*A sötét tündér hosszan üldögél a magány sötét fellegeibe rejtőzve a fogadó egyik asztalánál. Elméjét még mindig a megélt erőszak kristályketrece tartja fogva, de küzd a kín ellen, hogy kitörjön, és ismét ő irányíthassa önmagát. Lassan bomlanak le az önmaga által épített falak, amik nem csak védenek, de fogva is tartanak. Csak pillanatokra képes bármit is érzékelni a környezetéből, de ezek a pillanatok egyre sűrűsödnek, ahogy lélekkarmaival széttépi minden emlékét, és ezzel együtt saját magát is összesebzi, de a feltámadáshoz először meg kell halni. Fokozatosan merülnek elő benne az emlékek az egész életéből, olyan dolgok is, amiket már rég elfelejtett, és most mégis előjönnek. Amikor először rendezgetett csontokat, és az édesapja magyarázza, hogy melyik csont milyen erőt rejt. Amikor elbújik a nagyapja koponyájával, és beszél hozzá. A barátok, akikkel a régi sírhelyeket feltárja. Ezek mind előbukkannak, majd eltűnnek a semmiben, a börtön egy-egy apró darabjával együtt. Majd fokozatosan előkerülnek azok az emlékei is amik a legmeghatározóbbak az életében. Amikor a szüleit megválasztják az ősök a vezetőknek. Az ünnepség amit akkor rendeznek, a halk lüktető zene, az öröm amit akkor érez, és a büszkeség ami elönti abban a neves pillanatban. Aztán ahogy egyre kevesebbet tud a szüleivel lenni, mert azok mindig elfoglaltak. Az első tanítója akit felfogadnak, aztán a második, majd a harmadik és a sokadik. Amikor elszökött a rejtekhelyről, és a városban barangol, és rájön, hogy nem is olyan gonosz hely az, mint amilyennek mesélik. Amikor megtalálják és visszaviszik, aztán a beszélgetés édesapjával. Az újabb szökések, a fokozatosan kialakuló kettős élete. Aztán amikor nem egyedül ment vissza a rejtett világba, és a pár nappal későbbi népirtás. A régi barátok halála, és sokak elfogása. A kegyetlen kivégzések, amivel megbüntetik őket azért amiben hisznek. Ahogy a két szülője kisírt szemekkel felbotorkálnak az emelvényre, és ő lent áll, és nézi. Az anyja mintha egyszer ránézne, de nem veszi észre, már ő is csak egy a tömegben, ő a lánya. Ahogy odakiabál nekik, és ők még mindig nem veszik észre. Fel akar futni a pódiumra, de a lábai nem engedelmeskednek, és a kötelek megfeszülnek. A tömeg éljenez, mintha kegyetlen gyilkosokat ítéltek volna el, és senki se sír, csak ő. Nem vigasztalják, észre se veszik, hisz ő csak egy apró tündér, aki még nem érti meg, milyen nagy és nemes cselekedet kivégezni azokat a bűnözőket. Aztán az éjszaka amikor nagy nehezen elvonszolja két szülőjét, vagyis ami marad belőlük, két élettelen tetem. Amikor napokig nincs mit ennie, mert nem meri otthagyni a holtakat. Azután elmegy ennivalót szerezni, de elrejti a kincseit, és nem tűnnek el, pedig fél napig nem tér vissza. Azután az egyre gyakrabban történő eltávozások, és a bűz, ami egyre erősebb minden visszatéréskor, de ő mégis mindig visszamegy, és ott alszik, pedig nem tudja miért. Aztán már nem akarja látni őket, ahogy szétrohadnak, de mégis odamegy, megint, és megint, és mindig eldönti, hogy többet nem megy, de mégis. Aztán még egyszer megy, és nem voltak ott, eltűntek, és mintha hiányoznának. Elveszti az utolsó stabil pontot is az életében, és akkor már csak tengődik a városban. A temető környékén őgyeleg, hátha, mert ott közel érzi magát a múltjához, és csak akkor hagyja el, amikor ennivalót keres. És ezek ahogy jönnek úgy porladnak el, és bontják a fogságot, ami Echomelaranát fogva tartja. Még nem veszi észre, de lassacskán érezni kezdi, hogy valami más is bomlik, és eltűnik. Elkezdi elveszíteni a személyiségét, az érzelmek beleveznek a múltba, a múlt pedig elporlad és szétszóródik a semmiben.
Mozdulatlanul a széken, és halott tekintettel mered maga elé, nem érzi mi folyik körülötte az emlékek megfojtják, majd tovatűnnek. Aztán megremeg, nem úgy mint aki fázik, sokkal inkább mint a fa az a fejszecsapásoktól, mikor még áll, de nem sok kell már ahhoz, hogy eldőljön.
Mindeközben előkerülnek a közelmúlt élményei is, először a temetőben való kaland, ahol majdnem megerőszakolták a csontok között. Aztán a kiscicák megölése, és az egyik elfogyasztása. Végül a legújabb emlék. A gyötrelem, amit az okozott, hogy egy ismeretlen örömet akart érezni. Amikor ez az utolsó emlék is elvész a fogsága megroppan, kiszabadul a fájdalom ellen épült falak közül, de ezzel együtt elveszti azt is, ami megvédte. A személyiségét. Csak az utolsó pillanatban eszmél rá, mit is csinál, de akkor már késő, ahogy az eső mossa el a porba rajzolt képet, úgy tűnik tova mindene. Csak ül és néz. Nem érti hol van, nem érti miért van ott. Hallja és érti amit körülötte beszélnek, de nem tudja mit kéne gondolnia. Csak egy üres csigaház, vagy egy báb ami elvesztette a bábmestert aki mozgatja. Feje lassan mozdul, ahogy próbálja befogni, hogy mit is lát, és az amit lát miként kapcsolódik hozzá. Szemeiben nincs élet, arcán csak az értetlenség szomorú semmitmondása tükröződik. Olyan mint egy telek, amiről lebontották a kastélyt, és most azt várja, hogy egy építész újraépítse. De vajon ki veszi fel a földről a szétolvadt fémdarabot, hogy valami újat alkosson belőle?*