//Assa, Mordokhai, Mordach//
*Nagy szemekkel pislog a hóhajú szavaira.*
- Mibe vessem bele magam? *Egyértelmű a zavar az arcán. Mikor az imént azt mondta, hogy azt a fajta életet nem ismeri azt szó szerint értette. Csak amennyit a fantáziája megenged neki, annyira tudja elképzelni, hogy mire gondolhat most Mordokhai, de fogalma sincs, hogy ez az élet őt miben érinthetné.
Csak egy hálás mosollyal válaszol a féfinak, mikor az biztosítja őt arról, hogy már egyikük sem tekinti hataloméhesnek. Ez lehet lent inkább sértés lenne egy másik mélységi szájából, a fájdalmas igazság viszont egyelőre még akkor is ez. Még ha esélye is lenne rá, mert esélye az minden bizonnyal ha visszatér majd biztosan lesz, de egyelőre nem vágyik a matróna címre, és bár nem hiszi, hogy ez a jövőben változna, nem lát bele, hogy mi lesz, hol lesz 10-20 év múlva. Lehet akkor már nem is fog élni, ki tudja...*
- Ha nem hiszi, bizonyosodjon meg róla maga. *Pillant a Vörös irányába egy cinkos mosoly kíséretében. Hangja játékos és viccelődő.
Együtt érző mosollyal bólint mikor Mordach folytatja. Hallja a hangjából is, és maga a mondat is elég sejtelmes ahhoz, hogy kiérezze, itt nem csak pusztán megfigyeléseket, szürke tényeket közöl, hanem talán valamilyen szinten saját tapasztalatból is beszél a férfi.*
- Igen, a feledés néha megoldásként szolgálhat, viszont hiába a boldog tudatlanság, aki elfelejti a fájdalmat és az ahhoz kapcsolódó emlékeket, az az okot is elfeledi, hogy miért nem akar emlékezni, a hiányzó emlékek hagyta űrt pedig mindig ki akarja majd újra az emlékezéssel tölteni. *Teszi hozzá a saját meglátását. Igaz ő nem tapasztalatból beszél, viszont ez egy ördögi kör. Aki mindenáron felejteni akar, és ezt eléri valahogy elfelejti azt is, hogy miért nem akar emlékezni, amiből pedig az emlékek után való sóvárgás fog következni. Kivéve azoknál a jellemeknél akiket nem fognak érdekelni a sötét foltok, mert olyan is biztos van.
A családhoz nem fűz hozzá semmit, ő azon kevesek közé tartozik, aki nem vágyott a máséra. Ebbe az életbe született, ebbe a családba, és még talán az egyik legszerencsésebb helyzetbe van, ha nem veszi számításba a fenyegetéseket.*
- És van aki képes elengedni azt. *Teszi hozzá ő is szakadatlanul a másik lélektükreit figyelve. Minden probléma nélkül képes állni a vérszín pillantást, és nem úgy tűnik mintha egyhamar szándékosan el akarná szakítani róluk a tekintetét.
Ő talán nyugodtan mondhatja is magáról, hogy ebbe a kategóriába tartozik. Sosem menekült a múltja, és az emlékei elől, nem az a fajta. És vágyni sem vágy arra, hogy újra átélhesse őket, vagy visszagondoljon rájuk. Van persze olyan amire szívesen emlékez, ahogy olyan is amit örökre elfelejtene, de akármilyen borzalmas is az emlék, sosem menekült előlük. Talán éppen ezért nem akar megváltozni, és a felszíni normákhoz igazodni ezzel meghazudtolva saját magát. Ő mélységi, és mélységi is marad, akármilyen borzalmakat is jelent ez az egyszerű ártalmatlannak tűnő szócska. A borzalmakról pedig ha valaki, hát ő tudna mesélni, és nem csak olyanokról amiket látott, hanem olyanokról is amiket a saját bőrén tapasztalt.
Hitetlen, mégis jókedvű mosollyal hallgatja végig a sorsról szóló elképzelést, amin csak dob a terepfelmérés látszata. A körbepillantást követő mondaton, már egy kicsit meglepődik, és már nem tudja megállni, hogy el ne kuncogja magát. Teljesen biztos abban, hogy a férfi csak viccel vele.*
- Úgy gondolja? Ez egy merész kijelentés! *Figyeli kihívó féloldalas mosollyal.*
- Szerintem épp elég keményfejűek már Önök is. *Jegyzi meg jókedvűen Mordokhai szavaira. Kettejüknél talán már csak Assa a keményfejűbb, és ha a tündérlánykánál van makacsabb is, és az nem ő, akkor azzal nem biztos, hogy akarna ilyesfajta eszmecserét folytatni.*
- Tudtommal az elme csak az érzések elfojtására lehet befolyással, a kialakulásában már nem. Persze hosszas tudatos megerősítés után érezhet valaki a másik iránt például alaptalan gyűlöletet vagy hasonlót, de ez ugyanolyan hamis mintha csak megjátszaná, mert nem önmagától alakult ki. És ezzel csak magát is ugyanúgy becsapja. *A mélységben sincsen minden érzés elnyomva, és általában a környezet és a neveltetés nyomja el, akadályozza meg azokat a kialakulásukban, nem pedig az egyén tudatos akadályozása. Néhány érzelem viszont igen erősen fellelhető ott lent is, és az egyik ilyen mily meglepő a gyűlölet, és az ellenszenv. De ha úgy vesszük a gyűlölet és a szeretet között nincs is oly mértékű különbség. Mindkettő egy igen erős érzés, és ez pont elég ahhoz, hogy Erf tapasztalatra építve lehessen képes az érzések és az elme közti különbségekről beszélni.
Ahogy készülődni kezdenek, még megissza a csészéjében lévő utolsó kortyot, majd ő is feláll az asztaltól. Úgy is valószínűleg lassan akkor ők is mennek aludni.*
- Ezt kissé hitetlenül, de örömmel hallom. *Kicsit nehezére esik teljesen elhinnie a Vörös szavait, hogy valóban nem bánta volna meg egy pillanatát sem, de ez azért kicsit hízeleg az önbecsülésének.* Hát akkor jó szerencsét az úthoz! *Pillant először az egyikük majd a másikuk felé.
Kíváncsi mosollyal figyeli a férfi -felé intézett- halk szavait. Ez, meg az ezt megelőző kézcsók egy egyfajta késztetést ébreszt a fiatal nőstényben, melynek elképzelése kellemes érzéssel tölti el. Cinkos mosolyra húzódnak az ajkai, ahogy kicsit megemelkedve az arcához emeli a kezét, hogy súghasson valamit a férfi fülébe. Viszont ha az kicsit lehajol, hogy meghallgathassa Erf irányt vált, s a búcsúcsókot, mit a Vörös a kézfejére hintett, ő most gyengéden a férfi ajkaira adja. A sötételfek, főleg a nőstények néha kivételesen jók a megtévesztésben, és ezt a nőstényke most remekül be is mutatja, hogy csak Mordach tudja ő mit csinált, hisz a többiek így, hogy a férfi őt tökéletesen takarja most pontosan úgy láthatják mintha valóban csak valamit belesúgna a fülébe.*
- Aztán meg ne etesd magad az első veszélyesebbnek látszó állatkával! *Viccelődik vele édes mosollyal, és most talán a férfi a saját szemével láthatja is az arcáról, hogy ő nem szokott játszadozni másokkal oly módon mint ahogy arra Mordach nemrég utalni akart.*
- Hát akkor minden jót kívánunk, és nagyon örültünk a találkozásnak! *Ezt már mindkettőjük felé intézi, majd még pár pillanatig figyeli a távozásuk, aztán visszafordul Assához. A hallottakra elkuncogja magát.*
- Neked kellene már egy felszíni férfit szereznünk, kis ártatlan! *Viccelődik vele jókedvű mosollyal, ahogy játékosan finoman meghúzza az orrát.
Ő eddig nem vette észre magán, hogy fáradt lenne, bár talán a mai nap volt eddig az egyik legmozgalmasabb a támadás óta. Ekkor veszi csak észre, hogy valóban nagyon kiürült a fogadó.*
- Milyen kár, hogy pont ilyenkor, mikor aludni megyünk van itt a legkellemesebb csend. *Sóhajt fel a tündérlányra pillantva, majd egy bólintást követően megindul a lépcső felé.*