//Az Alrishulok tündöklése vagy bukása - Mesélő #2, Arda Shien Nyr, Ardith Llorvel, Akki Kamihira és Daron Siseve figyelmébe//
*Darthon tudja, amit az évek tanítani tudnak: semmi nincsen ingyen. Az étel csábító, ízletes, és annyi bizalmat megelőlegez ismeretlen vendéglátóinak, hogy nem keres mérget az ajándékba kapott halban. Elégedetten nyugtázza a fogadós villámként átszaladó meglepettséget, de kezdi úgy érezni, hogy ettől a társaságtól akár a lépcsőn is lejöhettek volna - nem ártani akarnak. Legalábbis nem itt, nem most, és nem feltétlenül közvetlenül. Lényébe épült aggodalma és elővigyázatossága nem jelez olyan veszélyt, ami a közeljövőben várna rá, így megnyugodva kezd hozzá az elé letett fokhagymás ínyencséghez. Lassú mozdulatokkal, megfontoltan eszi a halat, minden falatot élvezettel megrág, hisz ilyen élményben nem igazán volt még része, bár életének még igencsak délelőttjét éli, így ez nem meglepő. Közben persze figyelme egy pillanatra sem lankad, de a vele szemben ülő Arda élénksége, vidámsága és hálás tekintetei a névtelen jótevők vélt irányába lerombolják maradék fenntartásait is.
A dal és az ének valamit felébreszt benne. Végtelen vágyódás fogja el a tájak iránt, melyek talán soha nem lehetnek a szeme előtt, melyeket életében nem láthat, hiszen a világ hatalmassága folytán képtelenség mindent meglátogatni.
"Milyen jó lehet az isteneknek. Mindent láthatnak, mindehol ott vannak, mindennek részesei. Ez hát az isteni lények titka: egyek ők a világgal, egyek a harsányzöld fákkal, selymes fűvel, komor hegyekkel és cserfes patakokkal."
A dallamok és az énekhang valahogy elvarázsolja őt, és közel hozza mindezt. Tömény érzelmek rohanják meg, kezd összeroppanni az elviselhetetlen mennyiségű benyomás súlya alatt. Mikor a dal lecseng, néma tisztelettel adózik a bárdok e varázslatos tudományának, mely szükség esetén akár halálos fegyver is lehetne egy érző lény ellen.
"Arda gyengített el. Ha nem szeretném, talán nem törtek volna fel bennem az érzelmek újfent, és nem fogna meg ennyire, ha egy efféle zenemágus próbálna bűvkörébe vonni. Másfelől viszont értelmet adott a létezésemnek, így téve erősebbé. Végső soron keményebb vagyok mint voltam, mert nem magamért élek. Akkor nem számított a halál, most nem halhatok meg, hisz védenem kell Őt."
Amikor a lány csalfa mosollyal megpengeti a lanját, hogy választ adjon a felkavaró előadásra, elgondolkodva hallgatja az immár sokkal kevésbé megkapó dalt. Ez vidám ,és érződik rajta a még nem teljesen kiforrott és mesteri előadó gyengesége. De a vidámság, amit a dal nyújt, egyértelművé teszi: Arda egyszer lehet ilyen, ha nem ennél nagyobb dalnok. Miután a párbaj lecsengett, szinte várja a folytatást, kíváncsi az őket etető arctalanokra, bár sejti: a lantosnak talán köze lehet a dologhoz.
"Akkor hát lássuk, mi történik!"*