallja-e, vagy csak a fejében visszhangzik veszettül. Hogy teste, s ereje cserbenhagyta, már csak távoli emlék, majd meggyászolja, ha eljön az ideje. Már nincsen aki eldobja érte, már csak magával kell elszámolnia, de az nem történhet meg, hogy a félvér csak egy emlék marad, mert ott előtte hullott el, pusztán azért, mert rosszkor volt rossz helyen. Nincs már ide-oda ingázó mérleg. Nincs már ép gondolat, vagy egy leheletnyi megfelelni vágyás sem, eltűnt a kényszer, hogy soha meg ne láthassa az igazi arcát a másik, mert akkor többé nem érezheti mellette a percnyi békét sem, vagy soha nem haragudhat rá addig, amíg ki nem firkálja magából a dühöt.
Az asztalt fogó kéz elenged, az egyensúly visszaáll, a kéz lendül és nem hallja már a rikácsolást, eltűnik minden, kivéve egyetlen pontja a világnak. Grog. Hogy Kyr miként indítja meg felé a forró lámpást már nem számít, ha ketten együtt találják el sem számít, ha csak ő van talpon sem számít. Véget vet ennek és ha kell utána a meg nem hallott kérdéseket feltevőt is elnémítja, azzal együtt, akit már régen el kellett volna. Hogy testőr volt, csak egy féligazság, csak egy könnyű magyarázat. Hogy ki ő, azt a következő mozdulata mutatja meg, de azt senki nem láthatja, hogy az indítéka az, ami miatt soha nem lesz benne elég jó.
A lámpás eltalálja a hústornyot, a homlok bőre reped, s az azalatt futó erekből bőséges vörösség távozik elvéve a látását, mely miatt észvesztett csapkodásba kezd a félelf felé. A nekiiramodó hosszúéletűt találják el a róla szerteszét pattanó forró, vörös üvegcsék szilánkjai, apró, de mély sebeket okozva arcbőrén. Hogy fáj, nem érzi, hogy megered a vér, nem érzi, hogy majd beszakad a mellkasa, nem érzi. Csak a kard markolatának biztonságot nyújtó fogása az, amit érez, s ahogy a húsba mar a penge, hogy sziklát mozdítana el, csak ne kelljen még egyszer azt átélnie…
Utolsó legyintésekkel próbálkozva rogy térdre a hegyomlás. A sikítás még mindig túl távoli, egy pillantást sem vet felé, ahogy a doboz felé sem. Ha felégne is minden, nem érdekli. Keze Kyr-ért kap, szabad az út, rántja magával a hideg levegő irányába… ki kell innen menni, majd utána gyűlölheti, amiért itt kötöttek ki, majd utána vádolhatnak hidegen a szürkék, hogy ráfonta ujjait, majd utána… *
1831. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-05 20:50:45
Üzenet elküldve: 2025-01-05 20:50:45
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
//A hozzászólás 16 + jelenetet tartalmaz!//
*A kifele indultában felé forduló aranyak villanását már nem viszonozza. Jobban zavarja a tény, hogy a nagydarab férfi hezitálás nélkül áll neki a ládát felfeszíteni az asztalnál, azonnal, ahogy megkapja. Nem akarja megvárni, a hosszúéletű sem akarhatja, mégis csak nézni tudja szoborként, ahogy az elf visszafordul az idegen nő kérdésére, miközben a melák a tőrével a zárat feszegeti. Nincs hangja, nem érdekli egy üzenet sem, egy pillantást sem veszteget a hamisan mosolygós szavakra. Kíséretet kértek, és a hosszúéletű nem lépett ki végül a szobából, hogy oka lenne utánamenni. Ha lehetne, megállítaná az időt, hogy végiggondolja. Fáj a feje. Ha tehetné, hátat fordítana. Ez nem az a hely, nem az az ajándék. Hangosan roppan a férfi karja alatt a doboz. Ezt hallja élesen, mert nem bízik, nem bízik sem a kapitányban, sem az ajándékában, még az elfben sem, de ha az legalább kifele menne..
Hallja a sikolyt, a földön koppanó dobozt, és látja az asztal túlfelén megemelkedő vállakat. Nem érdekli a széke szélére markoló feldúlt nő, egy dologra figyel csak. Nem lehet gyors, de váratlanul hirtelen mozdul mellőle a nagydarab férfi. Amekkora a keze, olyan a lába is. Széles talpú, az asztalt nem, de a földön mindent félrerepít az útjából, mint egy felhergelt bika, dübörög alatta az ócska deszkázat, egy lépés, kettő.. Mire feleszmél, hogy vörös posztó lóg az ajtón, és ő előtte áll, addigra már késő félrelépni.
Máshonnan jön a pofon, mint ahonnan várja, mégis megpróbál belebukni, hogy ne ott, de legalábbis ne úgy találja állcsúcson az ököl, hogy megszakadjon tőle a kép. Érzi az erejét, kibillenti az egyensúlyából. Csak az alkarját maga elé rántani, a szemét becsukni van ideje. Félresodródva zuhan oldalt az egyik alacsony szekrénynek. A bútor szélébe kell kapnia, hogy ne essen alá. Megcsúsznak az ujjai a fényes felületen.
Cseng a füle. Fokozatosan erősödik a gondolatai között a hang. Meggyőződés nélkül köpi félre a szájába gyűlt vért. Sűrű, nehéz, hogy honnan folyik nem tudja. Zsibbad az egész. Nem érzi, foga törött, vagy csak a szája szakadt fel, nem érzi, de ha ezt most le kellene nyelnie, akkor biztosan visszajönne vele más is. Ha ezt most le kell nyelnie.. Nyálasan köpi félre. Sötét foltot hagy a padlón. Mintha sikítottak volna valahol. Grog. Grogam. Forog a világ. Maga alá húzva a lábait guggol fel a komód mellett, még mindig annak szélét markolva. Idegesítően rikácsol valahonnan a nő hangja. A sípoláson át nem érti, mit magyaráz. Lehajtja a fejét.*
- Mit csinált vele?! Hol van most..?!
*Grog. Mint egy nagy, bamba, szerencsétlen, nehézfejű... Kényelmesen esik kézre a komódon álló lámpás fogantyúja. Forró az ujjai alatt az átmelegedett fém. Grog. Kitakarja a kifele vezető ajtót a böszme alakja. Útban van. Előtte van. Lendületből, a szekrénytől elrúgva magát vágja az egészet a formátlan paca felé, ami a fejét jelenti. Ha olaj fröccsen, láng lobban, üveg törik, bőr szakad is, nem érdekli, ha ég is. Mi volt a ládában, fogalma sincs. Mi történt, fogalma sincs. Nem akar itt lenni, és a férfi az útjában áll. Dühödten lép az elhajított lámpás nyomába, a tőrére markolva a kabátja takarásában. Nem látja a hosszúéletűt, hogy az hol van, hogy az idegen nőnél van-e kés, vagy csak ordít, hogy hova futott a foltos kezű lány.. - azt mondta egyszer, hogy testőr volt, és a fegyvereit nem vették el tőle. Nem néz félre, hogy megkeresse az alakját a vörösen villanó szobában. Nem keresi, nem tudja, nem hiszi, nem gondolja, nem látja, nem érdekli. Egy pontra fókuszál a szeme. Grog. Felgyújtani az egészet..*
//A hozzászólás 16 + jelenetet tartalmaz!//
*A kifele indultában felé forduló aranyak villanását már nem viszonozza. Jobban zavarja a tény, hogy a nagydarab férfi hezitálás nélkül áll neki a ládát felfeszíteni az asztalnál, azonnal, ahogy megkapja. Nem akarja megvárni, a hosszúéletű sem akarhatja, mégis csak nézni tudja szoborként, ahogy az elf visszafordul az idegen nő kérdésére, miközben a melák a tőrével a zárat feszegeti. Nincs hangja, nem érdekli egy üzenet sem, egy pillantást sem veszteget a hamisan mosolygós szavakra. Kíséretet kértek, és a hosszúéletű nem lépett ki végül a szobából, hogy oka lenne utánamenni. Ha lehetne, megállítaná az időt, hogy végiggondolja. Fáj a feje. Ha tehetné, hátat fordítana. Ez nem az a hely, nem az az ajándék. Hangosan roppan a férfi karja alatt a doboz. Ezt hallja élesen, mert nem bízik, nem bízik sem a kapitányban, sem az ajándékában, még az elfben sem, de ha az legalább kifele menne..
Hallja a sikolyt, a földön koppanó dobozt, és látja az asztal túlfelén megemelkedő vállakat. Nem érdekli a széke szélére markoló feldúlt nő, egy dologra figyel csak. Nem lehet gyors, de váratlanul hirtelen mozdul mellőle a nagydarab férfi. Amekkora a keze, olyan a lába is. Széles talpú, az asztalt nem, de a földön mindent félrerepít az útjából, mint egy felhergelt bika, dübörög alatta az ócska deszkázat, egy lépés, kettő.. Mire feleszmél, hogy vörös posztó lóg az ajtón, és ő előtte áll, addigra már késő félrelépni.
Máshonnan jön a pofon, mint ahonnan várja, mégis megpróbál belebukni, hogy ne ott, de legalábbis ne úgy találja állcsúcson az ököl, hogy megszakadjon tőle a kép. Érzi az erejét, kibillenti az egyensúlyából. Csak az alkarját maga elé rántani, a szemét becsukni van ideje. Félresodródva zuhan oldalt az egyik alacsony szekrénynek. A bútor szélébe kell kapnia, hogy ne essen alá. Megcsúsznak az ujjai a fényes felületen.
Cseng a füle. Fokozatosan erősödik a gondolatai között a hang. Meggyőződés nélkül köpi félre a szájába gyűlt vért. Sűrű, nehéz, hogy honnan folyik nem tudja. Zsibbad az egész. Nem érzi, foga törött, vagy csak a szája szakadt fel, nem érzi, de ha ezt most le kellene nyelnie, akkor biztosan visszajönne vele más is. Ha ezt most le kell nyelnie.. Nyálasan köpi félre. Sötét foltot hagy a padlón. Mintha sikítottak volna valahol. Grog. Grogam. Forog a világ. Maga alá húzva a lábait guggol fel a komód mellett, még mindig annak szélét markolva. Idegesítően rikácsol valahonnan a nő hangja. A sípoláson át nem érti, mit magyaráz. Lehajtja a fejét.*
- Mit csinált vele?! Hol van most..?!
*Grog. Mint egy nagy, bamba, szerencsétlen, nehézfejű... Kényelmesen esik kézre a komódon álló lámpás fogantyúja. Forró az ujjai alatt az átmelegedett fém. Grog. Kitakarja a kifele vezető ajtót a böszme alakja. Útban van. Előtte van. Lendületből, a szekrénytől elrúgva magát vágja az egészet a formátlan paca felé, ami a fejét jelenti. Ha olaj fröccsen, láng lobban, üveg törik, bőr szakad is, nem érdekli, ha ég is. Mi volt a ládában, fogalma sincs. Mi történt, fogalma sincs. Nem akar itt lenni, és a férfi az útjában áll. Dühödten lép az elhajított lámpás nyomába, a tőrére markolva a kabátja takarásában. Nem látja a hosszúéletűt, hogy az hol van, hogy az idegen nőnél van-e kés, vagy csak ordít, hogy hova futott a foltos kezű lány.. - azt mondta egyszer, hogy testőr volt, és a fegyvereit nem vették el tőle. Nem néz félre, hogy megkeresse az alakját a vörösen villanó szobában. Nem keresi, nem tudja, nem hiszi, nem gondolja, nem látja, nem érdekli. Egy pontra fókuszál a szeme. Grog. Felgyújtani az egészet..*
1830. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-04 11:48:36
Üzenet elküldve: 2025-01-04 11:48:36
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*A feladat elvégezve, Ril pedig már fordul, hogy maga mögött hagyja ezt a hányingerkeltő lebujt. A berendezés sem érdekli, bár szereti felmérni a környezetét, most nem vesződne azzal, hogy kiismerjen minden szegletet, végtére is ugyanaz mindenhol. Kényelmes és kényelmetlen helyek arra, hogy a legtöbb aranyat szipolyozzák ki a betérő vendégtől, vöröslő félhomályt varázsló lámpások, ajzószerek csinos üvegekbe zárva és még több émelyítő olaj. Szobák, s terek arra, hogy különféle módokon éljék ki magukat a vendégek; szobák, s terek arra, hogy az alvilág is megtalálja a helyét olykor. Hogy van még innen út másfelé, pontosan látja. Nem észrevehetetlenek a további ajtók a másik irányba, ha valami, ez az, nem sejtet jót. Ő maga inkább ösztönösen afelé húzódik, ami a biztos kijárathoz közel van. A félvérre sem kell pillantásokat szánnia, éppen úgy érzi az aurájában, mint mindig; tán csukott szemmel is meg tudná mondani, hogy milyen messze van tőle, hiába szótlanabb bárkinél. Kíséretet kértek mellé, kapott, még ha nem is kívánta.
Már ellépne a férfi mellett. Hogy itt előre engedné, azt kétli, a hátát óvni talán közelebb áll a félelfhez, de ha megindulna sem érdekelné már. A feladatot elvégezte. Mindenki menjen a dolgára. Csak a hang töri meg a mozdulatában, tekintetén ugyan nem látszik, de görcsösen feszülnek az izmai a kelletlenségtől, hogy még üzenetet, vagy bármit adjon át postafordultával annak, aki a másnapot már úgysem éli meg. Az aranyak ismét egy lélegzetvételnyi időre a szürkét keresik, hogy mit akar benne látni; már semmit… ha csapda, akkor csapda, ha csak figyeli, akkor figyelje, ha csak rosszkor volt rossz helyen, hát legyen. Csak szája széle rezdül meg, ahogy visszafordul, és tesz egyetlen lépést közelebb a pároshoz, hogy megkapja az üzenetet, vagy tárgyat, amit hirtelenjében kitalált a korosodó asszonyság.
A kezek gyorsan mozognak, a Melák kinyitja azt a tetőt, amit ő maga nem tudott, vagy nem is akart igazán. A nehéz levegő nem tompít zajt, hirtelen kapja az aranyakat a földre hulló pengedarab után, majd lassan visszatekint a nőre. Alig telt el idő, mégis, mintha hosszú percek óta állnának, s várnának arra, hogy valaki megnézzen egy kicseszett ajándékot.
Váratlanul éri az elf füleket az éles sikoly és az ugrás. A nő jól betanított kutyája, már a rezdüléseiből tudja, hogy mikor van baj és kell szó nélkül lépnie… A földre eső doboz hangja árulja el mégis igazán, hogy nem hiába küldött mellé Venshar kísérőt; tudja jól, hogy mindig megússza a nő, de nem árt az óvatosság. S talán nem ő kapja az első pofont, ha kiderül Selisshtra számára, hogy milyen az, ha féltékeny a „vén tengeri medvéje”. A maga módján ennyivel járult hozzá a hosszúéletű épségéhez. Tizedmásodpercek alatt kell dönteni, tizedmásodpercek alatt kell levonni a következtetéseket, és tizedmásodpercek kellenek ahhoz, hogy ráébredjen, ki és mi a fontos. Tizedmásodperc kell Grog-nak is, hogy az ajtó előtt teremjen, elállva az utat, ahogy az a foltos kezű lány is, aki be sem tért a szobán belülre, s sikítása nem tudni, hogy jelzés-e mások számára, vagy csak tudja jól, hogy mi következik, és ő mit kap, hogy nem vett el fegyvereket.*
- Nem mennek sehova! *Hangzik a parancs verőember számára, mintha kötelezően ki kellett volna ejtenie a nőnek az egyértelműt. A masszív kar már lendül, s ha teste nem lenne elég, sorompót állít mindenki számára, baljával pedig hirtelen ütésével kéri a maradást, ami tűpontosan találja el Kyr állát, ha amaz nem ugrik félre, vagy védekezik másként. Hogy sikerült-e a művelet, Ril számára már teljesen mindegy; a menekülési ösztön ugyancsak tizedmásodperc alatt vált át védelmezővé, s ugrik a nagydarab felé, hogy megállítsa a továbbiakat, de a Szikla teste helyett annak hátralendülő könyökével találkozik, ami úgy éri mellkasát, hogy belé is szorul a levegő. Keze a kardja helyett az asztallap élébe kapaszkodik, aminek nekilökődött, s most mankóként tartja meg… nincs ideje összeszednie magát, tudja jól, de a légszomj mégis megálljt parancsol egy időre.*
- Mondjatok el mindent, vagy itt döglötök meg. Él még?
*Hallja a női hangot, túl éles, túl közel van hozzá, s még csak reagálni sem tud azonnal.*
*A feladat elvégezve, Ril pedig már fordul, hogy maga mögött hagyja ezt a hányingerkeltő lebujt. A berendezés sem érdekli, bár szereti felmérni a környezetét, most nem vesződne azzal, hogy kiismerjen minden szegletet, végtére is ugyanaz mindenhol. Kényelmes és kényelmetlen helyek arra, hogy a legtöbb aranyat szipolyozzák ki a betérő vendégtől, vöröslő félhomályt varázsló lámpások, ajzószerek csinos üvegekbe zárva és még több émelyítő olaj. Szobák, s terek arra, hogy különféle módokon éljék ki magukat a vendégek; szobák, s terek arra, hogy az alvilág is megtalálja a helyét olykor. Hogy van még innen út másfelé, pontosan látja. Nem észrevehetetlenek a további ajtók a másik irányba, ha valami, ez az, nem sejtet jót. Ő maga inkább ösztönösen afelé húzódik, ami a biztos kijárathoz közel van. A félvérre sem kell pillantásokat szánnia, éppen úgy érzi az aurájában, mint mindig; tán csukott szemmel is meg tudná mondani, hogy milyen messze van tőle, hiába szótlanabb bárkinél. Kíséretet kértek mellé, kapott, még ha nem is kívánta.
Már ellépne a férfi mellett. Hogy itt előre engedné, azt kétli, a hátát óvni talán közelebb áll a félelfhez, de ha megindulna sem érdekelné már. A feladatot elvégezte. Mindenki menjen a dolgára. Csak a hang töri meg a mozdulatában, tekintetén ugyan nem látszik, de görcsösen feszülnek az izmai a kelletlenségtől, hogy még üzenetet, vagy bármit adjon át postafordultával annak, aki a másnapot már úgysem éli meg. Az aranyak ismét egy lélegzetvételnyi időre a szürkét keresik, hogy mit akar benne látni; már semmit… ha csapda, akkor csapda, ha csak figyeli, akkor figyelje, ha csak rosszkor volt rossz helyen, hát legyen. Csak szája széle rezdül meg, ahogy visszafordul, és tesz egyetlen lépést közelebb a pároshoz, hogy megkapja az üzenetet, vagy tárgyat, amit hirtelenjében kitalált a korosodó asszonyság.
A kezek gyorsan mozognak, a Melák kinyitja azt a tetőt, amit ő maga nem tudott, vagy nem is akart igazán. A nehéz levegő nem tompít zajt, hirtelen kapja az aranyakat a földre hulló pengedarab után, majd lassan visszatekint a nőre. Alig telt el idő, mégis, mintha hosszú percek óta állnának, s várnának arra, hogy valaki megnézzen egy kicseszett ajándékot.
Váratlanul éri az elf füleket az éles sikoly és az ugrás. A nő jól betanított kutyája, már a rezdüléseiből tudja, hogy mikor van baj és kell szó nélkül lépnie… A földre eső doboz hangja árulja el mégis igazán, hogy nem hiába küldött mellé Venshar kísérőt; tudja jól, hogy mindig megússza a nő, de nem árt az óvatosság. S talán nem ő kapja az első pofont, ha kiderül Selisshtra számára, hogy milyen az, ha féltékeny a „vén tengeri medvéje”. A maga módján ennyivel járult hozzá a hosszúéletű épségéhez. Tizedmásodpercek alatt kell dönteni, tizedmásodpercek alatt kell levonni a következtetéseket, és tizedmásodpercek kellenek ahhoz, hogy ráébredjen, ki és mi a fontos. Tizedmásodperc kell Grog-nak is, hogy az ajtó előtt teremjen, elállva az utat, ahogy az a foltos kezű lány is, aki be sem tért a szobán belülre, s sikítása nem tudni, hogy jelzés-e mások számára, vagy csak tudja jól, hogy mi következik, és ő mit kap, hogy nem vett el fegyvereket.*
- Nem mennek sehova! *Hangzik a parancs verőember számára, mintha kötelezően ki kellett volna ejtenie a nőnek az egyértelműt. A masszív kar már lendül, s ha teste nem lenne elég, sorompót állít mindenki számára, baljával pedig hirtelen ütésével kéri a maradást, ami tűpontosan találja el Kyr állát, ha amaz nem ugrik félre, vagy védekezik másként. Hogy sikerült-e a művelet, Ril számára már teljesen mindegy; a menekülési ösztön ugyancsak tizedmásodperc alatt vált át védelmezővé, s ugrik a nagydarab felé, hogy megállítsa a továbbiakat, de a Szikla teste helyett annak hátralendülő könyökével találkozik, ami úgy éri mellkasát, hogy belé is szorul a levegő. Keze a kardja helyett az asztallap élébe kapaszkodik, aminek nekilökődött, s most mankóként tartja meg… nincs ideje összeszednie magát, tudja jól, de a légszomj mégis megálljt parancsol egy időre.*
- Mondjatok el mindent, vagy itt döglötök meg. Él még?
*Hallja a női hangot, túl éles, túl közel van hozzá, s még csak reagálni sem tud azonnal.*
1829. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2025-01-03 15:51:43
Üzenet elküldve: 2025-01-03 15:51:43
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Akár tudja, hogy a nő miért feszegette a láda fedelét, akár nem, ha látta is, hogy feszegeti még a sikátorban, a kérdés mégis elhangzik, szinte engedély nélkül szökik ki a száján a lecsúszott örömtanya folyosóján. A válaszra csak a szeme szűkül összébb, nem fordul vissza azonban már a hosszúéletű felé, az ismeretlen szobákat figyeli a tekintete mozdulatlanul.
Egyre kevésbé hiszi, hogy valóban olyan ajándék volna a dobozban, amire érdemes lenne várni. Megvárni, amíg felnyitják. Nem szólal meg újra, nincs mit mondania, ha a félhomályban nyugtalanul feszülnek is össze és engednek ki az izmok az állkapcsán a kiszüremlő hangok hallatán. A kijáratot még látja, ha nem is azt nézi, az elf sem mozdul mellette. Kíséretet akart, azt ad neki. Ehhez nem kell jó társaságnak lennie. A saját háta mögött fal van, egyelőre a nőét is látja, ha még annyi oka is van bizalmatlannak lenni vele szemben, ez nem az a hely, nem az az időpont, amikor ráér ezen gondolkozni. A kesztyűiért nyúl, hogy levegye őket, amíg kénytelen várni. Azontúl, hogy addig is csinál valamit, jobban érzi az ujjait nélkülük, hogy mit fog meg velük. Ugyanott hordja a tőrét, ahol mindig, álmában is megtalálná az övén a markolatát, mégis jobb biztosra menni. Hogy melyik érv az igaz valójában, talán senki sem tudná megmondani, az elővigyázatossága azonban ezúttal is kifizetődőnek bizonyul, amikor a felhangzó tompa léptek után nem sokkal felbukkan a három alak is. Kíséretet kértek, azt ad, de levethetetlen ösztön, hogy a legrosszabbra készüljön.
Szótlanul tolja a kabátja zsebébe a sötét kesztyűket. Mintha ott sem lenne, nem érdekli, hogy a drága kelmékbe öltözött nő kicsoda, sem azt, hogy hol kellett volna várniuk, őt is, a nagydarab férfit is csak addig figyeli, amíg be nem fordulnak előttük az elfüggönyözött szobába. Nem szívesen kerülne beljebb utánuk, de muszájnak tűnik. Hogy kint maradjon ugyanúgy utasítaná el, ahogy az elf eddigi minden ajánlatát. Elkapja a másik felé vetett pillantását, mielőtt utána lépne, a karjával tolva félre a függönyt maga előtt.
Körbenéz a homályos helyiségben. Az émelygését egyelőre háttérbe szorítja a helyzet, amiben van. Menekülne ha tehetné, mégis szoborként áll meg az ajtó mellett, nem lépve sokkal beljebb a viszonylag tágas szobába. Pamlagok hevernek szanaszét a földön, összegyűrt rongyok, takarók vagy ruhák, a fal mellé tolva alacsony szekrények, heverők, a sarokban valami öltözködőasztalnak tűnő tükrös bútor, tálcán állnak rajta különböző üvegek. Parfüm vagy olaj, vagy valami egészen más, nem akarja tudni. Még két elfüggönyözött ajtót lát, de csak sejti, hogy hova vezetnek. Kívülről nem tűnt nagynak a lakóépület, de ki tudja, hány ház van összekötve a tömbben. Fény nem ég mögöttük, a szobában is csak vörösre festett üvegű lámpások elvétve a komódokon és egy feltehetőleg íráshoz használt sötét erezetű asztalon középen. Mögötte kárpitozott, karfás szék, amellett áll meg a nő, visszafordulva Ril szavaira. A mosoly továbbra is ott játszik a szája szélén, ha a szemében nem is boldogság csillan az elhangzottak hallatán. Az asztal felé int a kezével, ha akarja, a hosszúéletű odateheti a ládáját, ha nem, akkor a Melák veszi azt el tőle a gazdája intésére.*
- Kulcsokat nem küldött hozzá? *Fordul a nő tekintete a távozni készülő elf felé várakozón.* - Kis mulya. Nem baj, Grog majd mindjárt kinyitja, nem igaz, Grogam?
*A nagydarab férfi a neve hallatán zavartan elvigyorodik, a hóna alá szorítva a karjai közt játékszernek tűnő ládát, miközben az övéhez nyúl egy ritka ronda késért, hogy azt verje a zár alá felfeszíteni a fémet.*
- Lenne nekem is egy üzenetem neki... *Lép közben odébb a széke mellett a nő, szórakozottan engedve a háttámlára a kezét. * - Amit visszavihettek neki. *Egy roppanással enged a fedél az összevont szemöldökkel ügyködő férfi marka alatt, mielőtt folytathatná. A penge letörött hegye csilingelve pattan félre a széles cipő orráról.
A nő szeme felcsillan, két kezét nyújtja előre az ajándékáért. A férfi visszatűzve a nadrágjába a csorba tőrt engedi át neki. A finom ujjak alatt olajozatlanul emelkedik a fedél, a nő kíváncsian hajol a tartalma fölé. Nincs egy másodperc, amíg gondolkodás nélkül belenyúl, hogy félrehúzzon valamit. Egy ugrás, egy éles sikoly - súlyosan koppanva landol a doboz a padlón, ráborulva a rongyba csomagolt tartalmára.
Összefeszül az állkapcsa a lélegzetvételnyi időre beállt csendben. Ha nem is akarta megvárni, megvárta. És nem hiszi, hogy egy asztal útját fogja állni a bika módjára vállát megemelő kidobónak.*
*Akár tudja, hogy a nő miért feszegette a láda fedelét, akár nem, ha látta is, hogy feszegeti még a sikátorban, a kérdés mégis elhangzik, szinte engedély nélkül szökik ki a száján a lecsúszott örömtanya folyosóján. A válaszra csak a szeme szűkül összébb, nem fordul vissza azonban már a hosszúéletű felé, az ismeretlen szobákat figyeli a tekintete mozdulatlanul.
Egyre kevésbé hiszi, hogy valóban olyan ajándék volna a dobozban, amire érdemes lenne várni. Megvárni, amíg felnyitják. Nem szólal meg újra, nincs mit mondania, ha a félhomályban nyugtalanul feszülnek is össze és engednek ki az izmok az állkapcsán a kiszüremlő hangok hallatán. A kijáratot még látja, ha nem is azt nézi, az elf sem mozdul mellette. Kíséretet akart, azt ad neki. Ehhez nem kell jó társaságnak lennie. A saját háta mögött fal van, egyelőre a nőét is látja, ha még annyi oka is van bizalmatlannak lenni vele szemben, ez nem az a hely, nem az az időpont, amikor ráér ezen gondolkozni. A kesztyűiért nyúl, hogy levegye őket, amíg kénytelen várni. Azontúl, hogy addig is csinál valamit, jobban érzi az ujjait nélkülük, hogy mit fog meg velük. Ugyanott hordja a tőrét, ahol mindig, álmában is megtalálná az övén a markolatát, mégis jobb biztosra menni. Hogy melyik érv az igaz valójában, talán senki sem tudná megmondani, az elővigyázatossága azonban ezúttal is kifizetődőnek bizonyul, amikor a felhangzó tompa léptek után nem sokkal felbukkan a három alak is. Kíséretet kértek, azt ad, de levethetetlen ösztön, hogy a legrosszabbra készüljön.
Szótlanul tolja a kabátja zsebébe a sötét kesztyűket. Mintha ott sem lenne, nem érdekli, hogy a drága kelmékbe öltözött nő kicsoda, sem azt, hogy hol kellett volna várniuk, őt is, a nagydarab férfit is csak addig figyeli, amíg be nem fordulnak előttük az elfüggönyözött szobába. Nem szívesen kerülne beljebb utánuk, de muszájnak tűnik. Hogy kint maradjon ugyanúgy utasítaná el, ahogy az elf eddigi minden ajánlatát. Elkapja a másik felé vetett pillantását, mielőtt utána lépne, a karjával tolva félre a függönyt maga előtt.
Körbenéz a homályos helyiségben. Az émelygését egyelőre háttérbe szorítja a helyzet, amiben van. Menekülne ha tehetné, mégis szoborként áll meg az ajtó mellett, nem lépve sokkal beljebb a viszonylag tágas szobába. Pamlagok hevernek szanaszét a földön, összegyűrt rongyok, takarók vagy ruhák, a fal mellé tolva alacsony szekrények, heverők, a sarokban valami öltözködőasztalnak tűnő tükrös bútor, tálcán állnak rajta különböző üvegek. Parfüm vagy olaj, vagy valami egészen más, nem akarja tudni. Még két elfüggönyözött ajtót lát, de csak sejti, hogy hova vezetnek. Kívülről nem tűnt nagynak a lakóépület, de ki tudja, hány ház van összekötve a tömbben. Fény nem ég mögöttük, a szobában is csak vörösre festett üvegű lámpások elvétve a komódokon és egy feltehetőleg íráshoz használt sötét erezetű asztalon középen. Mögötte kárpitozott, karfás szék, amellett áll meg a nő, visszafordulva Ril szavaira. A mosoly továbbra is ott játszik a szája szélén, ha a szemében nem is boldogság csillan az elhangzottak hallatán. Az asztal felé int a kezével, ha akarja, a hosszúéletű odateheti a ládáját, ha nem, akkor a Melák veszi azt el tőle a gazdája intésére.*
- Kulcsokat nem küldött hozzá? *Fordul a nő tekintete a távozni készülő elf felé várakozón.* - Kis mulya. Nem baj, Grog majd mindjárt kinyitja, nem igaz, Grogam?
*A nagydarab férfi a neve hallatán zavartan elvigyorodik, a hóna alá szorítva a karjai közt játékszernek tűnő ládát, miközben az övéhez nyúl egy ritka ronda késért, hogy azt verje a zár alá felfeszíteni a fémet.*
- Lenne nekem is egy üzenetem neki... *Lép közben odébb a széke mellett a nő, szórakozottan engedve a háttámlára a kezét. * - Amit visszavihettek neki. *Egy roppanással enged a fedél az összevont szemöldökkel ügyködő férfi marka alatt, mielőtt folytathatná. A penge letörött hegye csilingelve pattan félre a széles cipő orráról.
A nő szeme felcsillan, két kezét nyújtja előre az ajándékáért. A férfi visszatűzve a nadrágjába a csorba tőrt engedi át neki. A finom ujjak alatt olajozatlanul emelkedik a fedél, a nő kíváncsian hajol a tartalma fölé. Nincs egy másodperc, amíg gondolkodás nélkül belenyúl, hogy félrehúzzon valamit. Egy ugrás, egy éles sikoly - súlyosan koppanva landol a doboz a padlón, ráborulva a rongyba csomagolt tartalmára.
Összefeszül az állkapcsa a lélegzetvételnyi időre beállt csendben. Ha nem is akarta megvárni, megvárta. És nem hiszi, hogy egy asztal útját fogja állni a bika módjára vállát megemelő kidobónak.*
1828. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-12-30 10:33:25
Üzenet elküldve: 2024-12-30 10:33:25
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Ha nem lenne mellette a félvér is gyűlölné ezt a munkát, de nem fertőzné elméjét semmilyen oda nem illő gondolat. Túl lenne rajta, ha sebekkel, akkor azokkal, ha tisztán, akkor úgy. Volt már ilyen… De nem nyújtaná a kezét átadva azt, amit más kezébe sosem adna, és nem kavarogna folyvást a két véglet; a féltés és a bizalmatlanság. Nem látszik az aranyakban az a végbemenő változás, ami bent… billent a mérleg a kételkedés súlya alatt. De szólni már nem szól, kelletlenül bár, de hagyja előre menni a másikat.
A nehéz édes levegő nyomja a mellkasát, de nem ül ki tekintetére az az undor, amit érez. Nem akarja ezt, de már mindegy. Meg kellett volna tennie időben, amit tervezett, de már az is mindegy. Túl kell rajta lenni, s majd akkor elmélkedhet a továbbiakról, a félreismerésről, a saját ostobaságáról. De most nem ennek van itt az ideje.
A lány eltűnik, de Ril-ben a készenlét fokozódik, csakhogy meg sem rezdül egyetlen arcizma sem. Otthonos a visszanyomott rossz érzés, s bár nem olyan szokványosan üres belül, mégis eltűnik a szajhával együtt belőle az érzelem. Munka van, dolgoznia kell. Hogy ki figyeli eközben és miért, majd a szabad levegőn újra porondon lehet.
Nem indul meg a mutatott szoba irányába, s a másiknak sem kell megálljt parancsolni. Szűk a tér, de van út hátrafelé és a fegyverei is rajta. Annyi a feladata, hogy átadjon pár szót a dobozzal együtt. Se több, se kevesebb.
Nem zajtalan a hely, de a magára vont csendességből rántja ki a másik. Az aranyak színtelen fordulnak a szürkék irányába. *
- Fogalmam sincs. *Mondja, majd elvéve róla, az irányt fürkészi, ahol eltűnt a lány. Mintha nem látta volna, hogy megrázza a dobozt és feszegeti...
Súlyos percek telnek el, ha nem muszáj, most ő az, aki nem is akar megszólalni. Nincs több kérdése, olyan legalábbis nincs, ami ezen falak közé való, ami a másik éppen csak hegyes füleinek szól. Nem kellett az ajánlata, nem kellett a fegyver. Akkor ácsorogjon csak sóbálvánnyá válva és tegye, amire kérték; kísérjen. Vagy az ég tudja, hogy mire kérték valójában…
A léptek zaja beleolvadhatna benti mocskos hangfoszlányok közé, valahogy mégis kitűnik minden közül. Érkezik, akihez jöttek. De nem két talp alatt nyikorog a padlódeszka, hanem hárman közelednek.
Széles mosollyal lép feléjük a középkort elhagyni készülő embernő, akinek megjelenése minden kétséget kizáróan tükrözi, hogy vezető. Nem illik a koszba a rajta lévő kelme, a smaragd szemekben egy leheletnyi bizonytalanság sem tükröződik, mozdulatai finomak, mégis látszik benne az erő, ami nem az izmaiban rejlik. Mert az izmok mögötte vannak, egy behemót férfi hordozza őket, aki kutyaként követi gazdáját, hogy parancsra ugorhasson, vagy fekhessen mellette. Látott már ilyet. Kötelező elem, nem ez sejteti, hogy nem lesz egyszerű dolga. A sötét hajú nő auráját lengi körbe, hogy nem könnyű eset. Még Venshar-nak is megéri a fáradozást. A foltos kezű szajha már fel sem tűnik.*
- Úgy hallottam, ma ajándékot kapok. Talán a vén tengeri medvém végre belátta, hogy hibázott. *Szólal meg a nő, s a fekete fürtöket válla mögé dobva int a fejével a már egyszer jelzett szoba felé.* - Nem ott vártatok.
*Jegyzi meg nyersebben, de a mosolya nem lohad. Bemutatkozással, köszöntéssel nem bíbelődik, túlságosan érdekli a doboz tartalma, az, hogy kik hozták, viszont cseppet sem. Meg is indul a bársonyfüggöny mögé, nem hagyva esélyt annak, hogy a folyosón kapja meg a csomagot. Ril egyetlen pillantást vet a félelfre, már nem vesződve azzal, hogy újabb ajánlatot tegyen, miszerint maradjon kint, bár a Melák ezt nem engedné meg talán úgysem. A nő után lép, majd a félhomályos térben szét sem nézve, csak azt várja, hogy álljon meg és a kezébe adhassa.*
- Venshar azt üzeni, hogy megoldotta a problémájukat. *Nyújtja a ládikát a zöldszemű felé.* - A nap havában visszatér, addig pedig arra kéri, hogy várjon rá. *Ha az elfen múlik, nem lesz ki visszatérjen, de ezt csak ő tudja. Biccent egyet, majd fordulna is meg, hogy távozzon.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.12.30 10:38:53
*Ha nem lenne mellette a félvér is gyűlölné ezt a munkát, de nem fertőzné elméjét semmilyen oda nem illő gondolat. Túl lenne rajta, ha sebekkel, akkor azokkal, ha tisztán, akkor úgy. Volt már ilyen… De nem nyújtaná a kezét átadva azt, amit más kezébe sosem adna, és nem kavarogna folyvást a két véglet; a féltés és a bizalmatlanság. Nem látszik az aranyakban az a végbemenő változás, ami bent… billent a mérleg a kételkedés súlya alatt. De szólni már nem szól, kelletlenül bár, de hagyja előre menni a másikat.
A nehéz édes levegő nyomja a mellkasát, de nem ül ki tekintetére az az undor, amit érez. Nem akarja ezt, de már mindegy. Meg kellett volna tennie időben, amit tervezett, de már az is mindegy. Túl kell rajta lenni, s majd akkor elmélkedhet a továbbiakról, a félreismerésről, a saját ostobaságáról. De most nem ennek van itt az ideje.
A lány eltűnik, de Ril-ben a készenlét fokozódik, csakhogy meg sem rezdül egyetlen arcizma sem. Otthonos a visszanyomott rossz érzés, s bár nem olyan szokványosan üres belül, mégis eltűnik a szajhával együtt belőle az érzelem. Munka van, dolgoznia kell. Hogy ki figyeli eközben és miért, majd a szabad levegőn újra porondon lehet.
Nem indul meg a mutatott szoba irányába, s a másiknak sem kell megálljt parancsolni. Szűk a tér, de van út hátrafelé és a fegyverei is rajta. Annyi a feladata, hogy átadjon pár szót a dobozzal együtt. Se több, se kevesebb.
Nem zajtalan a hely, de a magára vont csendességből rántja ki a másik. Az aranyak színtelen fordulnak a szürkék irányába. *
- Fogalmam sincs. *Mondja, majd elvéve róla, az irányt fürkészi, ahol eltűnt a lány. Mintha nem látta volna, hogy megrázza a dobozt és feszegeti...
Súlyos percek telnek el, ha nem muszáj, most ő az, aki nem is akar megszólalni. Nincs több kérdése, olyan legalábbis nincs, ami ezen falak közé való, ami a másik éppen csak hegyes füleinek szól. Nem kellett az ajánlata, nem kellett a fegyver. Akkor ácsorogjon csak sóbálvánnyá válva és tegye, amire kérték; kísérjen. Vagy az ég tudja, hogy mire kérték valójában…
A léptek zaja beleolvadhatna benti mocskos hangfoszlányok közé, valahogy mégis kitűnik minden közül. Érkezik, akihez jöttek. De nem két talp alatt nyikorog a padlódeszka, hanem hárman közelednek.
Széles mosollyal lép feléjük a középkort elhagyni készülő embernő, akinek megjelenése minden kétséget kizáróan tükrözi, hogy vezető. Nem illik a koszba a rajta lévő kelme, a smaragd szemekben egy leheletnyi bizonytalanság sem tükröződik, mozdulatai finomak, mégis látszik benne az erő, ami nem az izmaiban rejlik. Mert az izmok mögötte vannak, egy behemót férfi hordozza őket, aki kutyaként követi gazdáját, hogy parancsra ugorhasson, vagy fekhessen mellette. Látott már ilyet. Kötelező elem, nem ez sejteti, hogy nem lesz egyszerű dolga. A sötét hajú nő auráját lengi körbe, hogy nem könnyű eset. Még Venshar-nak is megéri a fáradozást. A foltos kezű szajha már fel sem tűnik.*
- Úgy hallottam, ma ajándékot kapok. Talán a vén tengeri medvém végre belátta, hogy hibázott. *Szólal meg a nő, s a fekete fürtöket válla mögé dobva int a fejével a már egyszer jelzett szoba felé.* - Nem ott vártatok.
*Jegyzi meg nyersebben, de a mosolya nem lohad. Bemutatkozással, köszöntéssel nem bíbelődik, túlságosan érdekli a doboz tartalma, az, hogy kik hozták, viszont cseppet sem. Meg is indul a bársonyfüggöny mögé, nem hagyva esélyt annak, hogy a folyosón kapja meg a csomagot. Ril egyetlen pillantást vet a félelfre, már nem vesződve azzal, hogy újabb ajánlatot tegyen, miszerint maradjon kint, bár a Melák ezt nem engedné meg talán úgysem. A nő után lép, majd a félhomályos térben szét sem nézve, csak azt várja, hogy álljon meg és a kezébe adhassa.*
- Venshar azt üzeni, hogy megoldotta a problémájukat. *Nyújtja a ládikát a zöldszemű felé.* - A nap havában visszatér, addig pedig arra kéri, hogy várjon rá. *Ha az elfen múlik, nem lesz ki visszatérjen, de ezt csak ő tudja. Biccent egyet, majd fordulna is meg, hogy távozzon.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.12.30 10:38:53
1827. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-12-27 10:17:51
Üzenet elküldve: 2024-12-27 10:17:51
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Hiába kutatja a szeme az épületet, a gyomrára ült visszataszító érzéstől eltekintve nem tud meg róla többet. Csend van, sötét, talán tényleg a nőnek volt igaza, s még alszanak. Nem fogja érdekelni. Dolga van. Takaros kis hely, meg a fenéket.. Bosszúsan villannak az emlékei között a kapitány szavai.
Mordulnia kell a sikátor homályában, hogy megálljon az ajtó felé tartó kéz. Megtanulhatta volna már a hosszúéletű, ahogy a legutóbb, úgy most sem fogja előreengedni. A saját mozdulatát is megakasztja a másik kérdése azonban, alighogy a kilincsre teszi a kezét. Fegyver. Csak a tekintete fordul a nő felé, a felé nyújtott csillagra ejtve a pillantását, mielőtt elfordulna tőle. Fegyver.*
- Nem kell.
*Hogy van-e nála, és azért, vagy más miatt, nem fejti ki, mindenesetre nem tervezi elfogadni az elf ezen újabb ajánlatát sem. Ha bárki a tegezére szíjazott íját kérné számon, azt sem fogja szép szóval átadni senkinek, bár nem is minősülhet fegyvernek egy ilyen helyzetben. Messze is van, alkalmatlan is, ha kívülről ostobának is tűnik ennyire, nem tervezi használni. De levenni sem fogja. Épp elég a tudat, hogy egy putris kikötői kuplerájba kell bemennie.
Nincs sokkal világosabb bent sem. Nem tétovázik, bár le kell nyelnie az érzékei által felfogott valóságot, a léptei nem árulnak el bizonytalanságot, ahogy befele indul. Csak a szeme kutatja a teret élesen, ha a nő nem is lát ki mögüle, nem érdekli. A padló roppan a súlya alatt - egyetlen pillantás csupán, amit maga alá vet, hogy az ócska deszka biztosan nem szakad be vele együtt a pincéig, mielőtt a félhomályos folyosóról nyíló szobák felé fordítaná újra a figyelmét. Nem alszanak. A nevetést szűri ki közvetlenül a füle, minden másról a függönyök takarásában csak sejtése van a hangokból és a penetráns pézsmaszagból ítélve, s ez épp elég. Dühödten préseli össze az állkapcsát, a fogai mögé szorítva a felkavart gyomra tartalmát.*
~Disznó..~
*Takaros kis hely.. A felbukkanó lány felé már egyedül a tekintetét fordítja, ahogy megáll a folyosón annak felbukkanó alakja láttán. Ha megmozdulna, az émelygés lehet erőt venne rajta. Sóbálvánnyá dermedve áll a fal mellett, ha tehetné, levegőt sem venne, a zordonná kövült vonások között csak a szeme rebben utálattal a lány kérdésére. Nem moccan a fegyverért nyújtott foltos kéz láttán sem. Nincs nála olyasmi, amit oda kéne adnia, az íj a hátán, a vadászkés a kabátja alatt az övén. Semmit, ezekbe a kezekbe, ezen a helyen, még a háta sem éri a falat, ami mellett áll. Engedi, hogy Ril beszéljen mellé lépve, a saját szavait megtartja magának. A tekintete követi csupán a távozót is. Nem mond sokat a név, de az ajándék szó sem győzi meg arról, hogy a kapitány valóban azt küldött volna. Nem reagál a mutatott irányra, ott marad a fal mellett, akkor sem fordítva vissza a szemét a szobák irányából, mikor a lány már régen eltűnt valamelyikben. Nem sejt jót, de ha csak olyan részeg tengerészek vannak itt is, mint a hajón, akik a rendet ügyelik, akkor nem is kell igazi problémára számítania. Mégsem mozdul a helyéről, a fal amilyen mocskos, legalább biztos pontot jelent a háta mögött.*
- Mi van a dobozban?
*Kérdezi végül, csakhogy megtörje a lány távozásával beállni készülő csendet. Ritka alkalom, ha nem azért kérdez, mert feltétlen muszáj. Nem fordul a nő felé, megvárja ennek a trágyadombnak a fejét itt, nem akar beljebb menni. Innen látja a kijáratot, ha ugyanúgy maga mellett lógatja is a karjait, mint máskor, egyáltalán nem érzi jól magát. A vörössel festett, fénytelen homályban amúgy sem tudja, hogy amiatt hunyorog-e, vagy azért, mert széthasad a feje..*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.12.27 12:06:45
*Hiába kutatja a szeme az épületet, a gyomrára ült visszataszító érzéstől eltekintve nem tud meg róla többet. Csend van, sötét, talán tényleg a nőnek volt igaza, s még alszanak. Nem fogja érdekelni. Dolga van. Takaros kis hely, meg a fenéket.. Bosszúsan villannak az emlékei között a kapitány szavai.
Mordulnia kell a sikátor homályában, hogy megálljon az ajtó felé tartó kéz. Megtanulhatta volna már a hosszúéletű, ahogy a legutóbb, úgy most sem fogja előreengedni. A saját mozdulatát is megakasztja a másik kérdése azonban, alighogy a kilincsre teszi a kezét. Fegyver. Csak a tekintete fordul a nő felé, a felé nyújtott csillagra ejtve a pillantását, mielőtt elfordulna tőle. Fegyver.*
- Nem kell.
*Hogy van-e nála, és azért, vagy más miatt, nem fejti ki, mindenesetre nem tervezi elfogadni az elf ezen újabb ajánlatát sem. Ha bárki a tegezére szíjazott íját kérné számon, azt sem fogja szép szóval átadni senkinek, bár nem is minősülhet fegyvernek egy ilyen helyzetben. Messze is van, alkalmatlan is, ha kívülről ostobának is tűnik ennyire, nem tervezi használni. De levenni sem fogja. Épp elég a tudat, hogy egy putris kikötői kuplerájba kell bemennie.
Nincs sokkal világosabb bent sem. Nem tétovázik, bár le kell nyelnie az érzékei által felfogott valóságot, a léptei nem árulnak el bizonytalanságot, ahogy befele indul. Csak a szeme kutatja a teret élesen, ha a nő nem is lát ki mögüle, nem érdekli. A padló roppan a súlya alatt - egyetlen pillantás csupán, amit maga alá vet, hogy az ócska deszka biztosan nem szakad be vele együtt a pincéig, mielőtt a félhomályos folyosóról nyíló szobák felé fordítaná újra a figyelmét. Nem alszanak. A nevetést szűri ki közvetlenül a füle, minden másról a függönyök takarásában csak sejtése van a hangokból és a penetráns pézsmaszagból ítélve, s ez épp elég. Dühödten préseli össze az állkapcsát, a fogai mögé szorítva a felkavart gyomra tartalmát.*
~Disznó..~
*Takaros kis hely.. A felbukkanó lány felé már egyedül a tekintetét fordítja, ahogy megáll a folyosón annak felbukkanó alakja láttán. Ha megmozdulna, az émelygés lehet erőt venne rajta. Sóbálvánnyá dermedve áll a fal mellett, ha tehetné, levegőt sem venne, a zordonná kövült vonások között csak a szeme rebben utálattal a lány kérdésére. Nem moccan a fegyverért nyújtott foltos kéz láttán sem. Nincs nála olyasmi, amit oda kéne adnia, az íj a hátán, a vadászkés a kabátja alatt az övén. Semmit, ezekbe a kezekbe, ezen a helyen, még a háta sem éri a falat, ami mellett áll. Engedi, hogy Ril beszéljen mellé lépve, a saját szavait megtartja magának. A tekintete követi csupán a távozót is. Nem mond sokat a név, de az ajándék szó sem győzi meg arról, hogy a kapitány valóban azt küldött volna. Nem reagál a mutatott irányra, ott marad a fal mellett, akkor sem fordítva vissza a szemét a szobák irányából, mikor a lány már régen eltűnt valamelyikben. Nem sejt jót, de ha csak olyan részeg tengerészek vannak itt is, mint a hajón, akik a rendet ügyelik, akkor nem is kell igazi problémára számítania. Mégsem mozdul a helyéről, a fal amilyen mocskos, legalább biztos pontot jelent a háta mögött.*
- Mi van a dobozban?
*Kérdezi végül, csakhogy megtörje a lány távozásával beállni készülő csendet. Ritka alkalom, ha nem azért kérdez, mert feltétlen muszáj. Nem fordul a nő felé, megvárja ennek a trágyadombnak a fejét itt, nem akar beljebb menni. Innen látja a kijáratot, ha ugyanúgy maga mellett lógatja is a karjait, mint máskor, egyáltalán nem érzi jól magát. A vörössel festett, fénytelen homályban amúgy sem tudja, hogy amiatt hunyorog-e, vagy azért, mert széthasad a feje..*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.12.27 12:06:45
1826. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-12-22 12:25:18
Üzenet elküldve: 2024-12-22 12:25:18
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 390
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Idegen tollak//
*Kényelmetlen a közelség, még ha a másik sosincs olyan közvetlenül a nyomában, hogy az bárkinek is terhére lehessen. Egyedül szeret dolgozni, egyedül szeret lenni, és bármennyire is él az emlékeiben a férfi mellett rátelepedő nyugalom, most nem tudja azt adni. Szélsőségesek a gondolatai, ahogy egyre csak halad a Lakónegyed felé. Nehezíti a vállára ült súly, hogy félreismerte az ismeretlent, hogy az is csak ugyanolyan, mint mindenki más; keresi a lehetőségeit ebben az ocsmány világban, s nem rest érte olyat félreállítani, aki valaha talán egy percre csöndet adott. Ami mintha túl fontos lenne neki. A súlyra még ráejtve az ólmot pedig ott kavarog, hogy talán ő lát mást; magát benne. Mert ő megtette szemrebbenés nélkül azt, amit feltételez. Hogy ő maga a félelfet nem tudná bántani sem menedék. Mert tudja jól, hogyan működik ez.
„Semmit.” Visszhangzik a fejében, elhiszi és mégsem. Nem szilárdul meg egyetlen gondolat sem, csupán játszadoznak vele, hogy elvegye tőle a koncentrálás képességét.
Nem volt még annál a bordélynál, ahová igyekeznek, semmi dolga nem volt arra, mégis pontosan tudja, hogy merre kell menni. Világos utasításokat kapott, amit a férfi nem. Ha lehet neki hinni. Nyomában a másikkal meg sem áll a zsákutcáig. Ki kell tisztulnia, a hideg szél, az eső, ami áztatja a kabátját, segít némileg. Ez az ő világa, bármennyire is gyűlöli már, itt tudja rendezni a belsőjét. Mélyre szívja le a sós levegőt, ha már világosodásnak is indult, elnyeli a fényt a sikátor. Mintha maga mögül sem tudna belőle kapni, pedig már dereng az ég, amennyire a sötét felhők hagyják. Lefojtja a másik jelenléte. Nem akarja, hogy itt legyen. Nem sejt jót, pedig egyszerűbb munkát aligha kapott régen. Ha vannak istenek, akik valaha figyelték, most nem fogják megsegíteni. Érzi. Még egy mély levegő, ezzel űzi tova azt, amit csak saját képzelete játékának próbál betudni. Mindenkinek az jár, ami. De nem a félelfnek. Még ha nem is ő hívta. Akkor sem, ha ellene dolgozik. Befogadta az eső elől, ami most is szitál. Nem lehet… Az aranyakkal keresi a másik szemeit, de nem szól, csak bólint. Megelőzné, hogy a keze belökhesse azt az átkozott ajtót, de Kyr morran. Megfeszül az állkapcsa.*
- Van nálad fegyver?
*Szinte alig hallani a hangját. Az íját nem nevezné annak. Kettétörnék, mielőtt elővenné, s dobnák a tűzre. Velük együtt. Le fogják vetetni róla a kardot, de talán elég biztosíték, ha zokszó nélkül annak kezébe adja, aki ügyeli a rendet. Az övén lapul két dobócsillag, s apró dobókeresztek. Ha amaz jó helyre rejti, talán nem veszik észre nála sem. Öve rejtekéből húz elő egyet, s nyújtja a másik felé. Kicsi, de okosan használva igen súlyos károkat okoz. Még elhajítani sem kell, csak jó helyen vágni. Nem ismeri a férfi ezen képességeit.
Belépve Kyr mögött próbál elnézni annak válla felett. Még magasabb is, mint ő, hogy véletlenül se tudja tőle felmérni rendesen a terepet. Átható édes illat kevereg az elfüstölt dióra hajazó ördögvigyorral. Alkoholgőz teszi még hányingerkeltőbbé, s ha nagyon bele akarná érezni, testek szaga is beleszökne az orrába. Egyetlen pillanatra szédül csak meg a feltörő emlékektől. De nem engedi tovább a mérgező gondolatokat.
Az egyik félreeső helyiségből kiszűrődik a halovány vörös fény, a másik szinte vaksötét szobából pedig hallatszódik a kéjelgés hangja, s valahonnan még aznapos tengerészek artikulálatlan, mégis lassan elhaló nevetése. Dehogy alszanak még… A folyosó, ami egyenesen vezet, nem sejtet pompát. Ide nem gazdagok járnak, vagy ha igen, akkor éppen azért, hogy ne lelhessenek rájuk. A nyikorgó padlódeszkák a talpak alatt alig hívja fel rájuk a figyelmet, elvesznek a zajokban. Mégis hamar fogadja őket egy lenge öltözetű, sokat élt pillangó. Fegyverekért nyújtja a kezét, nem kérdés. A karját beborító kék foltok mutatják, hogy vele sem bánnak kesztyűs kézzel. Alig észrevehetően nyel egy nagyot az újabb képekre.*
- Már csak én vagyok szabadon. *Mondja az emberlány ködös tekintettel, fáradt, de tettre kész mosollyal. Remél még egy kevés aranyat.* - Külön, vagy együtt?
*Ril ugyan nem lepődne meg efféle kérdéseken, de mégis megdöbben egy pillanatra, ahogy lopva a férfira néz. Összevonná a szemöldökét, ha még hagyná, hogy érzelmeket láthasson rajta bárki.*
- Selissthrá-hoz jöttünk. *Lép a másik mellé, csak akkor adja oda kardját, ha bebocsátást nyernek, ha van miért beljebb menni. Nem tűnik veszélyesnek a lány* - Venshar ajándékot küldött. *Szóról szóra azt mondja, amit kértek tőle, hogy mondjon.
A ledér lány biccent, talán a kiejtett név teszi, de leereszti maga mellé a foltos karját.*
- Megkeresem őt, kérlek, várjatok… itt. Vagyis… *Egy bársonyfüggönnyel eltakart szoba felé mutat.* -… inkább ott bent.
*Kényelmetlen a közelség, még ha a másik sosincs olyan közvetlenül a nyomában, hogy az bárkinek is terhére lehessen. Egyedül szeret dolgozni, egyedül szeret lenni, és bármennyire is él az emlékeiben a férfi mellett rátelepedő nyugalom, most nem tudja azt adni. Szélsőségesek a gondolatai, ahogy egyre csak halad a Lakónegyed felé. Nehezíti a vállára ült súly, hogy félreismerte az ismeretlent, hogy az is csak ugyanolyan, mint mindenki más; keresi a lehetőségeit ebben az ocsmány világban, s nem rest érte olyat félreállítani, aki valaha talán egy percre csöndet adott. Ami mintha túl fontos lenne neki. A súlyra még ráejtve az ólmot pedig ott kavarog, hogy talán ő lát mást; magát benne. Mert ő megtette szemrebbenés nélkül azt, amit feltételez. Hogy ő maga a félelfet nem tudná bántani sem menedék. Mert tudja jól, hogyan működik ez.
„Semmit.” Visszhangzik a fejében, elhiszi és mégsem. Nem szilárdul meg egyetlen gondolat sem, csupán játszadoznak vele, hogy elvegye tőle a koncentrálás képességét.
Nem volt még annál a bordélynál, ahová igyekeznek, semmi dolga nem volt arra, mégis pontosan tudja, hogy merre kell menni. Világos utasításokat kapott, amit a férfi nem. Ha lehet neki hinni. Nyomában a másikkal meg sem áll a zsákutcáig. Ki kell tisztulnia, a hideg szél, az eső, ami áztatja a kabátját, segít némileg. Ez az ő világa, bármennyire is gyűlöli már, itt tudja rendezni a belsőjét. Mélyre szívja le a sós levegőt, ha már világosodásnak is indult, elnyeli a fényt a sikátor. Mintha maga mögül sem tudna belőle kapni, pedig már dereng az ég, amennyire a sötét felhők hagyják. Lefojtja a másik jelenléte. Nem akarja, hogy itt legyen. Nem sejt jót, pedig egyszerűbb munkát aligha kapott régen. Ha vannak istenek, akik valaha figyelték, most nem fogják megsegíteni. Érzi. Még egy mély levegő, ezzel űzi tova azt, amit csak saját képzelete játékának próbál betudni. Mindenkinek az jár, ami. De nem a félelfnek. Még ha nem is ő hívta. Akkor sem, ha ellene dolgozik. Befogadta az eső elől, ami most is szitál. Nem lehet… Az aranyakkal keresi a másik szemeit, de nem szól, csak bólint. Megelőzné, hogy a keze belökhesse azt az átkozott ajtót, de Kyr morran. Megfeszül az állkapcsa.*
- Van nálad fegyver?
*Szinte alig hallani a hangját. Az íját nem nevezné annak. Kettétörnék, mielőtt elővenné, s dobnák a tűzre. Velük együtt. Le fogják vetetni róla a kardot, de talán elég biztosíték, ha zokszó nélkül annak kezébe adja, aki ügyeli a rendet. Az övén lapul két dobócsillag, s apró dobókeresztek. Ha amaz jó helyre rejti, talán nem veszik észre nála sem. Öve rejtekéből húz elő egyet, s nyújtja a másik felé. Kicsi, de okosan használva igen súlyos károkat okoz. Még elhajítani sem kell, csak jó helyen vágni. Nem ismeri a férfi ezen képességeit.
Belépve Kyr mögött próbál elnézni annak válla felett. Még magasabb is, mint ő, hogy véletlenül se tudja tőle felmérni rendesen a terepet. Átható édes illat kevereg az elfüstölt dióra hajazó ördögvigyorral. Alkoholgőz teszi még hányingerkeltőbbé, s ha nagyon bele akarná érezni, testek szaga is beleszökne az orrába. Egyetlen pillanatra szédül csak meg a feltörő emlékektől. De nem engedi tovább a mérgező gondolatokat.
Az egyik félreeső helyiségből kiszűrődik a halovány vörös fény, a másik szinte vaksötét szobából pedig hallatszódik a kéjelgés hangja, s valahonnan még aznapos tengerészek artikulálatlan, mégis lassan elhaló nevetése. Dehogy alszanak még… A folyosó, ami egyenesen vezet, nem sejtet pompát. Ide nem gazdagok járnak, vagy ha igen, akkor éppen azért, hogy ne lelhessenek rájuk. A nyikorgó padlódeszkák a talpak alatt alig hívja fel rájuk a figyelmet, elvesznek a zajokban. Mégis hamar fogadja őket egy lenge öltözetű, sokat élt pillangó. Fegyverekért nyújtja a kezét, nem kérdés. A karját beborító kék foltok mutatják, hogy vele sem bánnak kesztyűs kézzel. Alig észrevehetően nyel egy nagyot az újabb képekre.*
- Már csak én vagyok szabadon. *Mondja az emberlány ködös tekintettel, fáradt, de tettre kész mosollyal. Remél még egy kevés aranyat.* - Külön, vagy együtt?
*Ril ugyan nem lepődne meg efféle kérdéseken, de mégis megdöbben egy pillanatra, ahogy lopva a férfira néz. Összevonná a szemöldökét, ha még hagyná, hogy érzelmeket láthasson rajta bárki.*
- Selissthrá-hoz jöttünk. *Lép a másik mellé, csak akkor adja oda kardját, ha bebocsátást nyernek, ha van miért beljebb menni. Nem tűnik veszélyesnek a lány* - Venshar ajándékot küldött. *Szóról szóra azt mondja, amit kértek tőle, hogy mondjon.
A ledér lány biccent, talán a kiejtett név teszi, de leereszti maga mellé a foltos karját.*
- Megkeresem őt, kérlek, várjatok… itt. Vagyis… *Egy bársonyfüggönnyel eltakart szoba felé mutat.* -… inkább ott bent.
1825. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-12-21 15:54:14
Üzenet elküldve: 2024-12-21 15:54:14
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 324
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Idegen tollak//
*Kiérzi a szavak mögül az ingerültséget. Látta már a nőt dühösnek, talán ezért könnyebb felismernie, amit máskor az is olyan jól palástol. Nem fordul felé mégsem, csak a válla felett félrefordított állával hallgatja a választ, maga elé, a sikátor falára meredve, mielőtt visszanézne előre. Az egészről - milyen egészről? A tollakról, hogy honnan vannak, a dobozról, amit a hosszúéletű tartogat az ölében, a kíséretről, hogy miért kell - miről? Milyen egészről? Ha kívülről nyugodtnak is tűnik, a saját bőre alatt is egyre csak a bizonytalanság forral bosszúságot.*
- Semmit.
*Nem költözik a hangjába önnön türelmetlensége, az csak olyan egykedvű, mint legtöbbször, ezúttal azonban már azzal sem bajlódik, hogy a válla felett átszólva könnyítse meg a másiknak, hogy értse a tenger nehéz morajlása mellett, amit mond. Hosszúak a fülei, hegyezze őket.
A mólóknak rohanva fröccsennek szét a felkorbácsolt hullámok, még a kikötő védelmében is érzi az erejüket. Nem szívesen lenne odakint, a nyílt vízen. Kellemetlen az arcát érő hidegszemű eső - lejjebb engedve az állát szegődik a nő nyomába. Ha amazt idegesíti is a jelenléte, nincs se közelebb, se távolabb tőle, mint szokott. Nincsenek egy piaci forgatag közepén, hogy szorosan kellene követnie, de le sem marad annyira, hogy azt hihetnék, külön vannak. Közönyös a kifejezés, amivel figyeli a környéket, inkább csak megszokásból, mint valódi kíváncsiságból. Itt nincs mit néznie. A nő hátát is csak a perifériáján tartva követi a lakónegyed felé.
Zavarosan kergetik egymást a fejében a gondolatok, képek váltják egymást, idősíkok ugrálnak, ha csak az egyiknek meg tudná ragadni a végét, felfejteni nem lenne már mentális kapacitása. Tép a szél, nyirkos az őt körülölelő levegő, ragad a sótól, hunyorognia kell a halántékát szorító nyomástól. Utálja a szelet.
Rosszkedvűen vonja össze a szemöldökét, úgy áll meg a másik mögött akkor is, amikor amaz a házak között befordulva egy szűkösebb sikátorba lép. A hajnal első fényei elvesznek a magas falak között. Zsákutca. Nem követi egyből a nőt, pedig beljebb kell mennie; ketten ha elférnek egymás mellett széltében. Egyetlen omlatag ajtó sötétlik fel jobb kéz felé, mikor végül beljebb lép maga is az elf után az utcáról, pereg felette a fal, kilátszik a szemöldökfa. Se cégér, se tábla, egy-két megrogyott ablak nyílik csak a sikátorba valamivel feljebb, egyikben sem ég fény. Az emeletet mintha valaki csak úgy utólag, tessék-lássék hajította volna fel a ház tetejére, a kövek közül kilógó gerendázat annak sem ígér jót aki rajta, de annak sem, aki alatta van. Bizalmatlan a félhomályba vesző, düledező homlokzatot fürkésző szürkék útja.*
- Ez az?
*Kérdezi szárazon. Hallgatózik, hátha hall bentről valamit. Ha a hosszúéletű igent mond, nem hagy kétséget afelől, hogy ő fog bemenni előre, ha kell egy futó morranással jelezve a másiknak a szándékát. Egy lebujba sem engedne maga elé nőt, nemhogy ebbe.*
*Kiérzi a szavak mögül az ingerültséget. Látta már a nőt dühösnek, talán ezért könnyebb felismernie, amit máskor az is olyan jól palástol. Nem fordul felé mégsem, csak a válla felett félrefordított állával hallgatja a választ, maga elé, a sikátor falára meredve, mielőtt visszanézne előre. Az egészről - milyen egészről? A tollakról, hogy honnan vannak, a dobozról, amit a hosszúéletű tartogat az ölében, a kíséretről, hogy miért kell - miről? Milyen egészről? Ha kívülről nyugodtnak is tűnik, a saját bőre alatt is egyre csak a bizonytalanság forral bosszúságot.*
- Semmit.
*Nem költözik a hangjába önnön türelmetlensége, az csak olyan egykedvű, mint legtöbbször, ezúttal azonban már azzal sem bajlódik, hogy a válla felett átszólva könnyítse meg a másiknak, hogy értse a tenger nehéz morajlása mellett, amit mond. Hosszúak a fülei, hegyezze őket.
A mólóknak rohanva fröccsennek szét a felkorbácsolt hullámok, még a kikötő védelmében is érzi az erejüket. Nem szívesen lenne odakint, a nyílt vízen. Kellemetlen az arcát érő hidegszemű eső - lejjebb engedve az állát szegődik a nő nyomába. Ha amazt idegesíti is a jelenléte, nincs se közelebb, se távolabb tőle, mint szokott. Nincsenek egy piaci forgatag közepén, hogy szorosan kellene követnie, de le sem marad annyira, hogy azt hihetnék, külön vannak. Közönyös a kifejezés, amivel figyeli a környéket, inkább csak megszokásból, mint valódi kíváncsiságból. Itt nincs mit néznie. A nő hátát is csak a perifériáján tartva követi a lakónegyed felé.
Zavarosan kergetik egymást a fejében a gondolatok, képek váltják egymást, idősíkok ugrálnak, ha csak az egyiknek meg tudná ragadni a végét, felfejteni nem lenne már mentális kapacitása. Tép a szél, nyirkos az őt körülölelő levegő, ragad a sótól, hunyorognia kell a halántékát szorító nyomástól. Utálja a szelet.
Rosszkedvűen vonja össze a szemöldökét, úgy áll meg a másik mögött akkor is, amikor amaz a házak között befordulva egy szűkösebb sikátorba lép. A hajnal első fényei elvesznek a magas falak között. Zsákutca. Nem követi egyből a nőt, pedig beljebb kell mennie; ketten ha elférnek egymás mellett széltében. Egyetlen omlatag ajtó sötétlik fel jobb kéz felé, mikor végül beljebb lép maga is az elf után az utcáról, pereg felette a fal, kilátszik a szemöldökfa. Se cégér, se tábla, egy-két megrogyott ablak nyílik csak a sikátorba valamivel feljebb, egyikben sem ég fény. Az emeletet mintha valaki csak úgy utólag, tessék-lássék hajította volna fel a ház tetejére, a kövek közül kilógó gerendázat annak sem ígér jót aki rajta, de annak sem, aki alatta van. Bizalmatlan a félhomályba vesző, düledező homlokzatot fürkésző szürkék útja.*
- Ez az?
*Kérdezi szárazon. Hallgatózik, hátha hall bentről valamit. Ha a hosszúéletű igent mond, nem hagy kétséget afelől, hogy ő fog bemenni előre, ha kell egy futó morranással jelezve a másiknak a szándékát. Egy lebujba sem engedne maga elé nőt, nemhogy ebbe.*
1824. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-11-26 18:37:35
Üzenet elküldve: 2024-11-26 18:37:35
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 347
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 347
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
*Amint megérkezik a Kikötőbe, első útja Borust mesterhez, a tetoválóhoz vezet. Kunyhóját jól ismeri, hiszen annak idején itt varratta magára a Fekete Hatosok címerét - egy fekete hatos számot. És itt kapta azt a tetováló készletet is, amit használni nem igazán volt alkalma (csak pár frissen leölt disznót tetovált gyakorlás céljából). A készlet már nincs meg, legalábbis neki nincs meg a bezárt Wegtoreni kalmárban valószínűleg még fellelhető lenne.
Ezúttal nem kell sorba állnia, ő kopogtat egyedül a tűpiktor ajtaján. Az öreg még emlékszik rá és elég szívélyesen is fogadja, de csak addig, amíg Mykael elő nem hozakodik azzal, hogy újabb tetováló készletre lenne szüksége, mert az előző elveszett. Úgy-ahogy meg tudja magyarázni, hova lett a felszerelése, és az öreg nagy duzzogva, de elfogadja a magyarázkodását. Ezek után hajlandó egy összeállítani neki egy újabb készletet. Mykael kérésére ezúttal színes tintát is tesz mellé, egyelőre csak négy színt: kéket, zöldet, pirosat és sárgát. Csak hogy kicsit variálni tudja a munkáját.
Aztán rátér a második kérésére: egy újabb tetoválásra. Borust már előre csóválja a fejét. A legutóbbi kérés egy snassz, elnagyolt hatos szám volt. De rögtön felderül, amikor Mykael előhalász egy papírost és megmutatja, mit szeretne magára varratni. Egy szárnyas kígyót, egy tretilt kell a felkarjára varrni, méghozzá úgy, mintha az rá lenne tekeredve a karjára, és kifele vicsorítana. Kicsi, de részletgazdag munkára van szükség.
Ezt már szívesebben készíti el az öreg, rá is áldozza az időt, hogy jó legyen, hiszen amúgy sincs most más dolga.
Közel egy órán át böködi Mykael karját, egészen aprólékosan mintázva meg a tretilt, hogy még annak pikkkelyei is látszanak valamennyire. Persze, kicsi a rajz, így nem lehet túlcicomázni. De azért a szörny szemébe sikerült becsempészni a gyilkos csillogást. Miután végzett a művel, szakszerűen bekeni azt gyógykenőccsel és betekeri finom anyaggal, hogy óvja.
Mykael pedig mindezek után kifizet neki 500 aranyat
.
Mindenki elégedett az alkuval, Mykael pedig nemsokára egy sajgó tetoválással és egy jó tetováló készlettel, na meg a színes tetoválásokra vonatkozó hasznos információkkal távozik.*
Ezúttal nem kell sorba állnia, ő kopogtat egyedül a tűpiktor ajtaján. Az öreg még emlékszik rá és elég szívélyesen is fogadja, de csak addig, amíg Mykael elő nem hozakodik azzal, hogy újabb tetováló készletre lenne szüksége, mert az előző elveszett. Úgy-ahogy meg tudja magyarázni, hova lett a felszerelése, és az öreg nagy duzzogva, de elfogadja a magyarázkodását. Ezek után hajlandó egy összeállítani neki egy újabb készletet. Mykael kérésére ezúttal színes tintát is tesz mellé, egyelőre csak négy színt: kéket, zöldet, pirosat és sárgát. Csak hogy kicsit variálni tudja a munkáját.
Aztán rátér a második kérésére: egy újabb tetoválásra. Borust már előre csóválja a fejét. A legutóbbi kérés egy snassz, elnagyolt hatos szám volt. De rögtön felderül, amikor Mykael előhalász egy papírost és megmutatja, mit szeretne magára varratni. Egy szárnyas kígyót, egy tretilt kell a felkarjára varrni, méghozzá úgy, mintha az rá lenne tekeredve a karjára, és kifele vicsorítana. Kicsi, de részletgazdag munkára van szükség.
Ezt már szívesebben készíti el az öreg, rá is áldozza az időt, hogy jó legyen, hiszen amúgy sincs most más dolga.
Közel egy órán át böködi Mykael karját, egészen aprólékosan mintázva meg a tretilt, hogy még annak pikkkelyei is látszanak valamennyire. Persze, kicsi a rajz, így nem lehet túlcicomázni. De azért a szörny szemébe sikerült becsempészni a gyilkos csillogást. Miután végzett a művel, szakszerűen bekeni azt gyógykenőccsel és betekeri finom anyaggal, hogy óvja.
Mykael pedig mindezek után kifizet neki 500 aranyat
.Mindenki elégedett az alkuval, Mykael pedig nemsokára egy sajgó tetoválással és egy jó tetováló készlettel, na meg a színes tetoválásokra vonatkozó hasznos információkkal távozik.*
1823. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-11-11 11:12:23
Üzenet elküldve: 2024-11-11 11:12:23
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 211
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 211
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
* Magányosan vándorol a szinte ugyanúgy kinéző utcákon. Legalább valami rivalló kinézete lehetne egynek, vagy kettőnek, de nem. Itt az egyszerűség a nagyúr! Hófehér haja, csakúgy lobog a szélben, mint valami földbeállított zászló háborús időkben. Egyik kezével oda is nyúl, hogy hátrasimítsa a rakoncátlan fürtöket, közben azon gondolkozva, hogy vágjon e belőle, vagy növessze még egy darabig. Sokat nem vacillál a kérdésen. Ez egy olyan kérdés, ami ráér később is. Némán halad végig néhány sikátoron, néhány utcán. Csak úgy bolyong. Tisztán szeretné tartani az elméjét, mielőtt visszavetné magát a gyilkolás világába. Elvégre, ha valaki nem tart szünetet könnyen kedvenc időtöltésévé válhat az ilyen cselekedetek megismétlése. Látott már elég ilyen esetet régi csapatában is. Az, hogy ő most itt van, az talán kellő segítség lehet, hogy mégis ki maradt a porban. Azóta mindig tart egy rutinos sétát, hogy elterelje a gondolatait és tiszta vizet tudjon önteni a pohárba. Megvannak a pillanatai, mikor megfeledkezik önmagáról és átadja az elméjét valaki olyasvalakinek, aki vérre szomjazik a csata hevében. Sőt mostanság mintha ez egyre többször is előfordulna. Lehet az elfogadott küldetésekkel arányosan. Ez egy kicsit zavarja. Nem is azért mert félne, hogy egy árokban végezné előbb vagy utóbb, inkább egy elvi kérdés, miszerint előbb vagy utóbb elveszti önmagát egy ilyen csatában és lehet, hogy nem fog tudni visszafordulni. A tudat megijeszti, de nem hátrál. Egy izgalmas életre vágyott egész életében, hát megkapta! Cserébe minden sarkon veszély leselkedik rá. Erre gondolva egyszerre érez izgalmat és félelmet. Bár látná a jövőt, akkor talán nem lenne ilyen nehéz választani a helyes utak között. Bár minden út helyes, valamelyik sokkal helyesebb a többinél. Hogy ezt mi jelzi? Talán, hogy mennyien vannak rajta? Hogy mennyi pénz van az egyik oldalon? Számára egyik sem. Számára az a helyes út, amin épp jár. Ha közben tervez más útra térni, akkor viseli a következményeket. Sokaknak lehet nem tetszik a hozzáállása, de ez vele jár. Kiélvezi az életét ameddig tudja. Hogy aztán, mikor a halál maga mellé szólítja, büszke lehessen mindenre, amit elért. Nem érdeklik ilyen apróságok, hogy mégis kin kell átlépnie, hogy elérje a célját egészen addig, amíg boldog lehet. Erre az egy dologra megesküdött. *
1822. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-10-24 11:59:30
Üzenet elküldve: 2024-10-24 11:59:30
Rang: Játékos
IC üzenetek: 11
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 11
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Vheirr'maal kilép a Sellőház hűvös falai közül, és az éjszaka csendje öleli körbe. A hold fénye ezüstös derengéssel borítja be ébenfekete bőrét és hófehér haját. Rubinvörös szemei parázslóan villannak ahogy a sötét éjszakát pásztázza. Határozott léptekkel indul el, hosszú lábai könnyedén szelik át a kavicsos ösvényt, mely lassan átadja helyét a Lakónegyed szűk és kanyargós utcáinak. Ahogy belép a negyedbe, a hevenyészett kalyibák és vályogházak szorosan összezsúfolódva emelkednek körülötte, csak ezúttal egy másik utcán halad át. Mozdulatai könnyedek és céltudatosak, léptei halkak, szinte nesztelenek. Hosszú, hófehér haja finoman lengedezik mögötte, ahogy előre halad. Koldusok húzódnak meg a falak tövében, sápadt arcukon reményvesztettség tükröződik. Néhányan könyörgő kezekkel nyúlnak felé, de ő rideg közönnyel halad el mellettük. Örömlányok suttognak halkan az árnyékokból, csábító pillantásokat vetve rá, de figyelmét nem vonják el. Tekintete állhatatosan előre szegeződik, s minden izmában érezni az összpontosítást. Az utcákon alvilági alakok suhannak el mellette, suttogó beszélgetések foszlányai jutnak el fülébe. Ahogy halad tovább, a zsúfolt épületek lassan ritkulni kezdenek. A levegőben megérzi a sós tenger illatát, mely jelzi, hogy közeledik a dokkok felé. A távolból halk neszek szűrődnek át, a hullámok lágy morajlása, a hajók kötélzetének nyikorgása. Egy pillanatra megáll egy kereszteződésnél, s rubinvörös szemei végigfutnak az előtte elterülő utcákon. Biztosítja magát arról, hogy nem követik, majd folytatja útját. A lakónegyed szennyét és nyüzsgését maga mögött hagyva hamarosan eléri a dokkok környékét. Egyelőre a kikötő nem nyerte el tetszését, s most úgy érzi kevés lehetőséget tartogat számára. Talán a város több eséllyel kecsegteti majd. Gyaloglás közben mérlegeli a szempontokat.*
1821. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-10-21 20:14:20
Üzenet elküldve: 2024-10-21 20:14:20
Rang: Játékos
IC üzenetek: 11
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 11
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Egyre tovább halad a szűk sikátorokon át, ahogy a kikötő mögött a város lassan életre kel. A macskaköves utcák egyenetlenek és csúszósak a rájuk ömlő szennyvíztől. A levegő nehéz és fojtogató, a szegénység és a nyomor illata keveredik a füsttel és a fűszerek aromájával. Gyerekkorára emlékezeti, amit persze akkor sem szívlelt és most sem, de az élet elég kiszámíthatatlan tud lenni, hogy most erre sodorta. Ahogy a lakónegyed határához ér, apró kalyibák tűnnek fel a dombokból kinőve. Ezeket lassan felváltják a kisebb vályogházak, majd a nagyobb, kőből épült bérházak és lakóépületek. Az épületek elég sok helyen veszélyesen közel épültek egymáshoz, szinte összeérnek a tetők felett, elzárva a holdfény gyenge sugarait. Az utcák keskenyek és kanyargósak, mint egy labirintus, amelyben könnyű eltévedni annak, aki nem ismeri a járást. Vheirr'maal figyelmesen halad előre, rubinvörös szemei könnyedén pásztáznak a tapintható sötétségben is. Az egyik sikátor mellett elhaladva koldusok kuporognak, rongyos ruháikban reszketve a hűvös éjszakában. Kezüket nyújtják némi alamizsnáért, de ő közömbösen halad el mellettük. Az utcákon örömlányok kínálják bájaikat, csábos mosollyal és hívogató pillantásokkal. Egyikük megpróbálja megszólítani őt, de Vheirr'maal tekintete hideg és távolságtartó marad. Nem lassítja lépteit, céltudatosan halad tovább. Tudja, hogy ebben a negyedben az árnyak több veszélyt rejtenek, mint amennyi elsőre látszik. Elég otthonosan mozog az efféle lecsúszott és veszélyes helyeken, még ha nem is járt még itt soha. Egy szűk átjárón haladva észreveszi, hogy a házak között feszülő köteleken száradó ruhák lógnak, elzárva az eget. A levegőben a főtt étel és a füst keveréke érződik. Egyszer csak megáll egy pillanatra egy rozoga lépcső mellett, amely egy felsőbb emeletre vezet. Az árnyékból két alak lép elő, arcukat csuklyával takarva. Mozgásuk óvatos, de nem elég ahhoz, hogy elkerüljék figyelmét. Kezét lassan a rövidkardja markolatára helyezi, készen arra, hogy reagáljon, ha szükséges. Az egyik alak halkan megszólítja.*
- Szép éjszaka, nemde? *Vheirr'maal csak bólint, tekintetét rájuk szegezve. A feszültség tapintható, de végül az idegenek tovább lépnek, eltűnve egy mellékutcában. Ő ismét egyedül marad az éjszaka csendjében. Ahogy tovább halad, az utcák lassan szélesebbé válnak. Látható, hogy a főbb kereskedelmi utak kövezettek és jobban karbantartottak. Itt már kevesebb a szennyvíz az utcán, de a nyomor még mindig érezhető. Az épületek ablakai mögött gyertyafények pislákolnak, árnyékokat vetítve a falakra. Úgy érzi, hogy már közel kell lennie a tavernának, amit keres. Léptei határozottabbá válnak, ahogy közeledik a céljához. Az utcák itt már jobban megvilágítottak, a lámpások meleg fénye megvilágítja a macskaköveket. Persze az, hogy mennyire megbízható egy matróz beszámolója az már más kérdés. Egy Hét Varjú nevű tavernáról beszélt neki, de nem teljesen úgy van az útvonal, ahogy elmondta neki. Így könnyen lehet, hogy valami teljesen mást talál és máshová lyukad ki mint ahová eredetileg készült.*
A hozzászólás írója (Vheirr'maal Thyllvash) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.10.21 20:15:24
- Szép éjszaka, nemde? *Vheirr'maal csak bólint, tekintetét rájuk szegezve. A feszültség tapintható, de végül az idegenek tovább lépnek, eltűnve egy mellékutcában. Ő ismét egyedül marad az éjszaka csendjében. Ahogy tovább halad, az utcák lassan szélesebbé válnak. Látható, hogy a főbb kereskedelmi utak kövezettek és jobban karbantartottak. Itt már kevesebb a szennyvíz az utcán, de a nyomor még mindig érezhető. Az épületek ablakai mögött gyertyafények pislákolnak, árnyékokat vetítve a falakra. Úgy érzi, hogy már közel kell lennie a tavernának, amit keres. Léptei határozottabbá válnak, ahogy közeledik a céljához. Az utcák itt már jobban megvilágítottak, a lámpások meleg fénye megvilágítja a macskaköveket. Persze az, hogy mennyire megbízható egy matróz beszámolója az már más kérdés. Egy Hét Varjú nevű tavernáról beszélt neki, de nem teljesen úgy van az útvonal, ahogy elmondta neki. Így könnyen lehet, hogy valami teljesen mást talál és máshová lyukad ki mint ahová eredetileg készült.*
A hozzászólás írója (Vheirr'maal Thyllvash) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.10.21 20:15:24
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1883-1902