//A Derengő fa – Indul a mandula!//
*Hát úgy néz ki, hogy a jövevény páncélos hölgy hallgatag, még köpcös mágus fejtegetésére, és célozgatására sem reagál. Argus vár egy rövid ideig, de a másik nem akar beszélni, akkor nem is fog, úgyhogy visszafordul Shinemima-hoz.*
-Banditatámadás? Hát az elég gyakran elő szokott fordulni errefelé. És még sok más furcsa eset is. A múlt tengerek havában öt vagy hat esetről is tudok, amikor az erdei ösvényen banditák támadtak a gyanútlanokra. Szerencsére mind túlélték, csak némi anyagi javaktól könnyebbültek meg. A legtöbbször azért történek meg ezek az esetek, mivel sokan nem mérik fel a képességeiket, s egyedül vágnak neki. Tehát mondhatjuk, hogy a saját felelőtlenségüknek köszönhetik az esetet. Amúgy jobb, ha kint a városon kívül kapnak el, mint belül. Ha engedelmeskedsz nekik, és átadsz mindent, akkor nem lesz bajod. Ha ellenállsz, akkor már bajban vagy. Bár engem még soha nem támadtak meg út közben, de amikor még ide jöttem, akkor volt némi összezörrenésem pár tolvajjal. *emlékszik vissza az esetre, amikor összeverték.* Bár ha jobban belegondolok, akkor az is az én hibám volt. *Kacag fel jóízűen a köpcös férfi.* Nem adtam oda, amit kértem, hanem a botommal kínáltam meg őket. Az igazi hiba, amit akkor elkövettem, hogy betörtem az ork nőstény orrát. Jegyezze meg. Soha ne bőszítsen fel egy orkot, csak ha le is akarja győzni. Ha egyszer bele lendülnek, akkor nagyokat tudnak rúgni.
*Miközben beszél, szinte cseppet sem foglalkozik a mélységivel, vagy az új jövevénnyel. Csupán hagyja, hogy a gondolatai a megszokott módjukon. Ilyenkor a külső szemlélő gyakran hiszi azt, hogy a férfi csupán egy barátságok, kedves kelekótya alak, hiszen a mágus olyan magabiztosan beszél, akár össze vissza, mintha neki semmi baja nem eshetne, s a szavaival nem lenne képes ártani másoknak.
A lány kedvesen rákérdez, hogy miből gondolja a mágus, hogy tartanak tőle. Mielőtt válaszolna, még körbe néz a fogadóban, hogy minél több információval rendelkezzen. A helységben tartózkodómélységiek látszólag békések, és nem okoznak problémát, de ettől nem nyugszik meg a mágus, hiszen tudja, hogy ez csak a látszat.*
-Azok a lények, amelyek a sötétségben élnek, azok a napfénytől rettegnek a legjobban. Illetve attól, hogy valaki elviszi hozzájuk, a feneketlen mélységbe. A vadállatok is megérzik a veszélyt, még mielőtt tudatosul bennük. Ha egyedül lenne az erdőbe éjnek évadján, és észrevenne egy farkast, akkor máris a félelem kerítené a hatalmába. Pedig lehet, hogy a farkas csak az otthonát keresi. Én nem akarom őket bántani, de őket a kétség, és a félelem gyötri. Nálunk északon mindig éltek kisebb csoportba sötételfek. Az volt a szórakozásuk, hogy vadásztak a falusiakra. Majd az Öreg Farkas a Fekete Sereg ura elrendelte a vadászatott rájuk. Pár hónap alatt a legtöbb inkább elköltözött, vagy nagyon mélyen megbújt, és utána már nem mertek vadászni az emberekre. Én segéd…
*Furcsán néz az előtte megjelenő gnómra, akit nem látott közeledni. Egy rövid pillanatig néz a másikra, amíg emészti a hallottakat, de kezet fog vele.*
-Vaslábú Argus vagyok. Milyen társai? Milyen expedíció? *értetlenkedik, mivel a többiek még nem beszéltek neki gnómról. Csak egy sebesült törpéről.*
A hozzászólás írója (Vaslábú Argus) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2014.09.02 15:56:15