// Sumia //
*Talán ez az, amit mindennél jobban szeret. Mikor kezében a gyeplő és ura a helyzetnek, más pedig nem képes kiütni őt a nyeregből. Lova pedig oly vad, ám mégis kecses, valódi festői remekmű életre kelt valója ilyenkor elméjének képében, melyet nem torzít semmi, se fájdalom, se kín, se utált testvére. Drága húgocskája, kinek kedvelt játékszere volt, s ki babaként játszott vele, mikor csak kedve volt hozzá, máskor pedig megvetve lökte a sarokba, hogy ott várja, míg nem lesz hozzá újra kedve. Kegyetlen lét ez egy játéknak, főleg ha érzései is vannak.
Ám feledni kell most a bút és a bánatot, hiszen édes szavaival csavarhatja ujjai köré ezt a csodás hópelyhet éppen.
Furcsa mód, nem is sejti, hogy milyen gondolatok keringenek a lány fejében, talán éppen azért, mert nem olyannak néz ki, mint ki rögvest így gondolkozik, ha egy igazán férfias férfi, aki képes elragadó szóvirágokkal bókolni és kimondottan feltűnő, megjelenik előtte. Sokkal inkább olyan, ki elnézést kér tőle, mielőtt a világ túl felére menekül előle. Vagy talán az ilyen szende lányok így működnek? Ők is legalább annyira romlottak legbelül, ebben a kissé ambivalens értelemben, mint pozitív és negatív jelző, csak éppen elfedik azt?
A leány szavai ajkaira mosolyt csalnak, édeset, mint a méz, s melyet nem mos le semmi a körülöttük lévő fogadóban. Az sem érdekli, ha máshol éppen egy valódi királynő van itt és keleti magát, neki már csak ez a hófehér szépség kell. Rossz szokása, hogy a kiszemelt prédához ragaszkodik, legalább addig, míg meg nem szerzi. Aztán hogy tölt-e még vele annyi időt, hogy megszelídítse a vadat... Csak az istenek tudják.*
- Úgy látom felesleges volna rózsát adnom, arcodon már bimbózik egy kisebb halom. Mindig is kedveltem az ilyen lányokat, kit ennyire elbűvöl a kárhozat. Kaszása vagyok a szende hölgyeknek, ám úgy gondolom nem vagyok könyörtelen.
*Most sem hervad a széles vigyor, ahogy már merészebben válogatja szavait. Úgy érzi, hogy kimondottan jól halad, hiszen a pírral telt arcocska árulója, mennyire belefúrta magát elméjének talajába szerénysége virága, hogy később kibontakozva bimbójából, édes illatával és puha szirmával, egy rövid életű nászig magához láncolhassa őt.
Az invitálását végül sikerül szinte már ráerőltetni a leányra, ki lehet most iszik először bort. Nem lepné meg Fint, hiszen sok fiatal hölgyet sokáig nem eresztenek alkohol közelébe, ha mégis, enyhébbek csupán, árnyai a valódi italoknak, s azokat is erősen vizezik. Persze, nem kételkedik benne, hogy mit maga is rendelt, tiszta volna, akárcsak asztaltársa, ám jóval valódibb bor, mint az, amit régen itattak vele.
Úgy tűnik mesterien csavart szavai végül találnak egy pontot, ahol valóban, nem csak hogy a talajba mélyedő magként hatol be, de szinte faltörőkosként jut át a szalmából font ajtón. Most nem szól a férfi, várja, hogy nyugodtan igyon Sumia, s a hirtelen jövő csend nem tűnik kínosnak vagy vészterhesnek. Egyszerűen egy fokozódó állapot előszele. A vihar előtti csend... *
- Úgy érkeztem, mint egyszerű utazó, s pusztán utamba esett eme mulató. Második éjem még csak ebben a városban, s egymagam érkeztem, nem párosban. Talán ha húgom még nyomom követi valahol, de nem fog megtalálni, erre feltenném minden garasom. Örülök is neki, sose voltunk jóban, bánhatott volna velem kedvesebben utólag... Ám kíváncsiságom csak nem lankad, magadról ejtett szavad akad?
*Nem hátrál meg, hiába hagyott időt a lánynak, míg szóval tartotta rímekbe foglalt kis történetével, hogy ő bizony, szegény ő, üldözi gonosz húga, kiről persze nem is akar több szót mondani, reméli nem kérdez vissza rá a lány. Főleg hogy most rajta a sor, hogy beszéljen, s remélheti nyelve nem akad meg míg mesél, zavarában talán elszégyellné magát túlzottan, bár erre az esetre is van egy jó terve a sötételfnek. Mindenre szokott lenni egy impozáns ötlete, mi mások számára is elég tetszetős.*