//Majdnem felcserek//
* Még szerencse, különben a végén még depresszióba zuhanna, amiért a hím nem árulja el a mondat lényegét. Nem is foglalkozik vele sokat, mert jön az őt vérig sértő kijelentés, ami kap is egy kis kiegészítést. Vagyis extra szavak is eljutnak az agyáig, ami egy kicsit más színt visz az egészbe. Morcosan felhorkant. Mellesleg csak azért, mert valaki orgyilkos, azért nem fogják lecsukni. Elvégre akkor zsoldosok se nagyon kereshetnék a kenyerüket a kardjuk eladásával. Mert azért az orgyilkosok sem különböznek annyira tőlük, ugyanúgy eladják magukat és gyakran ugyanolyan feladatra, csak hát más köntösben járnak és a népek sem ismerik őket annyira, ezért is félnek tőlük jobban, mint mondjuk egy mezei zsoldostól.
Úgy tűnik, hogy Arany is befut, aki mintha egy kicsit morcosabb lenne, mint mikor elváltak egymástól. Persze ez érthető, mert ki ne lenne az, aki szerint a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan tervezi?
A jéggé fagyás nem elég kifejező, de ha most állna, biztosan hátrahőkölne. Csupán egyetlen pillanatra kapja el a jeges tekintetet, de az is bőven elég, hogy inkább saját ölére erőltesse tekintetét.
~ Én itt voltam… Amine is tudja bizonyítani! ~
Hangosan már nem meri megemlíteni, ujjaival idegesen dobolni kezd combjain, annyira talán nem látszik a bőrükön, de a mélységiek könnyen észrevehetik az elfehéredett arcot, a kierőszakolt koncentrációt. Nincs is szükség szavakra, hogy bárki megállapíthassa; sok mindent nem csinált eddig. Ha pedig elmondaná Arixunak, hogy sebének begyógyulására várt, akkor valószínűleg rövid pályafutása lenne. Korábbi örömét, mint száraz levelet, fúj el a számonkérés. *
- Én… ő… izé… annyira régóta nem vagyok itt, de… tudod… én…
* Próbál a lehető leglassabban arrébb húzódni. A vak is látja, hogy retteg az esetleges dühtől. Nem is csoda, Aminével ellentétben, aki még csak egy kölyök, ez itt egy olyan nőstény, akit nem lehet félvállról venni, sőt, olykor még a kettő is kevés. Mint most… *