//Umi//
*Egy kicsit megnyugtatják a köré fonódó piciny, vékony karok, de nem teljesen. Zaklatott, még mindig gyötri a bűntudat, s így, bár egyébként nem sok kedve van ilyen állapotban ücsörögni, mégis helyet foglal egy kis időre.
A székre ül, a pultra könyököl, ujjai közt a köpeny ujját gyűrögeti kicsit, teljesen gondolataiba merül, így tulajdonképpen hiába hallja, hogy a lány szólongatja, nem jut el a tudatáig, nem fogja fel a szavak értelmét. Még azt sem, hogy a lány rendel neki valamit. Ha értené hirtelen, vissza is mondaná a rendelést, így azonban csak akkor tér észhez és zuhan vissza a jelenbe, mikor a kért italok előtte koppannak a pult lapján. Szemei elkerekednek, fejét Umi felé kapja. Arca még mindig csatakos a könnyektől, de már nem sokáig. A köpeny koszos ujjával gyorsan letörli, amit csak egy-egy mozdulattal képes. Gyanítja, hogy az arcára ült izzadtságot és mocskot ezzel csak még jobban elmaszatolja, de nem érdekli.
Nem foglalkozik a kért italokkal sem, csupán a fogadósra emeli kérdőn a tekintetét. Számára az sem világos, a tea és a bor ki van-e fizetve már, hiszen ezt sem nagyon észlelte. A fogadós azonban bólint, így már nincs is más dolga, mint felállni a székről, amilyen gyorsan csak tud. Persze, ez nem egyszerű feladat úgy, hogy hasában folyamatosan érzi a fájdalmat, de mégis megteszi. Megteszi, mert fontosabb dolga van. Most már végre el akar tűnni az őt fölöslegesen fürkésző szemek elől.
Karon is ragadja Umit és elkezdi húzni a lépcsők irányába, de nem jut túl messzire. Ereje kissé elhagyja, így félre kell tegye azt a határozottságot, ami általában jellemzi. Újra fátyolos-csillogó szemekkel, kérlelőn néz a lányra, majd inkább belekarol. Ezúttal neki van szüksége a nagyobb segítségre, ezt el kell ismerje, akármennyire is szégyelli a bakfis lány előtt. Ő, mint potenciális példakép - rongyokban, fájdalmak közepette és sírva... mikor jó tíz éve megfogadta, hogy soha senki sem látja majd sírni többé.
Remélve, hogy Umi érti a szavak nélküli kérést, megtesz még pár lépést a lépcsősor felé. Csak szeretne végre feljutni, elzárkózni ettől a szörnyű világtól és azzal az egyetlen valakivel lenni, aki számára igazán fontos. Az egyetlen valakivel, akiért aggódik, aki viszontlátásának igazán, kifejezhetetlenül örül... és az egyetlen valakivel, akinek számadással tartozik a történtekről.
Ha Umi még képes félretenni a jellemzően kamaszos dacát és hajlandó felsegíteni őt valamelyikük szobájába, egyszerűen végignyúlik az ágyon és őt nézve mély csendbe bújik. Nem akar még aludni, bármennyire is húzza az álom és bármennyire is vágyott egy kiadós durmolásra pár órája. Végre itt lehet Vele... Nem akar egyetlen pillanatot sem elmulasztani arra, hogy a közelségét érezze.
Közben kusza gondolatai ezerfelé járnak, a közel- és a régmúlt eseményein. Mielőtt elment, akkor is akart mesélni a lánynak, csak közben ő álomba merült. Pedig el akar mesélni neki magáról mindent... mindent az égvilágon, amit így vagy úgy, de tudnia érdemes.*
- Gyere ide, kérlek.
*Súgja halkan és megtörten. Mintha egyáltalán nem az a nő lenne, akit Umi néhány napja megismert. Egy szinten persze szégyelli, hogy nem tud az az erős nő lenni most, akire a másiknak szüksége van és lesz ezek után... Másik része viszont örömmel mutatja meg neki ezt a sérülékeny oldalát is.*