// Faerum Nook //
*Viszonozza az öreg mosolyát, s most ő burkolózik hallgatagságba, míg az úr leírja tapasztalatait, újkeltű nézeteit. Ugyan nem mondta, de dicsérete nem feltétlen főhajtás Faerum korai világszemlélete előtt. Mint félig az elf jellemet hordozván sosem hitte, hogy csupán a közösség emelné fölébe az embereket az állatoknak. Mint egyéb élőlények barátja, jól tudja, hogy amazok is sokszor egy társadalmat alkotva élnek túl, így megvannak a maga elképzelései, teóriái, ám ez az újfajta felfogás egy ember részéről igen csak megragadta a fantáziáját, s már az írás stílusa is olyasmi volt, ami odaláncolja az olvasóját.*
- Ugyan, kérem... Mint mondottam, szívesen hallgatom, elvégre korai nézeteit sem tartottam szentírásnak, ne vegye sértésnek. Az emberek sok mindenben különlegesek, ahogy egyéb élőlények a világon. Csupán látni kell, s hagyni kibontakozni, akkor tud igazán szépen ragyogni a szív. Persze látom magam is az oktalan haragot és háborúkat, a dolgok árnyas oldalát, a féktelen hatalomvágyat s testvérek közti vérontást... Borzalmas dolgok ezek, de nem csak reájuk jellemzőek.
Mindenesetre kényes, de rendkívül érdekes és izgalmas beszédtéma ez, sajnálattal hallom, hogy visszavonult az írástól. A borús gondolatokat is meg kell fogalmaznia valakinek, s a valóság kellemetlenebb oldala sem maradhat nyom nélkül. De megértem, és vegye őszinte tiszteletemet, kedves Faerum, ha szólíthatom így. *Bő lére eresztett mondanivalójának komolysága ellenére végezetül barátságos mosollyal tekint a szemben lévő úrra, s reméli, nem keltett haragot a szívében. Azonban még nem sikeredett válasszal szolgálnia a férfi kíváncsiságára. Itt létének pontos okáról már kevésbé szeretne nyílt lenni, azért mégis csak megszólal.*
- Csakugyan nem itt élek. A zaj igen csak zavaró a fülemnek, s ez a zsúfoltság sem előnyös. Thilgor földjén láttam meg a napvilágot, s azóta is azt mondhatom otthonomnak. Lehet, nem hallott még róla, igen messze terülő vidék az, de tán elmondható róla mindaz, amit ön szerint egy ember kívánhat. Bár manapság sajnos minket is elért a zavaros idők hajnala... *Meséli lágy, dallamos hangon, melynek korábbi vidámságába most némi gyász költözik. Igazán nincs mit siratnia, nem tud hazájában történt katasztrófákról, de már maga egy kisebb háború is olyan tényező, ami nem illik egy olyan vidékre, mint az övék. Kis szünetet tartván, mélyen kéklő tekintetét az asztalra ereszti, végigfuttatja a rajta heverő poharakon, díszes jegyzetén, azonban nem váratja tovább pár pillanatnál Faerumot, ismét rápillant, s ekképp folytatja:*
- Itt létemnek oka igen csak személyes, zűrös ügy, de tán egy apróságban a segítségemre lehet, ha nem hangzik túl tolakodóan a kérésem, kérdésem. Igazán nem tudom, ön mióta tartózkodhat ebben a városban, de mondja csak, egy Igran Orin nevezetű idősebb embert nem vetett ön elé a sors tengere? Sürgető lenne megtalálnom, és okom van azt hinni, ebben a városban lehet. Ha nem hallott róla, hát vegye semmisnek kérdésem, de előre is nagyon megköszönöm, ha szán rá pár gondolatot, hátha mégis csak eszébe jut.