//Árnydal - nyílt játék//
*Nem varázslat az, hogy erre képes, hosszú évek munkája fekszik abban, hogy látszólag ennyire könnyedén képes kezelni a hangszerét. Sok nehézségbe került, de nem lehetetlen megtanulni a húrok elhelyezkedését olyan szinten, hogy vakon is képes legyen a megfelelő hangot lefogni, virtuóz hangokat csalva így ki a vonóval.
Választ nem kap, a hölgy, aki vele szemben hüppög, valószínűleg még undorának hatása alatt áll, ezért képtelen megszólalni. Igazából meg sem lepi, megszokta már az efféle reakciókat, nem is teszi szóvá, nem erőltet további beszélgetést, fejét lehajtva nyúl hegedűje után, a kínos csöndnél az is jobb, ha saját lelkének dallamait önti mások számára is hallható formába.
Ezúttal nincs annyira érezhető hatása a játékának, minden csoda csak percekig tart, a varázs az első alkalommal a legnagyobb, amikor még újdonságként jelenhet meg a fogadó vendégei előtt. Most már tudják, mit várjanak tőle, érthető, ha alábbhagy az érdeklődés és lelkesedés. Igazából nem baj, nem kell áhítatos csend, már az is elég, ha legalább fél füllel figyelnek rá, hátha így is akad valaki, akit megérintenek az előcsalt hangok.
Pár percnél tovább most sem húzódik a produkció, senkit nem kíván felidegesíteni az esetleg nem kívánatos zenével, tudja, hogy mi az a határ, amíg pár agresszívabb alak még nem akarja félholtra verni. A hangszer ismét az ölébe kerül, már éppen lemondóan sóhajtana, hiszen meggyőződése, hogy a különös, sipogó lányka magára hagyta, amikor több dolog is történik. Valami, illetve valamik koppannak előtte az asztalon és egy ismeretlen női hang is megszólítja. Hirtelen azt sem tudja, mire reagáljon előbb, de mivel rájön, hogy az, hogy kezével felfedezi, mi került az asztalra, még nem gátolja a beszédben, így egyszerre is el tudja végezni a két műveletet.*
-Jó napot. Mármint a hangszeremre gondol? Egy hegedű. Szétszedni? De... miért? Hiszen csak így használható.
*Ráncolja a homlokát értetlenül, üres tekintete valahol a lány válla fölött mered a semmibe. Ujjai nagyjából ekkor találnak rá előbb a tányérra, majd pedig a meleg bögrére, amit egyből kezei közé is vesz. Nem tudja, kitől kaphatta, de végtelenül hálás az adományért. Közben fél füllel hallgatózik, vajon korábbi asztaltársa itt van még?*